Kovács Ernő,
A valóban megbízható programozó
„Az ügyfeleimtől hosszú ideje azt a visszajelzést kapom, hogy a programozókhoz képest velem felüdülés a munka, hiszen kiválóan megértjük egymást, és a végeredmény is magáért beszél. És ebben a szakmában nem ez a jellemző, hiszen az informatikusok általában nem a kommunikációjukról híresek. Sosem kerültem volna olyan elit-ügyfélkörbe, ha nem a saját utamat járom. Akár a cégeket, akár a művészvilágot nézzük, nekem szerencsére ma már van megbecsülésem. És mindezt a tudatos szemléletmódommal értem el.”
A valóban megbízhatóságról...
A bizalom és a megértés olyan becses árucikkek, amiből nagyon keveset kapnak manapság az emberek – főként a szolgáltatói oldalon. Pedig van egy ember, aki minderre nagyon ügyel, szolgáltatóként. Egy élettörténet, amelynek alapja az elszántság, a kemény akarat és a hit. Elsősorban saját magában és a tehetségében. Ez a könyv, és ez a beszélgetés annak az útnak a mérföldköveit hivatott bemutatni, ami egyben egy mások számára példaértékkel bíró jellemfejlődés lenyomata is. Ami bemutatja a legkisebb fiú mesebeli történetét az ács-állványozástól a sztároknak és nagy piacvezető vállalatoknak történő bizalmi programozásig. Igen, ez a könyv egy emberközeli programozó sikertörténetéről szól.
Kedves Olvasó, amennyiben weboldal tulajdonos vagy, pontosan tudod, milyen macera egy programozóval együtt dolgozni. Sokan ott tartanak, hogy már a „web” és a „programozó” szavak hallatán is összerándul a gyomruk. Mert a webes nem érti, mit akar az ügyfél.
A kért fejlesztések vagy programozások soha nem úgy zajlanak, ahogyan azt a megrendelő szeretné, ráadásul hosszú hetekig elhúzódnak. A vége az ilyen együttműködéseknek általában a frusztráció – mind az ügyfél, mind a szolgáltató részéről.
Ebből a zűrzavarból ad kiutat, fényt egy olyan személy, akinek első dolga volt a fővárosba költözése után kommunikációs képzésekre jelentkezni azért, hogy jobban megértesse magát az ügyfeleivel. Akinek az adott szó még érték a mai világban. S ha valamit megígér, abból jottányit sem enged.
Remélem, elnézi nekem mindenki, hogy nem tudok elfogulatlanul írni arról az emberről, aki az egyik legönzetlenebb lélek a környezetemben. Már hat weboldalt készítettünk együtt, s nem tudtam tőle olyan technikai kivitelezést kérni, amire ne talált volna megoldást. Mindezt pedig a lehető leg-emberibb módon tette. Nem is csoda, hogy mind a sztárok, mind a menő vállalatok vezetői bizalmat szavaztak neki, s ma már kizárólag ajánlás útján lehet elérni őt.
A Pécsváradról indult Kovács Ernő élettörténete tanulság, kapaszkodó. Egy ember, akinek arról szól az élete, hogy saját magánál fontosabb az ügy, amit képvisel. Erre pedig csak a kiváltságosok képesek.
„A legnagyobb áttörést az jelentette,
amikor sikerült megértetnem magam másokkal”
– Ha tíz évvel ezelőtt azt mondja neked valaki, hogy egyszer egy veled készült mélyinterjú lesz könyvben kiadva...
– ...azt kinevetem. Tíz évvel ezelőtt bele sem mertem volna gondolni ilyenbe. Sosem mertem nagyot álmodni. Ma már merek.
– Mi kellett hozzá, hogy merj nagyot álmodni?
– Több összetevője volt. Először tudatosítanom kellett magamban, hogy egy kiváló szakember vagyok. Márpedig ezt az ember nehezen mondja ki önmagáról. Ehhez kellett az a sok visszaigazolás, dicséret, amit a környezetemtől kaptam. Aztán kellett néhány kommunikációs tréning is – szándékosan nem használom az önfejlesztő kifejezést –, amelyen részt vettem. Ez azért volt fontos, mert az ott finomított technikáknak köszönhetően nyíltak ki a kapuk ahhoz, hogy megértessem magam másokkal. Ez nagy áttörést jelentett. Egyébként az egész életemre jellemző az „ébredés”, hiszen korszakról-korszakra fejlődtem.
– Ugorjunk egy nagyot, egészen a jelenig. Kinek a weboldalát készítetted el legutoljára?
– A híres diszkó királynőét, Szűcs Judithét. És mindjárt az elején tisztázzuk is, erre a weboldalra nem azért vagyok büszke, mert egy országos sztárnak készíthettem, hanem sokkal inkább arra, hogy az imént említett „finomított technikának” köszönhetően a közös hangot is megtaláltuk. Tíz esztendővel korábban hozzá sem mertem volna szólni még egy fele ilyen kaliberű emberhez sem, manapság pedig képes vagyok pillanatok alatt roppant mély emberi kapcsolatokat kialakítani bárkivel.
„A munkához és az emberekhez való hozzáállásomat
elsősorban édesapámnak köszönhetem”
– A neved mellett szerepel egy titulus, „a valóban megbízható programozó”. Mivel érdemelted ezt ki és egyáltalán, ki ragasztotta rád ezt a címkét? Te címkézted fel magad?
– Nem, ennyire öntelt nem vagyok. Az ügyfeleim visszajelzései alapján ragadt rám a titulus. Amikor sokan és sokszor mondják ugyanazt, előbb-utóbb az ember elhiszi. Hozzá kell tennem, azt mindig tudtam, hogy megbízható vagyok, hiszen ennek a szakmának – mint oly sok másiknak – az alapja a bizalom. Ugyanakkor édesapámnak köszönhetem a munkához és az emberekhez való hozzáállásomat, az alázatot, a tiszteletet és a felelősséget. A régi iskola tagja vagyok, aki még hisz az adott szóban. Ha valamire kezet adok, azt be is tartom. És van még egy fontos titka ennek a titulusnak, méghozzá az egyszerűség.
– Ez mit jelent pontosan?
– Egy szemléletmódot. Ennek két vetülete is van. Egyrészt a programozók általában nem beszélik az ügyfeleik nyelvét. Én kínosan ügyeltem arra, hogy minél egyszerűbben, érthetőbben fogalmazzak. Ezért vettem részt különböző oktatásokon, hogy tudatosan fejlesszem magam. Másrészt kidolgoztam magamnak egy olyan programozási módszert, amely a maga egyszerűségével szabad kezet ad a kivitelezésben.
– Az egyszerűség szótól megijedhetnek az olvasók, hiszen az gondolhatják, ami egyszerű, az bóvli is lehet.
– Épp ellenkezőleg. Évekkel ezelőtt volt egy mentorom – Krizsák Lászlónak hívják –, aki a felismerésig elvezetett. Ahogyan a mentor fogalmazott, „az egyszerűség abban rejlik, hogy ágyúval nem lövünk verébre”... Mert a verebet légpuskával, a fácánt pedig sörétes puskával lőjük. Hogy az olvasók is értsék, a rossz informatikusok maguknak programoznak. Éppen ezért olyan megoldásokat alkalmaznak, ami indokolatlan nagy energia-befektetést igényel egy apró feladat kivitelezéséhez is. Ehhez képest jómagam a megoldás centrikus, hatékony, gyors és stabil kivitelezés híve vagyok. A szemléletem kidolgozása sok éven át tartott, rengeteg kísérletezéssel, mások bejáratott módszereinek kiszorításával, melybe fektetett energia mennyiség miatt sem mondható bóvlinak.
„Fontos, hogy egy nyelvet beszéljünk az ügyfelekkel, hiszen az informatikusok
általában nem a kommunikációjukról híresek”
– Hosszú út vezetett a szemléletmód felismeréséig?
– Nagyon hosszú. Sokáig úgy éreztem magam, mint egy jellemtelen hajótörött, aki kóborol egy lakatlan szigeten. Nem tagadom, nekem is voltak lyukra futásaim ügyfelekkel és projektekkel. A „kocka” szótól mindig ódzkodtam. Javarészt ez Csaba bátyámnak köszönhető, aki megtanított arra, hogy az élet nem ugyan az, mint a számítógép világa. Ő tanított meg a „lazaságra” és azt, hogy bármilyen helyzetben is vagyok, meg kell védenem magam.
Nem mindig értettük meg egymást a partnerekkel és ez félreértéseket okozott. Az utóbbi években azonban ez már nem jellemző. Az ügyfeleimtől hosszú ideje azt a visszajelzést kapom, hogy a programozókhoz képest velem felüdülés a munka, hiszen kiválóan megértjük egymást, és a végeredmény is magáért beszél. És ebben a szakmában nem ez a jellemző, hiszen az informatikusok általában nem a kommunikációjukról híresek. Sosem kerültem volna olyan elit-ügyfélkörbe, ha nem a saját utamat járom. Akár a cégeket, akár a művészvilágot nézzük, nekem szerencsére ma már van megbecsülésem. És mindezt a tudatos szemléletmódommal értem el.
– A sztárok is ezt értékelik?
– Valószínűleg igen, és a bizalmat. Több ismert emberrel dolgoztam már együtt Jakupcsek Gabriellától Balázs Paliig, akik a szakmaiságomon kívül az emberi hozzáállásomat dicsérték. Emlékszem néhány hete Gabriella eljött hozzám és puszival fogadott. Paliban soha egyetlen pillanatra sem éreztem az alá-fölé rendeltséget, ahogyan Szűcs Judithban sem. Azt gondolom, hogy mindez a tisztességes alázatnak köszönhető.
– Ha már a művészeknél tartunk, hogyan került egy pécsváradi ács-állványozó fiú ebbe a bizalmi körbe?
– Elképesztő munkával. Talán el sem hiszi az olvasó, de már 18 éves koromban kitaláltam, hogy híres emberekkel fogok dolgozni. Ám amint említettem, a nagy álmoktól tartottam, ezért ez a vágy pillanatok alatt szerte is foszlott, s csak időről-időre jutott néha eszembe. Jellemzően mindig akkor, amikor a TDK magnószalagon hallgattam valami jó zenét, Rapülőket, Első Emeletet vagy Pierrot-ot. Utóbbi előadó azért fontos, mert évekkel később vele is ülhettem egy asztalnál, közös projecteket tervezve. Ahogyan Korda Györggyel és Balázs Klárival is. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy kihangsúlyozzuk, nem csak ismert emberekkel, nem csupán a művészvilággal és a nagy multinacionális cégekkel dolgozom, hanem mindenki mással, akivel megtaláljuk a közös hangot. Ehhez azonban fontos a bizalmi kapcsolat, amit már az együttműködés elején meg kell alapoznunk.
Jakupcsek Gabriellával egy tévéfelvételt követően egyeztettünk
„Kizárólag ajánlás útján dolgozom”
– Azzal is kitűnsz a programozók közül, hogy téged kizárólag ajánlás útján lehet elérni.
– Ez egy biztonsági előszűrés a részemről, hiszen így mindkét oldal védettebb. Annyi átverésről hallani mind megrendelői, mind kivitelezői részről, hogy ez így a legbiztonságosabb.
– Mit jelent ez pontosan?
– Azt jelenti, hogy a megrendelő is jobban érzi magát, ha olyan szakembert bíz meg, aki fogja a kezét a munkafolyamat során, és valóban alaposan készíti el a kívánt projektet. És én is jobban érzem magam, hogy valóban honorálva van a munkám. Mennyi olyan esetről hallani, amikor a programozó elkezd egy munkát, és sosem fejezi be, amit megígért. Vagy nem azon a minőségen fejezi be, ahogyan ígérte. Illetve hány olyan történet kering a szakmában, amikor épp a becsületes programozót nem fizetik ki... Éppen ezért, ahogyan azt az imént említettem, az ajánlás nálam egy biztonsági előszűrés.
Illetve van még egy oka ennek a módszernek, hogy nem is nagyon tudnám magam elképzelni az újságban hirdetők között...
„Olyan fokú szakmai tudásra tettem szert, amelynek híre a fővárosig is eljutott”
– Többször említetted, hogy nem mertél álmodozni, mégis roppant színes volt az eddigi életutad. Talán épp a sodródásnak köszönhetően?
– Nehéz kérdés ez... Találó volt a kifejezésed, miszerint sodródtam, pedig a szüleim épp a tudatosságra neveltek. Sokáig azt hittem, tudatosan megyek előre, de utólag visszatekintve én sem találok erre jobb szót, mint a sodródást. Furcsa lesz, amit mondok, de az igazi tudatosságot akkor éreztem magamban, amikor a Budapest táblát átléptem és a Duna House tulajdonosával ültem le beszélgetni. Akkor nőtt be a fejem lágya, hiszen az egy fontos mérföldkő volt az életemben. Korábban Pécsett dolgoztam, egy országos hírű pénzügyi nagyvállalatnál, a Pannon Holding-nál, ahol olyan fokú szakmai tudásra tettem szert, amelynek a híre a fővárosig is eljutott. Így tárgyalhattam élesben a Duna House tulajdonosaival, megkerülve a HR-eseket. Itt volt az első olyan alkalom az életemben, amikor már nem alkalmazottként egyeztettem, hanem együttműködő partnerként. Olyan jól sikerült a megbeszélés, hogy azonnal fel is vettek vezető IT szakembernek. Ez a korábbi munkahelyemhez képest óriási előrelépést, s egyben nagy ugródeszkát is jelentett. Ugyanakkor a családi életünket teljesen felforgatta.
– A Budapestre költözés miatt?
– Igen, hiszen korábban Pécsváradon laktunk. A Zengő lábánál található csodálatos kisváros a szülőhelyem, ahol egy boldog családi fészekben éltünk a feleségemmel és a kislányommal. Nehéz döntés volt meghozni egy ilyen nagy lépést. Ott kellett hagynunk a házunkat, a rokonainkat, a barátainkat, és tulajdonképpen az egész addigi életünket. Az emberek többsége általában fél a változástól, sokan a komfortzónájukból sem képesek kilépni. Mi is hezitáltunk, ugyanakkor volt bennünk egy furcsa, bizsergető érzés az új iránt.
Emlékszem, az ominózus nagy Duna House-os tárgyalás utáni éjszakán nem is tudtunk aludni a feleségemmel, olyan mámoros állapotba kerültünk. Éreztük, hogy ettől fogva egy teljesen új dimenzió kezdődik az életünkben.
– Ezek szerint mindketten akartátok a változást?
– Igen, csak a kivitelezés járt fájdalmakkal. Nyilvánvalóan könnyebb lett volna, ha az addigi környezet is jöhet velünk, de ez kivitelezhetetlen volt. Így az egész család új helyzet elé lett állítva, hiszen a feleségem 15 éves munkaviszonyt zárt le az akkori munkahelyén, hogy a férjét kövesse a fővárosba, és a kislányom is új óvodát kapott. Mindenki jött egy új, ismeretlen világba. Kezdetben borzasztó nehéz volt, mert képtelen voltam a tömeggel, és ezzel a furcsa káosszal megbarátkozni. Mint már említettem, az egyszerűséget, a rendezettséget követem, és ez a kaotikum zavart. Félreértés ne essék, Budapest szépsége mindannyiunkat lenyűgözte, mámorító érzés volt reggelente a Lánchídon átmenni a munkahelyemre, illetve a Duna House nagy üvegpalotájának küszöbét nap mint nap átlépni. Korábban nagyon ritkán jártam a fővárosban, most meg hirtelen „pesti csávó” lettem.
„Amióta az eszemet tudom, mindig volt otthon számítógép”
– Mielőtt belemerülnénk a fővárosi karrier részleteibe, menjünk vissza a kályhához, hogy az utadat jobban megértsék az olvasók. Hogyan kerültél egyáltalán a programozás közelébe?
– Hatéves lehettem, amikor lenyűgözött a fekete-fehér tévénkre rákötött Videoton tévéjáték. Talán van az olvasók között is olyan, aki még játszott ilyennel. Már akkor az foglalkoztatott, hogy ez a kütyü hogyan működhet. Javarészt nem a szórakozás része vonzott, hanem a háttere. Szerettem volna mélységeiben is érteni az elektronikai összefüggéseket. Később szét is lett szedve dirib-darabra a Videoton játék... Persze nem volt véletlen az érdeklődésem, hiszen a lehető legjobb „mentorral” rendelkeztem. Zoli bátyám elektrotechnikusként sokat mesélt nekem az elektronikai berendezésekről és azok működéséről.
A testvérem egyébként számomra a „magyar MacGyver”, aki egy darab drótból és egy faékből is képes volt akár hangszórót varázsolni. És még mennyi csoda-műszert fejlesztett. Ő bődületes támogatást nyújtott nekem a számítástechnika megismerésében. Hihetetlenül büszke vagyok rá, és sokat köszönhetek neki, hiszen megtanított arra is, hogy ne féljek szétszedni a berendezéseket. Legfeljebb nem lesz összerakva...
Amióta az eszemet tudom, mindig volt otthon számítógép. S ahogyan egyre modernebb lett a technika, mellette úgy váltam én is éretté, vagyis egyre jobban értettem az összefüggéseket. Az igazi áttörés mégis 15 éves koromban történt, amikor egy pécsváradi barátom, Tóth Róbert – akinek számítástechnikai üzlete volt –, megértette velem, mit is jelent a programozás. Attól fogva folyamatosan fejlesztettem magam és készítettem a weboldalakat. Az első években mindenkinek ingyen csináltam mindent, éppen azért, hogy célokat tűzhessek ki magamnak és így tegyem hatékonnyá a tanulást. Ebben az időben még nagyon kevés programozó volt Magyarországon.
Óriási lehetőséget és jövőt láttam abban, hogy az addig megszerzett számítástechnikai és programozási ismereteimet ötvözve valami olyasmit mutathassak, ami egyedülálló. A bátyám és a barátom akkori számítástechnikai boltjának, illetve a kapcsolatrendszerüknek köszönhetően még intenzívebb bepillantást nyerhettem a számítástechnika világába. Ekkor a programozás mellett már lehetőségem volt alkatrészekkel tudományosan kísérletezni. Ugyanakkor sokáig ez csak a szenvedélyem volt, hiszen mint említettem, azért, hogy képezzem magam, ingyen dolgoztam. A fizetésemet roppant „civil” megoldásokkal oldottam meg.
Bíró Icával egy exkluzív rendezvényen, a Duna kellős közepén...
„A szüleim miatt tanultam ki egy ’rendes’ szakmát”
– Milyen munkahelyeid voltak?
– Inkább azt kérdezhetnéd, milyenek nem voltak... Mint nagyon sok családban, nálunk is megkövetelték a szüleim, hogy „legyen rendes állásom”, mivel a programozás számukra nem volt kézzel fogható.
Értelmezhetetlen hobbinak tartották. Nem volt kérdés, hogy szakmát kell tanulnom. Ha kínkeservesen is, de megtanultam az ács-állványozást, így életem első fizetését már szakmunkásként kerestem. Pokolként éltem meg, de a 27 ezer forintos havi fizetésnek úgy örültem, mint majom a farkának. Mivel valóban rettenetesen éreztem magam ezen a területen, ezért viszonylag hamar, egy év múlva váltottam. Ettől fogva elkezdődött egy kanosszajárás, sok-sok zsákutcával. Kerestem azt a területet, ami a programozás mellett bevételt hozott, illetve édesapámékat is megnyugtatta. Elszegődtem kőműves mellé segédmunkásnak, majd pékségben kenyeret virgoltam, a műanyag fröccsöntő cégben pedig szalagmunkásként dolgoztam. Aztán elmentem Németországba spárgát szedni, hazatérve pedig extrém munkás lettem, aki kötélen, fejjel lefelé lógva csavarfejeket festegetett a Keleti pályaudvaron. Mindezeket természetesen kudarcként éltem meg, és abszolút nem találtam a helyem. Így utólag mégis köszönettel tartozom az életnek és a szüleimnek – főleg édesapámnak –, amiért ilyen szigorúan bántak velem.
Hiszen a sok tapasztalásnak köszönhetően értettem meg, mi az, ami nem szeretnék lenni. Mégis mi közöm lenne nekem az ács-állványozáshoz? Emlékszem, egyszer otthon édesapámmal közösen csináltuk a pince tetejét. Én, mint nagy szakember úgy állítottam fel andráskeresztelve a gerendákat, hogy egy óra múlva a szemünk láttára dőlt össze az egész... Sejti a Kedves Olvasó, mit kellett hallgatnom emiatt...
– Hogy élted meg akkor lelkileg, hogy rá lettél kényszerítve ezekre a mellékutakra?
– Ki kell, hogy javítsalak, mert nem rá lettem kényszerítve, csak az akkori fejemmel nem tudtam jobb megoldást javasolni, mint amit a szüleim mondtak. Akkor még kevés volt az élettapasztalatom. Az életünk akkor egyébként is úgy nézett ki, hogy édesapám külföldön dolgozott facsemeték ültetésében, tehát nagyon keveset volt itthon. Ő értünk gürizett kint a hóban-fagyban, hogy a három gyerekét eltartsa. Édesanyám itthon volt velünk, de nem volt egyszerű dolga három fiúval, akik közül egyikünk sem volt a „jóság” mintapéldánya.
Csak a jóisten tudja, rajtam kívül még hány fakanál törhetett ketté... A helyzet miatt a nagy beszélgetések elmaradtak. Nem voltak lelki fröccsök, mély lelki vallomások sem, amelyek irányt adtak volna egy igazán biztos jövőképnek.
„Hitelért mentem be a Pannon Holdinghoz, de legnagyobb meglepetésemre munkát ajánlottak”
Nagyon nehezen találtam meg azt az utat, hogy a számítástechnika nyomvonalába léphessek. Sokáig tartottak a „kilengéseim”, de végig hittem abban, hogy ez csak átmeneti állapot, és egyszer valóban abból élhetek, ami az igazi szenvedélyem. A „helyes útra lépésem” akkor kezdődött, amikor egy fuvarszervező cég tulajdonosa bizalmat szavazott nekem és rendszergazda lettem. Vagyis egy számítástechnikai mindenes. Akkor már kezdett az önbizalmam is erősödni, és az életem kikristályosodni, hiszen kezdtem tisztában lenni a tudásommal és önmagammal. Kisebb-nagyobb rendszergazdai munkák követték egymást, majd különböző számítástechnikai boltokban óriási tapasztalatokat szereztem áruismeretből. Amivel azonban képtelen voltam megbarátkozni, az a pénztelenség. Nem akarom részletezni, milyen helyezetek adódtak ebből, de el tudja képzelni a Kedves Olvasó, hogy nem volt leányálom úgy lakni egy albérletben, hogy ha ezer forintot elköltöttünk a feleségemmel egy pizzára, akkor az hiányként mutatkozott meg az albérleti díjból... Gyűlöltem ezt az életet, ugyanakkor a kedvesem gondoskodásának köszönhetően mégis megkaptam azt a megfelelő töltetet, amelynek segítségével nem hagytam el magam. Olyannyira nem, hogy amikor egy kifogástalan barátom felhívta a figyelmünket arra, hogy hitellel lakáshoz lehet jutni, valósággal megtáltosodtam. Korábban azt sem tudtam, mit jelent az, hogy hitel, de most nagyon jól hangzott ez a lehetőség. Az illető elküldött egy konkrét céghez, ahol nem csak megoldást kaptunk lakásvásárlásra, hanem mindjárt egy munkalehetőséget is. Mint a filmeken, úgy zajlott a folyamat. Bementem hitelkérelemért a Pannonpont nevű céghez, ahol nem csak a hitelt adták meg, hanem egy álom-állásajánlatot is kaptam.
– Összejött végül a vágyott lakás?
– Igen, egy nagyon kellemes lakást vásároltunk. De ami még ennél is varázslatosabb, hogy az új munkahelyemen folyamatos pezsgést, folyamatos izgalmat éreztem. Éppen azért, mert itt már nem csak a számítógépeket kellett szervizelni, vagy hébe-hóba összerakni egy kisvállalati weboldalt, hanem Pécs vezető ingatlan irodájának IT-területét kellett kézben tartanom.
– Mit kell egy irodában egyáltalán kézben tartani?
– A számítástechnikai hálózat stabil üzemeltetése mellett az ingatlankezelő szoftver létrehozását, az értékbecslő osztálynak nyújtott folyamatos támogatást, és az addig szerzett számítástechnikai ismereteim gyakorlati alkalmazását. Ez az eddigi munkákhoz képest már maga volt a mélyvíz. Roppant bonyolult, összetett feladatokat láttam el, és az sem mellékes, hogy pécsi viszonylatban már nagyon jól kerestem. A vállalat is dinamikus fejlődésnek indult, úgy nőtt folyamatosan a munkatársak száma, mint ahogyan a gomba nő a földből.
Hihetetlen jó érzés volt, hogy a tulajdonosok feltétel nélküli bizalmat szavaztak nekem. Olyannyira stabillá vált az életem, hogy erre az alapra már mertem családot alapítani. Hamarosan megérkezett a kislányom, Kitti.
„Rémálommá vált az angliai bébiszitterkedés…”
– A kislányodnak viszont van egy édesanyja is, akiről eddig még csak érintőlegesen beszéltünk.
– Kriszti nem csak a gyerekem édesanyja, hanem a feleségem, a társam, a barátom, a támogatóm, a szerelmem és a lelki társam is. Vagyis az igazi hátterem. Ez lehet, hogy most túl csöpögősen hangzik, ugyanakkor tény, hogy egyedül ő hitt bennem igazán egész életemben. Épp abban az időszakomban ismerkedtünk meg, amikor elkezdtem számítástechnikai területen dolgozni kisebb cégeknél, aprópénzért. Nem volt pénzünk, ezért kitaláltuk, hogy elmegyünk Angliába bébiszitterkedni. Elképesztő kaland volt, és ezt most értse szó szerint a Kedves Olvasó. Annyi minden történt velünk odakint, mint más párral talán egy élet alatt sem, s a sok megpróbáltatás alaposan próbára tette a kapcsolatunkat.
– Milyen megpróbáltatások voltak ezek?
– Kezdjük ott, hogy nem egyszerre utaztunk. Kriszti már hetekkel korábban lehetőséget kapott a szigetországban az elhelyezkedésre, mivel a nőknek hamarabb bizalmat szavaznak egy bébiszitteri állásra. Majd, miután nekem is lett helyem – igaz, 200 kilométerrel odébb –, nekivágtam a nagy útnak. Bár ne tettem volna... Nehéz lesz most elmondani mindazt a borzalmat, amit akkor átéltem, mert az egész olyan, mint egy film. Méghozzá egy rossz film. Egy félreértés miatt úgy gondolták Londonban, hogy bevándorló vagyok, ezért visszatoloncoltak Franciaországba. A rá következő négy nap aztán pláne olyan volt, mintha egy mozivásznon szerepelnék. Ugyanis olyan még a rémálmaimban sem fordult elő korábban, hogy egy idegen országban nyelvtudás nélkül egy telefonfülkében kelljen dekkolnom. Nem véletlenül használom ennyit a film kifejezést... Tom Hanks jut eszembe a Terminál című alkotásból. Körülbelül én is úgy éreztem akkor magam Párizsban, a több tíz kilónyi hátizsákjaimmal. Amikor aztán nagy nehezen, napokkal később megtaláltam a magyar nagykövetséget, attól fogva már könnyedén visszajutottam a kiindulópontra. Ám a rémálom csak ezután következett. A két gyerek helyett eleve négy csemete várt, bár az „ördögök” talán jobb kifejezés lenne. Tudom, hogy nem létezik rossz gyerek, csak eleven, de ezek valóban elviselhetetlen és kezelhetetlen kölykök voltak. A gyerekek rosszaságát pedig csak tetézte az a családi háború, ami a férj és a feleség között zajlott. Ebbe sajnos engem is belevontak, s az is megtörtént, hogy rendőri segítséget kellett kérnem. Később Kriszti is követett erre a rettenetes helyre, mert nem bírtam volna egyedül. Az én fizetésemet ketten kaptuk meg. Ez pedig épp arra volt elég, hogy hétvégente a helyi kocsmában vásárolni tudjunk belőle egy zacskó chipset. Nem viccelek, valóban ennyi volt a kikapcsolódásunk hétvégén. A kaput aztán egy sajnálatos esemény tette be végleg. A másfél éves kisfiúnak olyan magasra szökött a láza, hogy Kriszti kezében konkrétan meghalt. Szerencse, hogy a leendő feleségem Magyarországon az egészségügyben dolgozott, mert így újra tudta éleszteni. A legszörnyűbb azonban az volt az egészben, hogy a kisfiú édesanyja tudomást sem akart venni a történtekről. Akkor azt mondtuk, nincs tovább, hazajövünk. Hatalmas élet-tapasztalatokkal és tanulságokkal érkeztünk haza, de pénzünk még annyi sem volt, mint az elutazásunk előtt.
„Együtt bármit túl tudunk élni”
– A sok megpróbáltatás erősítette a kapcsolatotokat?
– Nem. Ez a sok megpróbáltatás választ adott arra a kérdésre, hogy mi együtt bármit túl tudunk élni. Éppen ezért hazaérve az már nem volt kérdés, hogy összekötjük az életünket. Amikor stabilizálódott az anyagi helyzetünk, össze is házasodtunk. 15 éve vagyunk együtt.
– A gyerek mennyit változtatott rajtatok?
– Kittike semennyit. Ami jól működik, azon nincs mit változtatni. A gyerek még több boldogságot hozott az életünkbe és még komolyabban vettük a jövőnket. Komoly felelősséggel gyarapodott a kapcsolatunk.
– Ott volt a házasság, a gyerek, a jó munkahely az álomfizetéssel. Harmóniaként élted meg ezt az időszakot a korábbiakhoz képest?
– Az önbizalmam tovább nőtt, egyre komolyabb fejlesztéseket mertem bevállalni. És amire roppant büszke voltam, már önkormányzatoknak is vállaltam fejlesztéseket. Egyre nagyobb célokat mertem magam elé tűzni, egyre több ügyfelem és egyre több pénzem lett. Közben a cég is páratlan fejlődésen ment keresztül, s felvette a Pannon Holding nevet. A fejlődést megfelelő IT háttérrel támogatni kellett, arányosan növelni a fejlesztéseket. Mivel a cég jellemzően pénzügyi termékekkel foglalkozott – lakástakarék, hitel, biztosítás, ingatlan, értékbecslés, pályázat –, ezért a megfelelő szoftveres támogatást kellett mögé rakni a több száz értékesítő partner jutalék-elszámolásától kezdve a banki lejelentés, kódszerzés lefedéséig.
Ez azért jelentett óriási kihívást, mert ennek a megoldására egyetlen ember állt rendelkezésükre, mégpedig én. Hatalmas tisztelet és megbecsülés övezett. Mivel pénzügyileg akkor már stabilizálódtunk, ezért azt is megengedhettük magunknak, hogy a pécsi lakásunkból egy fantasztikus pécsváradi családi házba költözzünk. Szerettünk ott élni, ám egyszer csak jött az a bizonyos budapesti lehetőség a Duna House-nál.
„Otthon érzem magam minden kihívásban, valósággal lubickolok bennük”
A fővárosban is hasonló megbecsülést éreztem irányomba, mint előzőleg Pécsett. A kihívások még magasabb szintűek voltak, melyekben abszolút otthon éreztem magam. Én ugyanis ezekben a kihívásokban lubickolok.
– A Duna House után újabb budapesti állomás következett, méghozzá egy szintén országos pénzügyi vállalat, a Financial Expert Kft., vagyis a FINEX.
– Ha egy üzlet beindul... Igen, meglódult a szekér, s hamar jött a következő hároméves szakasz. A feladatom itt is szerteágazó volt, amit örömmel végeztem. Azért fontos ez a cég, mert számos új kapcsolatra tettem szert, illetve itt erősödött meg bennem az elhatározás is, hogy elég volt az „alkalmazotti” létből. Immáron tudatosan nyitottam meg új kapukat, amiben látom a lehetőségeket. Mindemellett a vállalkozói szférába történő áttörésem olyan mérhetetlen felelősséggel jár, hogy ilyenkor a családomat is kiteszem a döntéseimből fakadó változásoknak. A döntéseim tudatos megfontolása elengedhetetlen ahhoz, hogy a pesti karrierem, illetve a családom biztonsága ne fusson vakvágányra. Talán most kezdem el érteni, hogy mi a különbség a tudatos gondolkodás és a lakatlan szigeten lengő állapot között.
– A szeretteid – a családtagok – hogy élik meg a nagy változásodat?
– Legfőbb vágyam volt, hogy a két bátyámhoz felnőjek, hiszen legkisebb fivérként nagyon nehéz volt megértetnem a testvéreimmel, hogy bizony nekem is lehet igazam. Aztán az anyósomnak és apósomnak be kellett bizonyítanom, hogy az egyetlen kislányuk mellettem lesz a legjobb helyen. A szüleimnek meg kellett mutatnom, hogy az ács-állványozó szakmán túl is van élet, és a programozás nem egy úri szórakozás, hanem elismert hivatás. Szerencsére ma már a szüleim is roppant büszkék rám és az eredményeimet értékelik. Sok embernek tartozom köszönettel a családból. Például a középső testvéremnek, Csabinak, mert megtanított arra, hogyan védjem meg magam. Aztán nem beszéltünk még az imádott kislányomról, Kittikéről sem. Életem büszkeségéről.
„A kislányom rendszeresen szerepel a televízióban”
Ő nyolcévesen bebizonyította nekem, hogy nincs lehetetlen, hiszen Budapestre költözésünk után az új iskolában szavalóversenyeket nyert, s pillanatok alatt bekerült a médiába, ami az apjának két évtizedes álma volt.
Hatalmas büszkeséggel tölt el, amikor kézen fogva a Magyar Televízió stúdiójában vezet és megszeppenve figyelem a vezérlőszobából az előadását, ami számomra még ma is olyan hihetetlen. Pláne, amikor a televízióban nézem őt. Szavakkal szinte leírhatatlan érzés ez egy apának.
„A komfortzónán belül nem lehet nagy lépésekkel előre haladni”
– Az egész életed arról szól, hogy a komfortzónádat folyamatosan próbálod tágítani, pontosabban ki is lépsz abból és leugrasz a szikláról. Kevesen mernek lépni, te azonban minden helyzetből képes voltál elindulni valamilyen irányba. Mint legutóbb is, amikor szintén a biztos állást adtad fel azért, hogy önmagadat megvalósíthasd, immáron a saját cégedben.
– A komfortzónán belül maradva nagy lépésekkel nem lehet haladni. Tudom, hogy ez az élet túl rövid ahhoz, hogy mindaz, ami most álomként van bennem, megvalósuljon, sokat kell dolgozzak, de nagyon hatékonyan.
Éppen ezért összehozott a sors egy újabb pénzügyi vállalattal, az AGENTA-Consulting Kft.-vel, mely az életemben alappillérként tornyosul. Mindemellett azokat az IT megbízásokat, amelyek beérkeznek hozzám, kérdés nélkül a jövőmet és a családi biztonságunkat támogatják. A pénzügyi terület, csakúgy, mint a művészvilág, egy borzasztóan összetett terület. Éppen ezért a pénzügyi megvalósításokra egy olyan önzetlen, és javarészt saját gondolkodású üzlettárssal hozott össze a sors – Varga Csabával –, aki úgy gondolkodik, mint én. Ketten visszük ezt a területet, amelyet még hatékonyabban, még magasabb minőséggel tudunk megvalósítani. A pénzügyi területen a bonyolult programozás mellett óriási értékesítési, valamint kapcsolattartási támogatást szükséges nyújtani. Aprólékos, megfontolt megvalósítások alkalmazása elengedhetetlen. Az ilyen rendszerekben sok – sok munkatárs, összefogott munkájának munkaasztalát adjuk, mely hiányában a vállalat életképessége megszűnne. Tudom, hogy még nagyon hosszú út áll előttem, óriási vágyaim vannak, és hiszek abban, hogy aki mer nagyot álmodni, az nagyobb eséllyel fogja elérni, mint aki kicsit sem mer.
– A programozáshoz, mint általában a focihoz, mindenki „ért”. Sokan csak legyintenek, ez milyen egyszerű, és vehemensen bírálják az elkészült oldalakat. Mondd Ernő, valóban egyszerű programozni?
– Furcsa, hogy az elmúlt két évtizedben még senki nem tette fel ezt a kérdést. Talán azért nem, mert a megrendelők meg vannak győződve az ellenkezőjéről. Nem, a programozás nem egyszerű feladat. Épp úgy mint egy házat, egy programot is tervezni kell. Ebben a szakmában is rengeteg a buktató és miközben a megrendelő egy rosszul elképzelt terv alapján egy képet 3 centiméterrel lejjebb kíván helyeztetni, a programozónak talán egy több 10.000 soros kódban kell megtalálnia a módosítandó részt. A programozás talán az egyik legprecízebb hozzáállást, mérhetetlen türelmet kíván. Egy sor végi pontosvessző hiánya, vagy egy indokolatlan idézőjel, képes egy magas szintű programot is pillanatok alatt romba dönteni. A programozás mellett elengedhetetlen a pontos diagnosztika, hibaellenőrzés, a programot futtató szerver ismerete, sőt a felhasználói szokások figyelése.
Ami még tetőzi a terület nehézségét, hogy a technika fejlődésével számos követelménynek is meg kell felelni. Talán a Kedves Olvasói is találkozott már olyan bosszantó megoldásokkal, mely nem tette lehetővé, hogy a telefonján is tökéletesen olvasható legyen egy webshopban lévő termék leírása. Komoly mérnöki tervezéssel és munkával jár például egy banki rendszer és partner portál közötti alagút kiépítése, melynek még biztonságosnak is kell lennie. Nem is olyan régen, egy világbajnokságra szánt rendszert kellett fejlesztenem. A játék hat napig tartott, eddig kellett a rendszenek életképesnek lennie. Ez idő alatt legalább 20 országból nagyjából 600.000-es oldalmegtekintés keletkezett. Néhány paraméter ismeretében kellett összeraknom a kiszolgáló szerver hátteret és programsorokat. Egyetlen kacsacsőr hiánya, vagy tizedes jeggyel odébb kerülő pont tönkre tette volna az élő videó közvetítéseket, vagy épp a meccsek eredményeinek kiírását. Ez a megrendelő, 19 ország játékosai számára totális kudarccal, mérhetetlen presztízsveszteséggel járt volna. Mint megannyi területen itt, is találkozni rengeteg kóklerrel, akik jönnek, és egy kis dumával lekenyerezik a megrendelőt. Hasra csapnak, majd mondanak egy árat. Sosem értettem, hogy miképp lehet valaki ennyire felelőtlen, hogy egy hasra ütés alapján beáraz valamit? A programozásban nincs négyzetméter ár, amit lehet átlagolni, vagy festék, amit literre lehet kimérni.
– Miért érdemes lefejleszteni saját rendszert az ingyenesen elérhető sablonok helyett?
– Egyik sem jobb, mint a másik. Mindegyiknek megvan az előnye és a hátránya, mérlegelések után dönthető el. Én a Rolls-Royce típusú gyártás mellett döntöttem és tudatosan megtagadtam a tömegcuccokat. Mindazt, amit az életem során tapasztaltam, vágyam, hogy ezüst tálcán adjam át az ügyfélnek az eredményt. Ez bonyolult terület számtalan buktatókkal. De, hogy a kérdésedre is válaszoljak, egy kész sablonrendszerbe egyedi programokat fejleszteni sokkal bonyolultabb és időigényesebb, mint egy olyan rendszerbe, amit magam fejlesztettem. A sablon rendszerek alappillére, hogy mindenki számára jó legyen, éppen ezért rengeteg programsor feleslegesen kerül beírásra, melyek feleslegesen futnak.
Attól, hogy a megrendelő mindezt nem látja, még ott van és rákos sejtként van jelen egy rendszerben, mely elburjánzik, majd felemészt. A szerverszolgáltatók is kiszolgáltatott helyzetben vannak, hiszen ilyenkor a legegyszerűbb mód, hogy operáció helyett sebtapasszal szüntetik meg a problémát, mert a programozó lelépett, vagy nem is érti a szervergazda szavait. A programozó többnyire „nem tudom” válasszal lezártnak tekinti a kérdést, mellyel a probléma nincs megoldva. Ekkor alkalmaznak a szerverszolgáltatók sebtapaszos megoldásokat, melyek ideig óráig működnek és inkább kínlódnak, mert nehéz megmagyarázni az ügyfélnek, hogy biztonsági okokból leállítják a weblapot. Ezeket a rendszereket valakik fejlesztik, akiknek minősíthetősége sok esetben ismeretlen. A programsorokra nincs dedikálás, vagy épp olyan szemlélet alapján került összeállításra a sablon, mely a megrendelő esetében üzletileg is romboló hatást ér el. Azok a fránya hekkerek pedig főképp ezekre a rendszerekre építkezve építik a vírusos kódokat a weboldalakba, vagy indítanak különböző támadásokat a szerver ellen, mely sikerességével lebéníthatják akár több száz vállalat rendszerét is.
Az ilyen típusú rendszerek élesítője többnyire nem is rendelkezik programozási tapasztalattal, így azt gondolom, hogy a kérdésed egy mondattal is megválaszolható. Mert az egyediség meghanyatlik, sok esetben a tisztesség feledésbe merül. Számos esetben érkezett hozzám megkeresés, miszerint ingyenes keretrendszerre építkezve a vállalat kizárta az egyedi fejlesztés lehetőségét, melyet csak sok milliós kiadással lehet orvosolni. Számos vállalat éppen ezért ment tönkre, hiszen a potenciális online terület megbénult, pénz pedig nem maradt az újra polírozásra. Emlékszem a legutóbb egy ingatlanokkal foglalkozó, dinamikusan fejlődő vállalat kért fel egy rendszer minősítésére. Az ingatlankereső program 50 db ingatlanból 40 mp alatt szűrte ki a találatot, a látogatók lemorzsolódtak, így az online értékesítés hanyatlása több 10 milliós veszteséggel járt a vállalat számára. A programozó lelépett, az ingyenes keretrendszernek köszönhetően a probléma fennáll, miközben egy jól megírt egyedi fejlesztésben 25.000 db ingatlanból kevesebb, mint 1 mp alatt leszűrhető a találat. A tisztán látás végett, vannak jó, kifogástalan rendszerek, olyan precizitással összerakottak, melyek messzemenően lenyűgözőek.
– Véleményed szerint ki a jó programozó?
– Terület válogatja. Minden esetre sokan nincsenek tisztában a programozó szó valódi jelentésével. Egy program csak egy program. Annak zömében nincs esztétikája. Nem mond semmit, csak teszi a dolgát. Ha azt mondom neki, hogy analizáljon, akkor azt teszi. Ha azt, hogy naplózzon tevékenységet, akkor azt teszi. Ha azt mondom neki, hogy kacsák hápogva repkedjenek a képernyőn körbe – körbe, akkor azt teszi. Azonban ez már nem csak programozás, hiszen a kacsa kinézete már szigorúan grafikai munkába tartozik. A hápogás maga, ismét egy új terület, mely audiótechnikai ismeretet igényel. Amikor összekötöm a „kacsát” a felhasználói szokásokkal, akkor ismét egy új terület, a szokáselemzés. Tehát mindaz amit eddig elsajátítottam, a programozáson túl nyúlik, hiszen én megoldásokat, kész rendszereket adok át. Számomra a jó programozó az, aki nem ismer lehetetlent, és ha kell, egy 3 soros programsoron is elbíbelődik 2 héten át. Továbbá, aki nem adja fel és az igény megvalósításán kívül még képes hozzá adni hasznos dolgokat és nem ismeri azt a két szót, hogy „nem tudom”. Gondolta volna a Kedves Olvasó, hogy egy multifunkciós web rendszert megvalósító személy minimum 50 terület kifogástalan ismeretét igényli? És azt, hogy mindezt emberi nyelven el kell tudnia mondani a megrendelőnek? Ez bizony kihívás. Emlékszem, hogy Jakupcsek Gabriellának a 3 betűs szakmai szavak helyett „házat, falat, ajtót” kellett alkalmazzak, hogy megértessem magam. Jól eső érzéssel töltött el, amikor felhívta a figyelmem, hogy én vagyok az első programozó akit végre megértett.
– Mire figyeljen az olvasó egy webes szofver fejlesztése esetén?
– Mind megannyi területen, itt is fontos a feltételekkel való elfogadás. A megrendelő semmilyen visszaigazolást nem kap egy program jó vagy rossz működéséről, hiszen az vagy működik vagy nem. A Kedves Olvasó biztosan látott már szétfagyott járdát, mert a kivitelező fele annyi cementet kevert a sóder mellé, és a beton szétfagyott. Ez esetben legalább van látható, árulkodó jel. A programban nincs. Ez a terület a bizalomra építhető, hiszen én mint kódoló, azt mondok a megrendelőnek, amit akarok és azt feltétel nélkül kell elfogadnia. Néhány laza, ismeretlen szóval pillanatok alatt megmagyarázható bármi. Tehát, ha a programozó kiléte kétséges, érdemes utánajárni, referencia anyagokat bekérni. Kiszemelni egy jó referencia munkát és belekérdezni, hogy abból mi az amit ő végzett el, vagy épp egy szakmailag kompetens személlyel együtt árulkodó jeleket keresni. Mint mondtam, ez roppant tág terület. Érdemes némileg informálódni és megérteni amit a programozó mond. Ha pedig érthetetlen nyelven „zagyvál”, nem szabad félni megkérni, hogy mondja el érthetőbben. Létfontosságú egy A-Z-ig terv, mely pontos választ ad arra, hogy a fejlesztés során miután, mi következik. Sajnos, sok esetben nem kerül felszínre az, hogy a megrendelő sokszor nem is tudja mit szeretne. Éppen ezért feltétel nélküli bizalmat szab a programozónak. A programozó pedig a hiányos információból összerak valamit, ami viszont a megrendelő online megjelenését minősíti. Ezzel a piacon támadási felületet nyit magának. A programozó nem döntheti el, hogy mi a jó a megrendelőnek, hiszen ő nem ismeri az átaluk évek alatt felépített vállalati stratégiát, éppen ezért fontos a folyamatos egyeztetés.
– Mi a cél? Látod-e magad előtt a 10 évvel későbbi Kovács Ernőt? Hova fejlődhet az, amit most csinálsz, s mindaz, amit tervezel?
– Rövid távon szeretnék még egy gyermeket és tovább élni abban a családi melegségben, amit a kedvesem, a szerelmem és a kicsi lányom megad számomra. Szeretném, hogy édesapám őszinte kérésére a fivéreimmel a nehezebb időszakokban is megőrizzük azt a testvériséget, melyhez végre felnőttem. Szeretném továbbá sokáig ünnepelni a szüleim és kedvesem szülei születésnapját. Hosszú távon bődületes terveket tűztem ki magam elé.
Ennek az egyik fő mozgatórugója Zoli bátyám. Maximálisan megbízom az ő tulajdonosi gondolkozásmódjában, éppen ezért jelenleg az okosingatlanok területén történnek tárgyalások, stratégiai építkezések jó eredménnyel. Ő bizonyította be elsőként, hogy mindig van több. Nincs titok, tervezni és dolgozni kell. Most így belegondolva felteszem magamnak a kérdést. Ha ott lenne a polcon egy terv megvalósított formában, vajon levenném és használnám? Azt hiszem, hogy nem. Aminek 5 év múlva kell bekövetkeznie, annak még nincs itt az ideje. Egy 9 hónapig kihordott gyermeket sem veszünk ki az édesanyából 2 hét után, és pezsgőt bontunk, hogy milyen jó, hogy már itt is van közöttünk.
Ernő image oldala: