Cseh Tamás: „Pocsék érzés egyedül lenni”
„Ha az ember egyszer megszagolja – mint a róka messziről –, hogy esetleg már nem érdekes, akkor onnantól nem érdemes fellépni sehol a világon...”
Fotó: Szabolcs László
(bélyegkép: Cseh Tamás oldal fb.com/Cseh-Tamás-146636958736712)
Az ezredfordulón egy éven keresztül a Bárka Színház művészbüféjében dolgoztam. Színészek között éltem, őket itattam-etettem. Akkor költöztem Budapestre, és a különböző magazinokhoz történő külsőzés mellett kellett egy hely, ami fix fizetést ad. Kapóra jött egy barátom ötlete, aki szintén a színházban dolgozott. Ő ajánlotta ezt az állást, mondván, ha azt hazudom a büfét vezető hölgynek, hogy profi vendéglátós vagyok, biztosan felvesz. Ötletekért soha nem kellett a szomszédba mennem, így kapásból mondtam Évának – így hívták az illetőt –, hogy anyám vidéken utasellátót üzemeltet az állomáson, ezért nálam megfelelőbb embert keresve sem találna a feladatra. Gyakorlatilag két perc alatt felvett. Életem egyik legnagyobb kalandja volt az az egy év. Hiszen semmi mást nem akartam, csak belülről, a kulisszák mögül látni az igazi színházi világot, velük élni, velük mulatni.
Persze pillanatok alatt kiderült, hogy közöm nincs a vendéglátáshoz, és anyámnak sem volt soha utasellátója. A bort ugyanis nem tudtam felbontani - igen, ennyire nem értettem hozzá -, a pezsgőt pedig nem mertem, mert az meg pukkant.
Szegény Cseh Tamás mondta mindig: „Andriskám, ha nem lennél ilyen jó fej, már rég kiutáltunk volna innen…” Az egyik előadás után aztán interjút is adott…
Bárka Színház, Budapest. Dalok időrendben, Cseh Tamás „összes”. Telt ház. Hangulat. Siker. Tapsvihar. Ráadás. (Utóbbi többször is!) ...Aztán büfé, nagyfröccs, diktafon és egy cigaretta.
– Hányszor mentél ma vissza a színpadra?
– Nem emlékszem… Mindig a vége a legnehezebb.
Akkorra ugyanis már mindent kiadtál magadból, megszűnik a figyelem, ott már csak boldogság, meg amolyan lelkiismeret-furdalás van, hogy mit csináltam rosszul. Kavarognak bennem a kérdések. De csomó kérdés!
– Mi történik, amikor két visszatapsolás között lejössz a színpadról?
– A színpad háta mögé megyek, ahol mindig vár valaki, aki megsimogatja a vállam. Találkozom ott hátul valakivel – ebben a színházban Lovass Ágival –, aki még akkor is, ha nem szárnyalt úgy a dolog, mond egy emberi szót. Olyan ez, mint az agár, amikor lefutja a távot... Gőzölsz és azt se tudod, mi van! Ő sietett, hogy vissza kell menni, erre én összefüggéstelenül beszélek, hogy „tényleg vissza”, majd kimegyek, s mikor ott vagyok a színpadon, megint érzem a szeretetet. Ennél a ’72-es összeállításnál, az Arthur Rimbaudnál nálam véget ér a műsor, nekem onnan sem kötelességem, sem szívem nincs már. Érdekes módon a meghajlás soha nem ment nekem a harminc év alatt.
„GÁTLÁSOS VAGYOK, NEM TUDOK A TAPSSAL MIT KEZDENI”
– Nem is akartad megtanulni?
– Nem, tudniillik én nem vagyok hajlongó. Amikor színházhoz kerültem, láttam, hogyan csinálják a színészkollégák. Várták a tapsot. Nem is értettem a kifejezést, hogy „még van benne taps”. Akkor kell ugyanis kimenni, amikor lanyhul a taps. Hát én akkor megyek, amikor kizavarnak… Gátlásos vagyok, nem tudok a tapssal mit kezdeni!
– Nem igazán értelek. Pillanatnyilag ez az egyetlen(!) olyan produkció itt a színházban, ami állandóan telt házakat produkál. Mi lenne, ha nem lennének ennyien kíváncsiak rád?
– Abban az esetben már nem énekelnék, ez egyértelmű. Ha az ember egyszer megszagolja – mint a róka messziről –, hogy esetleg már nem érdekes, akkor onnantól nem érdemes fellépni sehol a világon. Nem a Bárkában. Sehol!
– Egyáltalán volt már részed kudarcban?
– Nem. Mélyponton sem voltam. De ezért legalább küzdöttem. Az egész életemet erre áldoztam. Nem szórakozásból kezdtem énekelni. Én igenis akartam ezeket a dalokat énekelni, mert fontosak voltak. Így már talán érthető, miért nem érzem a tapsot a végén. Csak a dolgomat tettem… Akármennyire is szeretném, nem tudom úgy lereagálni, hogy érezzék, lássák, nagyon boldog vagyok.
– Belül…
– Igen, ott belül. De nem tudom kimutatni, nincs mozdulatom. Nem akarok kitalálni, sem eltanulni senkitől semmit! Az előbb a kudarcról kérdeztél, s most eszembe jutott valami. Két dolog volt konkrétan, a várost is tudom, a helyet is. Miskolc, illetve Debrecen. Utóbbi városban volt például 500 egyetemista, köztük két duhaj… Tulajdonképpen nem is kudarc volt, hanem az ilyen rossz helyzetekkel nem lehet mit kezdeni.
– A kötődés mennyire játszik fontos szerepet az életedben?
– Nagyon is! Szeretek tartozni emberekhez, sőt csapathoz is jó tartozni. Most biztosan nagyon férfiasan hangozna, ha azt mondanám, jó egyedül, de valójában nagyon szar. Nem tudom, miként lehet ezt egy interjúban leírni.
– Nagyon egyszerűen, életszagúan!
– De én nem szeretek csúnyán beszélni! Viszont ha más szót keresek, akkor is csak azt tudom mondani, hogy pocsék érzés! Mert jó tartozni valakihez!
„NEM VESZTÜNK ÖSSZE BEREMÉNYIVEL”
– Például Bereményihez?
– Az megint más kérdés… A Bereményivel úgy alakult, hogy nem is nagyon tudtuk lecserélni egymást. Amit csinálunk, azt tudjuk, és emiatt sokkal erősebb a kötődés, a barátság, mint mással, mert mással ezt nem tudom csinálni.
– Most már megbonthatatlan a barátságotok?
– Dehogy! El lehet rontani bolond szavakkal, idétlen, meggondolatlan, rossz megoldásokkal…
– Ahogyan volt is rá példa…
– Volt hát! Nem ülünk mi egymás ölén! Két idétlen férfi vagyunk, mindketten nagyon érzékenyek. Sok viszály volt köztünk, de ezek soha nem ütötték meg azt a mértéket, ami miatt nagyobb baj történt volna. Egyszer, amikor hét évig abbahagytuk, sokan azt hitték, hogy összevesztünk. Nem! Közös elhatározás volt, hogy nem írunk több dalt, hiszen az elején kimondtuk, hogy mindkettőnknek vétójoga van: amikor az egyik abba akarja hagyni, a másik nem erőltetheti tovább. A hét év ezért történt, a mesebeli szám véletlen. De ránk is fért…
– Közben azért találkoztatok?
– Egyfolytában találkoztunk, csak a dalokról nem beszéltünk.
– Ki vetette fel elsőként a közös szerzői munka folytatását?
– Három és fél évnél az egyik találkozásunknál rákérdeztem. Ültünk egy bárpultnál és beszélgettünk. Szép szavak hangzottak el. Dumáltunk mindenféle hülyeségről, fociról, meg időjárásról, s közben megkérdeztem a Gézát, hogy szerinte fogunk-e még írni dalokat. Azt mondta, hogy „majd ha újra angyalok leszünk, talán…” Értettem a mondatot, tudtam, hogy újra tisztának kell lenni, nem kell elhasználódni, nem szabad rutinossá válni. Valószínűleg ő is ezzel harcolt, ezt igazán nem tudom, nem szoktunk lelkizni. Eltelt újabb három és fél év, akkor pedig a Géza hívott, hogy menjek át hozzá, vigyem a gitáromat is, s nézzük meg, tudjuk-e még… Így folytatódott.
„TALÁN EGY PILLANATIG SEM SZENVEDTÜNK…”
– Angyalok lettetek?
– Vagy igen, vagy nem. Az idő majd eldönti. Mindenesetre akkor két hét alatt megírtuk az új dalokat. Mind kijött. Széchenyi, Kelet-Európa, stb. Olyanok voltak a dalok, amikor az ember valamit felböfög hirtelen. Kiestek belőlünk.
Lehetett volna kudarc, de hál’ Istennek nem lett az, mert utána született még a Nyugati pályaudvar, a Levél nővéremnek 2. és a Telihold dalai. Mi talán szerencsések vagyunk. De annyit küzdöttünk érte! Nem szenvedtünk talán egy pillanatig sem, emiatt tudtuk elkerülni azokat a csapdákat, árkokat, réseket, amikbe mások beleesnek.
Mi nem vagyunk szerzőpáros. Ő a Bereményi Géza, én a Cseh Tamás vagyok, mi csak együtt tudunk valamit. És a mérhetetlen „bolondéria” miatt, hogy mind a ketten felelősséggel vagyunk a dalok iránt, nagyon sok bajt elkerültünk. És a barátságunk sem tudta megsínyleni azokat az egy-két hetes, esetleg hónapos csapásokat, amiket kölcsönösen mértünk egymásra.
– Most pedig itt ez a számvetés.
– Ez egy „könyvelői munka”, el akarok énekelni mindent! Dalok időrendben. Minden egyes évjáratot ötször játszom itt a Bárkában, plusz egyszer Szombathelyen, így tesz ki hat előadást egy év. ’71-et már befejeztem, ’72-ből még van néhány műsor. Aztán kapok egy hónapot, belegyömöszölöm a lelkembe ’73-at, felkészülök, s jön az újabb sorozat. Nem lehet persze minden dalt elénekelni – bármennyire is szeretném –, hiszen ’72-ben például 80 dal készült, az előadásban viszont 26 szerepel. És végeláthatatlan is a történet, mert egy évad alatt, csak három évet lehet elővenni. Gézával is dolgozunk egy darabon, ha az elkészül, ígérem, abbahagyom a nosztalgiázást. Addig pedig „számvetek”. Rengeteg időmet elveszi, egyetlen meghívásnak nem tudok eleget tenni, míg régebben rendszeresen felléptem különböző vidéki városokban. Azt hiszik, hogy „nagyfiú” lettem – éreztetik a telefonban is –, pedig csak dolgozom…