Verebély Iván:

„MÉG DOLGOM VAN A VILÁGBAN”

 

„Nagy boldogság, hogy az ember megérheti, sőt túl is élheti a nyolcvanat. Tudod mi a Sors legnagyobb ajándéka? Az, hogy még nagypapaként is gyerek maradhattam. Még élt az anyám, amikor a két unokám már kisgyerekké váltak. És úgy maradhattam gyerek az anyámnál, hogy közben már nagypapa voltam.”

Fotó: Verebély Iván hivatalos oldala (fb.com/verebelyivan) / Ridikül

Borítófotó: MTVA / Zih Zsolt

 

Nem tudom, hogy vannak vele az olvasók, de én a mai napig vígjáték-, és kabaré függő vagyok. Talán valamiféle önvédelemből is, de így próbálom kizárni a zűrzavaros világot, ha kizárólag olyan felvételekkel szórakoztatom magam, amin nevetni lehet. Esténként rendszeresen régi bohózatokat nézek a videómegosztó portálokon. Ezért Verebély Ivánt, az ilyen jelenetek állandó szereplőjét régi ismerősként köszöntöttem a telefonban, amikor meghívtam beszélgetős műsoromba a Poptarisznya rádióba, pedig soha azelőtt nem beszéltünk.

Ivánt én a Szórakoztatás Királyának tartom. Közel hat évtizedet töltött – és tölt a mai napig – a közönség szolgálatában. Legendás színpadi, filmes és televíziós szerepek, felejthetetlen szinkronok, megannyi vidám, szórakoztató perc fémjelzi pályafutását, amelyet mindannyiunknak szerzett.

Nagy élmény volt vele beszélgetni az éterben, és még nagyobb élmény volt vele autózni a városban, amíg a stúdióba elmentünk. A Centrál Színház örökös tagja sokak számára szolgálhat iskolapéldával az életörömével, humorával és a pozitív gondolkodásával.

 

– Rám borítja az asztalt, ha művészurazom?

– Azon nyomban! Tegezz kérlek! Én már olyan öreg vagyok, hogy csak úgy tudok fiatalodni, ha tegeződöm a fiatalokkal.

– Nagyon köszönöm a bizalmad.

– Ráadásul engem a színházban sem művészurazott senki. Ketten érdemeltük ki ezt a rangot Kabos Lacival. Ő volt a Lacika, a jegyszedők, és a ruhatáros néniknek, és mindenkinek. Én meg az Ivánka. A művész urat igyekeztem kerülni.

– Nem is hiányzott a művészurazás?

– Abszolút nem. Vidéken is, amikor elmentünk fellépni, a közönséggel is összetegeződtem. Ha el is kezdték a művészurazást, azonnal mondtam: „nyugodtan nevezz Ivánnak”. Mindig volt nálam fénykép, amit évtizedekkel ezelőtt „bartereztem” magamnak. Volt egy csodálatos énekes és szervező, Szántó Károly, aki leszervezett több fellépést a Szikra nyomdában. Nem fizettek érte, de vittem egy fotót, és kaptam érte ezer darab autogramkártyát. Annak idején rengeteg autogramkérő levél érkezett. Amíg a Szikra nyomdával nem élt ez az „üzleti csere”, addig egy előkelő Duna parti szálloda környékén található fotós kérdezte meg, hogy készíthet-e rólam fotót. Örültem neki, majd később az akkori November 7. téren működő állami fotóstúdiónál is ki volt téve a portrém a kirakatba. Ezekért a fényképezésekért cserébe is mindig kaptam pici fekete-fehér fotókat, de a Szikra az rengeteget adott, méghozzá színesben. Gyakorlatilag évente kaptam tőlük ezer darab autogramkártyát. Még akkor is, amikor egyik esztendőben nem léptem fel. Érkezett a csomag az ezer képpel. A mai napig ott van az öltözőmben a színházban vagy 1500 darab. Mindig mondom, hogy ha a halálomig szórnám repülőről, akkor sem fogyna el. (nevet)

 

„HÁRMASRA PLETYKÁLTAM MAGAM AZ ÉRETTSÉGIN”

– Furcsa, hogy pont itt beszélgetünk egy rádióstúdióban, mindenféle kütyük közepette, hiszen nekem még okostelefonom sincs. Kifejezetten buta telefonom van, amiről egy üzenetet sem tudok elküldeni. Ugyanakkor imádom ezt a készüléket, mert fel tudom venni és le tudom tenni. Ez az összes technikai tudásom. Úgy vagyok ezzel a fránya technikával, mint drága Agárdy Gábor barátom, aki azt mondta, hogy: „Én már azon is csodálkozom, hogy ha hazamegyek, és megnyomom a csengőt, kijön a feleségem...”

    Annak idején mikor a Kölcsey Gimnáziumba jártam, osztálytársam volt Stahl Judit apukája, Stahl János, aki az akkori országos matematikai versenyt megnyerte. Egyből felvették az egyetemre. Nekem meg azt mondta a tanár roppant kedvesen, hogy édes fiam, te annyira hülye vagy, hogy neked a számtani sorból kell érettségizned. Tényleg ezekkel a szavakkal mondta. Szegény Stahl Jani – Isten nyugtassa, sajnos már nincs köztünk – vállalta, hogy foglalkozik velem, és az idegösszeroppanásig magyarázta a számtan logikáját, amiből természetesen egy szót sem értettem. Utána átvett tőle egy másik osztálytársam, egy országos sakkbajnok, Krasznovszky Nyuszi, majd még a többiek is, s amikor a fél osztály összeomlott, hogy képtelen vagyok a számtani sort megérteni, akkor szóról-szóra leírták, hogy mit kell mondanom. Mint egy szerepet. Én hetekig tanultam azt, amiről fogalmam sem volt. Bementem az érettségire, és a V-kezdőbetű lévén már csak kettesben maradtunk az érettségi biztossal. Ki akartam húzni a tételt, de az illető azt mondta, hagyja a fenébe, inkább azt mondja meg, hogy xy színész felesége tényleg esernyővel megverte z operaénekesnőt? Kaptam az alkalmon, elkezdtem neki mesélni a színházi sztorikat, és hármast kaptam. Örülnöm kellett volna a sok kettes után a hármasnak, de ezt nagyon szégyelltem. Ezek után ne várd tőlem, hogy sms-ezni tudjak, amikor még a számtant sem tudtam…

– Semmi mást nem várok, csak jó történeteket. De amint látom, történetekben ezek szerint már kamaszként sem szűkölködtél, ha a korai bulvár mentett meg az érettségin…

– Ez volt a szerencsém, hogy sok mindenről tudtam a színházi világból, úgyhogy hármasra pletykálódtam.

 

„AZ EGÉSZ GYEREKKOROMAT VÉGIGBETEGESKEDTEM”

Ihatok egy kis vizet? De langyosat! Úgy, de keverj hozzá még egy kis meleg vizet... Úgy, most jó! Sajnos nagyon hamar berekedek. Emiatt például télen senkivel se tudok beszélgetni az utcán, mert be kell fognom a számat. Szégyen ide, szégyen oda, de csak hümmögve tudok válaszolni az embereknek. Ha valaki köszön, és elfelejtkezve magamról visszaköszönök ahelyett, hogy hümmögnék, kész, máris berekedem. Egy pillanat alatt.

– Ez is az úgynevezett „hendikepedhez” tartozik?

– Sajnos igen, mert végigbetegeskedtem a gyerekkoromat. Volt olyan, hogy két évig egy szanatóriumban feküdtem, úgynevezett Hilus-folyamatom volt, ami a tüdőbaj „előszobája”. Akkor még nem találták fel a Penicilint, így a gyógyulás ilyen hosszú időt vett igénybe. Thomas Mann „A varázshegy” című regényében pontosan az ilyen betegek gyógyulnak a Varázshegyen. Van, aki meghal, és van, akinek „csak” elmeszesedik a tüdeje. No én attól fogva mindig hátrányban voltam a többiekhez képest.

– Emlékszel még ennek a lélektanára, hogy akkor mit éltél át?

– Akkor még nem fogtam fel ennek a hátrányait. Utána már igen, amikor egyre másra kaptam el a többi betegséget. Néhány esztendő múlva reumás láz miatt lett szívizomgyulladásom, akkor három hónapot feküdtem kórházban. A hideg elleni védekezés valószínűleg ebből az időszakból ered, mert nem ihattam hideget, és nem is volt szabad megfáznom. A kórházban töltött heteknek azonban így sem volt vége, mert aztán mononukleózisom lett, begyulladtak a mirigyeim, pedig akkor már elsőéves voltam a főiskolán.

– Színpadon is ért betegség?

– Miskolcon, a Luxamburg grófja premierjén, amiben a táncoskomikust, egy zeneszerzőt, Armand Brissardot alakítottam. A premier napján negyvenfokos lázam lett, de nem maradhatott el a bemutató. Két nap alatt négy előadást végigénekeltem, végigtáncoltam, aminek vírusos szepszis lett a vége, majd újabb három és fél hónap kórház a belklinikán.

– Ennyi kórházi kezelés után válhat rutinná a kórházi lét?

– Nem. Megszokhatatlan.

 

„JOBBAN SZERETEK ADNI, MINT KAPNI”

 

– Gyakran léptél fel ingyen?

– Igen, és ebből sosem csináltam ügyet. A nemes célért szívesen léptem fel térítésmentesen olyan intézményekben, mint a Vakok Intézete, stb. Boldog voltam, ha sikerült örömöt szereznem a kollégáimmal azoknak, akik valamiféle hátrányban szenvedtek. A jótékonyság nemes cselekedet. Jó érzés adni, pláne, ha örömteli arcokat kapsz cserébe. Volt olyan hely, ahol tolószékben ültek a nézőink, és csak úgy tudtak tapsolni, hogy egyik kezükkel a combjukhoz verték a tenyerüket, mert a másik kezük nem volt ép. Ott egy mosoly olyan sikernek számított, hogy a könnyeim jöttek a boldogságtól.

– Jobban szerettél adni, mint kapni?

– Igen. A csillagképem szerint Nyilas vagyok. Ráadásul duplán, mert az aszcendensem is Nyilas. Ennek a jegynek a szülötte pedig sokszor a saját rovására szeret adni. Apám is ezt az örökséget hagyta rám, aki ugyanilyen volt. A Vígszínház orvosaként nagy művészkörökben forgott. Manapság nagyon divatos hely Budapesten a Liszt Ferenc tér. Van ott egy könyvesbolt, aminek a helyén volt régen a Japán kávéház. Apám mindennap beszaladt, ott ült Zelk Zoltántól kezdve a híresebbnél híresebb költők és zeneszerzők krémje, de a szakmának nem éppen a leggazdagabb része. Úgy hidd el, hogy apám mindennap kifizette a cechjüket, mert neki ez okozott örömöt. Ő is színész akart lenni, végül orvos lett, és úgy kompenzálta a gyerekkori álmát, hogy egyrészt színházi orvos is lett, mellette pedig az István Kórháznak volt a főorvosa. Másrészt a művész körökben mindenkinek kifizette az aznapi fogyasztását. Ahogyan visszaemlékszem, ez óriási boldogságot jelentett számára.

    Ám apám testvére, a nagybátyám sem volt különb, a Központi Antikvárium igazgatójaként. Sok évvel előtte, az Andrássy úton volt egy kis maszek könyvesboltja még a háború előtt, s amikor József Attilának kiadták a „Nagyon fáj” című verseskötetét, senki nem vette a kiadványt. A nagybátyám azonban összefogott néhány kollégájával, dedikálást szervezett József Attilának. Titokban megvette 15 könyvét, és felbérelt ugyanennyi embert, hogy egyenként érkezzenek meg a boltba, és kérjenek aláírást a költőtől. József Attila persze nagyon boldog volt aznap, hogy mennyire megy a könyve. Tehát már a nagybátyámban is benne volt ez a feltétel nélküli adás, mert számára az volt a fontos, hogy a költő szemében lássa az örömöt.

    Egyébként a nagyapám is könyves ember volt, a Császári- és Királyi Könyvkiadó igazgatójaként. Annak idején Benedek Marcell temette.

Látod, lesz miről beszélnünk, mert már a nyolcvanadik életévemben vagyok, amelyből hatvan évet színpadon töltöttem…

 

„A SORS NEM AKARTA, HOGY KARMESTER LEGYEK”

– Igaz, hogy nem is színésznek készültél?

– Igaz. Gyerekként karmester akartam lenni. Álltam a rádiókészülékkel szemben, és a vattacukorról lerágott kis pálcikával komolyzenét vezényeltem.  Mint egy eszelős… Mégis ennek az alapozós időszaknak köszönhetem, hogy ma is szinte kívülről tudok egy csomó operát, szimfóniát, mindenfélét. Később aztán, mert az Operaház szomszédságában laktam, és mindennap a 3 forintos helyen ültem, a harmadik emeleten, ahonnan nem lehetett látni a színpadot, csak hallgattuk az előadást. Az első sor jegyei akkor 8 forintba kerültek, és azt én akkor nem tudtam megfizetni. Ha maradt egy darab hely elöl, a jegyszedő néni intett, hogy átülhetek oda. Akkor már láttam az énekeseket, meg a zenekart, akik körülbelül kisujjnyi nagyságúak voltak onnan nézve.

    Ötéves lehettem, amikor a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon ment a Víg özvegy, apám volt az ügyeletes orvos, és a hetedik sor szélén ültünk. Apám egyszer csak oldalra nézett, és Ivánka már nem volt mellette. Elkezdett keresni, majd a zenekarban talált meg, ahol már javában vezényeltem. A Filmhíradó ezt felvette, és aztán hetekig vetítették. Nagy boldogság volt ez akkor nekem, hogy befogadtak a zenészek. Erdélyi Miklós vezényelt, és beemelt a zenekarba. Azóta Leonard Bernstein a kedvencem! Imádom minden mozdulatát, és nosztalgiával hallgatom a komolyzenét, ahogy azt ő vezényli.

– Jól tudom, hogy egy karmesternek tudnia kell valamilyen hangszeren játszani?

– Igen. Nekem is mondták, hogy egy karmesternek minimum zongorázni kell tudni, a partitúrát lejátszani. Beiratkoztam Burger Erzsébethez a Körúton, akivel állítólag távoli rokonok voltunk, valamiféle másod unokatestvéri vonallal. Erzsi néni elkezdett tanítani, 2 hét múlva kórházban feküdtem két hónapig. Teltek az évek, majd újból elmentem Erzsi nénihez, hogy szeretnék karmester lenni. Megint nekikezdtünk a tanulásnak, de két hét elteltével megint kórházban kötöttem ki szívizom gyulladással és reumás lázzal. Akkor már babonából is azt mondtam, úgy látszik a sors nem akarja, hogy karmester legyek.

    Majd amikor felvettek a Színművészeti Főiskolára, Breitner tanár úr azt mondta, hogy: „gyerekek, fakultatív megtanítalak benneteket annyira zongorázni, hogy ha egy sanzont kaptok feladatként, legalább egy ujjal le tudjátok játszani.” Azonnal jelentkeztem! Két hét múlva ismét kórházban voltam…

– Mikor szerepeltél először?

– Ha a hatéves koromban történt karmesteri „produkciót” nem tekintjük hivatalos szereplésnek, akkor körülbelül tízévesen. Közvetlenül a háború után az Állatkerti Szabadtéri Színpadon futott a Három a kislány Honthy Hannával, Raffael Mártával, Bilicsi Tivadarral, és egy játék karika körül kellett egy kislánnyal körbekarikázni, aki később a Vidám Színpadon titkárnő lett. Méghozzá az igazgató titkárnője! Így találkoztunk újra.

– Véletlenül?

– Nem, hiszen az anyukája volt a színpad nézőtéri felügyelője. Főiskolás koromban mindig kértem, hogy tessék szíves beengedni, „színész tanonc” vagyok. Mire azt mondta: ez nem jogosít fel arra, hogy utolsó percben beállíts nekem, de aztán mindig beengedett.

– Rögös volt az út a „Szórakoztatás királya” titulusig?

– Nem. Nagyon szép útvonalat jártam be a pályám során. Szinetár Miklóstól Puskás Tamásig több igazgatót is „elfogyasztottam” az elmúlt évtizedekben. Tamás most is igazgatóm a Centrál Színházban, ahol a beszélgetésünk idején is 11-12 előadást játszom egy hónapban, My Fair Lady és az Illatszertár című darabokban. Utóbbiban együtt játszhatom gyerekkori barátommal, Kern Andrissal.

 

„ÖT PERC UTÁN FEL KELLETT BONTANOM A SZERZŐDÉSEMET AZ OPERETTSZÍNHÁZZAL”

– Amikor gyerekként megkérdezték tőled, hogy mi szeretnél lenni felnőttként, mit válaszoltál?

– Nem fogod elhinni, de azt, hogy Latabár Kálmán! Ismertem őt személyesen, hiszen orvos édesapám páciense volt, rendszeresen járt hozzánk. Apám mélyhipnózissal is gyógyított, és amikor ezzel a módszerrel rendet tett Latabárban, olyankor nem kellett öt inzulin a cukorbajára, hanem csak egy. Ilyen hatással tud lenni az egészségi állapotodra, ha a lelkedben kitakarítanak, de ez egy más téma, és komolyabb értekezést igényel. A lényeg, hogy Latabár akartam lenni, és az Operettszínházban szerettem volna játszani. A főiskola elvégzése után akkoriban kötelező volt vidéki színházhoz szerződni, s én Miskolcra kerültem. Amikor lejárt a két év, öt másik színháztól kaptam ajánlatot, s én azok közül nagy boldogan az Operettet választottam. Az akkori igazgató, Szlovák elvtárs örült, hogy aláírtam a szerződést, velem pedig madarat lehetett volna fogatni a boldogságtól, amikor a szerződéskötést követően sétáltam le a lépcsőn. Leérve a portás megállított: – Hogy hívják? Mondom Latabár, ja nem, bocsánat, Verebély Iván. – Akkor menjen vissza! – Hová? – kérdeztem vissza kissé csalódottan, mire jött a válasz, hogy az igazgatóhoz, mert valami probléma van a szerződéssel.

Elsápadva mentem vissza, és az igazgatói irodában kiderült, hogy mégsem lehetek az Operettszínház tagja, mert a Nemzeti Színháznak akkor elsőbbsége volt minden intézménnyel szemben, s az igazgató, Meruk Vilmos odaszólt, hogy ő bizony igényt tart rám. Öt perc után fel kellett bontanom a szerződést Szlovák elvtárssal, majd a hatos villamossal átutazni a régi Nemzetihez, ahol a megállóban két titkárnő már várt rám, és mint egy rabot, úgy kísértek fel Meruk elvtárshoz.

Az igazgató hatalmas mosolyok kíséretében fogadott, bemutatta az épp a szobájában ülő Dobozi Imre írót. Én pedig elújságoltam a nagy hírt, hogy aznap kislányom született. Erre Meruk csak annyit mondott: „Remélem, becsületes kommunistát fog belőle nevelni!” Ez egy ilyen világ volt akkor. Hat évig voltam a Nemzeti Színház tagja, s ha sok szerepet el tudsz képzelni, azt én ott mind eljátszottam. És remek szerepeket!

Fotó: Verebély Iván hivatalos oldala (fb.com/verebelyivan)

„BEPÖCCENTEM ’BÁSTYA ELVTÁRSRA’,
AKI NEM TARTOTTA BE AZ ÍGÉRETÉT”

 

– Jól érezted ott magad?

Nagyon jól éreztem magam, csak aztán történt egy igazságtalanság, amit nem tudtam és nem is akartam elfogadni. Both Béla, aki egyébként színész, rendező volt, a Tanú című filmben Bástya elvtársat alakította, később a Nemzeti igazgatója lett. Óriási szerencsével elnyertem egy franciaországi ösztöndíjat, és szerettem volna kimenni. Megbeszéltem Both-tal, hogy a következő évadban nem ír ki próbára, hogy el tudjak utazni. Aztán látom a próbatáblán, hogy mégis ott vagyok A vágóhidak Szent Johannája című Bertold Brecht darabban. Amikor rákérdeztem Both-ra, hogy mi történt, nekem támadt, hogy ő sosem ígért nekem olyat, hogy elmehetek Párizsba. Ezen aztán úgy bepöccentem, hogy eldöntöttem, nem maradok tovább a társulatban.

Ebben az időben felléptem vendégként az Erkel Színház Honthy estjében, ahol a címszereplő Honthy Hannán kívül Sárdy Jánostól Bilicsi Tivadarig minden létező nagy sztár közreműködött. Tíz előadás volt meghirdetve, a televízió is rögzítette. Először még én voltam az első szám, másodszor már a második, aztán olyannyira sikerem volt, hogy a harmadik-negyedik héten már közvetlenül Honthy előtt léphettem színpadra. Amikor a Vidám Színpad döntnökei megláttak a televízióban, azt mondták, hogy ennek a fiúnak hozzánk kell szerződnie. A Nemzetibe anno 1600 forintos fizetéssel kezdtem, s a hat év alatt mindössze 300 forintot emelkedett a gázsim. A Vidám Színpadon azonnal felajánlottak az 1900 mellé még 1100 forintot, mondván, hogy engem sztárnak visznek oda.

Úgy éreztem, a Vidámon már eleve közelebb leszek a Latabári-álmaimhoz.

– Eleinte miért akartak meglincselni a Vidám Színpad nézői?

– Ez óriási történet! 1968-ban léptem fel először az Urak és elvtársak című kabaréban, s a szerzők egy roppant erős számot szántak nekem az előadásban. A november 7-i előadásra Csepelről érkeztek munkások, akiknek konkrétan az egész házat kibérelték. Én meg a megírt szöveg szerint elkezdtem „merészeket mondani” a pódiumon. Közben hallottam a nézőtérről, hogy morgolódnak: „Hallod, mit pofázik ez? Megölöm!” – jöttek a rosszalló mondatok. Előadás végén megvártak az utcán, mert meg akartak lincselni a művészbejárónál, mert azt hitték, reakciós ellenség vagyok. Az igazgató hívta ki a rendőrséget, és a rend őreinek sorfalában ünnepeltem november 7-ét. Aznap a színház szolgálati autója vitt haza, hogy ne essen bántódásom. Józsi a sofőr volt a „testőröm”!

 

„DUPLA NYILAS VAGYOK,
AKINEK A VÉRÉBEN VAN AZ UDVARLÁS”

 

– Nem véletlenül mondták a pályatársaim, hogy az újságírók álma vagy…

– A sztorijaim miatt?

– Pontosan!

– Valóban olyan vagyok, mint egy wurtlizer. Bedobnak egy „húszast” és lejátszom valamilyen számot, vagyis elmesélek valamilyen történetet.

– Te is bírtad az újságírókat hosszú pályafutásod során?

– Nagyon. Volt olyan riporternő, akivel még viszonyom is volt.

– Sok viszonyod volt?

– Nagyon! Szerettem a nőket, hiszen dupla nyilas vagyok, akinek a vérében van az udvarlás. Tudod te, milyen csodálatos dolog udvarolni?

– Próbáltam életem során néhányszor…

– A nőig vezető út is maga a csoda. Az ismerkedés fázisa. Karafiáth Orsolya mondott egy csodálatosat az egyik műsorban, amikor a szerelemről volt szó. Úgy fogalmazott, hogy „lábon kihordott szerelmei voltak!” Isteni mondás. Ha nem ő mondja, és nem hallja annyi ember, akkor úgy csinálok, mint Molnár Ferenc, aki, ha hallott valami jót, akkor azt mondta, hogy „Ez olyan jó, hogy  mától én mondtam”.

– Neked mennyi lábon kihordott szerelmed volt?

– Nem tudom megszámolni. De voltak olyan napok, amikor délelőtt egy jobb lábon kihordott szerelem éltetett, este pedig egy bal lábon kezelt… Szünet nélkül udvaroltam, és tudtam is udvarolni. Tudom, ha manapság rám nézel, akkor ez hihetetlennek tűnhet, de akkor sem voltam sokkal szebb, csak volt hozzá érzékem. Ráéreztem mindenkire, ki tudtam bontani az adott hölgyet. Ezt a ráérzést apámtól örököltem.

– Szélhámosságaid is voltak?

– Rengeteg. Hencegtem nekik ezzel a ráérzéssel. Kértem tőlük, hogy írjanak le két sort és a kézírásuk alapján megmondom, hogy milyen személyiségek. Közben fogalmam sem volt az elemzésről, de annyit tudtam, hogy a felső szakasz a szellemi, a középső a hétköznapi, az alsó szakasz pedig a szexuális életet jelenti. És akkor mindenkit „kiboncoltam” a megérzéseim alapján, tudományosan előadva. Meglepetten kérdezték: „Hát ezt meg honnan tudod?”, én meg büszkén válaszoltam: „Minden itt van az írásodban feketén fehéren”… Egyebek közt ez is egy módszer volt az udvarlásra.

– A riporter hölgy is így sétált be a hálódba?

– Igen. Kétórás riport volt, abból pedig egy óra már a légyottal telt.

 

„NEM CSAK HÖLGYEKBE,
HANEM A HAZÁMBA IS SZERELMES VOLTAM ÉS VAGYOK”

 

– Mennyi idősen kezdted el ezt a nagyvilági életet?

– 16 éves koromban egy 20 éves ápolónő tanított meg az élet rejtelmeire Balatonfüreden, onnantól kezdve minden ment magától.

– Erre a színpad csak rásegített?

– A színpad főleg azoknak segít rá, akik szépfiúk. Nálam inkább rontott, mert majdnem minden nő azzal hárított, hogy „Ezeket a bókokat is biztosan csak színészkedésből mondod”… Rendszeresen be kellett bizonyítanom, hogy én ezt komolyan úgy is érzem. Tudod miért jó mondás az, hogy „lábon kihordott szerelem”? Mert én tényleg csak addig voltam szerelmes, amíg az ember lábon kihord egy influenzát, vagy egy náthát.

– Ezt leszámítva is szerelmes típusnak tartod magad?

– Jaj, nagyon! Még a rövid szerelmekben is nagyon intenzíven. Nem csak hölgyekbe, hanem a hazámba is szerelmes voltam. Bejártam a negyed világot, isteni utazásaim voltak, mégis mindig visszavágytam. És nagyon messzire nem is merészkedtem, mert kellett a tudat, hogy közel vagyok az országhoz. Brüsszel, Párizs, Bécs, Izrael, vagy a Szovjetunió – ezek még viszonylag komfortosak voltak. A szovejeteknél például hat héten keresztül minden áldott nap felléptem Solymos Tóniékkal, az Express együttes kíséretében. Maga volt a csoda az az időszak. Szintén leírhatatlan érzés, amikor Jeruzsálemben személyesen láthattam a Siratófalat, vagy ahol Jézus Krisztus született. Egyébként is nagyon vallásos és istenfélő pasi vagyok, és hálás vagyok a Jóistennek, hogy ennyi nyavalyával a hátam mögött még a világon lehetek nyolcvanévesen.

De hálás vagyok a barátaimnak, hogy számíthatok rájuk, hálás vagyok a szakma elismert mestereinek, Szinetár Miklósnak vagy Puskás Tamásnak, hogy örökös tag lehetek a Révay utcában a Centrál Színházban. Hihetetlenül megtisztelő érzés, hogy nem kellett elbúcsúznom sem az öltözőmtől, sem a közönségtől, és a mai napig tapssal fogadnak.

– Mikor voltál utoljára a Révay utcában?

– Tegnap.

– Mindig ugyanolyan érzéssel mész abba az utcába, abba a teátrumba?

– Mindig boldogságérzettel. Üresek azok a napjaim, amikor nincs előadás. Boldogság, hogy én a takarítónénivel is puszipajtás vagyok. Az öltöztetőnőmet imádom, mindig azt szoktam neki mondani, hogy te vagy az én „alternatív feleségem”. Úgy vigyáz rám, mint egy feleség. Ha véletlenül hiányozna egy gomb az ingemről, nem kezdődik úgy előadás, hogy ne oldja meg azonnal a pótlását.

 

„MÉG A FÁRADTSÁGOT IS ÉLVEZTEM,
NEM ÉRDEKELT, HOGY EGY HÉTEN HETET JÁTSZOM…”

 

– Ha már direktorokat említettél, pályafutásod során számtalan színházi igazgatót „elfogyasztottál”. Te miért nem voltál soha direktor?

– Volt olyan időszak, amikor belőlem is igazgatót akartak csinálni. Ez a Vidám Színpad igazgatóválsága idején történt. Mondtam a többieknek, hogy én az autóban is utas szeretek lenni, a színházban pedig tag. A nézőtéren pedig néző vagyok, ha beülök, nem színész. Innen jut eszembe egy történet, amikor Básti Lajos felvételiztetett egyszer egy tehetségtelen fiatalt, aki annyira felbosszantotta Bástit, hogy ő magából kikelve ordított: „Takarodjon innen, hiszen maga még nézőnek is rossz!” Én nézőnek mindig nagyon jó voltam, de igazgatónak nem lettem volna jó, és ezt beláttam. Így aztán a válság úgy oldódott meg, hogy kinevezték a Tanácsról a kulturális osztály egyik vezetőjét, Szalai Józsefet igazgatónak, és hét évig ült a direktori székben. Utána jött Lázár Egon, majd Bodrogi Gyula, aki két évtizeden keresztül volt igazgató.

–  Hogyan viselted a változásokat?

– Teljesen jól, mert mindegyik igazgatónál… Hogyan mondjam, hogy ne tűnjön nagyképűségnek, de én sztár maradtam. Legalábbis úgy kezeltek. Még Bodrogi Gyula is, aki elhozatta nekem Párizsból Louis De Funes darabját, azt lefordíttatta Vinkó Józseffel, zenét íratott Nádas Gáborral, szöveget Szenes Ivánnal és én játszottam benne a főszerepet.

– Terhelhető voltál?

– Olyannyira, hogy amikor még két színháza volt a Vidámnak – mert a mai Bábszínház helyén volt a kis színpadunk, a Jókai téren –, akkor egyik helyről rohantunk a másikra. Volt a társulatnak egy Volga kocsija sofőrrel, és egy este alatt két helyen is szerepelhettem két különböző darabban. Többször előfordult, hogy az autóban öltöztem át szmokingba. Akkor még olyan foglalkoztatottak voltunk, hogy egy nap kettőt játszottunk. Sőt. Volt olyan hónapom, hogy hetet játszottam egy héten. Konkrétan minden nap. Tehát terhelhető voltam, de sosem éreztem tehernek. Még a fáradtságot is élveztem. Megesett, hogy befejeztem a hetedik előadást, éjszaka a színház előtt már várt a filmgyári kocsi, és még reggel ötig filmeztem.

– Jól is kerestél ekkor?

– Nagyon jól kerestem. Egy nap két reklámfilmet is megcsináltam. Akkoriban volt egy rendelet, hogy díjazott művész nem csinálhat reklámot. Rólam nem gondolták, hogy Jászai-díjas vagyok, emiatt nem kerültem rá a tilalmi listára, holott még Gobbi Hilda is rákerült. Anyagi gondjaim így nem voltak.

– Tudtál bánni a pénzzel?

– Fenét! Fogalmam nem volt róla. A mai napig a második feleségem kezeli a pénzügyeinket és a csekkeket. Ahogy sms-ezni sem tudok, úgy egy csekket sem tudok kitölteni. Beosztani pénzt? Apám sem tudta beosztani a pénzt. Mire hazaért, már alig maradt valami a fizetéséből. Pedig nagyon jól keresett, csak hát elszórta. Művészeket támogatott, minden koldusnak adott. Neki ez volt az öröme, hogy másnak örömet szerezhet. Én is ilyen lettem. Nekem is vannak törzs-koldusaim, és mindennap viszek le ételt egy bizonyos helyre a lakótelepen, ahol lakom. Mindennap veszek nekik valamit, odateszem, és félóra alatt el is tűnik. Én pedig boldog vagyok, amikor látom, hogy hűlt helye van.

 

„A LEGJOBB BARÁTAIM MÁR MIND ELMENTEK A SZAKMÁBÓL”

 

– Kik voltak a legjobb barátaid a szakmából?

– Nádas Gábor, Szuhai Balázs és Sztankay Pista. Később velük húsz évig jártuk az országot. Nádas Gabi az utolsó szerzeményét nekem írta. A műtétje előtt hozta be a színházba. Az operáció után egy hónappal elment, de abban az egy hónapban minden éjszaka vigyáztam rá a lakásán. Virrasztottam vele, ha ki kellett mennie, támogattam. Két évtizeden keresztül ott ült mögöttem hátul a kocsiban, én meg az anyósülésen. Balázs vezetett. Nagyon hiányoznak!

– Szuhai Balázs mikor ment el?

– Sajnos ő is már régen itt hagyott. Tizenvalahány éve már. Épp a Várban sétálgattam az unokáimmal, amikor megszólalt a mobiltelefonom. A lánya engem hívott elsőként, hogy Papu meghalt.  Pedig a halála előtt fél órával még beszéltem vele. Mondta, hogy megírt három Szabó családot, most pedig picit lepihen. A lánya felöltözve, elegánsan talált rá reggel, még díszzsebkendő is volt a zakója zsebében.

– Amikor kiderült Szuhai Balázsról, hogy a Belügyminisztérium 3/3-as csoportfőnökség állambiztonságnak dolgozott, amit Klapka György borított ki, mit szóltál?

– Először sokkolt engem is, mint ahogyan a két lányát is. Balázzsal több időt töltöttem 20 évig, mint a saját családommal. Úgy látszik, hogy egy ügynök olyan szinten ki van oktatva, hogy még a közvetlen környezetének sem tűnik fel. Nekem sem tűnt fel. Nem tudtam róla! Amikor kiderült ez az ügy, gondolkodtam. Balázs mesélte, hogy egy évig ki volt telepítve Taktaszadára, a büntetőtáborba. Az ő nagypapája kultuszminiszter volt a háború előtti kormányban, tehát nem is politikai miniszter, hanem egy művelődésügyi miniszter, ezért kitelepítették. Gondold el, hogy egy falusi házban, ahol éjszaka jöttek érte teherautóval, feltehette az ágyát, meg egy-két holmiját, és ott találta magát Taktaszadán, ahol a szomszédban Szálasi Ferencnek, a nyilasvezérnek a felesége volt kitelepítve. Később nem is akarták a megbélyegzés miatt színpadra engedni. Ahhoz, hogy ő egyáltalán Békéscsabán két mondatot eljátszhasson, valószínűleg be kellett hódolnia a hatalomnak. Gondolom én. De biztosat nem tudok. Mi soha nem beszélgettünk erről, ez a halála után derült ki. Balázs egyébként, mint hallottam, senkinek nem ártott a jelentéseivel. Ő megkerülte ezeket.

– Rólad is jelentett?

– Biztosan, de nem érdekel. El nem tudom képzelni, hogy rólam olyat írt volna, ami rám nézve degradáló lenne.

 

„A BALATONBÓL MENTETTEM KI A LÁNYOM FÉRJÉT”

– A családról még nem beszéltünk.

– Hadd kezdjem egy édes történettel. Egyszer a nagylányom bemutatott nekem egy fiút, aki elkezdett neki udvarolni. Mondja az illető, hogy „Dr. Vereczkei Gábor vagyok, és nagyon köszönöm, hogy annak idején megmentetted az életemet.” Nem hittem a fülemnek. Kiderült, hogy egyszer Balatonszéplakon a combig érő vízben egy kisbaba pancsikolt, aztán elsüllyedt, s én észrevettem, hogy nem jön fel. Azonnal kirántottam a vízből. Mint hosszú évekkel később kiderült, ő volt! A lányom udvarlója. Közben megnőtt egy kicsit. Máig a férje, és ma már ő is nagypapa.

– A második feleséged pedig egy időben volt állapotos a lányoddal, aki az unokádat hordta a szíve alatt…

– Olyannyira egy időben történt minden, hogy amikor a lányom hetedik hónapban volt az első unokámmal 1989-ben, akkor az én nejem is a hetedik hónapban volt a fiunkkal, Marcival. Megszületett a fiam egy vasárnapon, és három héttel később vasárnap megszületett az unokám. A három hetes fiam nagybácsi lett. Emlékszem, épp tisztába tettem, amikor mondtam neki, hogy egy nagybácsinak nem illik bekakilni.

– Nem voltál már fiatal, amikor újra apa lettél.

– Marci fiam az 52. évemben érkezett. Két évvel később jött Fanni lányom, így a harmadik gyerekem és köztem 53 és fél év a korkülönbség. Esküszöm, náluk jobban sikerült gyerekek nincsenek is, mint az én három gyerekem. Sőt, a két unokám is, és a dédunokám is! Nagyon büszke vagyok rájuk! És arra is, hogy betölthettem a nyolcvanat.

 

„A GYEREKEIM MIATT MÉG JÓ LENNE EGY IDEIG MARADNI”

 

Nagy boldogság, hogy az ember megérheti a nyolcvanat, sőt, túl is élheti azt. Tudod mi a Sors legnagyobb ajándéka? Az, hogy még nagypapaként is gyerek maradhattam. Még élt az anyám, amikor a két unokám már kisgyerekké váltak. És úgy maradhattam gyerek az anyámnál, hogy közben már nagypapa voltam.

– Összetartó család a tiétek?

– Nagyon!

– Az egészséged rendben van?

– Kicsit ugyan hülyülök, de hála Istennek rendben vagyok!

– Foglalkoztat az idő múlása?

– Csak annyiban foglalkoztat, hogy jó lenne még sok időt a szeretteimmel tölteni. A kislányom, Fanni azt mondta nekem, hogy el sem tudja képzelni, milyen lenne az élete nélkülem. És nem élné túl, ha én elmennék. A gyerekeim miatt még jó lenne maradni. Ugyan sok hasznukra már nem vagyok, mert mindenki éli a maga életét, és sokszor idegesítem őket, mert folyamatosan dumálok, sztorizom nekik is.

A fiamnak és a kisebbik lányomnak rengeteg munkája van. A fiam az RTL Klubnál főszerkesztő, a lányom pedig több tévés produkciónál is stylist. Mindkettő éjjel-nappal dolgozik, a fiam éppen a legújabb X-Faktort főszerkeszti.

– Nézed azokat a műsorokat, ahol a gyerekeid dolgoznak?

– Nézem bizony! És nagyon korrekt a fiam, mert hiába célozgatok, sosem árul el titkokat. Még nekem sem. Csonka Bandi többet tud róla, mint én, nekem ő meséli a sztorikat. Marci olyan, mint egy orvosi titoktartó. Ebben rám ütött, hiszen a hatvanadik születésnapomon megjelent rólam egy vicces írás, hogy Verebély Iván az orvostudományok kandidátusa, a Vidám Színpad örökös professzora rendel a hét minden napján. Az én öltözőm előtt tényleg sorban álltak a kollégák, a műszakiak, és a lelküket is ápoltam. Sokszor a legmélyebb titkaikat is tudtam. És ezeket már meg is őrzöm. Egy életre.