Hosszan gondolkodtam, milyen jelzővel illessem a Gáborral való kapcsolatomat, de nem jut jobb eszembe, mint a „különös”.

Bizonyára az olvasók is éreztek már olyat, hogy találkoztak valakivel – akár egy nyaralás során –, aki egyébként vadidegen volt számukra, mégis olyan érzésük volt, mintha ezer éve ismernék. Pontosan ez a helyzet Gáborral is. Eleve összesen kétszer találkoztunk életünkben, és a kettő között eltelt 18 év. Mégis mindig az volt az érzésem, hogy az ismeretségünk jóval mélyebb annál, mint amilyen két találkozás után logikus lenne.

Balassa Gábor az egyik legismertebb, ha nem a legismertebb magyar férfimodell volt. Az egész világot bejárta, arcával szinte biztos, hogy minden olvasó találkozott már valamilyen formában az elmúlt évtizedekben.

Én 14 esztendősen találkoztam vele először – 1994-ben. Akkoriban a Bang-Bang nevű együttesben énekelt, és felléptek a Salgótarjáni Sportcsarnokban. Interjút készítettem vele, a cikk pedig egy teljes oldalon megjelent a megyei hírlap hasábjain. Nem sokkal később kaptam egy levelet a szerkesztőségbe Gábor édesanyjától. Azt írta, ha Gábor nem meséli el neki, hogy mennyi idős vagyok, a riport alapján vén zsurnalisztának gondolt volna. Gyerekfejjel váltottunk még néhány levelet Éva nénivel, aztán mindenki élte tovább az életét.

Gáborral gyakorlatilag 18 évig semmilyen módon nem kommunikáltam. Közben felnőttem, de gyakran eszembe jutott, hogy meg kellene ismételni azt a ’94-es interjút, hiszen mindkettőnkkel millió dolog történt azóta.

Írtam neki a közösségi oldalán, és még csak magyarázkodnom sem kellett, azonnal tudta, ki vagyok. Pedig még egyszer hangsúlyozom: közben eltelt majd’ két évtized. Pontosan emlékezett mindenre. És gyakorlatilag ott folytattuk, ahol annak idején abbahagytuk…

– Viszonylag korán, 9 órakor találkozunk, de valaki ült itt előttem, akivel megbeszélésed volt. Általában reggeli időpontra szervezed a megbeszéléseidet?

– Igen, hiszen elvittem a lányaimat iskolába, és így kényelmesebb, hogy nem megyek tovább a városba. Most 9 évesek az ikrek, harmadikosok.

– Mennyi idős voltál, amikor születtek?

– Harminchét.

– Nem sietted el…

– Akkor akartam gyereket vállalni, amikor már mindenem megvan, vagyis anyagilag már biztonságban éreztem magam. Annak idején, amikor Salgótarjánban találkoztunk, a Bang-Bang korszak csak egy kis intermezzo volt az életemben, hiszen valójában a modellkedésből éltem. Húsz és harminc éves korom között rengeteg utaztam, sok lehetőségem volt külföldön dolgozni.

– Olvastam néhány korábbi nyilatkozatodat, soha nem titkoltad, hogy jól élsz. Sőt, már abban az időszakban nagyon jól éltél.

– Bőven az átlag fölött kerestem.

– Akkor végképp nem értem az iménti kijelentésedet, hogy akkor akartál gyereket vállalni, amikor már biztonságban érzed magad.

– Igazad van, már valóban korábban megvolt mindenem, de sokáig még bennem volt a mehetnék… Gyereket pedig akkor kell vállalni, amikor minden tekintetben kiélted magad. Amikor fiatal voltam, még nem volt ennyire egyszerű külföldre utazni, pláne nem munkát vállalni odakint. Óriási, szinte felfoghatatlan különbségek voltak az itthoni és a kinti modellkeresetek között. Amikor lehetőség adódott, azonnal mentem, hiszen pénzt kerestem és szocializálódtam. Ráadásul én még a kinti mércével is a legjobban fizetett modellek közé tartoztam. Minden huszonéves fiúnak ilyet kívánok, amit akkor átéltem. Jó csajok között mozogtam, jól kerestem, és világot láttam.

– Szerencsés ember vagy.

– Annak is tartom magam. Nem tudom, te mennyire vagy spirituális beállítottságú, de hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek.

– Én is ebben hiszek.

– Sejtettem… Az ember megérzi a másikról. Nekem bizonyságom van arról, hogy vannak eleve elrendelt dolgok, de arról is vannak bizonyságok, hogy ezeket irányítanunk kell. Tehát kapunk lehetőségeket, de ezt kevesen vesszük észre. Én nagyon sok lehetőséget kapok az élettől, és ha azt érzem, hogy valamivel foglalkoznom kell, abba beleteszek apait-anyait, és akkor működik is.

„APÁM MÁSODIK FELESÉGE INDÍTOTT EL A MODELLPÁLYÁN”

– Az indulásnál a fizimiskád volt a lehetőség?

– Hogyne. Az azért minden embernél nagy előny, ha jól néz ki. Gondolj csak bele, egy munkahelyen is mennyit számít, legyen az akár férfi, akár nő az illető. A jó kinézet nagy ajándék.

– Mikor tudatosult benned, hogy te ilyen vagy?

– Már 13 éves koromban észrevettem, hogy semmit nem kell tennem a csajozásért. A többiek kínlódtak, nekem pedig automatikusan, könnyedén működött. Többnyire a lányok találtak meg engem. A középiskolában aztán egyre inkább szükségem lett pénzre. A szüleim elváltak, édesanyám egyedül nevelt, s hiába volt tehetős ember az édesapám, nagyon ritkán találkoztunk. Bár édesanyám mindent megtett azért, hogy semmiben ne szenvedjek hiányt, 14 éves korom környékén már felismertem, hogy azért szűkölködnünk kell. Annak ellenére, hogy anyám ezt soha nem mondta. Én viszont szerettem volna jó ruhákat, sportcuccokat, mint minden fiatal. Sőt, mivel már zenéltünk, hangszerek is kellettek volna. Nagy terveim és nagy igényeim voltak. Éppen ezért elkezdtem keresni a lehetőségeket. Először elmentünk vagont rakodni a barátaimmal. Konkrétan szenet lapátoltunk. Sportnak sem volt utolsó, de ez azért nagyon komoly fizikai munka. Azután találkoztunk egy statisztaszervezővel – akkor még nem voltak ügynökségek –, aki rosszabbnál rosszabb munkákra közvetített, de lényegesebben könnyebben kerestük meg azt a kis zsebpénzt, amit a vagonrakodással kaptunk volna. Ugyanakkor a statisztaság sem volt leányálom, amikor háromezer emberrel futottunk egyszerre egy réten koszos ruhában egy film kedvéért katonai jelenetben. Néha reklámfilmek is beestek, amiért jobban fizettek. Azt nagyon élveztem, mert mindig jó csajok voltak a forgatások helyszínén. Édesapám zenész volt, kamasz koromban neves fővárosi bárokban zongorázott, s néha engem is magával vitt. Én voltam a technikusa. Emlékszem, csütörtökönként az Astoria étteremben muzsikált. Hoztam-vittem a hangosító cuccait. Akkoriban heti rendszerességgel találkoztunk, és akár még beszélgettünk is.

– Képzelem, hogyan folytatódhatott a kapcsolatotok, ha azt mondod, akkoriban még beszélgettetek.

– Valóban nem volt zökkenőmentes a viszonyunk, de erről később beszélek. Az Astoriás időszakban az volt a feladatom, hogy becipeltem a hangszóróit, és összedugtam a különböző cuccokat. Nagyon érdekeltek ezek a technikai kütyük, nem véletlen, hogy később hangmérnöki diplomát szereztem. Egy másik alkalommal az Úttörő Áruházba kísértem el egy haknira. A második felesége, Klári divatbemutatót szervezett. Becipeltem a holmit, és láttam, hogy ott van az akkori kor nyolc legismertebb modell hölgye Pataki Ágitól Bíró Icán át Halász Icáig. A férfimodell azonban nem jött el. Klári megkért, hogy vegyek fel egy öltönyt, menjek ki és jöjjek vissza, mert ha nem segítem ki, nem fizet az ügyfél. Könyörgőre fogta, mert hallani sem akartam erről. A lányok – későbbi kolléganőim – is bíztattak. Céklavörös fejjel kiballagtam. Így kezdődött a karrierem…

– Egy alkalom elég volt ehhez?

– Ment a hír. Mivel akkoriban nem voltak még ügynökségek, szájról szájra terjedtek az információk, és a telefonszámok. A filmrendezők, koreográfusok között cseréltek gazdát ezek a számok, és szép lassan kialakult egy rendszer, egyre több munkám lett manökenként. Abban az időben ugyanis még nem használták a modell kifejezést. Egyre másra kaptam a munkákat, és egyre több külföldi lehetőség adódott. Ettől függetlenül azt terveztem, hogy mellette hangmérnökként fogok valahol elhelyezkedni. Emlékszem, épp Tokióban jártam, ott határoztam el, hogy amíg nem találok megfelelő hangmérnöki állást, ebből fogok élni. Mert hát végeredményben ez nagyon klassz dolog. Mesés pénzeket kerestem. Előfordult, hogy Bécsben egynapos reklámfilm-forgatással annyit kerestem, mint édesanyám egész évben. Fiatalon akkor ezt lelkileg sem volt egyszerű feldolgozni. Hirtelen minden az ölembe hullott.

„SZERETTEM VOLNA, HA APÁM ELJÖN A BALLAGÁSOMRA, VAGY MEGTANÍT NYAKKENDŐT KÖTNI”

– Ebben az időszakban még otthon laktál?

– Nem, hanem egy bérelt lakásban. Mivel édesanyám sosem ment férjhez újra, ezért igényelte az erős törődést. Minden napból egy kis részt vele töltöttem. Mivel a Margit sziget szomszédságában lakott, reggel átmentem, kávéztunk, beszélgettünk, majd kimentem futni egy kört. Természetesen ekkor már anyagilag is segítettem neki.

– Későbbi életedben érezted annak a hátrányát, hogy csonka családban nőttél fel?

– Sok helyzetben hiányzott az édesapám. Nagyon szerettem volna, ha eljön a sportversenyemre, ahol magyar bajnok lettem, vagy megjelenik a ballagásomon, esetleg megtanítja, hogyan kell megkötni egy nyakkendőt, vagy beszélgetünk a csajozásokról… de egyik sem történt meg. Ezek hiányoztak, de ettől én nem lettem kevesebb. Ma már sajnos egyik szülőm sem él. Édesanyám 2001-ben halt meg, a második szívinfarktusa vitte el. Szomorú volt és magányos. Sajnos az unokáit sem láthatta már. De tudod mi a furcsa? A történtek ellenére nem tudom azt mondani, hogy szomorú volt a halála. Azon a nyáron ismerkedtem meg Reginával, a gyerekeim édesanyjával. Röviddel ezután elmentünk nyaralni Ibizára. Épp kint voltunk, amikor a New York-i katasztrófa történt. Édesanyámmal minden nap beszéltünk. Vasárnap jöttünk haza, és szombat este még beszéltem vele. Aztán másnap délután, amikor leszálltunk a repülőről, ott várt az üzenet a telefononom. Rámondta a rögzítőmre, hogy nagyon fáj a szíve, és kihívta a mentőket. A történethez hozzátartozik, hogy előtte egy évvel már volt egy infarktusa. A mentősök mondták, hogy a Nyírő Gyula Kórházba viszik, ezért a repülőtérről rohantunk be hozzá a bőröndökkel. Szegénykém ott feküdt gépekre kötve az intenzív osztályon, de meglepően jókedvű volt. Az orvos félrehívott és közölte, hogy ne számítsak semmi jóra. Ez már sokkal komolyabb infarktus volt, mint a korábbi, sőt, a lehető legveszélyesebb. Többször újra kellett éleszteni, elhaltak a szívizmai, biztos, hogy nem fogja túlélni. Roppant nehéz volt, de azt játszottuk édesanyámmal, hogy ő nem tudja, hogy én tudom. Az orvos azt mondta, valószínűleg zavart lesz, de szerencsére nem így volt. Írt egy listát, hogy kiket szeretne látni. Apám is közöttük volt, de ő nem jött el. Viszont sok más ember ott volt, aki szerepelt a listán. Hétfőn újra bementünk hozzá Reginával. Nagyon érdekes volt az egész beszélgetés. Kérdezte a Reginától, aki akkor Olaszországban tanult, hogy mi leszel, ha nagy leszel, és Regina zsigerből mondta, hogy anyuka. Anyám tehát megkapta a jó válaszokat, amelyekre nagyjából számított. Eszébe jutott, hogy otthon hagyta a köntösét, és kérte, hogy vigyem be neki. Mondtam neki, hogy inkább veszek egy újat, már úgyis régen akartam. Akkor automatikusan mondta, hogy minek már, hiszen mondták itt nekem, hogy… És elharapta a mondatot. Úgy tettem, mintha nem tudtam volna. Neki is megmondták, hogy el tudjon mindenkitől búcsúzni. Az utolsó képem róla, hogy ül az ágyon, lógnak ki belőle a csövek, kis szemüvege az orrán, keresztrejtvényt fejt, és elköszön. Másnap, vagyis kedd hajnalban telefonált az orvos, hogy ismét újra kellett éleszteni, de már nem sikerült. Anyukám elvesztését persze nem volt egyszerű feldolgozni. Megszokásból minden reggel arra kanyarodtam. Ugyanakkor érzem, hogy ugyanúgy jelen van az életünkben, nap, mint nap látom a fényképét. Nem vagyok nagy temetőbe járó, ezért picit szégyellem is magam, de van felmentésem. Számtalanszor előfordult, hogy anyámmal elindultunk a temetőbe halottak napján, és már a Keresztúri úton olyan dugó volt, hogy mondta anyám, itt senkit nem fog zavarni, ha csak holnap jövünk ki, és már fordultam is vissza. Természetesen anyák napján, minden alkalommal kimegyek, de meggyőződésem, sőt bizonyságom van arról, hogy ott nincsenek lelkek. A sír csak egy emlék. A gyerekeim azonban meglepő módon szeretnek ott lenni.

„13 ÉVES KOROM ÓTA PÉNZKERESŐ VAGYOK, 18 ÉVESEN MÁR VETTEM MAGAMNAK EGY AUTÓT”

– Édesapádnak megbocsátottad, hogy nem ment be édesanyádhoz a kórházba?

– Igen. A temetésén ott volt. Amúgy nincs már bennem tüske édesapámmal kapcsolatban. Valójában emlékem sincs arról, amikor ők együtt éltek. Arra emlékszem, amikor elvitte a zongoráját. A második feleségével negyven évig élt. Édesanyámmal soha nem beszéltük át, miért romlott meg a kapcsolatuk. Néha csak úgy odavágott egy-egy megjegyzést… Pedig ők is 15 évig együtt éltek. Nagyon fiatalon ismerkedtek meg, és sokáig nem akartak gyereket, mert állítólag apám attól tartott, hogy nem kap majd elég figyelmet. Önző ember volt, de ezt vállalta. A házasságuk vége felé már volt egy párhuzamos kapcsolata, amire anyám rájött. A második felesége 15 évvel fiatalabb manöken volt, akihez később át is költözött. Anyám halálakor megtaláltam a szerelmes leveleiket. Azokból kiderült, hogy amikor megszülettem, apám épp külföldön játszott. És nagyon szép leveleket küldött. Amilyen nehezen fejezte ki magát élőszóban, annál szebben fogalmazott írásban. Elképesztő fazon volt. Egyszer találkoztam vele, és megígérte, hogy ha jó lesz az érettségi bizonyítványom, vesz nekem egy autót. Telt-múlt az idő, semmi jel nem mutatta, hogy emlékezne az ígéretére. Aztán 18 évesen vettem én magamnak az addigi keresetemtől. Tizenhárom éves korom óta pénzkereső vagyok, és azóta minden jövedelmemből tettem félre.

– Soha nem szórtad el?

– Dehogynem, 20 és 30 éves korom között szórtam, de akkor is volt megtakarított pénzem. Abban a tíz esztendőben semmi nem érdekelt, csak az, hogy minden nap jól érezzem magam. Lakásom nem volt, albérletben laktam. Megtehettem, hiszen a modellek örökké vándorolnak, azt sem tudod, hol ébredsz majd fel holnap. Aztán 30 éves koromban azt gondoltam, itt az ideje, hogy vegyek magamnak egy lakást. Azóta van saját otthonom.

„A VAGYONOMBÓL ÉLEK, HOBBIBÓL DOLGOZOM”

– Mivel foglalkozol manapság?

– A vagyonomból élek, és hobbiból dolgozom.

– Mit jelent az, hogy a vagyonodból élsz?

– Azt, hogy modellként feldolgozhatatlanul sok pénzt kerestem, és azt jól fektettem be. Van egy portfólióm, amely roppant széles skálán mozog. A pénzem egy része hasznosítva van, és ebből bevételem származik. Kamatok, hozamok, profitok. Ebből teremtem meg a hétköznapjaimat. Nem kellene dolgoznom, de szeretek. A marketing a területem, imádok alkotni, nagyon szeretem a termékeket, a vásárlókat. Arra azonban már nem szorulok rá, hogy napi 8 órát munkával töltsek. Amit a marketingből keresek, azt a profitot el is pocsékoljuk kortárs művészet mecenatúrára. Van a cégünknek rendezvényszervező és lemezkiadó divíziója is, és van pár masszívan veszteséges világzenei fesztivál, amit mi szervezünk. Olyan tehetségeket karolunk fel, akik ezt megérdemlik.

– Nem mondod, hogy végül lemezkiadód is lett…

– De… Lett bizony… (nevet)

– A popzene a múlté?

– Olyan szinten, hogy minden nap elővegyem a gitáromat, igen. A zenét csak jól, profi szinten érdemes csinálni. Már akkor, 1992-ben sem szabadott volna másképp, de most, amikor minden bokorban rendeznek egy tehetségkutatót, és vannak is tehetséges emberek, fel kell kötni a gatyát.

„A BANG-BANG VOLT A BON-BON ELŐD-ZENEKARA...”

– A Bang Bang-et ezek szerint nem csináltad jól?

– De, én úgy érzem, hogy jól csináltam. Viszont folyamatosan gyakorolni kellett volna, hogy fejlesszem magam. Salgótarjánban annak idején biztos, hogy ott volt Szolnoki Péter velünk. Peti úgy került a zenekarba, hogy fuvolázott a Rendőrzenekarban, és Szentmihályi Michel Gábor felfedezte. Michel már akkor is reklámfilm zenéket rakott össze, és mondta, hogy van egy fiú, akinek baromira hasonlít a hangszíne az enyémhez. Persze Péter százszor jobban énekel, mint én, sokkal szélesebb spektrumban képes lefelé, fölfelé. Vokálozott a lemezünkön, barátok lettünk, és ott ismerte meg Török Tamást, akivel több, mint 15 éve a Bon Bon-ban zenél. Tulajdonképpen a Bang-Bang volt a Bon-Bon előd-zenekara…

– Kísért még a Bang Bang-es múlt?

– Hébe-hóba találkozom a Facebookon Bang-Bang-es postokkal, de egyébként nem foglalkozom vele. Volt egy nagyon jó, illetve két közepesen gyenge klipünk. Egyszer majd összeszedegetem. Azt az egy CD-t, ami Láz címmel jelent meg, időnként elő szoktam venni, mert a párom és a gyerekeim szívesen hallgatják. Néha én is belehallgatok kontrollként, és rájövök, hogy a szerzőink nagyon korszerűek voltak. Magyar Zsolt, a csapat harmadik tagja időközben Los Angelesbe költözött, és hangmérnök lett. Független filmekkel kezdte, és manapság a legnagyobb szupermozikban dolgozik. Abszolút kalandvágyból ment ki, és beiratkozott az UCLA-ra, mert hollywoodi zeneszerzőnek akart tanulni. És annyira nem tudott ott újat tanulni, hogy már a második évtől tanított.

„A LÁNYAIM VÁLASZTOTTÁK KI A KEDVESEMET”

– Többször említetted a bizonyságokat. A spiritualitásodra mikor ébredtél rá?

– Amikor 1990-ben elutaztam Japánba modellkedni. Odakint azt vettem észre, hogy emlékszem az álmaimra, pedig korábban nem történt ilyen. Egy ember általában négy alvó periódust álmodik, és én mind a négyet vissza tudtam idézni. De amúgy is az egész japán életem annyira sorsszerű volt… Találkoztam emberekkel, akik spirituális beállítottságúak voltak, sokat beszélgettem velük, s azóta is tartjuk a kapcsolatot. Később sok helyen jártam Ázsiában, s az a földrész mindig is álomszerű marad. Szöul, Manila – mindenhol összefolytak az álmok az ébrenléttel. Az odakinti találkozások is megmagyarázhatatlanok. Olyan emberekkel kerültem kapcsolatba, akiket ugyan nem ismertem közelebbről, mégis úgy éreztem, segítenem kell nekik. Ugyanez fordítva is működött. Ázsiában rettenetesen szegények az emberek. Óriási különbségek vannak a gazdagok és a szegények között. Ennek ellenére hihetetlen jókedvűek.

– Amint látom, most te is jókedvű vagy. Még akkor is mosolyogsz, amikor szomorúbb témákról beszélsz…

– Jól érzem magam, a magánéletem is rendben van. Bizonyára ezt látod. A jelenlegi párkapcsolatom minden szempontból fantasztikus. Igaz, a kedvesem húsz évvel fiatalabb nálam.

– Tudsz élni…

(mosolygok)

– Tudok bizony… Évit egy társkeresőn ismertem meg fél évvel azután, hogy a gyermekeim anyjával szétmentünk. Amikor eleinte beszélgettünk az interneten, nem gondoltam, hogy a korkülönbség miatt bármi kialakulhat közöttünk. Éppen ezért az első randevúnkat egy játszótérre beszéltem meg vele. Épp ott voltam a lányaimmal, és kíváncsi voltam, hogyan viszonyul a gyerekekhez. Többször találkoztunk ott úgy, hogy nem történt közöttünk semmi. A kislányaim gyakorlatilag kiválasztották őt.