„Nekem soha semmi nem volt könnyű az életben, és azt hittem, a gyerekvállalás által is próbatétel elé állít majd a sors. Mindig fiús lány voltam, és könynyebben megértettem magam a fiúkkal. Karácsonyra távirányítós autót kértem, és imádtam focizni. Tisztában voltam vele, hogy ha fiam születik, vele egyszerűbb dolgom lesz, mint egy lánnyal. Éppen ezért hittem, hogy az élet ismét megoldandó feladatként adja majd a kislányt. Például hajat kell majd fonnom, amit sose tudtam, mert magamnak nem kellett. Aztán nem így lett…”

A világ legszebb hivatását éli Barta Nóra Eb-ezüst- és bronzérmes műugró, a sportág egyik legeredményesebb versenyzője. Kisfia, Doma 2013 szeptemberében született. Nóra a szülés előtt néhány héttel jelentette be visszavonulását aktív sportolóként. A döntést nehéz szívvel hozta meg.

Akik nem olvasták volna az erről szóló híreket, röviden a történtek: a Magyar Műugró Szakszövetség illetékesei (MMSZ) az idei ösztöndíjak elosztásánál egyszerűen lehúzták a listáról, amely a Magyar Olimpiai Bizottságnál (MOB) a Gerevich Sportösztöndíj további juttatását jelentette volna. Mindezt ráadásul épp az után, hogy bejelentette, anyai örömök elé néz…

– Ilyen esetekben szokták azt mondani, hogy az „egyik szemed sír, a másik pedig nevet”?

– Nem. Dehogyis! Nekem mindkét szemem nevet! Épp a minap mondtam a férjemnek, hogy amióta Doma megszületett, minden más eltörpül. Sokáig azt gondoltam, az ugrás az életem, és roppant büszke voltam az eredményeimre. Az anyai érzésekhez képest azonban ezek már nem jelentenek annyit, mint régen. Maximálisan ő a legfontosabb, és igenis, őt tartom eddigi életem fő művének! Szó nincs sírásról – maximum csak örömömben.

– Örömkönnyek gyakorta vannak mostanában?

– Hajjaj! Én egyszerűen elolvadok, ha Doma babára nézek. A környezetem szerint szerelmes vagyok a fiamba. És azt kell mondjam, igazuk van. (nevet)

– A babavárás kapcsán lettél érzékenyebb?

– Korábban is érzékeny voltam, de sok esetben vissza kellett fojtanom az érzést, mert nem engedhettem meg magamnak, hogy elgyengüljek.

„RÉGEN HAVONTA CSAK EGYSZER ENGEDTEM MEG MAGAMNAK EGY NAGY ESTI SÍRÁST…”

– Miért nem?

– Mert az nem egy erős sportolóra vall, hogy kétpercenként elsírja magát. És egy műugrónak erre igenis figyelnie kell. Az ugrás folyamatos harc, ott erősnek kell lenni. Általában havonta egyszer megengedtem magamnak egy esti nagy sírást, ahol kijött minden fájdalmam, és azok az érzések, amelyeket korábban elnyomtam magamban, és jó pár hétig megint elvoltam. Ahhoz, hogy az ember elérje a céljait, sokszor keménynek kell lennie. Ha érzékenyebb, akkor nehezebb.

– Ezek szerint most legálisan sírhatsz.

– Igen. Furcsa is, mert vannak napok, amikor semmi bajom, de amikor a férjem elindult a világbajnokságra (Ligárt Balázs, a holland műugró válogatott szövetségi kapitánya – a szerk.), volt egy sírásos estém, hogy már nem vagyok a régi. Balázs mondta is, hogy tudja, agyban mindig élsportoló leszek, hiszen ez az énképem, de ebben az időszakban ezt félre kell tenni.

– Balázs hogy viseli az érzelmi kitöréseidet?

– Neki kezdettől fogva nagyon tetszett ez a „más állapot”… (nevet) Eleve mindig mondta, hogy terhesen még szebb vagyok, mint azelőtt. Ő nagyon tud engem kezelni. Talán jobban is, mint én magamat.

– Ezen nem csodálkozom. Nyolcéves korod óta ismer.

– Ő volt az edzőm. Amikor abbahagyta az ugrást, és edző lett, az elsők között voltam, akikkel elkezdett foglalkozni.

– Csodálkoztam is, amikor összejöttetek. Az, hogy ilyen régóta ismeritek egymást, és összeköt benneteket ennyi munkával töltött emlék, legalább ugyanannyi veszélyt hordoz magában, mint előnyt.

– Kínlódtunk is eleget, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy több van köztünk az edző és tanítvány viszonynál. Aztán a pozitív oldalát néztük: kiben bíznánk meg magánéleti téren, ha nem egymásban? Az idő pedig minket igazolt, hiszen nagyon erős szövetség a miénk, és tökéletesen működik a magánéleti kapcsolat is. Ugyan 13 év korkülönbség van köztünk, de ez sem okozott problémát.

„DOMA BABA IGAZI KIS MOSOLYGOMBÓC. AKÁRMIKOR NÉZEK RÁ, VIGYOROG”

– Doma születése előtt néhány hónappal készítettem veled interjút. Emlékszel még, mi volt annak az anyagnak a címe?

– Emlékszem. „A kisfiam érkezésével lesz még kerekebb a világ”.

– És kerekebb?

– Összehasonlíthatatlanul. Hihetetlen, hogy egy szerelemmel, szeretettel várt kisbaba milyen harmóniát képes teremteni egy családban. És ezt nem a Balázzsal való kapcsolatunkra értem, hiszen azzal sosem volt gond. Amit az elején említettem, hogy ilyenkor a probléma sem igazi probléma…

Amíg az embernek nincs gyereke, fel sem tudja mérni, mit jelent majd szülőnek lenni. Amióta Doma van, igazi „beteljesülés-érzésem” van. Eleinte ugyan izgultam, hogyan fogok majd helytállni anyaként, de annyira automatikus minden. És olyan nyugodt vagyok. Gyakorlatilag egész nap őt nézem, alig tudom róla levenni a szemem.

Visszatérve a harmóniához: a férjem előző házasságából született Ábel és Doma imádják egymást. A kisfiam Ábelnél is ugyanúgy megnyugszik, mint nálunk. Ábel ráadásul gyakorlott babavigyázó, mert az anyukája révén is van már egy hároméves öccse, Noel, így a pelenkázásban is gyakorlott. A babánknak a kutyánk is örült. És ez nem vicc. Nala kutya már aznap meg akarta ismerni Domát, amikor hazajöttünk a kórházból, de akkor még nem engedtük, hogy közel menjen hozzá. Másnap már annyira meg akarta ismerni, hogy egész nap „nyomult.” Odaengedtük, megszagolta, adott a feje búbjára egy puszit, majd lefeküdt Doma mellé, odabújt hozzá, és együtt aludtak másfél órát. Mondom, hogy nálunk teljes a harmónia.

– A legelső pillanat is élénken él még benned, amikor először pillantottad, majd érintetted őt meg?

– Amíg élek, nem felejtem azt a pillanatot. Leírhatatlan érzés volt, amikor a világra jövetele után a mellkasomra rakták. Eleve az érzés földöntúli, amikor érzed, hogy kibújik, pillanatok alatt felsír, majd a meleg, kis puha testével ott piheg a mellkasomon, és azonnal megnyugszik. Akkor, ott felnézett rám, pislogott, majd mintha egy félmosoly is lett volna a száján. Olyan érzésem volt, mintha köszönt volna, hogy „Szia, anya, megjöttem!”. Elmondhatatlan…

– Jó baba?

– Nagyon! Kezdettől fogva tünemény, két hét után elkezdte végigaludni az éjszakákat, és ez a jó szokása a mai napig megvan. Aranyéletem van mellette. Akármikor nézek rá, vigyorog. Igazi kis mosolygombóc.

– A blogodban azt írtad, eleinte meg voltál róla győződve, hogy lányt hordasz a szíved alatt…

– Tudod, miért hittem ezt? Mert nekem soha semmi nem volt könnyű az életben, és azt hittem, a gyerekvállalás által is próbatétel elé állít majd a sors. Mindig fiús lány voltam, és könnyebben megértettem magam a fiúkkal. Karácsonyra távirányítós autót kértem, és imádtam focizni. Tisztában voltam vele, hogy ha fiam születik, vele egyszerűbb dolgom lesz, mint egy lánnyal. Éppen ezért hittem, hogy az élet ismét megoldandó feladatként adja majd a kislányt. Például hajat kell majd fonnom, amit sose tudtam, mert magamnak nem kellett. Aztán nem így lett…

„NEM FOGOK A GYERMEKEMMEL, A CSALÁDOMMAL TÖLTENDŐ IDŐBŐL EGY OLYAN SZÖVETSÉGRE ÁLDOZNI, AKIK 15 ÉV ALATT NEM VOLTAK KÉPESEK ELISMERNI”

– Még három hónapos sem volt Doma, amikor újra elkezdtél dolgozni. Miért volt erre szükség?

– Szó nincs semmiféle kényszerről. A klubban, ahol korábban is dolgoztam, edzőhiány van, és kérdezték, beleférne-e, hogy esténként edzéseket tartsak. Mivel láttam, hogy Doma ennyire jó fej, és gyakorlatilag bármit csinálhatok mellette, kísérleti jelleggel elvállaltam. Heti hat alkalommal, esténként fél 6 magasságában elmegyünk az uszodába, és két órát ott vagyunk. A kisfiam gyakorlatilag végigalussza ezt az időt. A szülők pedig teljesen odáig vannak, mert babázhatnak.

– Mivel a szülés előtt a visszavonulásod hírével voltak tele az újságok, ezért számomra is kikerülhetetlen a téma.

– Ezt megértem, de nem szeretném, ha ez az interjú a panaszokról, és a fájdalmakról szólna. Utóbbiból egyébként is bőven kijutott az életemben.

– Várandós édesanyaként lelkileg hogy viseled ezt az időszakot?

– Csak addig volt rossz, amíg meghoztam a döntést. Utána már olyan volt, mint amikor egy nagy, mázsás kő legördül a vállaidról. Valójában mindig az elismerés, az odafigyelés hiányzott a szövetség részéről. A legutolsó levelükben erre rá is tettek egy lapáttal, mert gyakorlatilag leminősítették az eredményeimet, az olimpiai helyezéseimet. Nem gondolom, hogy a 12. helyezés és maga a tény, hogy négy olimpiára kvalifikálódtam, olyan szörnyű lett volna... Ám, ha mégis így gondolja a szövetség, akkor nincs miről beszélnünk a jövőben.

– Ha nincs ez a levél, és ez a méltatlan hozzáállás a szövetség részéről, a szülés után is folytattad volna a sportot?

– Igen. A szövetség érve már csak azért is elfogadhatatlan, hiszen számos magyar sportolónő szülése után is folytatta pályafutását, akik ugyanúgy kapták a támogatást. Én nem kaphattam. Pedig csak egy kérvényt kellett volna benyújtani a MOB felé. Higgyék el, ez az egész nem a pénzről szól, hanem a szándékról, az odafigyelésről, amit nem kaptam meg. De ne is beszéljünk erről tovább, nem érdemes annyit.

– Végleges a döntés?

– Végleges. Nem fogok a gyermekemmel, családommal töltendő időből egy olyan szövetségre áldozni, akik 15 év alatt nem voltak képesek elismerni. Már egy új korszak kezdődött az életemben.

„GYEREKKÉNT ELŐSZÖR AZT KELLETT BEBIZONYÍTANOM, HOGY NEM FULLADOK BELE A VÍZBE”

– Emlékszel még a legelső ugrásodra?

– A legelső uszodai napom minden egyes részletére emlékszem a mai napig. Utólag olyan meseszerűnek tűnik az egész. 1992. augusztus 15-én volt az első napom az uszodában, ahová anyukám vitt el. A szakemberek azt gondolták, anyukám biztosan elfogult, először azt sem akarták elhinni, hogy tudok úszni. Elsőként tehát azt kellett bebizonyítanom, hogy nem fulladok bele a vízbe. Majd miután látták, hogy biztonságosan közlekedem a medencében, felküldtek három méter magasra, hogy ugorjak le. Furcsa, mert amikor anyuval bementünk az uszodába, már akkor volt egy megérzésem, hogy nekem onnan majd le kell vetnem magam. Anyu mondta is, hogy ugyan, ne beszéljek badarságokat, első napon biztos nem kell még. Ehhez képest nem sokkal később már fent álltam… Kicsit gondolkodtam, aztán levetettem magam. És attól fogva nem volt megállás.

– A bátorságod vitt előre?

– Pontosan. Amikor elkezdtem, mindent lehetett rám mondani, csak azt nem, hogy fizikálisan a műugrásra születtem. Egyáltalán nem voltam laza. Már az is nehézséget okozott, hogy derékszögig hajoljak. Ugyanakkor roppant lelkes és szorgalmas voltam, és mindent meg mertem csinálni különösebb félelemérzet nélkül.

– Gondoltál már arra, hogy Doma mekkora előnnyel indul az életben? A kitartást, a szorgalmat, a bátorságot már az anyatejjel magába szívja, míg más egész életében azzal küzd, hogy a szülei mindentől tartanak, ez által ő is elképesztő mínuszokkal indul, épp a gyerekkorban látott minták miatt.

– Ennyire tudatosan még nem gondoltam ebbe bele, de igazad lehet. Igen, abszolút így akarom nevelni, ugyanakkor az sem lenne baj, ha tudna kicsit érzékenyebb lenni. Néha nekem is jó lett volna. Azt szeretném, ha a problémamegoldó képességét tőlem örökölné. Abban jó vagyok.

„A GERINCMŰTÉTEM MÁSNAPJÁN VÉGRENDELKEZTEM…”

– Mire tanítottak a nehézségek?

– Leginkább bölcsességre. Több nagy operáción is átestem életem során, de a legnagyobb kétségkívül a gerincműtétem volt. Amikor befeküdtem a kórházba, elhatároztam, ha törik, ha szakad, vissza fogok térni. Pedig akkoriban nem sokan hitték el, hogy ez valaha sikerülhet. De szükségem volt egy célra, egy kapaszkodóra ahhoz, hogy talpra álljak. Az orvosom, Varga Péter Pál, a barátnőm, Menyhárt Mária, az édesanyám és Balázs tartották bennem a lelket. Hozzá kell tennem Lénárt Ágota és Moldvay Ildikó nevét is és nem utolsó sorban a klubom, a BVSC folyamatos támogatását. Annyi, de annyi nehézség volt akkoriban az életemben, hogy azt felsorolni is nehéz lenne. A műtét másnapján olyannyira rosszul éreztem magam, hogy édesanyámnak végrendelkeztem. A zoknimat nem tudtam egyedül felhúzni, és ez lelkileg teljesen kikészített. Aztán napról napra jobban lettem. Rájöttem, hogy nem szabad érzelmesen elgyengülnöm, mert az nem visz előre. Azzal nyugtattam magam, hogy a regenerálódás fájdalmakkal jár, ezt ki kell bírnom, és utána jobban leszek.

Amint említettem, a szűk baráti kör bíztatása életmentő volt. Marcsi barátnőm azt mondta, megálmodta, hogy a dobogón állok. Álmában mutattam neki az érmet, ő pedig dobott nekem egy plüssállatot. Akkor persze még én is kinevettem. Aztán, amikor hónapokkal később a döntően ugrottam, minden egyes versenyszámnál telefonon számolt be az eredményekről az épp Dél-Afrikában operáló orvosomnak. És a végén, amikor megkaptam az érmet, valóban dobta a plüsst…

Barta Nóra, AI-val készült illusztráció
Képünk AI-val készült illusztráció.

Akik emlékeznek arra az Európa Bajnokságra, tudják, hogy nagyon sírtam a végén. Most már elmondhatom, azok nem örömkönnyek voltak. Ott jött ki belőlem minden fájdalom, amit addig tűrtem, és nem engedhettem ki magamból a már említett okok miatt.

– Gyorsan felejtesz? A rossz emlékeket törlöd?

– Nem. Szerintem soha semmit nem felejt el az ember, csak azzal nyugtatja magát, hogy már nem is emlékszik, de ilyen nincs. Manapság is, ha eszembe jut a gerincműtét időszaka, ugyanolyan fájdalommal tudom átélni, mint akkor. Sőt, a mai napig sírok, ha erről részletesen kell mesélnem valakinek. Ugyanakkor, sokat tanultam az esetből. Ha abból a kilátástalan helyzetből ki tudtam jönni győztesen, nem történhet olyan dolog az életben, amit ne oldanék meg.

– A legnehezebb időszakokban eszedbe sem jutott, hogy egyszer édesanya leszel?

– Épp ellenkezőleg. Mindig eszembe jutott. Amióta az eszemet tudom, édesanya akartam lenni, mert imádom a gyerekeket. Sokszor mondtam is a barátaimnak, hogy én arra születtem, hogy anya legyek. Mindent meg is fogok tenni azért, hogy jó anyja legyek a kisfiamnak. Amolyan igazi anyaoroszlán… (nevet)

*** Dióhéj - Amit Nóra pályafutásáról tudni kell Barta Nóra Eb-ezüst- és bronzérmes műugró, a sportág egyik legeredményesebb versenyzője, az elmúlt 14 évben lényegében csak neki szurkolhattunk. A 2008-as eindhoveni Európa-bajnokságon ezüstöt, a 2006-os és 2010-es Eb-ken bronzérmet szerző műugró eddig négy olimpián vett részt. Továbbá kétszeres Európa Kupa győztes, 2003-ban és 2008-ban is díjazták.