„Egy napon megszólalt a telefonom, egy kellemes női hang szólt bele a kagylóba, aki közölte, diktálná a próbarendet. Azt sem tudtam, miről van szó. Mire ő: Anger Zsolt rendezi az Esőember című darabot, amelyben színészként számít rám. Kérdeztem, kik szerepelnek még rajtam kívül, és elkezdte sorolni: Garas Dezső, Kézdy György, Kulka János, Nagy Ervin, Urbanovics Krisztina, Cseh Judit. Azt hittem, kiesik a telefon a kezemből. Én ezekkel fogok egy színpadon szerepelni?...”
Látásból évek óta ismerem Simicz Sanyit. A munkám miatt ugyanis számtalan televízió műsor felvételére el kellett mennem újságíróként, és ez a pasas szinte mindenhol ott volt.
Általában az a feladata, hogy tréningezze, hangulatba hozza a közönséget, mire elkezdődik a felvétel. Tapsoltat, táncoltat, jó kedvre deríti a stúdióban helyet foglaló nézőket. És gyakorta énekel is.
Hallottam már tőle számos magyar, illetve külföldi slágert, legutóbb a „New York, New York” című klasszikust, és meg voltam róla győződve, hogy ez a férfi egy színész. Vagy minimum egy énekes, aki a tévékben csak haknizik.
Aztán, mikor az írott sajtóból átnyergeltem tévés vizekre, egyre többször hallottam a nevét különböző értekezleteken. Ha nagyszabású showműsort kellett előkészíteni, mindig jött az ukáz: hívjátok Simiczet. Ha pedig Simicz egyéb munkái miatt nem ért rá, komoly televíziós vezetők szájából hangzott el a mondat: „Kár. Pedig ő a legjobb.”
Aztán az élet úgy hozta, hogy Jakupcsek Gabriella új beszélgetős műsorában, a Ridikülben együtt kezdtünk dolgozni, s ekkor még közelebbről láttam a munkamódszerét.
A bemelegítőember kifejezést nem szereti. Azt mondja, ez nem tornaóra. Inkább hivatásos tréner, afféle porondmester a televízióknál.
Arca azonban már a nagyközönség előtt sem ismeretlen. Játszott a Czukor Show című színházi előadásban, majd az ebből készült mozifilmben is. Az Esőemberben neves színészekkel lép színpadra – Garas Dezsővel és Kézdy Györggyel is dolgozhatott együtt –, s feltűnik a Jóban Rosszban sorozatban is.
Azt hiszem, ezek után nem kell különösebben magyaráznom, miért voltam rá kíváncsi.
– Hiszel a véletlenekben?
– Kénytelen vagyok hinni bennük, hiszen az életemet többször is befolyásolták azok a bizonyos „fatális véletlenek”.
– Maga a televíziózás is „véletlenül” jött az életedbe?
– Teljes mértékben. 1988-ban, amikor a katonaságtól leszereltem, a moziüzemi vállalatnál helyezkedtem el, mint dekoratőr. Volt egy kis műhelyem, plakátokat terveztem, promócióval foglalkoztam. A főnökasszonyom óriási koponya volt, történész professzorként írt egy könyvet Habsburg Ottóról, amelynek én terveztem a borítóját. Bacsó Péter is ebben az időszakban készített az utolsó Habsburg-trónörökösről filmet, és a főnökömmel együtt kitalálták, hogy meghívják az öreget egy különleges bemutatóra.
Végignéztük a filmet, elkezdődött a fogadás, és láttam, hogy senki nem mer beszélgetni a vendéggel. Odamentem hozzá, bemutatkoztam, és elmeséltem neki, hogy én csináltam a könyvborítót, majd megkérdeztem, hogy tetszik. Mondta, hogy nagyon kellemes.
– Megvan itthon a könyv?
– Sajnos nincs. A trónörökössel azonban legalább egy órát beszélgettünk kötetlenül. Volt egy rész a filmben, ami korabeli felvételeket mutatott abból az időszakból, amikor Habsburg Ottó apját, IV. Károlyt megkoronázták, ő pedig gyerekként látható. Kíváncsi voltam, hogy mi maradt meg benne ezekből az emlékekből. Bámulatos volt, mert kristálytisztán emlékezett mindenre. Elmesélte, mennyire izgult, hogy az apját le ne vesse a ló, amikor fölment arra a dombra, amit az összes magyar vármegye földjéről hordtak össze, és a négy égtáj felé kellett a kardjával ütnie, a Szent Koronával a fején. És millió ilyen sztorit mesélt.
– Miközben egyetlen prominens ember nem ment oda egy órán keresztül hozzátok?
– Képzeld el, hogy nem. Kínosan sokat beszélgettünk. Szivacsként szívtam magamba minden szavát, mégis csak ott állt előttem a két lábon járó történelem. És láthatóan ő is élvezte a beszélgetést. Másnap pedig kiderült, hogy más is…
A műhelyemben ugyanis megszólalt a telefon, felhívott egy fickó, hogy ne haragudjak, de ő tegnap „véletlenül” ott állt nem messze tőlünk, végighallgatta az egész beszélgetést Habsburg Ottóval, és olyan érzése volt, mintha egy tévéinterjút követne. Elkezdett dicsérni, hogy milyen jól fűztem egymás után a témákat, és profi tévéseket megszégyenítően, gátlás nélkül, kötetlenül cseverésztem. Számára ez abszolút olyan volt, mint egy stúdióbeszélgetés, ezért munkát ajánlana, lenne-e kedvem televíziózni? Nekem se kellett több, még azon a héten leszámoltam a munkahelyemen, és a következő héten már ott álltam az akkor indulófélben lévő Tatai Televízióban.
„TELEVÍZIÓSKÉNT A HOLLAND KIRÁLYNŐVEL, A SPANYOL KIRÁLLYAL ÉS A BOLGÁR CÁRRAL IS BEZSEBELTEM INTERJÚT”
Kezdetleges módszerekkel, de mérhetetlen lelkesedéssel kezdtünk dolgozni. Mindez a rendszerváltás idején történt, és szabad kezet kaptunk az akkori Tanácselnöktől. Később már saját költségvetéssel rendelkeztünk, az akkori legmodernebb technikát is megvehettük, és nagyon komoly stúdiót építettünk. Komolyan is vettük, amit csinálunk.
– Mennyi idős voltál ekkor?
– 22 esztendős. Képzeld, egy évvel ezelőtt egy barátnőm meglepett egy DVDvel, amelyen a húsz évvel ezelőtti első műsorvezetésem látható. A fejem tele van hajjal, talpig öltönyben, kissé mereven olvasom a híreket a stúdióban. A díszletet is magam készítettem. Próbáltam az akkori Magyar 2 (a régi TV2) feelingjét lekoppintani.
Szép időszak volt. Televíziósként bezsebeltem interjút a holland királynővel, a spanyol királlyal és a bolgár cárral is.
– Megfertőzött a televízió?
– Rendesen. Olyannyira, hogy idővel Tatabányára is átjártam dolgozni, a már jóval régebb óta működő városi televízióba. Ott ismerkedtem meg Varga Zs. Csaba rendezővel, aki akkoriban a Magyar Televízióban is rendezett. Mondtam neki, hogy nagyon szeretnék én is a nagy, királyi tévében dolgozni, adjon erre lehetőséget. Adott. Soha nem felejtem el: február közepe volt, baromi hideg, egy bőrönddel elindultam Budapestre. Ezt megelőzően még nem jártam a Szabadság téren, ezért tátott szájjal álltam a Magyar Televízió székháza előtt. Felnéztem az óriási épületre, és valami mámorító érzés fogott el. Bent jöttek-mentek az emberek, „zsezsgett” az egész ház. Belecsöppentem A reggel című műsorba, amelynek Sándor Pál volt a producere. Az a műsor kicsit már hajazott a kereskedelmi televíziózásra. Akkor jelent meg a képernyőn Jakupcsek Gabriella, Szily Nóra, Albert Györgyi, Fiala János, Nika György, Siklós Andris, Szayly Jóska.
– Emlékszem erre a műsorra. Egy reggeli magazinműsor volt.
– Akkor már fél éve futott a produkció, amikor riporterként odakerültem. Rangos Kati, a vezető szerkesztő elküldött egy próbariportra. Gödöllőre kellett mennem egy olyan fickóhoz, aki fehér farkasokat tartott. Csináltam vele egy jó hosszú interjút. És azt jó hosszasan meg is vágtam… Rangos azt mondta, nem rossz, de azért kipróbálna más témában is. Különleges, extrém ételek. Találtak egy olyan embert, aki arról beszélt, milyen speciális ételeket evett Thaiföldön, élő állatokból. Rangos kérte, hogy próbáljam meg szalonképesen feldolgozni. A riport elkészült, de kellettek vágóképek is. Az egyik előkelő étteremben a kedvünkért elkészítettek néhány kuriózumnak számító fogást. Kihoztak egy akváriumot meg egy serpenyőt. Kivették a halat, fejbe kólintották, élve megsütötték, nekem pedig a vágókép kedvéért ennem kellett belőle. Aztán jött a Little Mouse nevű desszert, mézben pácolt kisegérkékkel. Megkaramellizálták, felszeletelték, és a vágókép kedvéért azt is megettem. A gyomrom forgott, de mindenáron be akartam kerülni az MTVbe. (nevet)
„SÍRVA JÖTT BE ÉRTEKEZLETRE A GYÁRTÁSVEZETŐ, SÁNDOR PALI PEDIG LESÁPADT, AMIKOR FELOLVASTA A FAXOT”
– Rangos felvett?
– Tetszett neki az anyag, ezért felvett. Sokáig az ő szárnyai alatt gyakornokoskodtam, majd fix pozícióba kerültem. Minden szerdán dolgoztam, amikor Szily Nóra volt a műsorvezető, Hévízi Zsuzsa pedig a szerkesztő.
Hévízi egyre több és egyre komolyabb feladatokat adott. Parádés időszak volt! Nem viccelek, szárnyaltam. Két-három órákat aludtam, de nem érdekelt, annyira élveztem a munkát. Éjjelente vágtam, általában hajnal 4-kor végeztem, reggel 6kor pedig indult a műsor. Zseniális volt. Azt hittem, enyém a világ. Mindent akartam! Sándor Pali is adott feladatokat, terelgetett az úton. Az ott töltött másfél év alatt esszenciálisan megtanultam a televíziózás technikai és morális részét. A szakma legnagyobbjai tanítottak meg vágni, kialakult a dramaturgiai érzékem. Aztán egy hétfői napon sírva jött be az értekezletre a gyártásvezető. Hozott egy faxot, odaadta Sándor Pálnak. Pali lesápadt, majd felolvasta, hogy holnaptól megszűnik a műsor. Egyik napról a másikra szélnek eresztettek minket.
– Megviselt?
– Meg. Hazamentem Tatára, és egy hónapot pihentem. Aztán főszerkesztő kellett a helyi tévének. Tudták, hogy a Magyar Televízióban dolgoztam, ezért megkerestek, de 24 évesen nem akartam főszerkesztő lenni, mert tudtam, hogy az számtalan adminisztratív feladattal jár. Aztán találtunk egy igazán rátermett embert, én pedig főszerkesztő-helyettes lettem, és főleg az alkotási folyamatokkal foglalkoztam. Nyolc évet húztam le odahaza.
– Nem érezted visszalépésnek ezt az időszakot? A fővárosból mentél haza, a királyi tévé után pedig egy kisebb, városi tévé következett. Ráadásul ugyanaz az a hely, ahonnan egyszer már elmentél.
– Annak is éreztem, meg nem is, hiszen közben vissza-vissza jártam Budapestre is. Hol a Napközibe forgattam anyagot, hol a Kék című délelőtti magazinműsorba. Ugyanúgy dolgoztam a Tatabányai Városi Televíziónak, sőt politikai vitaműsort vezettem Győrben és Székesfehérváron. Tatán pedig szabad kezet kaptam. Azt a töménytelen mennyiségű tapasztalatot, amit Budapesten összeszedtem, ott fel tudtam használni. A Tatai Televízió akkor dübörgött. Kisfilmet, játékokat, vetélkedőket forgattunk. Ugyanazt csináltuk kicsiben, amit a Magyar Televízió nagyban. Ráadásul hetente jöttek sztárvendégek is hozzánk, a legtöbb hazai művészt személyesen hívtam el a stúdióba.
– Kik jártak nálad?
– Fiala Jánostól kezdve Kertész Zsuzsán át Császár Angeláig szinte mindenki. Rangos Kati például a komplett osztályát elhozta a Színművészetiről. És abban az osztályban olyan hallgatók voltak, mint Máté Krisztina, Kolosi Péter vagy Jáksó László.
– Ezek az emberek a mai napig emlékeznek rád tatai tévésként?
– Hogyne. Sándor Pál például a mai napig emlegeti azt a monstre, négy órás, élő karácsonyi műsort, ahol két helyszínen forgattunk. A stúdióból és a város főteréről egyaránt bejelentkeztünk. Ezeknek az embereknek útiköltséget sem kellett fizetnünk, hiszen hatvan kilométerre voltunk Budapesttől, 50 perc alatt odaértek hozzánk, és jól érezték magukat. Megvendégeltük őket, és egy kellemes emlékkel mentek haza. Nagyon szép időszak volt, zavartalanul alkothattunk.
– Aztán kaptál egy telefont Klausmann Viktortól.
– Pontosan. Viktort szintén A Reggelből ismertem. Akkor már a kereskedelmi TV2n forgott a Szerencsekerék, és kellett valaki, aki a közönséget trenírozza felvétel előtt. Viktor körülbelül ennyit mondott a telefonba. No meg azt, hogy gyere fel, majd elmondom. „Ne izgulj, a Jóisten neked találta ki ezt a munkát, és különben is, vagy te olyan gátlástalan, hogy 5 perc alatt megszeretnek. Csak legyél Simicz, nekem az garancia” – zárta le a beszélgetést.
„HÍRE MENT, HOGY VAN EGY FICKÓ, AKI KÉZBEN TUD TARTANI 150 EMBERT, ÉS MÉG SZERETIK IS”
Fogtam ismét a bőröndömet, és újra nekivágtam a fővárosnak. Azt hittem, hogy ez valóban olyan könnyű lesz, ahogyan azt Viktor előadta. Utólag persze a többi műsorhoz képest a Szerencsekerék valóban nem volt annyira nehéz. Inkább az volt fárasztó, hogy naponta kilenc adást vettünk fel. Akkor kezdtem megszagolni a kereskedelmi televízió igazán didaktikus létét, de állatira élveztem, és meg is voltak velem elégedve. Híre ment, hogy van egy fickó, aki kézben tud tartani 150 embert, és még szeretik is, mert azt csinálják, amit mond. És meghívtak az akkor induló Álompár című esküvői vetélkedőbe. Majd jött a Dáridó.
– Akkor tanultál meg énekelni?
– Valamennyire előtte is tudtam, de soha nem énekeltem 300 ember előtt úgy, hogy közben mutatom nekik, hogyan kell tapsolniuk.
A Dáridó a Szerencsekerékhez képest már jóval nagyobb kaliberű produkciónak számított. Jöttek mindenféle zenés produkciók, amihez tapsolni kellett az embereknek, sőt a bizonyos helyeken ülő közönségnek kötelező volt mozogni is. Őket mind nekem kellett „betanítani”, és minderre 30 percet kaptam. A közönségnek valójában fogalma nem volt arról, hol vannak, csak azt várták, hogy jöjjön Lajcsi. Lajcsi helyett azonban én jöttem. Hogy ne legyenek csalódottak, azonnal elkezdtem vicceket mesélni, a nőknek bókolni, hogy oldottabbak legyenek. Ott kétpercenként el kellett csattannia egy poénnak ahhoz, hogy mire bejön a házigazda, és elkezdődik a Dáridó, addigra felfokozott állapotban legyenek. Két-három dal alatt megtanítottam őket táncolni, ujjongani. Komplett bulit csináltam, mintha nem is tévéfelvételen lennénk. És erre indult rá a Dáridó. Fizikailag és mentálisan ez rettentően igénybe vett, mert sokszor két felvétel is volt egy nap. Az első öttől nyolcig, a második pedig kilenctől tizenegyig.
– Mi történik, ha nem sikerül formába hozni a közönséget?
– Olyan nincs. A produkció szempontjából mindig sikerült. Olyan persze előfordul, hogy bizonyos dramaturgiai pontoknál nem értünk egyet a főszerkesztővel. Például, feltétlenül szét kell-e tapsolni egy műsort, vagy várjuk meg a nagy bejelentéseket, a fontos mondatokat? Mennyi ideig tartson a taps, mikor kellenek jóízű, hangos, felcsattanó nevetések? Az biztos, hogy rossz közönséggel tönkre lehet vágni egy jó műsort, amit baromi nehéz a vágóasztalon rendbe hozni. De ha én odafigyelek, annak a műsornak az utómunkálatai a minimálisra csökkennek.
„EGYSZERRE KELL A MŰSORVEZETŐRE, AZ ALANYRA, A KÖZÖNSÉGRE ÉS A FŐSZERKESZTŐRE FIGYELNEM”
Arra is nagyon figyelek, hogy a műsorvezető mikor vesz levegőt, hiszen szeretne átkötni. Tehát tulajdonképpen egyszerre kell a műsorvezetőre, az alanyra, a közönségre és a főszerkesztőre figyelnem. Mikor van vége a dialógusnak, arra hogyan reagáljunk, mikor indul el a bejátszás. Nyilvánvalóan minden műsor más reakciókat igényel.
A produkciók tekintetében a Voice volt az eddigi legnagyobb lélekszámú műsor, ahol 900 ember ült a nézőtéren. Az volt az igazi kihívás. Húsz, jó esetben harminc perc alatt kell megszerettetned magad 900 vadidegen emberrel. Majd ezt követően 3 vagy 4 órán keresztül, miközben fáradnak, szinten tartani őket, megcsináltatni velük, amit kérsz, és a végén, az eredményhirdetésnél szét kell robbantaniuk a házat.
– Hogyan lehet kordában tartani majd ezer embert fegyelmezetten?
– Például csoportonként beszélek hozzájuk. Ez is egy módszer. Kiválasztok embereket a nézőtérről, akiktől visszajelzést kapok. Mindig vannak bevállalós, bátor emberek, akiket szabadon cinkelhetek, és ők is visszacinkelhetnek engem. Ezen pedig mindenki röhög.
Egyetlen dolog tud kettétörni. Ha egy televíziós produkcióban a színpadra lépés előtt elcseszik a hangulatomat.
– Gyakran van ilyen?
– Előfordul. Olyankor háromszor annyi energiát emészt fel a munka. Természetesen mindig megoldom, mert 900 embert nem érdekel a nézőtéren, hogy nekem színpadra lépés előtt éppen rossz a hangulatom. Ennek ellenére a rossz érzés ugyanúgy megmarad bennem. Őrlöm, darálom, nehezen tudom letenni, de akkor és ott, a pódiumon el kell felejteni.
Azt szoktam mondani, hogy az udvari bolondnak mindent szabad. Mindent meg is tehetnek vele. Pontosabban majdnem mindent.
„A TELEVÍZIÓNÉZŐK MISZTIKUS TÁRGYNAK TARTJÁK A DOBOZT, AMIT OTTHON LÁTNAK. HA ELJUTNAK EGY FELVÉTELRE, TÁTOTT SZÁJJAL FIGYELNEK”
– Ha konfliktusaid vannak a szerkesztéssel, azt megbeszéled az illetőkkel?
– Ha van rá lehetőségem, akkor igen, ha nincs, akkor két-három napig cipelem, aztán elengedem. Legfeljebb vesztettem egy csatát adott főszerkesztővel szemben. Sokáig nem cipelhetem, mert következő nap ugyanúgy fel kell mennem egy másik televízió műsor színpadára, vagy éppen a valós színpadra a Belvárosi Színházba. A színház külön történet az életemben. Amikor ott vagyok, akkor minden mást leteszek.
– Meséltem már neked, hogy sokáig azt hittem, tanult színész vagy.
– Ezt azért jó hallani, mert ezek szerint valahol jól csináltam a dolgom. Örülök, ha te is azt hitted, hogy engem a Jóisten is a televíziós pódiumra teremtett.
– Tanultad ezt valahol?
– Nem.
– Akkor honnan ez a szórakoztató színészi véna?
– Nem konkrét személytől, inkább helyzetekből, szituációkból tanultam. Ebben a műfajban összesen öten vagyunk az országban, és abból hárman dolgozunk aktívan. A televíziónézők általában misztikus tárgynak tartják a dobozt, amit otthon látnak. És ha eljutnak egy stúdióba, a forgatásra, akkor tátott szájjal néznek. Az a feladatunk, hogy oldottak legyenek, mire elkezdődik a felvétel.
– A televíziós porondmesterek figyelik egymást? Netán módszereket is megbeszéltek?
– Nem. Mindenkinek megvan a maga eszköztára. Amikor annak idején a Szerencsekerékben elkezdtem a közönség trenírozását, nyilván más is dolgozott a szakmában rajtam kívül, de senkit sem ismertem közülük. Magam építettem fel mindent. Nem akartam mástól eltanulni olyat, ami lehet, hogy nekem nem áll jól. Például van, aki többet alapoz a zenére.
– A te eszköztárad milyen?
– Sokszínű. Nagy adag zeneiség található benne, amit általában zenés produkcióknál elő is veszek. Ha nem zenés a műsor, mint mondjuk a Ridikül, akkor elkezdek beszélgetni a közönséggel, hogy mire bejön Jakupcsek Gabi, és a három vendég, addigra rá legyenek hangolva a témára.
A közelmúltban önéletrajzot kellett írnom valahová. Összeszámoltam, a 79. műsornál tartok. És 15 éve csinálom.
„KIMENTEM A SZÍNHÁZ ELŐTERÉBE, ÉS LESZÚRTAM A NÉZŐKET, MIÉRT NEM ÜLNEK MÉG BENT A STÚDIÓBAN”
– Hogyan kerültél a színházba?
– Ez egy másik fatális véletlen az életemben. Két és fél évig dolgoztam a Rádió Qban. Ugyanitt dolgozott Dömötör Tamás rendező, akivel nagyon jó kapcsolatba kerültünk. Monda, hogy színpadra szeretne állítani egy Füst Milán-darabot, amit a mai kornak megfelelő kibeszélő show-val vegyítene. Tudta, hogy korábban dolgoztam az RTL Klubnál egy kibeszélő show-ban, és kérte, meséljem el részletesen, mi a mechanizmusa egy ilyen műsornak. Külső szemlélőként megdöbbenve hallgatott, majd Füst Milán Boldogtalanok című művébe adoptálta ezt a kereskedelmi tévés mechanizmust. Döme úgy dolgozta át, és úgy állította színpadra a darabot, hogy a nézők köré egy komplett televíziós díszletet építtetett a szombathelyi Weöres Sándor Színházban. Voltak operatőrök, kamerák, sminkesek, hat darab szék, lengőajtók, műsorvezetők, és ez az egész totális illúzióként hatott. Önmagamat alakítottam, ugyanúgy a közönséget treníroztam, mint a felvételeken. Bejöttek a nézők, és már az előtérben leszúrtam őket, hogy igyekezzenek a stúdióba, mert 19 órakor elkezdődik a felvétel.
Ezt nagyon szuggesztíven, határozottan adtam elő, statisztaként kezelve őket. Kiabáltam, hogy élő adás van, nem csúszhatunk el. Bemelegítettem őket, jött a műsorvezető, majd a vendégek, és az egész úgy ment le, mint egy tévé show. A végén pedig dráma volt, mert az egyik főszereplő főbe lőtte magát a kulisszák mögött. Iszonyatos hangerővel. Minden áldott este akkorát csattant a fegyver, hogy a nézők sikítoztak ijedtükben. Én közben ordítottam, hogy hívják a mentőket, értesítsék a rendőrséget, és tereljék ki a nézőket. A közönség azt sem tudta rémületében, hogy mit csináljon. Volt, aki nekiállt tapsolni, mint egy átlagos színházi előadáson. Alaposan hintába raktuk az embereket. A Czukor Show színháztörténeti szempontból mérföldkő volt.
– Élvezted?
– Állatira! Ahogy minden tévéfelvételen más a közönség, úgy a színházban is. Mindenki másképp reagált. Sok évig játszottuk sok helyen a darabot, majd Döme közölte, hogy szeretne ebből nagyjátékfilmet csinálni. Összeszedték rá a pénzt, és elkezdtük forgatni, amit a 42. Magyar Filmszemlén bemutattak. A zsűri nem méltatta különösebben, viszont a közönség az internetes szavazások alapján szerette. Ki is került a mozi a Shanghai Filmfesztiválra. Az nagyon jó érzés, amikor az ember elmegy a díszvetítésre, és egyszer csak látod a nagy mozivásznon a kezdő stáblistán a neved. Majd megjelensz az első jelenetben…
– Volt egyáltalán szövegkönyved?
– Nem. Sem a színházban, sem a forgatáson nem volt szövegkönyv. Egyedül nekem nem. Végig improvizáltam. A rendező csak annyit kért, Alexként is magamat adjam.
– Szó szerint vissza tudnád idézni a filmbeli szövegedet?
– Nem. (mosolyog) A kezdő snittek is az életből kerültek át a mozivászonra. A régi autóm mindig elromlott, és nem akart elindulni. A film is így kezdődik. Bemutatja a hierarchiát a tévéstábon belül. Amíg a producer és a műsorvezető a budai luxusvillából indulnak a felvételre, addig én a lerobbant autóm mellett káromkodom.
– Rátettél egy lapáttal a karakteredre, vagy valóban mindig káromkodsz?
– Természetesen fel lett turbózva a karakter. Jóval idegesebb, feszültebb embert alakítottam, mint amilyen valójában vagyok. Doszpot Péter játszotta a főzsarut a filmben, aki az öngyilkosságot követően jön helyszínelni. Én akkor is riadtan üvöltözök, ő pedig leállít. Ezt a jelenetet többször is újra kellett vennünk, mert folyton elröhögtük. Árpa Attilával is nagyon jó volt együtt dolgozni.
„ÉLETEM EGYIK LEGNAGYOBB AJÁNDÉKA, HOGY GARAS DEZSŐ ÉS KÉZDY GYÖRGY PARTNEREKÉNT ÁLLHATTAM SZÍNPADON”
A Czukor Show-ban játszott Anger Zsolt, akivel szintén jó barátságba kerültünk. Azt mondta, egyszer ő is színpadra szeretne állítani egy ütős darabot rendezőként. Nem nagyot, de ütőset. És szeretné, ha abban is részt vennék. Hittem is, meg nem is.
Mindig azt szoktam mondani, hogy én csak azt hiszem el, amikor már megy a stáblista, és ott a nevem.
Aztán egy szép napon megszólalt a telefonom, egy kellemes női hang szólt bele a kagylóba, aki közölte, diktálná a próbarendet. Azt se tudtam, miről van szó. Mire ő: Anger Zsolt rendezi az Esőember című darabot, amelyben színészként számít rám. Kérdeztem, kik szerepelnek még rajtam kívül, és elkezdte sorolni: Garas Dezső, Kézdy György, Kulka János, Nagy Ervin, Urbanovics Krisztina, Cseh Judit. Azt hittem, kiesik a telefon a kezemből. Én ezekkel fogok egy színpadon szerepelni? Egy hét múlva bent ültem a Belvárosi Színházban, kezemben a szövegkönyvvel. És még akkor sem hittem el. Euforikus állapot volt. Soha nem éltem droggal, de akkor azt éreztem, hogy valami ilyesmi lehet a bódult állapot. A jó sorsomnak köszönhetően az Esőember mellett immár a Pinceszínházban is játszom, a Pánik a fedélzeten című musicalben.
– Televíziós munkákat le kellett mondanod a színház miatt?
– Szerencsére nagyon rugalmasan fogadták a tévés produkciók a színházi munkámat. Mindenkinek elmondtam, hogy az életem…
– Kiugrási lehetősége?
– Nem kiugrás, mert el tudom magam helyezni a világban. Inkább kegyelmi állapotnak neveztem, amit mindenképp ki akartam használni. Világéletemben szerettem volna színész lenni, óvodás koromban, ha megkérdezték, mi szeretnék lenni, azt válaszoltam, hogy színész.
– Az igazi színészek elfogadtak?
– Anger, a rendező elmondta nekik, hogy nem vagyok képzett színész, de bízik bennem annyira, hogy azt az öt különálló karaktert biztosan meg fogom majd oldani. Ők ezt elfogadták, és nagyon sok segítséget kaptam Jánostól, Ervintől, és a többi kollégától is. Rosszallás soha nem volt, elegáns, építő jellegű kritika igen.
„KÉZDY GYURI BÁCSI VELEM VÁLTOTTA AZ UTOLSÓ SZÍNPADI MONDATÁT”
Az pedig már a szomorú része a történetnek, hogy Garas Dezsővel a halála előtt egy hónappal még játszottam, és Kézdy Gyuri bácsi velem váltotta az utolsó színpadi mondatát, mielőtt a túlvilágra távozott. Ráadásul vele nagyon szoros viszonyom volt. Az országot bejártuk a tájelőadásokkal, mindenhol telt házzal futottak az előadások. Szegeden a Nemzeti Színház összes karzatán ültek.
– Egy busszal utazott a stáb?
– Igen, befértünk egy mikrobuszba. Az országjárás során is rengeteget beszélgettünk Gyurival. Mosolyogva zsörtölődött. Igazán kedves humora volt.
– Azóta sincs magyarázat a vele történtekre?
– Nincs, de nem is keresek. Inkább beszéljünk vidámabb témákról. Aztán kaptam még egy nagy ajándékot az élettől. Alföldi Róbert mellett dolgozhattam a 30 éves jubileumi István a király című előadásban. Annak idején végigcsináltam a Magyar Televízió Társulat című műsorát, aztán Szikora János felkért, legyek az egyik rendezőasszisztens az előadásokon, később pedig ügyelőként vettem részt a színházban. Aztán van még egy fontos szerep. Ez is ajándék. Jött a TV2 szappanoperája, a Jóban Rosszban, ahol szintén azt kérte tőlem a producer, hogy játsszak el egy furcsa karaktert. Kifejezetten azt kérte, hogy ne tegyek rá, és ne is vegyek el belőle. Csak valahol legyek én. Így csöppentem bele a történetbe Zsoci karakterével, egy vesegörcsös jelenettel. Másodpercek alatt megszerettem a stábot és a színészeket. Az egésznek van egy állati finom, kellemes, óraműpontossággal működő szerkezete, amit én nagyon szeretek, mert az életvitelembe és gondolkodásmódomba pont ez passzol.
– Precíz ember vagy?
– Borzasztóan. Gyűlölök elkésni. Ha valaki 20 percet késik, már szikrát hányok. Az életem is ilyen. Ha kinyitnám neked a hálószobában a gardróbszekrényt, valószínűleg hátast dobnál, mert minden élére van vasalva. Ha körbenézel, a lakásomon is láthatod, hogy szeretem a rendet és a rendszert.
Nyugodtan megírhatod azt, amit itt látsz.
– Azt látom, hogy roppant finom ízléssel van berendezve az élettered. És tele van antik darabokkal.
– Nyolcvan százalékban minden a két kezem munkája.
– Abban biztos voltam, hogy a festményeket te készítetted, hiszen már kiállításod is volt.
– A kandallót is én terveztem. A bútorokat megvettem az Ecserin, lecsiszolgattam és felújítottam. Egy műsorvezető vagy producer megengedheti magának, hogy fogad egy lakberendezőt. Én nem engedhetem meg, de az alkotás örömét nem veheti el senki.
– Nem sokkal ezelőtt említetted azt a bizonyos hierarchiát. Valóban nagy fizetéskülönbségek vannak egy-egy produkción belül?
– Hogyne. Nagyságrendekkel többet keresnek bizonyos pozícióban emberek.
– Te jól keresel?
– Megélek. Azt hiszem, ez a lehető legbölcsebb válasz. Sajnos én is belefutottam egy svájcifrank-hitelbe…
„FELTESZEM A FÜLHALLGATÓT, ÉS LÁTOM MOZART REQUIEMJÉBŐL A LACRIMOZA CÍMŰ TÉTELT. MEG IS TUDOM FESTENI”
– A festészet mióta fontos az életedben?
– Hosszú évek óta. Klasszikus zenére festek. Felteszek egy zenét a fülemre, és látom Mozart Requiemjéből a Lacrimoza című tételt. És meg tudom festeni. Sőt, meg is fogom. A festészetet genetikusan anyámtól örököltem. Anyám képes volt arra, egy Munkácsy albumból csípőből kimásoljon olajfestékkel egy képet. Pedig kilenced magával egy egyszerű földműves parasztcsaládba született. Semmi mást nem látott, csak szőlőt. Mégis olyan hangja és stílusérzéke volt, hogy döbbenet. A precizitást, a konzekvenciát, a két lábon állást pedig apámtól kaptam. Ennek a kettőnek az elegye nem rossz párosítás. Ez tesz univerzálissá.
Ha mindehhez még hozzájön egy nagy adag exhibicionizmus, akkor majdhogynem megvan minden ahhoz, hogy az ember dolgozni tudjon színházban, televíziós produkcióban, vagy meg tudjon festeni egy képet.
– Belülről jön minden?
– Igen. Senkitől nem tanultam semmit. Ezek gének. Egy közönséges fadobozt is át tudok varázsolni. A konyhabútoromat is én terveztem. Az életteremért én felelek. Annak idején ültem egy hokedlin a csupasz lakásban, kezemben egy papírral. Tudtam, mim van, elkezdtem tervezni. Felrajzoltam a képeket a falra, a konnektorok helyeit is megterveztem, a polcokat, mindent.
– Tatára visszajársz?
– Amikor csak tehetem, igen, bár nagyon kevés a szabadidőm. Tata jelenti számomra a teljes kikapcsolódást. Olyan miliője van annak a városnak, mint egy ékszerdoboznak. Amikor elhaladok a várostábla mellett, kinyitom az ékszerdobozt. Sőt, már előbb is. Már az autóból, amikor meglátom a Vértest meg a Gerecsét, azt mondom, ez már az enyém, az én uradalmam. Felteszem a fülemre a kis fülhallgatómat, kizárólag klasszikus zenét hallgatok, és teszek egy kört az Esterházy Angolparkban. Az engem teljesen kipucol.
Van az életemnek még egy fontos alappillére, amiről még nem beszéltünk.
– A barátok?
– Pontosan. Az a nagyon kevés baráti kapocs. Ezek 20-25 évre visszamenő barátságok. De az újabb keletűek is már minimum 15 évesek. Ők azok, akik ha bajuk van, hajnali kettőkor felhívnak. És én is felhívhatom őket. Van közöttük olyan barátnőm, akinek kulcsa is van a lakásomhoz. Ez hihetetlen nagy biztonságot ad. A barátságban is, mint oly sok más területén az életnek a minőséget követem, nem a mennyiséget.
– Nincs már barátfelvétel?
– Nincs. Velük kerek az életem.
– Fogsz még Tatán élni?
– Egészen biztosan. Ez az egyik álmom. Ha eljutok abba a korba, felszámolom magam mögött a budapesti létet, és Tatán kizárólag az emberi kapcsolatoknak, no meg a festészetnek élek. A tataiság nagyon mélyen gyökerezik. Az egész családom ott él idestova 150 éve. Annak idején televíziósként múzeumok raktáraiba, kastélyok pincéibe is bejutottam. Konkrétan minden pontját ismerem a városnak. Tatát nem lehet nem szeretni és oda visszatérni.
– Ez a mostani milyen állapotod?
– Az aktív állapot. Ezért kezdtem el másfél éve kőkeményen edzeni. Heti négyszer. Ötkor felkelek, hattól nyolcig lenyomom az edzést, ez felpörget, és úgy megyek felvételre. Az edzés az ember önbizalmának is jót tesz. Jó érzés, amikor összehaverkodsz fiatalokkal, és bizonyos idő elteltével megkérdezik, mennyi idős vagyok. Ki sem nézik belőlem a negyvenötöt. (nevet)
Másfél éve még nagyon kövér voltam. Csokifüggő voltam, és nőtt a hasam. Aztán egyszer megláttam magam az előszoba tükörben meztelenül...
Akkor azt mondtam, ne vicceljünk már, az én konzekvens életembe ennyinek bele kell férnie. Megküzdöttem, megizzadtam, és rászoktam. Most már nem tudok nem elmenni reggel ötkor az edzőterembe.
„TÍZ ÉV MÚLVA MÁR NEM TUDOM MAGAM ELKÉPZELNI UDVARI BOLONDKÉNT”
– Mindig van munkád?
– Rapszodikus. Tavaly volt két olyan hónap – januárban és februárban – amikor nem volt semmi.
– Olyankor bevételed sincs?
– Miből lenne? Akkor nincs ugribugri. Tavalyelőtt is volt egy olyan évem, hogy május elejétől szeptember elejéig négy hónapig nem volt keresményem.
– A te precizitásoddal meg lehet szokni ezt a kiszámíthatatlanságot?
– Nagyon nehezen. De kénytelen vagyok megszokni, mert a kereskedelmi televíziók is az utolsó pillanatban döntenek, hogy milyen produkciót indítanak el.
– Hány éves vagy?
– 45.
– Mennyi van még a televíziós porondmesterségben?
– Maximum öt év. Nem tudom elképzelni, hogy még tíz év legyen benne. Ötvenöt évesen nehezen tudom elképzelni magam udvari bolondként.
Talán öt esztendő még van benne. Talán...
El kell kezdenem azon gondolkodni, merre tovább. Azt, amit anyámtól örököltem, amit két kezembe adott a jóisten, talán tud majd kamatozni.
„EZ EGY BIZALMI ÁLLÁS, HISZEN A MŰSORVEZETŐK ÖLTÖZŐJÉBE IS BEJÁRATOS VAGYOK”
– Te vagy a legfoglalkoztatottabb közönségtréner?
– Biztosan. Már jó ideje egyszerre viszem a Maradj talpon!-t, a Frizbit, a Ridikült, mellette pedig az összes nagy idény-produkciót is csináltam, mint a Szombat esti lázat, az X-Faktort, a Voice-ot, sőt, A nagy duettet is. Sokszor öt-hat produkciót viszek egyszerre. És nem veszik jó néven, ha le kell mondanom egy munkát a másik miatt.
– Ez egy bizalmi állás?
– Mindenképp, hiszen bejáratos vagyok a műsorvezetők öltözőjébe. Erkölcsi szempontból intim titkoknak vagyok tudója. A műsorvezetők pedig pontosan tudják, hogy ezek soha, semmilyen körülmények között nem fognak tőlem kikerülni. Pedig rengeteg újságíró megkeresett már, hogy pénzért adjak információt, de mindet elhajtottam. A becsületem többet ér.
Egyébként a műsorvezetők sem veszik jó néven, ha más produkcióba megyek. Több műsorvezető kifejezetten ragaszkodik hozzám. Igaz, sokukkal van régi bensőséges baráti viszonyom.
– Felvétel előtt mennyi idővel érsz be a stúdióba?
– Ha a felvétel tízkor kezdődik, legkésőbb kilenckor ott vagyok. De már az is késő nekem. Inkább fél kilenckor. Mert fontos a műsorvezetővel beszélgetni, az adásmenetet átnézni, beleszagolni az egészbe, felvenni a műsor gúnyáját. Nekem is szükségem van arra, hogy asszimilálódjak, mert akkor fel tudom magam turbózni, és azzal a lendülettel megyek ki a színpadra. Elkapom a mikrofont, kiviharzok: „Csókollak benneteket”… Ezt a lendületet adom át. Ha tíz perc alatt sikerül, akkor csettintésre végigviszem az egészet. Ha nem sikerül tíz perc alatt, akkor is végigviszem, csak tízszer annyi energiával. Van már annyi rutinom, hogy az első kettő percben meg tudom ítélni, aznap este vért pisálok majd, vagy jól is fogom magam érezni. Valahol ez is egy színészi feladat.
„AZ ÉN KARAKTEREMRE NEM VEVŐK A TÉVÉK”
– Az egykori tévés rutinnal és a kamera előtti múlttal gyakran van olyan érzésed, hogy az adott műsorvezetőnél sokkal jobban le tudnád vezetni a produkciót?
– Tíz éve még volt. Most már nincs. Annak idején dédelgettem olyan álmokat, hogy egyszer esetleg lesz egy műsorom… Mert ezzel a készséggel, amit a soksok televíziós év alatt felszedtem, le tudnék vezetni műsorokat. Akármilyet. Azonban pontosan tudom, hogy az én karakteremre nem vevők a tévék.
– Ez fájdalmas felismerés volt?
– (hosszan gondolkodik) Nem is tudom... Apám arra tanított, mindig tudjam, hol a helyem. Egy kicsit ott van még bennem, hogy ha megkínálnának egy lehetőséggel, akár… De már csak egy kicsit… Tulajdonképpen csak televízió műsorom nem volt eddig országos csatornán. Tudod, az is probléma lehet, hogy én egy állatira őszinte ember vagyok, és ezt kevesen tudják kezelni.
– A magánéletedben is?
– Igen. Könnyen teremtenék kontaktust, de ettől az impulzív személyiségtől az átlagember megriad.
– Sok vagy?
– Az átlagembernek igen. Nem tudják ezt hova tenni.
– Most azért nincs itthon senki rajtad kívül, mert nincs társad?
– Igen. Öt évig éltem párkapcsolatban, ennek tavaly augusztusban lett vége. Békés elválás volt. Az illető civil volt, nem szakmabeli.
– Ahhoz képest, hogy civil volt, sokáig húztátok.
– Kellet is neki két év, mire megszokta, hogyan pörög az én világom. Az az öt év szép volt, és jól telt, még akkor is, ha köztünk 20 év korkülönbség volt. A javára. A mai napig tartjuk a kapcsolatot, jó viszonyban maradtunk. Eleinte nem is akartam belemenni abba a kapcsolatba, mert rettegtem, hogy a 20 év kiütközik, de nem ütközött ki, nem az volt a szétválás alapja.
– Szokod még az egyedüllétet?
– Igen, de nem vagyok magányos. Engem annyi ember részéről ér annyi pozitív impulzus, hogy néha azon gondolkozom, tényleg megérdemlem-e. Mindent megteszek annak érdekében, hogy megérdemeljem.
– Ezek szerint megkaptál mindent az élettől?
– Tulajdonképpen igen, de ha már ennyi szerencse ért, egyszer talán utolér egy vígjáték is, s abban egy újabb színpadi szerep. Remélem, te is ott ülsz majd a közönség soraiban.


