Zsidek László gasztronómiai szakértő szerint roppant kevés sikerélménye van az embereknek, és a főzésben lehet a leghamarabb hozzájutni. Ráadásul a mai világban ma már egyre többen rákényszerülnek, hogy otthon főzzenek, ő pedig abban segít, hogy azt legalább tegyék jól.
– A honlapodon olvastam a „gasztrokalandor” jelzőt. Találó…
– De azért az „ízvadász” sem rossz, ugye?
– Nem ám!
– Negyven éve foglalkozom gasztronómiával, folyamatosan járom a világot „ízvadászként”. Éttermeket, kitűnő fogásokat, séfeket, gasztronómiai remeket kutatva. Tapasztalt idegenvezetőnek tartom magam a zamatok, illatok és látvány világában.
– Azt mondod, a gasztronómia nem csupán ételreceptek sora…
– …Sokkal inkább egy olyan birodalom, ahol a főzés és étkezés művészetté válik. A táplálkozás maga a stílus, és Oscar Wilde-hoz hasonlóan csak a legjobbal vagyok megelégedve. Számomra a konyha nem egy gőzös kínkamra, hanem az ízlelőbimbók mágikus terme, ahol egy egyszerű krumpliból is könynyen és rövid idő alatt műalkotást lehet teremteni. Arra tanítom a nőket, de a férfiakat is, hogy ne órákat, fél napokat töltsenek a konyhában, hiszen ez ma nem megengedhető, viszont az eltöltött rövid időt használják fel arra, hogy egészséges, gyorsan elkészített finomságokat tegyenek a családjuk asztalára. Olyan ételeket, amelyeket a szívükből, lelkükből főztek.
„FONTOSAK AZ OTTHONI SIKERÉLMÉNYEK”
A mai világban fontos, hogy otthon is sikerélményünk legyen, és erre valóban az ételkészítés a legalkalmasabb. Otthon mindig én főzök, de a párom nem haragszik azért, hogy elveszem tőle az élményt. Egyezséget kötöttünk: én szeretek jól főzni, ő pedig szeret jókat enni. És mégsem hízik el tőle. Az Ízvadászban ezt a szellemiséget adom át a nézőknek, a műsor jól megszokott rovataival: a Főzőiskolával, az Egészségszigettel, az Ízlesővel, a Háztartástannal, és a sztárvendégekkel való főzéssel.
– A szakmádat tekintve szakács vagy?
– Igen. 17 évesen felfigyeltek rám a szakmában, hogy van itt egy fiatal titán, aki majd megváltja a világot. Aztán egy sértődés vezetett a nagy váltáshoz. Volt egy verseny, ahol Venesz József, a szocialista vendéglátás nagy istene – szakácsmester, szakíró – lepontozott. Olyan formátumú embert képzelj el, aki annak idején megírta a vendéglátás bibliáját, tehát minden étteremben az ő kalkulációja alapján főztek. És ezen az ominózus versenyen azért pontozott le, mert nyers uborkát tettem a hidegtálra. Kérdezte is, hogy ki fogja ezt megenni? Ma már ez nevetségesen hangzik, de negyven évvel ezelőtt ennyi elég volt ahhoz, hogy megalázzon. Vérig sértődtem, és azt mondtam, nem megyek többé versenyre. Akkor indult Magyarországon egy gyorsfagyasztott készétel üzem – Gastrofol
–, messze meghaladva a korát. Olyan magas minőségi előírások vonatkoztak ránk, amelyek akkor nem voltak jellemzőek itthon. Több országba jutott el főztünk, még egy belga légitársaságnak is dolgoztunk exportra.
– Az általatok készített ételt tálalták fel a belga repülőjáratokon?
– Igen. Betálaltuk, becsomagoltuk, és a belga légitársaság ezt adta az utasainak. De a legérdekesebb az volt, hogy a NATO-ba is eljutottak ételeink. Pedig még akkor javában szocializmus volt nálunk. Végigjártam ott a ranglétrát, a végén már üzemvezető voltam. Ők találták ki először, hogy a szakácsok neve szerepeljen az ételeken. Vagyis minden doboz tetejére rá volt írva, hogy ki készítette. Ez engem nagyon inspirált szakmailag, és persze a hiúságomat is piszkálta, mert vacak kaját nem adhattam ki a kezemből. Évekkel a rendszerváltás előtt már elkezdték privatizálni a vendéglátó vállalatokat, szét is darabolták az akkori nagy céget, ami később tönkrement. Én meg ott álltam, hogy akkor most mihez kezdjek. Néhány barátommal összeálltunk, és úgynevezett „maszekok” lettünk. Létrehoztuk a legendás Fortuna diszkót, illetve önkiszolgáló éttermet.
„ABBAN IS ÚTTÖRŐ VOLTAM AZ ORSZÁGBAN, HOGY NEM LOPTAM MEG A VENDÉGET”
Tudod, világéletemben olyan ember voltam, hogy ha valaki azt mondta, az adott dologban nincs üzlet, kár belemenni, én mégis belevágtam, mert bizonyítani akartam, hogy na majd én megmutatom. Így hoztuk létre Magyarország legsikeresebb diszkóját, a Fortunát. Ha bárkit megkérdezel a negyvenes korosztályból, erre a helyre mindenki emlékszik. 1985 és 1994 között működtünk a Várban. Hárman alapítottuk. Olyan éttermet sikerült kialakítanunk, hogy aki a Várba látogatott, biztos, hogy hozzánk is bejött, mert nem csak olcsó, de jó is volt a kaja. Nagyban tudtam jól főzni, hiszen nem loptam meg a vendéget. Azt hiszem, ebben is úttörő voltam az országban. Korábban a legtöbb vendéglátós „ellopta a falatot” a tányérról, és vitte haza. Nekem azonban nem is volt arra szükségem, hogy hazavigyem az ételt. Ott volt a vállalkozás másik lába, a diszkó, ami nagyon jól ment, ezért tudtuk olcsón működtetni az éttermet. Annyira beindult az üzlet, hogy egyre több éttermet nyitottunk a városban. A Rózsadomb Vendéglő, az Építész pince Étterem, a Dixie Csirke az Astoriánál, vagy az ELTE Kollégiumi Étterme mind a miénk volt. De az akkori rendszer úgy működött, hogy ha fizikailag is jelen voltál egy üzletben, akkor hozzád folyt be a bevétel, de ha nem voltál ott, akkor a munkatársaidhoz ment a pénz. Márpedig ennyi étteremnél nem tudsz ott lenni mindenhol egyszerre. A végén nem lehetett tisztán megcsinálni az elszámolásokat. Ráadásul a legjobb helyen lévő üzlethelyiségeket egyre másra vásárolták fel a külföldi multik. Folyamatosan jöttek be a divatos gyorséttermek. Aztán a fiamnak volt egy jó ötlete, amit egy megbeszélésen fel is vetettem a kollégáknak: csináljunk ebéd házhozszállítást. Ez akkoriban még nem volt megoldva az országban. Irodában dolgoztál, de rendelni nem tudtál. Innen jött az ötlet, hogy ha már a jó helyeket úgyis elfoglalták Budapesten, akkor ne hozzánk jöjjön a vendég, hanem menjünk mi hozzá. Vigyük ki nekik mi az ételt. El is kezdtem kidolgozni az ötletet, hogy ennek milyen a higiéniás feltétele, hogyan lehet kifogástalan minőséget előállítani. Hiszen ha rossz a kaja, másnap nem rendelsz. Aztán hosszas előkészítő munkával létrejött egy olyan rendszer, ahol finom is volt a kínálat, és árban is megállta a helyét. Erre az ötletre aztán megint mindenki odafigyelt. Az egyik esztendőben a HVG piackutatása szerint mi lettünk Az Év Vállalkozása. Aztán hirtelen gombamód elkezdtek szaporodni a házhozszállítások. Mindenki rájött, hogy ez nem is rossz ötlet, és zugkifőzdékből kezdték hordani a kaját. Mi mindig adtunk a minőségre, ezért nekünk drágább volt előállítani a terméket. A többiek viszont akár otthon is főztek, és a végén velük már nagyon nehéz volt versenyezni. Olyan ez, amikor otthon anyukáddal megfőzetsz valamit, csinálsz egy jó honlapot, és a vendégnek fogalma sincs arról, honnan hozzák az ételt. Elképzelhető, hogy ma már ezt is szigorították, és van valami változás, már nem látom át annyira ezt a piacot. Mindettől függetlenül a Food Expreszszel mi lettünk a legnagyobb étel-házhozszállító cég. Piacvezetővé váltunk. Mindig nagyot álmodtunk, és megálmodtuk azt, hogy megcsináljuk Közép-Európa legjobb és legkorszerűbb élelmiszerüzemét. Ez azonban már nekünk is nagy falat volt, ezért bevontunk hozzá egy bankot. Ez valóban hosszú és bonyolult történet, nem is akarlak ezzel untatni, de az lett a vége, hogy a végén ki lettünk golyózva a saját üzemünkből. Azt a piacot kellett elhagynunk, amit saját magunk teremtettünk meg. Egy darabig aztán gondolkodik az ember, hogy a szájába vegye-e a stukkert, és meghúzza-e a ravaszt, vagy újra kezdi megint az életét. Az utóbbi mellett döntöttem.
„MINDENT ELVITT A BANK”
– Akkor már értem, miért mondják rólad, hogy te vagy a nagy magyar újrakezdő.
– Annyiszor kellett talpra állnom, mint embernek soha ezen a földkerekségen. Az ország gazdasági helyzete ugyan nem a legkedvezőbb egy magamfajtának, de ilyenkor kell elővenni az élettapasztalatot. Régen sem volt könnyű újra kezdeni, de ha voltak jó ötletek, akkor nem lehetetlen. Húsz év alatt építettük fel a Food Expresszt, most 59 éves vagyok, de nagyon remélem, hogy nem kell újabb két évtized, hogy még egy nagy dolgot végigcsináljak.
– Gyakran merengsz a múlton?
– Isten ments! Ha folyton visszanéznék, abba bele is halnék, mert feltépném a sebeket. Egy ilyen interjú azért más.
– Sokszor elárultak a társaid?
– Előfordult. Én nem értek az ügyeskedéshez. Amikor arra figyelsz, hogyan tudsz szakmailag helytállni, akkor a furmányos dolgokra nem marad energiád. Nagyon jó létrehozni valamit a semmiből, imádom az építkezés folyamatát, de trükközni más kárára sosem tudtam. És nem is akartam. Meg sem fordult a fejemben, hogy egy üzlettársamat átverjem. És az sem, hogy esetleg engem átverhetnek. Talán túl naiv vagyok?
– Tanultál a hibákból?
– Jó kérdés… Nagy valószínűséggel nem, és emiatt van most osztályismétlésem az életben. De már gyanakvóbb vagyok az emberekkel.
– Lelkileg hogyan lehet ezeket a mélységeket és magasságokat feldolgozni?
– Volt egy barátnőm, akivel kidolgoztuk a zsírszegény, cukorbetegek által is fogyasztható étrendet. Ő mondta mindig, hogy milyen szerencsés vagyok a stabil idegrendszerem miatt. És az is nagy áldás, hogy elfelejtem a régi emlékeket. Jön egy új információ és törli a régieket. Ezáltal ugyan a nagy örömök is köddé válnak, de a következő feladatra koncentrálok. A jelenben élek.
– Tartalékok maradtak?
– Nem. A bank elvitt mindent. A családi birtoktól kezdve minden odalett, amit addig felépítettem.
– A Food Express idején gazdag embernek számítottál?
– Igen, de nem dúsgazdagnak. Az átlagnál jobban éltünk, nem voltak anyagi gondjaink. Ugyanakkor másokkal ellentétben mi mindig visszaforgattuk a pénzt a cégbe. Egyre korszerűbb gépeket vettünk. Viszont csak egy lábat építettünk azzal a céllal, hogy ezt a nagy családi tradíciót az unokáink viszik majd tovább. Meg sem fordult a fejünkben, hogy legyen még pluszban éttermünk, cukrászdánk, vagy ingatlanunk. Jó helyen laktunk, tartalékunk is volt, de a bank lecsapott mindenünkre, miután a magánvagyonunkkal is feleltünk a projektért. Nem akarom magam ismételni, de az összes ingó és ingóságunk odalett.
– Mit engedhettél meg magadnak akkor, amit most egyáltalán nem?
–A világjárást. A Karib térségtől kezdve az európai országon át rengeteg helyre eljutottam. És mindig olyan helyekre mentem, ahol ízvadászként tanulni tudtam valamit.
– Ott nem kellett nézned, hogy mennyit költesz?
– Egyáltalán nem. Mindig olyan életre vágytam, hogy ha bemegyek egy üzletbe, akkor ne kelljen az árakat figyelnem. És ez akkor így volt.
– Ehhez képest ma…?
– Meg kell néznem mindennek az árát. Ugyanakkor már nincs is bennem az a nagy vásárlási kényszer. Régen Magyarországon nagy hiba volt, hogy a rendszerváltás után nem tanultuk meg, hogy nem kell minden vackot megvenni. Márpedig az a rendszer sajátossága volt, hogy évtizedeken át nem vehettél semmit, mikor pedig már megtehetted, sokszor olyat is hazavittél, amire nem is lett volna szükséged. A legnagyobb leckét ilyen szempontból Ausztráliában kaptam meg. Amikor a Food Expressznek vége lett, kaptam egy ajánlatot, hogy menjünk ki Ausztráliába. Egy ismerősöm kitalálta, hogy szeretne egy export-import ügynökséget csinálni. Vonzott az újrakezdés lehetősége egy új, szabad világban. Igen ám, de a társam, akivel hosszasan, majdnem fél évig készítettük elő a projektet, odakint a reptéren azzal fogadott, hogy ő meggondolta magát. Mindezt Sydneyben. Az illető egyébként természetesen magyar, csak évtizedek óta kint él, és azt ígérte, a „vállalkozásunkhoz” hoz pénzt, paripát, fegyvert, és a kapcsolatrendszerét is bevetjük. Azt terveztük, hogy majd hídfőt építünk a két kontinens között. Ami végső soron nem lett volna rossz ötlet, hiszen egyes becslések szerint 90 ezer magyar él Ausztráliában. Egy időben nagyon sokan mentek ki, bár most megnehezült a dolog. Aki megismeri az ottani viszonyokat, kétszer is meggondolja, kimenjen-e Ausztráliába. Egyébként Ausztrália számomra a világ legjobb országa, egyetlen baja van, hogy a munkavállalás hihetetlen módon beszigorodott náluk. Csináltak egy nagy rostát, mivel az egész világ szívesen megy oda.
– Az egész család ment?
– A párommal és a 3 éves fiammal indultunk el. Így azért veszélyes újra kezdeni. Még volt a páromnak egy telke, azt eladtuk, abból finanszíroztuk az utat. Aztán jött az a bizonyos reptéri gikszer… Összebarátkoztunk néhány kinti magyarral, és arra gondoltunk, rajtuk keresztül megpróbálunk valamit csinálni. Elindult a dolog, de nem úgy, ahogy szerettünk volna. A magyarnak nem kell sehol a világon ellenség, ha ott a másik magyar. Jött az irigység. Egy évig voltunk kint, aztán kalandvágyból hazajöttünk.
– Nem csak a szakmában, de a magánéletben is újrakezdtél. 32 év után váltál el.
– Nagyon korán nősültem. Húszévesek voltunk, amikor jött az első gyerek. Jól elvoltunk, még csak azt sem mondhatnám, hogy rosszul éltünk, de elmúlt a szerelem. És én még annyi mindent szerettem volna csinálni az életben. Eleve ötven éves korom után kezdődött a televíziós karrierem is, ezért hittel vallom, hogy soha nincs késő semmihez. Pláne az újrakezdéshez… (nevet) Békében váltunk el, jóban vagyunk. Már nagyszülők voltunk, amikor mindez történt, igaz, a lányom akkor 13 esztendős volt. De gyakran találkozunk.
– Négy gyereked van?
– Igen, de hárman már felnőttek. Balázs 39, Péter 37, Nóri 22 esztendős. Barna a legfiatalabb, ő még csak 5 éves. Én 54 éves voltam, mikor elváltam. Rá 3 évre jött a kisfiú. Sokat gondolkodtam, merjem-e vállalni. A jelenlegi párom fiatalabb nálam, s ez sokat nyomott a latban. Aztán úgy voltam vele, ha Iglesias 70 évesen mer gyereket vállalni, akkor én miért ne?
– Másképp éled meg most az apaságot?
– Egészen másképp. De mindegyik korszaknak megvan a jó oldala. Fiatalon haverok vagytok a gyerekeiddel. A lányom az úgynevezett „középidőszakban” született. Sajnos akkoriban voltam a legelfoglaltabb. A Fortunás időszakban jött, fent laktunk a hegyen, s a lányom több kutyát ismert, mint embert, mert viszonylag elszigetelten élt a család az elefántcsonttoronyban. Barnával most nagyon más a viszonyunk. Egészen különleges. Az összes gyerekem közül ő a legbújósabb. Imád puszilkodni, bújni. Roppant barátságos, mosolygós, előre köszön az embereknek az utcán, minden apa ilyen gyereket szeretne magának. Boldog ember vagyok, és biztos vagyok abban, hogy leszek még olyan sikeres, mint a Food Express idején.


