A főnixmadárként újjászülető

Mint amikor a legkisebb fiú elindul szerencsét próbálni és övé lesz a fele királyság… Majdnem ilyen történet Simon Attiláé is, csak az ő meséjében kicsit változtak a szerepek. Eleve nem a legkisebb, hanem a középső fiú. Kutatások szerint azonban mindig a középső gyereknek a nehezebb az önmegvalósítás, hiszen egy ideig ők a legkisebbek, aztán születik egy testvér, s attól a ponttól már nem rajtuk van a szülői fókusz, ami mindenkire másképp hat. Attila a szerencsések közé tartozik, hiszen a benne szunnyadó belső erő Románia egyik legsikeresebb vállalkozójává tette a maga területén. Egy vállalkozó sikere pedig nem a pénzen, nem is az ötleten, hanem a saját hitén, lelkesedésén és kitartásán múlik. Attila élettörténete olyan, mint egy motivációs tréning. Ezt az interjút akár önfejlesztő céllal is ajánlom az olvasóknak, mert annyi lélekemelő és erőt adó példa található benne az átélt mélységekkel és magasságokkal. Kiderül, hogyan küzdötte le a gátlásait egy olyan fiatalember, aki korábban a családi ebédekre sem mert otthon kimenni a szerettei közé, majd évekkel később értékesítőként a legrettegettebb cégvezetőkhöz is gond nélkül bekopogott. Honnan volt ereje, bátorsága a semmiből, az alkalmazotti szférát elhagyva saját céget alapítani? Simon Attila az élő példa arra, hogy ha az ember mer nagyot álmodni, akkor igenis megkapja méltó jutalmát. Sőt, céljait jócskán túl is szárnyalták az elmúlt 15 évben elért sikerek. A cégalapítás jubileumi évében főhősünk úgy döntött, interjúban mesél azokról a sorsfordító mérföldkövekről, amelyekről eddig hallgatott.

„Az értékesítés segített abban, hogy nyitottá váljak”

– Kezdjük az elején. Milyen útravalót kaptál a szüleidtől?

– Apám azt mondta, hogy a programozásé, a számítástechnikáé a jövő, azt kell csinálni. És valóban meg is tett azért mindent, hogy minket, a fiait felkészítsen a jövőre. Még számítógépeket is csempészett át Magyarországról, hogy megtanulhassunk programozni. Akkoriban ez nem volt egyszerű, mert csak kétévente utazhattunk a régi szocialista világban. Hárman vagyunk testvérek, mindannyian fiúk, én vagyok a középső. Apám nem adott szabad kezet, abszolút ő irányított. Azt mondta, minden fivérnek egy irányba kell mennie.

– Azt mondják, mindig a középső gyereknek a legnehezebb. Érezted ennek a hátrányát?

– Lehet, hogy van benne valami, mert roppant visszahúzódó gyerekké váltam. Pedig édesanyám mesélte, hogy 5-6 éves koromig ennek épp az ellenkezőjeként viselkedtem. Vidám, mindenre nyitott kisfiúként bárkihez odamentem és barátkoztam. Később pedig valamilyen rejtélyes oknál fogva bezárkóztam. Senki nem értette, mi történik. Emlékszem, hogy a vasárnapi ebédeknél sem mentem ki a többiek közé, hanem inkább a szobámban maradtam. Vagy később, kamaszként, amikor buliba mentem, egyedül én nem táncoltam soha, pedig körülöttem mindenki. Ezt csak azért meséltem el, hogy az olvasó érezze, óriási lépést kellett tennem annak érdekében, hogy értékesítőként ezt a tulajdonságomat leküzdjem. A munkában már nem volt mese, ott el kellett menni az emberekhez és beszélni velük.

– Hogyan lett értékesítő a programozóból?

– Beláttam, hogy képtelen leszek a gép előtt ülni. Elképzelni nem tudtam, hogy az életem hátralévő részében egy képernyőt bámuljak.

– Volt-e előnye annak, hogy megtanultál programozni?

– Mindenképp, hiszen az analitikus gondolkodásom megvan hozzá, s ez sokat segített a vállalkozásomban is, mert teljesen másképp, rendszerben látom a dolgokat. A programozó iskola mellett folyamatosan dolgoztam, hiszen a zsebpénzemet meg kellett keresnem. Igaz, hogy a szüleimnél laktam, de ők úgy neveltek, hogy ha el szeretnék menni a haverokkal inni, arra keressem meg magam a pénzt. Én pedig megkerestem.

– A két fivéred maradt a programozásnál?

– Igen, nekik bejött ez az életmód. Egy időben, amikor volt az a nagy hullám, hogy Finnországba lehetett menni a Nokiához programozni, ők is csatlakoztak, és roppant sikeres esztendőket töltöttek odakint. A nagyobbik testvérem később Magyarországra költözött, a kisebbik pedig Ausztráliában telepedett le.

– Milyen testvérekké váltatok?

– Jó a viszony, csak ritkán találkozunk. Évente egyszer, vagy kétszer. A távolság miatt alakult így.

„Hiányzott a bátorítás”

– A szüleid hogyan fogadták a pályamódosításod?

– Nem értették. Amikor üzletkötő lettem egy cégnél, és utaznom kellett ügyfelekhez, apám azt mondta, sofőr lettem. Többször kérdezte, azért végeztem el az egyetemet, hogy sofőrködjek? A saját cégem alapítása után, amikor már igen jól ment a vállalkozás, megjegyezte, hogy igen, jó dolog ez, amit csinálok, de foglalkozhatnék már valami „normális” dologgal is. Ehhez tudni kell, hogy ő villamosmérnök volt. Szóval bátorítást nem kaptam, és ez hiányzott. Igaz, hogy teljesen más természetű emberek vagyunk mindketten. Apám ugyan sosem mutatta ki, de szerintem hatalmas szíve van. És nagyon tisztelem őt, hiszen rengeteget dolgozott életében. Emlékszem, minden áldott nap reggel 5-kor kelt, elvégezte a tornagyakorlatait, majd gyalog indult munkába. Simán mehetett volna autóval, vagy helyi járattal, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy azt a 4-5 kilométert legyalogolja. Délután hazajött, leadott még 2-3 magánórát otthon, este 10-kor pedig lefeküdt. És ez minden nap így ment, azért, hogy jól éljünk.

– Édesanyád támogatott?

– Ő igen. Neki csak az fájt, hogy a fiai szétszéledtek a világban. Földrajzilag én vagyok hozzá a legközelebb, ezért vele közvetlenebb a kapcsolatom.

– Említetted, hogy folyamatosan voltak nyári-, vagy éppen idény munkáid. Mivel kerested a plusz betevőt?

– Édesanyám könyvelőként dolgozott egy textilgyárban, ott vállaltam idény-munkát, le kellett programoznom egy adatbázist, mivel senki nem értett hozzá. Amolyan könyvelői, nyilvántartási szoftvert képzeljen el az olvasó. Készítettem egyéb programokat is, de nagyon nem éreztem jól magam. Aztán elmentem egy kereskedő céghez, ott is ugyanez történt, hogy egy hónap után felálltam, mert fizikailag nem bírtam az egy helyben ülést, a gép előtt. Mondtam a cégvezetőnek, hogy őt tisztelem, és nem akarom cserben hagyni. Éppen ezért inkább hozok magam helyett két másik zseniális programozót, a bátyámat és az öcsémet. Odavittem őket, és egészen addig maradtak is, amíg el nem utaztak Finnországba. Az iskola elvégzése után megtalált egy illető, akit Laci bácsinak hívtak. Az Épületgépészeti Főiskolán tanított, mellette pedig már a ’90-es évek elején megalapította a saját cégét. Mivel kiváló németországi kapcsolatai voltak – korábban élt ott a családjával

–, ezért többnyire német termékeket forgalmazott. A tanári múltja okán pedig utána érdeklődött az egyetemen, hogy kik azok a hajtós, végzős diákok, akik már végeztek. Azt hittem, a diplomámmal olyan felkérést kapok, amellyel már nem kell sokat dolgoznom. Ehhez képest első körben megtanultam, hogyan kell egy kamionnyi radiátort lepakolni, majd kiképzést kaptam arra vonatkozóan is, hogyan keressek fel új ügyfeleket. Így kezdődött el egy új vonal az életemben, az épületgépészet, amit őszintén szólva, egyre jobban kezdtem megszeretni. Magát az értékesítést is.

„Olyan helyekre is el kellett utaznom, ahol már egyáltalán nem lehetett magyar szót hallani Romániában”

– Utóbbinál még azzal is meg kellett küzdened, hogy nem voltál túlságosan nyitott?

– Akkor már valamelyest nyitottam, hiszen zajlottak az események… Kolozsváron születtem, ott is nőttem fel. A feleségem is Kolozsvárra járt egyetemre, ott ismerkedtünk meg. Ő német-magyar tanár, a szülővárosában, Szatmárnémetiben kapott egy jó állást, megkért, hogy tartsak vele. Vele tartottam, s így a munkahelyemnek is búcsút kellett intenem. Szatmárnémetiben volt hat hónap átmenet, amíg egy vállalkozásnál dolgoztam, majd jött egy kivételes lehetőség. A korábbi munkahelyemen jó kapcsolatot ápoltam egy angol épületgépészeti multicéggel, az IMI-vel, akiknek Magyarországon volt leányvállalatuk. Az exportigazgató a korábbi ismeretségünk okán megkeresett, és elárulta, hogy Romániában is nyitnak egy leányvállalatot. Jó emlékei voltak a közös munkáról, bíztak bennem, ezért azt találták ki, hogy dolgozzak náluk értékesítőként. Ez egyrészt akkor kapóra jött nekem, mivel Szatmárnémetiben még új voltam, és nem találtam meg a helyem, másrészt kihívással is járt, hiszen járnom kellett az országot. Igen ám, de olyan helyekre is el kellett utaznom Romániában, ahol magyar szót már nem hallani. Ugyan tudtam románul, de azokon a részeken már egészen másképp beszélték a nyelvet. Eleve Bukarestben is másképp beszél egy román, mint a határ menti városokban, és ettől az ember kicsit megijed. Ennek ellenére vállaltam, és végül nagyon megszerettem. Állandóan úton voltam, rengeteg embert megismertem az egész országban az épületgépészeti berkeken belül. Úgy hívtak, hogy „Simi az IMItől”.

– Mivel utaztál?

– Amivel csak tudtam. Vonattal, busszal, kölcsönkért autóval, mindennel. Minden héten máshova kellett mennem. Romániában akkor még nem volt autópálya, rettenetes állapotú utak voltak. Gödrökkel tele, a távolságok pedig hatalmasak. A főváros is eleve 700 kilométerre volt Szatmárnémetitől. Tehát ha Bukarestbe kellett mennem, az egy 12 órás út volt. Manapság persze már 8 óra alatt meg lehet tenni a távot, mivel sokkal jobb utak vannak, de akkor még roppant nehézkes volt a közlekedés. Éppen ezért mérnöki pontossággal meg kellett tervezzem, hogy melyik nap hova megyek. Akkoriban még internet sem volt, az Aranyoldalakból néztem ki a cégeket, onnan hívogattam fel őket, így építettem a kapcsolatokat. Az volt a feladatom, hogy felkeressem őket és bizalmat építsek.

„Télen utaztam a Hargitára, apám Daciájával, téligumi nélkül. Amerre néztem, hó volt, az utakat pedig nem takarították…”

– Céges autót nem kaptál?

– Később kaptam egy Octaviat, de azt ki kellett várni. Néha kölcsönkértem apám régi sárga Daciajat, de csak nagy könyörgések árán adta… (nevet) Emlékszem, egy hónapig az apám Daciajával jártam, amelyen még téligumi sem volt, és télen kellett utaznom a Hargitára. Az utakat nem takarították, és amerre néztem, csak hó volt. Ezek kalandos utak voltak… Minden nehézséget félretéve, szép időszak volt. Elképesztő éhség volt akkor az országban ezen az üzleti területen, az emberek szerettek vásárolni. Ráadásul értékesítőként, a multik tekintetében konkurenciám sem volt. Rézcsöveket forgalmaztunk, s akkoriban nagyon kevesen dolgoztak még a szerelésben rézcsövekkel. Gyakorlatilag az IMI hátszelével Simi építette ki Romániában a rézcsövek piacát. Gyakorlatilag a mai napig hasonló területen dolgozom, nyugodtan lehet rám mondani, hogy igazi „csöves” vagyok.

– Menet közben pedig a zárkózott fiatalember teljesen kinyílt?

– Bennem volt a félsz, de hozzászoktam a nyitottsághoz. Eleinte roppant mód nehezemre esett például telefonálni is. Meg attól is kikészültem, hogy be kellett kopogtatnom egy idegen helyre. Aztán szépen lassan feloldódtam, és ment minden, mint a karikacsapás. Nem számított, hogy férfi vagy nő az ügyfél, hogy egyetemi tanár, vagy szerelő az üzletvezető, sőt az sem érdekelt, hogy kicsi vagy nagy cég volt, akikhez kopogtattam. Leküzdöttem a gátlásaimat.

„Kiyosaki mutatott utat, hogy igenis vállalkoznom kell”

– Közben már foglalkoztatott a saját vállalkozás gondolata?

– Igen, hiszen nagyon szerettem olvasni, s már akkoriban is sok menedzsment könyv került a kezembe. Akkoriban jelent meg Robert Kiyosaki legendás műve, a Gazdag papa, szegény papa. Elolvastam egyszer, elolvastam kétszer, majd gondolkodtam, hogy mi lehet az én jövőm? Merre menjek tovább? Sokáig nem voltam biztos abban, hogy nekem vállalkoznom kell. Aztán maga Kiyosaki sugallta a választ a könyvében elrejtett sorokkal, hogy igenis vállalkoznom kell.

– Az IMInél nem kerestél jól értékesítőként?

– Nem volt rossz a fizetés, de szerintem nem voltam eléggé megfizetve ahhoz képest, amennyit rohantam és amennyire építettem a céget. Közben a feleségem is dolgozott, kettőnk fizetéséből éltünk.

– Miből vállalkoztál? Volt annyi félretett pénzed?

– Dehogy volt. Nem volt akkor semmim. A kettőnk fizetéséből és a megspórolt pénzünkből tudtunk venni egy háromszobás lakást Szatmárnémetiben, és ennyi. Kölcsön kellett kérnem, hogy legalább az alaptőkéje meglegyen a cégnek. A feleségemet felkészítettem az elején, hogy lesz három olyan esztendőnk, ami kegyetlen lesz, addig meg kell majd szorítanunk az övet. Pontosan tudtam, milyen bevételekre számíthatok, és azt is, hogy a bevételhez nem szabad hozzányúlnom, hanem vissza kell forgatnom. Feltérképeztem a piacot a korábbi kapcsolataimnak, rálátásomnak köszönhetően, és eldöntöttem, nem leszek többé beosztott.

– A feleséged lelkileg támogatott ebben a vakugrásban?

– Abszolút. Azt képzeld el, hogy az IMI időszakában hétfő reggel elmentem, és legközelebb csak szombaton érkeztem haza. Ezt az időszakot kizárólag azzal a lelki,- és háttértámogatással „éltük túl”, amivel csak egy erős asszony képes segíteni a férjét. Csodálatos asszonyom van, mert sosem húzott vissza, és hagyta, hogy én döntsek. Egyébként roppant jó megérzései vannak. Ha találkozunk egy vadidegennel, első látásra megmondja, hogy milyen ember, és az kivétel nélkül rendre be is bizonyosodik mindig. Amikor az önálló céget elkezdtem, eleinte ugyanazzal a sok utazással járt a cégépítés, mint az IMInél, szóval kellett a feleségem türelme és toleranciája.

„Az volt a célom, hogy egyáltalán ne legyen főnököm”

– A szüleid hogyan fogadták a hírt, hogy vállalkozol?

– A szokott módon… (mosolyog) Édesanyám sajnált, hogy „szegény kicsi fiam, mi lesz veled”, apám pedig nem is nagyon értette, mi ez az egész, ő várta a fejleményeket, hogy mi lesz ebből. Roppant pozitív volt, hogy senki nem akart lebeszélni az ötletemről. Az volt a célom, hogy egyáltalán ne legyen főnököm. Szerettem volna én dönteni, és magam irányítani az üzletmenetet.

– Korábban milyen főnökeid voltak?

– Sajnos olyanok, akiktől nem tudtam tanulni. A multinál, az elején kezdetben csak négyen voltunk, a könyvelő, a raktáros, az ügyvezető és jómagam, az értékesítő. A könyvelő és az ügyvezető történetesen mindketten hölgyek voltak, és ha valamin összekaptak, rajtam keresztül üzengettek. Mondtam is, hogy ebből nem kérek, mert ebből az égvilágon semmit nem tudok tanulni.

– Tud a sikereidről az egykori főnököd?

– Igen, jó a kapcsolatunk, nincs harag. Megértette, hogy másfajta életet képzelek magamnak, s az, ami van, nem motivál. Ma már egyébként ő is egy másik multinál dolgozik, ráadásul versenytársak is vagyunk.

– Hogyan emlékszel vissza a 15 évvel ezelőtti indulásra? Igazad lett, valóban cudar 3 esztendővel kezdődött a vállalkozás?

– A kapcsolataim megvoltak és az első pár tranzakcióm roppant sikeres volt. Ahogyan jött az áru, úgy el is ment, és lassan kiépítettem a többi kapcsolatot. Az első két évben minden bevételt visszaforgattam, de látványos eredményeim voltak, a cég folyamatosan fejlődött. A harmadik év már kifejezetten sikeres volt, ott már a biztonságérzet is adott volt annak tükrében, hogy jó irányba megyünk. Ugyanakkor vezetőként még többet dolgoztam, mint korábban…

„Vezetőként is ugyanúgy fejlődtem, mint amikor a visszahúzódó gyerekből egyszer csak beszélő értékesítővé váltam, aki vadidegenekkel társalog”

– Vezetőként akkor mit vizualizáltál magadnak? Mi volt a jövőképed?

– Elsősorban a szabadság. Ugyanakkor világéletemben azt tartottam a legfontosabbnak, hogy a cégvezetés minden csínját-bínját megtanuljam.

– Mi jelentette a legnagyobb feladatot?

– A vállalaton belüli kommunikáció kialakítása vezetőként. Ahogyan mondják, gyakorlat teszi a mestert, magam is rengeteget tapasztaltam. Amikor még csak egy alkalmazottam volt, nem volt nehéz, de amikor az első üzletkötőt felvettem, azonnal hasonlítgatni kezdtem magamhoz. Mivel korábban ugyanazt csináltam, mint ő, eleve jobban odafigyeltem a hatékonyságára. Eleve értékesítőként nem is tudott megetetni semmivel, mivel tisztában voltam a szakma apróbb-nagyobb trükkjeivel. Aztán, ahogyan fejlődött a cég, és egyre több ember lett felvéve, nagyon kellett ügyelnem a kommunikációra, hiszen már 5 embert foglalkoztató cégnél is szétesik az irányítás. Ezeket a saját bőrömön kellett megtapasztalnom. Gyakorlatilag ugyanúgy fejlődtem itt is, mint amikor a visszahúzódó gyerekből egyszer csak beszélő értékesítő lettél, aki vadidegenekkel társalog.

– Hány emberrel kezdted?

– Egy évig csak ketten voltunk, én és az alkalmazottam. Egy ismerős nővére volt az illető, ő számlázott, és vette át az árut, amikor én az országot jártam. Menni kellett, mert akkoriban még nem volt online biznisz, nem lehetett az interneten kereskedni.

– Könnyebb vagy nehezebb volt így a helyzeted, hogy már a saját cégedet képviselted?

– Mindennek megvan az előnye, és a hátránya. Annak is, ha egy multi van mögötted, hiszen másként tudsz oda álltani egy céghez értékesítőként. A multinál megvan a háttér, a sajátodnál viszont ott a szíved. Ráadásul én egy érzékeny ember vagyok.

– Ez az üzleti életben átok vagy áldás?

– Nem tudom megmondani. Sok embertípus van, amelyik ezt szereti, és olyan is, aki kevésbé. De az ügyfélkör kialakul, aki pedig veled dolgozik, nyilván szereti.

„2014 végére 15 millió eurós forgalmat generáltunk”

– Mikor nőtt akkorára a céged, amikor már átadtad másnak a partnerekkel való kapcsolattartást?

– Az első három esztendőben még magam is sokat jártam az értékesítőkkel és találkoztam az ügyfelekkel. Sokáig egyébként csak három értékesítőm volt. Felügyeltem őket, ugyanakkor szabadságot is adtam nekik. 2007-ben aztán Frankfurtban találkoztam egy török gyártóval, aki mesélte, hogy szeretne Romániában terjeszkedni. Kiderült, hogy korábban már volt próbálkozása, de valamin összekülönböztek a régi partnerével. Évekkel később kiderült az igazság, de erre még visszatérünk, ne rohanjunk ennyire előre az időben. A török gyártó szerette volna, ha átveszem a termékei disztribúcióját. Ehhez olyan tőke kellett, akkora volumen, ami akkor nekem még nem volt meg, ezért úgy döntöttem, belevágok a közös projectbe a török partnerrel. Igen ám, de ezzel a nyakamba szakadt egy rakás olyan feladat, ami korábban nem volt. Törökország, vám, ÁFA előre fizetése, raktár, logisztika, stb. Teljesen megváltozott az életem, hiszen azelőtt szerszámokkal foglalkoztam, amihez nem kellett logisztika, akár egy kétszobás lakásból is intézhettem a dolgokat. Attól fogva a városban béreltünk irodát. Eleinte meg is ijedtem, hogyan boldogulunk majd ekkora logisztikával, de a török nyugtatgatott, hogy ne aggódjak, csak csináljam. Csináltam is, és 2014 év végére sikerült 15 millió eurós forgalmat generálni. Több mint ezer partnerünk volt.

„Óriási ára volt a sikernek, elképesztő teher rakódott rám…”

– Meddig tartott ez az időszak?

– Hét hosszú esztendőig.

– Hogy élted meg lelkileg ezt a hét hosszú esztendőt?

– Hajszaként... Egy percet nem pihentem. Hiába mentünk el nyaralni, abszolút nem tudtam kikapcsolni. Ráadásul az utolsó három évben úrrá lett rajtam egy csúnya pánikbetegség is, ami a végén egyre kegyetlenebb volt, nem tudtam már kezelni.

– Szakember segített?

– Nem, mert a „hivatalos” szakember nem tudott segíteni. Saját magamat húztam ki a lelki örvényből, egy idős hölgy támogatásával. Neki ez volt a specialitása, hogy pánikbetegeken segített. Lelki szinten abszolút ő rakott rendbe. Mellette pedig a feleségem bíztatása lendített át a holtpontokon.

– Mi okozta a betegséget?

– A csapdahelyzet. Hiába virágzott a biznisz, és hiába voltunk piacvezetők Románia szinten, ugyanabba a hibába estem, mint amikor alkalmazottként dolgoztam. Azt éreztem, ismét függök valakitől, méghozzá a török partnertől. Több, mint 65%-ban függtem tőle, és ez roppant mód frusztrált. Később sajnos be is bizonyosodott, hogy nem az én agyszüleményem volt, hanem valóban nagyon kontrollált engem minden szinten, és azt akarta, hogy minél inkább tőle függjek. Ez azt jelentette, hogy még a termékek árát is megszabta, ami sok esetben a saját cégemnek veszteséget generált. Egyébiránt egy jó üzletemberről van szó, de ő is elkövette azt a hibát, hogy túlvállalta saját magát. Azt hitte, hogy Török-, és Oroszország fejlődése egyenes arányban van az övével is. Állandóan új gyártósorokba fektetett be. Háromhavonta jártam ki hozzá Isztambulba, és akármikor mentem, szinte mindig mutatott egy új gyárat, vagy gyártósort. Ezt nem tartottam jó útnak, mert mindig megszólalt bennem a hang, hogy óriásit fog bukni ez az ember, ha valami történik. A légvár hirtelen össze is dőlhet. A fejlődésnek megvannak a stációi. A gyors terjeszkedésnek köszönhetően nálam is gyorsan nőtt az emberállomány. Ezt meg kellett tanulnom kezelni. Emlékszem, volt olyan időszak, amikor eljutottunk a hatvan-valahány emberhez. Én, aki korábban nem mertem meetinget tartani, ott álltam előttük, és beszéltem hozzájuk. De ez is egy folyamat része volt, nem lehet egyik hónapról a másikra ekkora ugrásokat tenni. Talán ezért is volt bennem folyamatosan a nyomás, hogy nincs meg a szabadságom, amire mindig vágytam, mert felügyelnek. Nyomás volt rajtam.

„Hirtelen nőtt a cég, mindig történt valami. Egyik nap új embert vettem fel, másik nap új raktárat nyitottunk”

– Megbántad a „közösködést”?

– Nem, mert ez hatalmas lecke volt nekem. Véleményem szerint ma nem tartanék itt lelkileg és szakmailag sem, ha akkor nem megyek bele a közös munkába. Ezen át kellett, hogy essek.

– Mi volt a további hátránya annak a bizonyos „hajszás” 7 évnek?

– Például sok régi ügyféllel nem tudtam tartani a kapcsolatot, és ez utólag már nagyon bánt. Egyszerűen nem volt időm a sok tennivaló mellett, és ezt többen hiányolták az ügyfelek. Hirtelen nőtt a cég, mindig történt valami. Egyik nap új embert vettem fel, a másik nap egy új raktárhelyiséget nyitottunk, vagyis folyamatos átalakulás zajlott. Én is csak kapkodtam a fejem, és rohantam a tennivalók után. Piacvezetőkké váltunk, ám 2008 végén, 2009 elején, amikor kezdődött a válság, mindenki visszavett, a partnerek nem kockáztatták a pénzüket. Akkor a török kitalált egy új stratégiát. Azt kérdezte, mije nincs a piacnak? Pénze. Akkor mit csináljunk? Adjunk hatalmas fizetési határidőket, és úgy majd lesz. Elkezdtünk majdnem egy éves fizetési határidőket adni. Ennek az ügyfelek örültek is, kicsit fellélegezhettek. Azonban 2011-re már sokaknak elfogyott a pénze, a sok török áru azonban ott volt. Szinte fizetőeszközzé váltak a termékeink, a viszonteladók ezzel fizettek. El nem tudom mondani, milyen mértékben volt teletömve a piac a mi árunkkal. Akárhová mentél, csak ezt az árut láttad. Amíg élek, nem felejtem el, egyszer mentem egy másik városba, kiszálltam az autóból, és a mellettem parkoló kocsiban a mi kék dobozaink voltak, de privát cuccokat tároltak benne. Olyan jók voltak a dobozok, hogy még tárolásra is azt használták. Akkor nagyon hasítottunk, a kiemelt ügyfeleket a török tengerpartra is elvittük. Két charter járatot kellett bérelni, hogy beférjünk.

„Végre elmondom az igazat, mi történt valójában”

– Mikor vált tarthatatlanná a helyzet?

– 2014 végére. A törökországi partnerrel történt afférról még soha sehol nem beszéltem nyilvánosan. Most kivételt teszek. Úgy érzem, tartozom ennyivel az ügyfeleimnek az elmúlt 15 esztendő bizalmáért, hogy őszinte legyek. Ráadásul egy ilyen kerek évforduló kapcsán már illik mérleget vonni. Akkor azt mondta a török, hogy ő már nem tudja fenntartani a román piacot, sőt egyik piacot sem, mert Szíriában kitört a háború, jött az orosz embargó, és attól fogva minden dőlt össze, mint egy kártyavár. A török bankok kérték tőle vissza a pénzt, szóval egyre durvult a helyzet. A török partner ekkor meggondolta magát, és a korábbi feltételeknek totálisan az ellenkezőjét próbálta bevezetni Romániában. Vagyis attól fogva előre kellett fizetni, ő pedig csak másél-két hónap múlva szállította az árut. Azt hiszem, itt követtem el az első nagy hibát, hogy ezt nem kommunikáltam rendesen az ügyfeleim felé. Ebben lehettem volna okosabb. Úgy kellett volna átadnom az információt, hogy megértsék. Ugyanakkor ez az új helyzet számomra is sokkoló volt. Olyan brutális sokkélmény, amit nem tudtam kezelni. Kínomban próbáltam megoldást találni, megkerestem bankokat és külföldi befektetőket a finanszírozásra, de mindenhonnan visszautasítottak. 65% volt a töröké a közös vállalkozásban, és mindenhol azt mondták, hogy ez hatalmas kockázat, nem merik bevállalni. Őszintén, tiszta szívvel mondom, mindent megtettem, hogy tovább folytassam, még ilyen feltételek mellett is a törökkel a kapcsolatot. Abszolút elmentem a falig. Még 2015-ben is hoztunk be az országba kamionokat, de már kevesebbet, mint amennyit kért a piac. A végén már effektíve nem volt eszközöm ahhoz, hogy ki tudjam szolgálni a piacot.

„Két éven keresztül mindenki ellenem dolgozott, ezért nagyon nehéz volt felállnom a padlóról”

A török látta, hogy nem tudok pénzt szerezni és képtelen vagyok tovább finanszírozni, ennek ellenére rám fogta, hogy nem vagyok képes az ügyfeleimtől előre elkérni a pénzt. Majd megkerült és elkezdett szállítani a hátam mögött a volt közös ügyfeleinknek, de korántsem azokkal a feltételekkel. Volt egy alkalmazottam, akit 2009-ben, a kezdetekkor épp a török vetetett fel velem a céghez. Mint kiderült, s ahogyan utólag összeraktam a mozaikokat, ők ketten jól elbeszélgettek mindig a hátam mögött. Főleg az utolsó időszakban. Nem tudom, miket mondhatott rólam az alkalmazott, de az biztos, hogy sok jót nem. Nem is értem, a török miért bízott benne jobban, mint bennem? Mert az évek során magam is felmutattam egy sor komoly eredményt. Ráadásul már a törökkel közös üzletet megelőzően felépítettem egy hatalmas piacot. Arra gyanakszom, hogy a kialakult helyzetben a török bepánikolt, nem látta más kiutat, ezért olyan dolgokhoz folyamodott, amit épp ésszel egyébként nem csinált volna meg.

„Az utóbbi időben már újra sikerélményeim vannak”

– Lelkileg hogyan élted meg ezeket az emberi árulásokat?

– Pocsékul. Nem csak ők voltak az egyedüli árulók, az évek során azért belefut az ember néhány ilyen dologba, még partnerek esetében is. A legnagyobb mélypont kétségtelenül a törökkel történt szakítás volt. Először is a családomra gondoltam, hogy most mi lesz velünk. Az mindenesetre tudatosult bennem, hogy nagyon erősnek kell lennem, mert nem akartam visszamenni alkalmazottnak sehova. Beláttam, hogy ha nem változtatok a cégen belül akár drasztikusan, akkor előbb-utóbb bezárhatom a boltot. Úgyhogy azt mondtam, a mélypontokat is meg kell élni. Lefelé is meg kell tanulni építkezni, nem csak felfelé. Elkezdtem hát a folyamatot, és a nehezebb részén már túl vagyok. Az utóbbi időben már újra sikerélményeim vannak és ez tölt. Ismét okosan, tudatosan építem a cégemet, ahogyan a legelején kezdtem, 15 évvel ezelőtt.

– A bizalmat sikerült visszaállítani az ügyfeleknél?

– Van, akinél sikerült, és van, akinél még nem. De mindent megteszek azért, hogy a bizalmat visszaszerezzem. Több olyan ügyfelem volt, akik hasonló viszonyrendszerben álltak velem, mint anno én a törökkel. Vagyis 60-70 százalékban tőlem függtek. Akinek csak tudtam, segítettem. Korrekten elmondtam nekik, hogy mi a helyzet, s próbáljanak máshonnan hozni árut. Volt, aki megértette, volt, aki nem. A területi képviselőimet folyamatosan bombázták a negatív dolgokkal. Két éven keresztül mindenki ellenem dolgozott, így nagyon nehéz volt felállni, de sikerült. Nehéz pálya ez. Éles a játék, nagy a kockázat.

– A felfutás idején már a családoddal is jobban éltetek anyagilag?

– Igen, akkor már új házba költöztünk, amit mi építettünk. Ez nagy álmom volt, hiszen korábban 40 évig társasházi lakásban laktam. Családilag tehát sokkal jobban éltünk, szép helyekre eljutottunk. Közben megszületett a kisfiam is, és ez az egyik legcsodálatosabb dolog, ami csak történhetett velem. Fantasztikus érzés volt apává válni! Már 11 éves, igazi zenész. 2 éves volt, amikor betettem otthon a József és a színes, szélesvásznú álomkabát c. musical zenéjét. Hallgatta, megszerette, énekelt és dobolt is hozzá, majd pontosan akkor és ott ütötte le a cintárnyét, ahol a felvételen is tették. Elvittem egy dobtanárhoz, aki azt mondta, hihetetlen, milyen ritmusérzéke van a gyereknek. Mindemellett ráadásul szép hangja is van.

„A fiam a legnagyobb áldás az életemben”

– Az apasággal mit kaptál az életedbe?

– Rengeteg tapasztalást. Egy gyerek születése után teljesen másképp látod az egész világot, és tudsz párhuzamot vonni az üzleti élet, illetve a család között. Megérted a nehéz ügyfeleket is, megérted azokat is, akikkel nem tudtál beszélni, a gyerek erre megtanít. Én hihetetlen sokat kaptam a gyerektől. Meggyőződésem, hogy egy utód áldás a családban.

– Az elejétől fogva apa voltál?

– Az első két-három évben nem. Akkor még kicsi volt, és sokat is jártam ügyfelekhez. Később próbáltam odatenni magam, de akkor meg jött ez a török üzleti kapcsolat, és az darált be.

„A feleségem nélkül egészen biztosan nem jutottam volna el eddig”

A feleségem valóban csodás asszony, mert sosem vetette a szememre, hogy keveset foglalkozom velük. Néha finoman emlegette, hogy hahó, mi is itt vagyunk, nem csak a cég, de folyamatosan támogatott lelkileg. Emocionális ember vagyok, sokszor hazavittem a benti problémákat, de igyekezett nem terhelni azzal, hogy még ő is számon kér ezek miatt. Nagyon meg kellett találni az egyensúlyt az üzleti élet és a család között. Talán ez a legnehezebb feladat. A finomhangolás. Azonban, ha van az embernek egy ilyen társa, mint az enyém, nem is olyan nehéz. A feleségem nélkül egészen biztosan nem jutottam volna el eddig. És van még két ember, akik a társam mellett pluszban támogattak, mégpedig az ő szülei. Mindenkinek ilyen anyós és apóst kívánok, amilyen nekem van.

– Annak idején édesapád megmondta, mi legyél. Az más kérdés, hogy teljesen más irányba indultál el. Lassan a fiadnál is el kell dönteni, merre induljon... Lesz staféta átadás?

– Nem fogom ráerőltetni. Minden ember külön egyéniség, és én csak segíteni szeretném őt, befolyásolni nem. Inkább találja meg ő a saját útját, mert az szerintem sokkal jobban motiválja majd később. 11 évesen már ide-oda kacsintgat a hivatások terén. Például a szobája ajtajára kitette a cégtáblát egy papíron, hogy „VB Stúdió Kft.”. Mondta is, hogy ide nem jöhet be senki, csak a szülei, és az üzlettársa. Kérdeztem, mit jelent a VB. Azt mondta, Virtual Brothers, és filmeket forgatnak. Jókat mosolyogtunk, de egyáltalán nem csinál viccet belőle, mert valóban érdekli a film és a videó készítés.

„Prémium termékekkel pozícionáljuk újra a céget”

– Milyen vezetőnek tartod magad?

– Egyre tudatosabbnak. Óriási tapasztalásokon vagyok túl, most kezdek igazán vezetővé válni. Annak is a serdülőkorába fordultam. Sokat kell még fejlődnöm, de jó úton vagyok.

– Hol tart most a céged?

– A lehető legjobb irányba indultunk el, hiszen újra pozícionáljuk az egész céget prémium minőségű termékekkel. Amikor 15 évvel ezelőtt megalapítottam a vállalkozást, az volt az álmom, hogy minden európai országból legyen egy beszállítóm, és ez az esztendők során össze is jött. A portfóliót pedig bővítem.

– A külföldi partnereket mind végig is járogattad?

– A legtöbbet igen. Emlékszem, az elején nem csak az ügyfelekhez, hanem a beszállítókhoz is kopogtattam. Elmentem egy kis autóval Németországba, majdnem minden gyártónál megálltam. Két olyan német cég is van, akikkel 2004 óta folyamatosan együtt dolgozunk. Ezek erős kötelékek, ezek erőt adtak nekem. A nehézségekkel meg úgy vagyok, ahogyan korábban is említettem. Ami nem öl meg, az megerősít. Az önfejlesztést is egyre magasabb szintre fejlesztettem, minden szempontból erősebbé és tapasztaltabbá váltam. Rengeteg erőt merítettem a sok tréningből. Van egy dolog, amit senki nem tud tőlem elvenni, mégpedig a tudást. A pénzemet, a házamat el tudják venni, de a tudást nem. Az utóbbi két esztendőben pedig rengeteg energiát és időt fektettem a tanulásba, ezeket folyamatosan ültetem át a gyakorlatba. Ennek pedig a leginkább az ügyfeleim fognak örülni, hiszen ezzel nekik is tudok segíteni. Küldetésemnek érzem, hogy ráébresszem őket, ne függjenek az ócska termékektől, ne mindig azt nézzék, hogy a legolcsóbb legyen az áru. Igenis, olyan minőséget adjanak tovább, amelyet a szerelő is jó szívvel keres, illetve a végfelhasználó is. Olyan szív alapú marketinggel szeretném támogatni az ügyfeleimet, amellyel ők is sikeresek lesznek. Épp ezt a folyamatot indítottuk el, a jövő pedig ennek a finomhangolásáról szól majd. Hosszú lesz a folyamat, de ha erős a bázis, és stabil az alap, akkor jöhet bármilyen vihar, nem tudja szétszedni. És van még egy fontos tervem a jövőre nézve. Szeretném a családomnak, a feleségemnek és a kisfiamnak még többet adni magamból, mint eddig. Hálával tartozom nekik az eddigi bizalomért és türelemért, és boldog vagyok azért, hogy ilyen példás családom lehet.