A produkciók főszerkesztője Schiwert-Takács László, aki már javában készíti elő az X-Faktort is.
Amikor belépek az irodába, azonnal közli, hogy ne haragudjak, de nagyon fáradt.
– Le sem tagadhattad volna, hogy fáradt vagy. Pedig még csak dél van…
– Másfajta fáradtság ez… Tavaly, amikor vége volt a Celebnek, és a Szombat esti láznak, akkor elutaztam három hétre Hawaii-ra, idén viszont nem mentem sehová. Épp autóvásárlásban vagyok, úgyhogy másra kellett a pénz.
– Külföldön teljességgel ki tudsz kapcsolódni? Eleve kikapcsolt mobiltelefonnal indulsz el?
– Ha hosszabb időre utazom, általában olyan helyre megyek, ahol jó nagy időeltolódás van, így már csak ezért sem érhetnek el. Vagyis az itteni hivatali órákban az ember ott alszik. Hawaii pedig pont a föld túlsó oldalán van.
– Ma dolgoztál már valamit?
– Ne viccelj, csak azt csináltam eddig. Például a mai napig van még dolgom a Csillag születikkel, holott közben már nyakig benne vagyok az X-Faktorban is. Mielőtt jöttél, volt már három telefonbeszélgetésem a kiscsillagok kapcsán, vagy éppen kiscsillagokkal. Utánad jön majd Brasch Bence, este pedig elmegyek a Kávészünet koncertjére. Az ő utóéletükkel is foglalkozom.
– Minden versenyző tudja a számodat?
– Persze. Ugyanakkor mindenkinek elmondom, hogy csak akkor hívjon mobilon, ha döglenek a nyulak. A kisebb problémákat szeretem e-mailen lerendezni.
– És gyakran döglenek a nyulak?
– Mostanában szerencsére nem, de tavaly november és december tájékán nagyobb fajpusztulások voltak…
– Nagyon stresszes ez a meló?
– Az. De aki ebben a szakmában dolgozik, az eleve egy stresszes fajta. Ugyanakkor nem kell feltétlenül a legrosszabbra gondolni, mert kimutatások szerint több fajta stressz is létezik. Van, ami meggyilkol, és van, ami előrevisz, motivál, és eredményt hoz.
– Ezek szerint téged előrevitt eddig, különben már nem beszélgetnénk itt.
– Ez biztos. Persze azt én sem tudom, meddig lehet ezt ilyen tempóval csinálni.
Millió dolgot irányítok egyszerre, igyekszem mindenben száz százalékot, s néha még többet is nyújtani. A héten például visszaveszem néhány hétre a szerkesztést is a Reflektorban.
– Ebben a műsorban – illetve a hasonló néven futó tévénél is – felelős vezető vagy. Az, hogy visszaülsz szerkeszteni – és ezt első sorban most az olvasók számára próbálom lefordítani –, az olyasmi, mint amikor egy Fókuszos műsorvezető nosztalgiából visszamegy riportokat készíteni?
– Pontosan. Kicsit vissza akarok ülni a csapatba, mert nem egy irodában dolgozom velük. Ugyan napi szinten felügyelem a dolgukat, de nincs fizikai közelségem a társasággal, és ezt helyre akarom állítani.
– Ennyire hiányzik a napi meló?
– Igen, hiszen az nagyon fontos. Ne felejtsük el, hogy amikor egy nagyobb projektet, mondjuk egy show műsort csinálok, akkor is benne vagyok a napi munkában. Ha akarnék, sem tudnék elszakadni. Alap dolgokkal egy vezetőnek is tisztában kell lennie, máskülönben nem tudna számon kérni.
– Ez nyilvánvaló. Viszont létezik az a típusú vezető, aki csupán értekezleteket tart, és a napi darálóban nem vesz részt. Illetve van a másik típus, amelybe ezek szerint te is tartozol.
– Nézd, én szeretem, amit csinálok. Ráadásul a nagyobb projektekben leginkább menedzseri munkából, vagyis döntéshozatalokból és számonkérésekből állnak a feladataim. Az RTL-en belül nagyon hiszünk a csapatmunkában, a show műsoroknál több felelős is van, legalább két, de sokszor három érintett is dolgozik egy-egy produkcióban. A legritkább esetben állok egyedül a vártán.
„A rossz döntéseim is következetesek voltak”
– Hogy érzed, jól tudsz számon kérni?
– Erre a munkatársaim tudnának hiteles választ adni, de úgy gondolom, jó vagyok számonkérésből. Abból erős vagyok. (nevet)
– Kiabálsz?
– Biztosan van olyan is, de azért nem ez a jellemző. Szerintem a legjobb és a legrosszabb tulajdonságom egyben, hogy következetes próbálok lenni. Amikor sok emberrel dolgozol, akkor a legtöbb, amit adhatsz nekik, hogy következetes vagy. Hiszen akkor mindenki tudja, hogy mihez kell igazodni. A játékszabályok nem változnak 30 másodpercenként. Egyébként pedig minden kollégámnak azt mondom, hibákat márpedig igenis elkövetünk. Mindenki, kivétel nélkül. Azokból tanulunk a legjobban. Ám azt kérem, lehetőség szerint ugyanazokat ne kövessék el még egyszer, és ne legyen belőle rendszer.
– Te gyakorta hibázol?
– Nem rossz az arányrendszerem. Nyilván voltak rossz döntéseim, de azok is következetesek voltak. A csapongást utálom.
– Mi volt a legutolsó rossz döntésed?
– A Csillag születik első szériájával kapcsolatban vannak rossz érzéseim. Lehetett volna sokkal sikeresebb az a műsor, és sok olyan előadó szerepelt benne, akik sokkal több figyelmet érdemeltek volna, mint amennyit kaptak.
Annak ellenére, hogy CSISZ már akkor is a legnézettebb produkció volt, nem éreztem igazán átütőnek. Hiányzott belőle az a plusz, ami a második évadban már meg volt. Mondjuk azok a felvezető epizódok, amikor láttad a versenyzők kiválasztását is. Mert így volt benne egy folyamatosság, egy fokozatosság. Az első széria után rájöttünk, mit nem csináltunk jól, és ezt korrigáltuk. Az első évadban, mindenki profi körülmények között állt színpadra, külsőre is makulátlanul. A második évadban láthatták a nézők a szereplőket a hétköznapi egyszerűségükben és fokozatosan jutottak el az adásokban addig a pontig, míg kvázi fél profiként, vagy profiként tekintettek rájuk. Azért is volt a Csillag születik 2 ennyire népszerű, mert bennem, és a kollégáimban is volt egy indulat, hogy most valami igazán jót csináljunk. És csináltunk is.
– Te döntöd el, hogy melyik nagyszabású showt vállalod, vagy neked osztják a lapokat, és azt kell szeretni?
– Herman Péter a főnököm, aki már szerepelt ebben az interjúsorozatban. Hetente van egy úgynevezett kreatív meetingünk, ahol beszélgetünk, ötletelünk. Ő addigra általában már tudja, hogy milyen új projektek készülnek a csatornánál, s az ilyen megbeszéléseken dönti el, a nála dolgozó kreatív producerek előélete alapján, hogy kinek melyik terület fekszik leginkább.
Annak idején a Reggeliben kezdtem az RTL Klubnál. Éveken keresztül élő adásokat diktáltam napi négy órában, ami óriási rutint adott. Egy élő adásnál, ahol rengeteg a vendég, sokszor tizedmásodpercek alatt kell döntéseket hozni. Olyasmikre gondolok elsősorban, hogyan cseréled ki a vendégeket, ha késés van, vagy éppen elmarad egy produkció. Éppen ezért adott a dolog, hogy nekem inkább az élő adások fekszenek, hiszen van benne tapasztalatom. Az egyik kollégám rendezőként dolgozott sokat, így ő azon a területen is marad, míg a másik a realytiben van igazán otthon. Néha ugyan átcsúszunk egymás területeibe, de ez ritka. Tavaly előtt például a Celeb vagyok széria első részét jómagam, míg a másodikat kollégám, Rubin Kristóf csinálta.
– Neked mi volt a szereped abban a produkcióban?
– A műsor élő részeit fogtam össze, ugyanakkor a tartalmi részéhez is volt közöm. De ott konkrétan az élő részeket kellett összerántani egy olyan embernek, aki korábban már látott ilyet.
„Kilenc évvel ez előtt sokan nem hittek a Reflektor sikerében”
– Amikor rád osztanak egy-egy feladatot, úgy indulsz neki, hogy úgy sem veszíthetsz, hiszen minden korábbi show-műsorod nézettsége kiverte a biztosítékot?
– Dehogyis, éppen ellenkezőleg! Mindig tele vagyok kételyekkel azzal kapcsolatban, hogy sikerül-e, amire vállalkozunk. Komolyan! Hallottam, hogy egy másik csatorna másik produkciójának valamelyik epizódjánál pezsgőt bontottak a készítők műsor közben, mert azt gondolták, annyira jó, amit csinálnak. Én nem tudnék pezsgőt bontani adás közben, sőt utána is csak napokkal. Szerintem az ember soha nem lehet nyugodt.
Beszéltünk már a Csillag születik első részéről. A számok, illetve a nézettségi mutatók azt bizonyították, hogy sikeres a műsor, mégsem voltam elégedett. Éreztem, hogy jobb is lehetne. Ezért is örültem, amikor kiderült, hogy lesz második széria, mert a korábbi összes tapasztalatot leszűrve dolgozhattunk. Szerintem nálatok, akár az újságban, akár az internetes újságírásban sincs nagy nyugalom, hiszen minden egyes lapszám újabb kihívás, soha nem dőlhettek hátra. Mindig ott a para, hogy mi lesz címlapon. Nemde?
– Naná!
– A Szombat esti láz, vagy éppen a Csillag születik típusú műsoroknál ez nehezebb, hiszen abból „csak” nyolc darab van. A Reflektornál viszont – amelyben szintén érintett vagyok – szintén nem könnyű, mert ott minden nap a néző elé kell tolni valami olyat, ami érdekes. Kilenc évvel ezelőtt, amikor elkezdtük, volt olyan, aki azt mondta, úgysem lesz belőle semmi, mert Magyarországon nincsenek sztárok. Velük pedig pláne nem történik semmi, ami napi szinten érdekes lehet. Én viszont azt mondtam, hogy igenis vannak, s ez végül be is bizonyosodott.
– Ha már visszakanyarodtál a Reflektorhoz, és említetted, hogy újra beülsz szerkeszteni a csapatba, mit csinálsz majd pontosan? Telefonálgatsz a sztároknak?
– (nagyon nevet) Isten ments! Dehogy telefonálok én senkinek. Minden területnek megvan a felelőse, így a telefonálgatásnak is. Én inkább kiadom a témát. Megmondom, hogy erről és erről már régen forgattunk, nézzenek utánuk. Megrendelem az anyagokat, elolvasom mindegyiknek a szövegét, esetleg átvariálom, ha kell, átvágatom. Magyarul: elmondom, mit hogyan szeretnék látni a képernyőn. Ilyenkor például magam írom a műsorvezetők szövegeit is. Forgatni nem megyek. Ez mondjuk baj, mert kellene.
– Mi volt az utolsó olyan munkád, amit te forgattál?
– Ajjaj, az nagyon régen lehetett, mert már nem emlékszem rá. Forgatáson ugyan jártam, de, hogy mikor fogtam utoljára a kezemben mikrofont, és kinek tettem fel kérdést, nem tudom. Arra viszont a mai napig emlékszem, mi volt életem legelső televíziós munkája. A Magyar Televíziónak volt egy nagyon sikeres dokumentumfilm-sorozata Rockenbauer Pállal, az Másfélmillió lépés Magyarországon.
– „Indulj el egy úton, én is egy másikon…”
– Azaz! Annak volt egy utolsó szériája, amikor Rockenbauer már nem élt, de leforgattuk, hogy bezárjuk a kört. Mindez a kilencvenes évek elején történt. Felvételvezetőként dolgoztam a produkcióban, kazettákkal a hónom alatt futkorásztam, hoztam-vittem a felkérő papírokat.
– Felvételvezetőként, milyen álmaid voltak akkor?
– Semmilyenek. Akkoriban épp nem volt mit csinálnom, és ez a lehetőség adódott. Mindig érdekelt ugyan a filmes világ, de el kellett telnie két-három évnek, amíg ez az egész körvonalazódott bennem. Nagyon más világ volt ez a tévés közeg a kilencvenes évek elején. Akkor valaki nagyon menőnek számított, ha a tévében dolgozhatott. Sokkal nehezebb is volt bekerülni, mint manapság.
„Száz gyakornokból tíz sem válik be”
– Hozzátok könnyebb most bekerülni?
– Hogyne! A legtöbb médiaszak ide delegálja kötelező szakmai gyakorlatra a hallgatóit. Nem titok, hogy a Reflektoros munkatársaim egy része gyakornokként került ide. Aztán, amikor beváltak, maradtak, mert láttam bennük fantáziát. Azóta többen kaptak több fajta lehetőséget. Az egyik kollégám például hírszerkesztő volt, és amikor össze kellett raknom az argentin úthoz egy csapatot, akkor őt is kivittem, mert ügyes volt. Egyébként több száz gyakornok fordult meg az évek során a kezem alatt.
– Mennyi vált be?
– Tíz se.
– Na, ez szép eredmény…
– Ugye? Tudod mi a legnagyobb gond? Hogy a hír fogalmát, vagy a hírszerkesztés alapelveit nekem kell elmagyaráznom, megtanítanom nekik, pedig elvileg olyan iskolából jönnek, ahol ezt tanulják. Az, hogy miben különbözik az interjú és a riport, nem nekem kellene elmondanom.
Sok főiskolai diplomával rendelkező embernek az írás-, és fogalmazási készsége az általános iskola alsó tagozatának szintjén van. És ez nem arcoskodás, hanem valóban ez a mai helyzet. Pedig mindenki tévés újságíró akar lenni, még akkor is, ha éppen nem tud fogalmazni, és ez szomorú.
„Igenis, álom-munka az enyém”
– Szakmailag a helyeden érzed magad?
– Abszolút mértékben. Mindig új és új feladatokat kaptam az elmúlt években. Jó volt megcsinálni a szépségkirálynőválasztásokat. Imádtam Az ország tesztjét Vágóval, de az Iker show-t is szerettem. Kérdezted az imént, hogy amikor az MTV-nél dolgoztam mik voltak a terveim. Úgy érzem, messze többet értem el, mint amit valaha esetleg feltételeztem magamról. Tulajdonképpen álommunkám van. Hiszen nagyon jó dolog csillogó show-kat csinálni, és sztárokkal dolgozni. Igenis izgalmas dolog Ördög Nórával és Stohl Bucival, akik amellett, hogy sztárok, nagyon emberek maradtak.
– Ha már itt tartunk, minden sztárral ennyire szeretsz dolgozni?
– Nyilvánvalóan nem mindenkire igaz az előző megállapítás, hogy emberek maradtak, hiszen anélkül, hogy most bárkit megbántanék, azért csomó nehéz eset is van köztük. Pontosan tudom, hogy a munkahelyére nem barátkozni jár az ember, de az egy jó velejáró, ha esetleg barátként tudsz nézni a munkatársadra.
Számomra mindig az a legfontosabb, hogy valaki fegyelmezetten csinálja a dolgát.
– Beleszólsz abba, hogy ki legyen műsorvezető egy produkcióban?
– Nem pont rajtam múlik, de időnként beleszólok. Annak idején, a Reflektornál több embert kipróbáltunk, s nekem nagyon tetszett Détár Enikő és István Dani. Így természetesen őket támogattam. De a Celeb vagyok esetében például értekezleten mindenki mondott neveket. Akkor a Sebestyén Balázs-Vadon János párost nagyon furcsa ötletnek tartottam, mert az a kép, ami bennem él egy műsorvezetőről, az nem feltétlenül alkot közös halmazt Vadon Janival, de be kellett látnom, hogy tökéletesen bevált, és zseniális a pasas.
– Ha már a képnél tartunk, ki számodra a tökéletes műsorvezető?
– Nyilván magam felé hajlik a kezem, de számomra Ördög Nóra tökéletes műsorvezető. Minden elvárásnak megfelel, ráadásul valamennyi produkcióban részt vesz szerkesztőként is elejétől a végéig.
– Te akkor épp főnök voltál a Reggeliben, amikor ő ott gyakornokoskodott?
– Igen. Emlékszem is rá, amikor még kávét főzött az elején. Tiszteletre méltó, amit elért, hogy van egy íve a karrierjének és a szakma minden lépcsőfokát végigjárta.
– Ki a tökéletes férfi műsorvezető?
– Sok szempontból Stohl. De sokáig dolgoztam Alföldi Róberttel, őt is annak tartom. És Bereczki Zolit is nagyon szerettem a Szombat esti lázban.
„Minden Csillag születik adás után beültünk egy étterembe a zsűritagokkal”
– Sokszor emlegettük a Csillag születik utolsó szériáját, nyilván azért, mert ez az utolsó kézzel fogható sikertörténeted. Az X-Faktorról pedig – amelynek szintén Te leszel az első embere – még nem beszélhetünk részletekbe menően. Visszatérve a CSISZ-hez; mi történt a kulisszák mögött, az élő adás végeztével?
– Az adások után a kollégákkal és a zsűritagokkal elmentünk vacsorázni. Szirtes Tamást kezdeményezett egy beszélgetést az első adás után, felvetett valamit, előkerült egy üveg bor, és akkor valaki azt mondta, mi lenne, ha inkább leülnénk egy asztalhoz? Ezt követően minden epizód után beültünk egy étterembe.
– Meddig maradtatok?
– Éjjel egyig biztosan. Kibeszéltünk mindent, jó levezetés volt.
– Voltam néhány Csillag születik adáson, láttam, hogy állandóan jöttél-mentél a szünetekben a vezérlő és az öltözők között.
– Persze, rohangáltam mint a mérgezett egér. Adás közben egyébként rá tudok szólni a műsorvezetők fülére, de szünetekben természetesen mindig lemegyek hozzájuk. Amikor Tabáni Istvánnál például eltört a mécses, vagy amikor a döntőben elrontotta a Gyertyák című dal szövegét, azonnal leszaladtam hozzá, és megnyugtattam. A műsorvezetőket is megölelgettem, amikor jók voltak.
Ez aranyszabály, hogy dicsérni kell. Terrorizálni csak akkor szabad élő adás közben, ha úgy ítélem meg, semmi más nem segíthet az adott szituációban.
– Előfordult ilyen?
– Hogyne. Megmondtam nekik, hogy kapják össze magukat.
– Egy élő adás kapcsán olyan dolgok is megtörténhetnek, amelyek máskor nem.
– Ilyen volt például Stohl esése annak idején, amiről mindenki azt hitte, a műsor része. Kitalálták, hogy ezt én mondtam neki. Butaság! Nagyon olcsó dolog lenne így növelni a nézettséget. Konkrétan majdnem szívrohamot kaptam, amikor András leesett a lépcsőről. Tudtam, hogy aznap vették le a lábáról a gipszet, s azért ijedtem meg nagyon, mert féltem, hogy megüti magát.
– Volt egy másik emlékezetes eset is, amelyben érintett vagy. István Dani ügye, a bekapcsolva maradt mikrofonnal a Reflektorban.
– Dani esetében nem bántam, hogy mindenki promóciónak fogta fel a dolgot. Pedig nem volt az. Röviden az történt, hogy volt egy értekezlet, ahol megnéztük az elkészült adást, és rájöttünk, hogy benne maradt egy hibás adat. Nem volt eget rengetően fontos dolog, de nem szeretek hibázni, ezért kértem, hogy vegyük ki. A kollégák visszakérték a leadott adásanyagot és kivágtak belőle egy részt. Ekkor valamilyen technikai hiba folytán az egyik sáv, ami egy biztonsági sáv, és soha nem kerül adásba, valahogy mégis odakeveredett. Ez a sáv tulajdonképpen azért van, hogy probléma esetén vissza lehessen keverni a műsorvezető hangját, azért van bekapcsolva a mikrofonjuk is végig, amíg az anyagok mennek. A lényeg, hogy a sáv kikerült adásba. De a műsorvezető is csak ember. Évek óta állnak bent a stúdióban, nem lehet minden nap órákon keresztül néma csendben állni. Persze, hogy időnként csicseregnek egy kicsit a munkatárásaikkal.
– Milyen következményei lettek az esetnek?
– Volt egy értekezlet, ahol mindenki egyet értett abban, hogy ez a szerencsétlen véletlen hibák sorozatából állt össze, és ilyen hibákat többé nem követhetünk el. Dani minden érintettnek küldött a saját pénzén virágot egy bocsánatkérő levéllel. Nézd, mindenhol emberek ülnek. És ezt a televízió vezetői is megértették. Nyilván más lett volna a helyzet, ha már eddig is hibát hibára halmoztunk volna, de nagy drámák nem fordultak elő az elmúlt kilenc évben. Nem gondolom, hogy ezért mindenkit fejbe kellene lőni, aki érintett volt az ügyben. És szerencsére a főnökeim is így gondolták.


