Titusszal 11-re beszéltük meg a találkozót, és ott is voltam időre a Class FM stúdiójában. A titkárnője előre közölte, hogy picit várnom kell, mert még bent vannak nála Sebestyén Balázsék, és elhúzódott a megbeszélés. 5 perc sem telt el, amikor Titusz is kijött, és ugyanazt elmondta, amit előbb a titkárnője. 10 perccel később már az irodájában ültem, ahol ismét elnézést kért a várakozásért.
– Mindenkivel ilyen előzékenyen viselkedsz?
– Igyekszem. Ültem én is a másik oldalon, és gyűlöltem, ha valaki nem tisztelte meg annyival a másikat, hogy elnézést kért az esetleges várakozásért.
– Eleinte kicsit ódzkodtál ettől az interjútól. Miért?
– Mert nem én vagyok fontos, hanem a produktum, ami a hallgatókhoz eljut. Illetve ami a termékről a számok szintjén megjelenik.
– És mit mutatnak a számok?
– Azt, hogy az ország első számú rádióját most Class FM-nek hívják. Ez a rádió azonban nem rólam szól, hanem Sebestyén Balázsékról, Abaháziról, Csiszárról és a többiekről. Egy nagyon szűk szakmai közeg talán látja, hogy mi munka van e mögött, de alapvetően még őket sem érdekli más, csak a produktum.
– Két nagy ablak is van az irodádban, amelyen keresztül mindent látnak a kint ülő munkatársaid. Egy perccel ez előtt épp Geszti Péter integetett be neked. Régóta ismeritek egymást?
– Viszonylag igen, de csak néhány éve lett igazán bensőséges a kapcsolatunk. Ő egy abszolút ikon-szerű figura, és külön megtisztelő, hogy ismerhetem, hiszen 1993-ban a balatonfüredi Rapülők koncertre épp az orrunk elöl vitték el az utolsó jegyet, így kint kellett hallgatnunk a bulit. De ugyanígy említhetném Csiszár Jenőt is, akivel együtt dolgozom. Veszprémi fiúként az ő rádiós műsora volt a kedvencem. Most pedig amolyan főnök-beosztott viszony van közöttünk, s ez vicces.
– Említetted az imént, hogy te is ültél a másik oldalon. Át lehet úgy ülni a menedzsmenti oldalra, hogy egyáltalán nincs nosztalgiád, ha az üvegfalra, illetve a mögötte lévő stúdióra pillantasz?
– Akkor igen, hogy ha már nagyon fiatalon eléred mindazt, amiről gyerekként álmodtál. Ha mindenféle hátszél nélkül meg tudsz szólalni műsorvezetőként az összes olyan nagy, országos kereskedelmi rádióban, ahová egyébként vidéki hátizsákos fiúk nem szoktak eljutni. És ha az ember beteljesíti az álmait, akkor találni kell újabb kihívást. Éveken át megbízható műsorvezető voltam, de eljött egy pont, amikor tovább kellett lépni. Egyébként is hiszek abban, hogy kizárólag olyan dolgokat érdemes hosszú távon csinálni, amit kihívásnak tartunk.
– Mit jelent az, hogy műsorvezetőként mindent elértél? Egyáltalán, mi számít csúcsnak egy rádiós műsorvezető életében?
– 1994-ben még Veszprémben éltem, és akkoriban a Danubius, illetve a Juventus számított a két etalon kereskedelmi rádiónak. Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer megszólalhassak valamelyikben. Mindkettő sikerült. Előbb a Danubiuson, később a Juventuson lettem műsorvezető. Aztán, amikor a Juventus Pluszban másfél év után sikerült feltornászni a hallgatottsági adatokat, azt éreztem, hogy már semmi nem motivál a fizetésen kívül. Mindeközben különböző felsőokatási intézményekben célirányosan elindultam a menedzseri oldal felé. A másoddiplomás külkeres szakdolgozatom konzulense aztán fantáziát látott abban, hogy fizikailag is átüljek a másik oldalra, így lett belőlem programigazgató. A feleségem mondta is ekkor, hogy szerinte nem leszek képes mikrofon nélkül élni.
– És igaza lett?
– Nem. A mai napig nem bántam meg a döntést, és az óta sem hiányzik a mikrofon. Persze ebben pszichológia is van, hogy ha az ember elindul egy úton, és nem áll meg a felénél, akkor nem lesz hiányérzete.
„Odahaza a paplan alatt még Bochkort is hallottam németül műsort vezetni”
– Honnan jött neked ez a rádió-mánia?
– Nem fogod elhinni, de már 1986-ban is hallgattam Veszprémben a Danubius Rádiót. Méghozzá a paplan alatt. Akkor még német nyelven sugároztak. Bochkort is hallottam német nyelven, és nagyon tetszett az egész. Kissrácként magam is a „dobozban” szerettem volna dolgozni.
– Az álmodozáshoz képest aztán tíz év kellett, amíg az első kereskedelmi rádió küszöbét átlépted.
– 16 éves gimnazistaként egy barátommal sétáltunk Veszprém belvárosában, amikor odamentünk egy helyi televíziós riporterhez, elmondtuk neki mennyire tehetségesnek gondoljuk magunkat, és örülnénk, ha lehetőséget adna, hogy ezt bebizonyítsuk. Először persze azt mondta, húzzunk innen, de mivel eléggé rámenős voltam, elújságolta, hogy tegnap indult el a helyi rádió, ahol van egy műsora, menjünk be. Én elmentem, a haverom nem, és ott ragadtam. A riportert ugyan két hét múlva kirúgták, mert annyira gyenge volt, a tulajdonosnak azonban tetszett a munkám. Másodikos középiskolás voltam, és a matektanárom azt mondta, ha még egyszer iskolaidőben meghall élő adásban, meg fog buktatni. Abszolút nem érdekelt semmilyen következmény, mert másnap ugyanezt megcsináltam. És még csak meg sem buktatott. Szerencsére a szüleim jó fejek voltak. Látták, hogy reménytelen vagyok ilyen szempontból.
A JAM-ben rendkívül szeretetreméltó közösség volt annak idején. Ott sikerült is elérnem a csúcsot, mert a végén már én raktam össze a zenéket. Volt is egy névjegyem, hogy zenei igazgató. Marha büszke voltam rá. Vannak az ember életében különböző fázisok, amikor azt gondolja, hogy igenis fontos, mi áll a névjegykártyáján.
– Ma már nem fontos?
– Nem. Ma már tudom, hogy nem az határoz meg valakit, mi van ráírva a névjegykártyájára. Akkor azonban fontos volt. Soha annyi névjegyet nem osztottam ki, mint akkor. (nevet)
– Jól sejtem, hogy programigazgatóként minden önjelölt műsorvezető megtalál?
– Jól.
– Találkoztál az utóbbi esztendőkben olyan hátizsákos vidéki fiúval, amilyen te voltál annak idején?
– Ritkán ugyan, de találkozom. Manapság egyébként sokkal kevesebb lehetőségük van a tehetséges embereknek, mert szűkül a rendszer és jóval nagyobb az elvárás, illetve az úgynevezett belépési korlát ahhoz, hogy az ember csatlakozni tudjon egy jól menő rádióhoz. Ma már szinte elképzelhetetlen, ami velem annak idején megtörtént, hogy az utcáról besétálva rádióműsorban találtam magam egyik pillanatról a másikra.
– Miért?
– Mert őrült nagy a verseny, és a rádiók piacán alapvetően mindent a hallgatottság, televíziók esetén pedig a nézettség, illetve a befolyt árbevétel határoz meg. Éppen ezért a programért, vagy a termékért felelős szakembereknek az a feladata, hogy a kockázatok minimalizálásával dolgozzanak. A kockázatok felvállalása, illetve és fel nem vállalása mindig patikamérlegen áll. Ezzel most nem azt mondom, hogy a világon senki nem vállal kockázatot, de nagyon ritkán. És pontosan ezt mesélem azoknak is, akik az utcáról beesve szeretnének műsorvezetők lenni.
– Minden demot, azaz bemutatkozó anyagot meghallgatsz, amit elküldenek?
– Mindegyiket meghallgatom, és mindegyikre válaszolok is. Ha mással nem, ennyivel próbálom megtisztelni azt, aki írt. Volt már, aki eképp kommentálta a válaszlevemet: „nem is akartam ebben a szar rádióban dolgozni”… Ilyenkor persze csak mosolygok. Ugyanakkor üdítő kivételek is vannak. Nemrég például annyira egyedi és kivételes bemutatkozó levelet kaptam egy lánytól, hogy azt mondtam, mindenképpen meg akarom ismerni azt az embert, aki a levelet írta. Egyszerűen kíváncsi voltam, ki az a kreatív ember, és vártam a talákozást. Majd két rendkívül pozitív emberrel, egy fiúval és egy lánnyal találkoztam, akik nem akarták ugyan megfejteni a világot, de annyira pozitív kisugárzásuk volt, hogy jobb lett tőlük a napom.
– Segítesz nekik?
– A lányt fel fogjuk venni. Nem arra, amire jelentkezett, de kitaláltam neki egy másik elfoglaltságot rádión belül, és megvolt benne a rugalmasság. Ez nagyon fontos, mert ha valakiben van kompromisszum-készség, és tehetséges, kreatív, akkor igenis, oda lehet férkőzni. Ezek a tulajdonságok azonban nem mindenkiben vannak meg.
„Ez nem egy barátgyűjtögető munka”
– Programigazgatóként mi a feladatod?
– A kislányom szokta megkérdezni, hogy apa, mit csinálsz a rádióban. És erre azt felelem, hogy mindenért apa felel, amit csak hall a rádióban. Vagy az utcán járva-kelve lát egy óriásplakáton, esetleg a tévében valamilyen híradást rólunk. Mind a program, mind a marketing terület hozzám tartozik. Mindenért, ami nem tetszik a Class FM-en, engem lehet ostorozni. De dicsérni is szabad. (nevet)
– Hozzád járnak raportra a műsorvezetők?
– Hozzám bizony. Általában egy héten egyszer ülünk össze velük és értékeljük az előző heti munkájukat.
– Milyen hangulatban telnek ezek az értékelések?
– Teljesen változó. De nincsenek kiabálások, nagy veszekedések, ha erre gondolsz. Ebben nem hiszek.
– Kiabáltál már itt?
– Itt még csak egyszer. A egyik műsorvezető, akivel már évek óta együtt dolgozom, elkövetett egy irdatlan nagy baromságot. De olyat, ami még egy vidéki műsorvezetőtől is durva lenne, nem tőle. Százszor átbeszéltük a problémát, és a végén azt mondtam neki, ha még egy ilyen lesz, akkor egy vidéki rádió műsorvezetője fog a helyére ülni. De ne kérdezd meg kérlek, hogy ki volt az illető.
– Jól sejtem, hogy egyik beosztottaddal sem jársz össze?
– Jól. Ez nem egy barátgyűjtögető munka. Tisztelem az itt dolgozókat, de sose leszünk barátok. Tőlem itt mást várnak. Nem azt, hogy a folyosó végén ülő fiút mindenki szeresse, hanem azt, hogy ide holnap is be lehessen jönni dolgozni. És a sales-kollégák el tudják adni a reklámidőket, stb.
– Mindig volt munkád?
– Egyetlen egyszer volt három hónap átmenet a Roxys korszakom és a Danubius között. Akkoriban a második gyerekemet, a kisfiamat toltam a babakocsiban a Királyhágó téren. Egyébként mindig szerencsém volt, mert nem rúgtak ki sehonnan, s mindig kaptam új feladatokat.
Nagyon szép, ugyanakkor ennyire fájdalmas időszakok is kötődnek az ezt megelőző munkahelyemhez. Van egy hely, ahová gyerekkorod óta vágysz. Aztán odakerülsz ebbe az intézményesített valamibe, lehetőséged nyílik arra, hogy a lefelé ívelő tendenciát megállítsd, majd egyszer csak vége szakad. A végét sokan sokféle módon értelmezik. Mindenkinek van erről véleménye, nyilvánvalóan nekem is. De akkor tudom a legméltóbb módon megőrizni annak a helynek az emlékét, ha csöndben maradok. Ráadásul nem szeretek visszafelé mutogatni, pláne nem a fájdalmas pontokról beszélni, mert az nem visz előre.
– Mosolyogsz, amikor azt hallod, hogy a Class FM a Danubius klónja, vagy magadban summázod, hogy igazuk van azoknak, akik ezt mondják?
– Nem, inkább válaszolok nekik. Mindig azt mondom, hogy egy Opel Corsában is van motor, kormány, kaszni és fűtés. És egy Ford Fiestában is. Minden fogyasztó el tudja dönteni, melyikkel szeretne járni. Nyilvánvalóan sok olyan műsorkészítő dolgozik ennél a rádiónál, akik a korábbi helyen is. Ugyanakkor zenei arculatában, imidzsében teljesen különbözik az előzőtől. Nem beszélve arról, amiről a hallgatók, vagy az olvasók biztosan nem tudnak, hogy itt eleve sokkal kisebb alapterületen dolgozunk.
– Én is két kört mentem az autóval, mire leparkoltam a ház előtt, mert egyszerűen nem hittem el, hogy egy ennyire leharcolt, üllői úti épületből szól az egyik legnagyobb kereskedelmi rádió.
– Ez még egy induló dolog, de eljut majd abba a fázisba, amikor lehetőség lesz más környezetben dolgozni.
– Csiszár Jenő, Jáksó László, Kovács Áron, Sebestyén Balázs, Vadon János, Rákóczi Feri, Abaházi Csaba – csupa tévés arc a mikrofonok mögött. Nehéz velük együtt dolgozni?
– Nem. Abszolút kezelhetőek. Nyilvánvalóan máshogy kell hozzájuk állni, mint a többi kollégához, és nem szabad őket olyan keretek közé szorítani, amely távol áll a személyiségeiktől.
– Vannak hisztik?
– Nem jellemzőek. Viták persze adódnak, de azok is inkább építő jellegűek. Összességében mindegyikükkel jó együtt dolgozni.
– Sokan temetik a műfajt. Azt mondják, néhány év, és annyi lesz a kereskedelmi rádióknak a zeneletöltések miatt.
– Szerintem a tévé fog hamarabb meghalni. Nagyon sok korszakot túlélt már a rádió. A kérdés csak az, mennyiségileg kell-e ennyi rádió, amennyi most van. És ez nem csak Magyarországon kérdés, ahol több, mint 200 rádió működik, hanem Londonban, vagy a világ bármely más részén is probléma.
– Mennyi rádió lenne ideális ebben az országban?
– Ezt nem tudom megmondani pontosan, de a piac előbb-utóbb szelektálni fog.
Mindig azt mondom a kollégáimnak, nekünk az a feladatunk, hogy két reklámblokk között a másik reklámblokkot is meghallgassák. Ez persze nagyon le van csupaszítva, de minden pillanatban olyat kell adnunk a hallgatóknak, amiért velünk maradnak. Hiszen a zenék megismerésére ma már nem a rádió az egyetlen lehetőség.


