„Miután megkaptam az ország első aranylemezét, mindenki azt hitte, hogy milliomos vagyok. A Népszabadság cikkezett is erről, holott ott ritkán foglalkoztak könnyűzenével. Az írásban elmondtam, hogy 280 Ft-ot kaptam a dalért, mivel az rádiófelvétel volt, amit átvett a Lemezgyártó Vállalat, és percdíjat fizettek utána. Másnap behívattak a lemezgyárba, és elém tettek egy szerződést, miszerint nekem 3000 forint jár, plusz az adó miatti levonás. Soha nem szoktam megnézni szerződéseket, de akkor megtettem. Feltűnt, hogy két nappal a cikk megjelenése előtti a dátum. Kijavíttattam, ami nem tetszett a bentieknek. Lehet, hogy többek között ez is közrejátszott a félreállításomban…”

Laci az elsők között volt, akiket 12-13 éves korom környékén megszólaltattam. Emlékszem, Szécsényben tartottak előadást „Volt egyszer egy Táncdalfesztivál” címmel, amelyen akkori szokásom szerint természetesen magam is ott sündörögtem, interjúkra vadászva.

Sok ismert énekes szerepelt a műsorban, akiket egytől-egyig mikrofonvégre kaptam, de egyedül Aradszky volt az, aki tényleg komolyan vett mint beszélgetőpartnert.

Olyannyira barátságos volt, hogy még az éppen aktuális CD-jével is megajándékozott. Azt mondta, vigyem haza, és hallgassuk meg anyukámmal.

Akkoriban a CD nagy dolognak számított. Nekünk akkor még nem is volt otthon lejátszónk. Egy-két évnek még el kellett telnie ahhoz, hogy valóban meghallgassuk, de legalább elmondhatom, hogy életem első CD lemeze Aradszky Lászlótól való, természetesen dedikálva.

Évekkel később Laci Gyöngyösre is eljött velem egy háromórás beszélgetésre. Sőt, mi az, hogy eljött, ő maga szállított Budapestről oda-vissza.

Igazi úriember.

– Az 1982-es Ki kicsoda a magyar rockzenei életben című könyv a következőket írja rólad: „Táncdalénekes. A 60-as években volt a legsikeresebb, 1967-ben a Táncdalfesztiválon előadói díjat nyert, sokáig a közönség kedvence volt. Dalai Nemcsak a húsz éveseké a világ, Isten véled édes Piroskám a sikerlisták élén szerepeltek. 1969-ben nagylemeze jelent meg. A 70-es években eltűnt az élvonalból, majd a nosztalgiahullámmal 1980-tól ismét népszerű lett.” Mit szólsz ehhez?

– 1982-höz képest nem olyan vészes… Ugyanakkor érdekes módon a legfontosabb kimaradt: 1966-ban én kaptam az ország első aranylemezét. Aztán 1967-ben a másodikat is. (nevet) Tudom, hogy erről nem illik beszélni, pláne nekem, mert nagyképűnek tűnhet.

– Miért ne illene? A te érdemed.

– Köszönöm, hogy ezt mondod, mert sokan elfelejtik. Egyáltalán nem savanyú a szőlő, de biztos vagyok benne, hogyha nem én lettem volna ez a szerencsés, akkor a Vörösmarty téren lovas szobrot is kapott volna bármelyik.

– Hány eladott példányt jelentett akkoriban egy aranylemez?

– Százezret. Hozzá kell tennem, hogy ez jóval több volt a „Piroska”, a „Pókháló” és az „Ügyetlen csók” esetében, a többi dalom gyártásával pedig 96 ezernél leálltak. Ha most megkérdezed, hogy miért, akkor azt mondom, hogy csak.

– Te sem tudod a választ?

– Csak sejtem. De ma már nem számít. Nyilvánvalóan valakinek szúrta a szemét a sikerem a lemezgyárban.

„VALAHA, NAGYON RÉGEN TALÁN VOLT EGY-KÉT ERŐSEBB BESZÓLÁSOM OLYANNAK, AKINEK NEM KELLETT VOLNA”

– Olyannyira, hogy 16 évre egyszerűen „félreraktak”.

– Kimondani is szörnyű. Gondolj csak bele… 16 évig nem jelent meg nagylemezem annál a kiadónál, ahol az első aranylemezes voltam az országban. Aztán a második is. Azért nem lett mesterhármas, mert Harangozó Terike közbeékelődött. Terike után negyed órával az „Ügyetlen csókér” megkaptam az ország negyedik aranylemezért is. A mai napig nem magyarázta meg senki, miért állították le 96-97 ezer példánynál az eladásokat a többi korongom esetében.

– Nyilván azért, hogy ne kapj több aranylemezt.

– Mi másért? Persze, hogy azért. Bebizonyítani nem tudom, de a szerzők igen, akik az elszámolást kapták, és nem értették, hogy miért állt le a lemezgyár a gyártással. Valaha, nagyon régen talán volt-egy két erősebb beszólásom olyannak, akinek nem kellett volna, de visszafordítani nem tudom az idő kerekét.

– Egyáltalán, mennyi pénz járt akkoriban az aranylemezért?

– 1967-ben megjelent a Népszabadságban egy cikk. A táncdalénekesekről annak idején nem nagyon írt a Népszabadság, de akkor Pintér István tollából megjelent egy írás rólam, amiben ugyanezt a kérdést tette fel. Akkor azt mondtam, hogy 280 forintot kerestem az aranylemezzel, mert ez rádiófelvétel volt. Az „Isten véled édes Piroskám”mal egy Made In Hungary nevű versenyt nyertem meg, amit átvett a Lemezgyártó Vállalat, és percdíjat fizettek érte, így 280 forint körül kaptam a pénzt. Pedig már az első pillanatban azt hitték, hogy milliomos vagyok! Másnap a cikk után behívattak a lemezgyárba, és elém tettek egy szerződést, amiért én 3000 forintot kapok, plusz a levonás, s akkor azt mondtam, hogy ez olyan, mintha a füredi Anna-bálon valaki megkapja az aranyalmát, de letépnék róla a levelet adó gyanánt...

– Adót vontak le a háromezerből?

– Igen.

– 2720 forintot???

– Most gondolj bele… De nem is ez volt a lényeg, hanem a dátum a papíron nem aznapi volt, hanem két nappal a cikk megjelenése előtti. Soha nem szoktam megnézni szerződéseket, azóta igencsak! Megnéztem és szöget ütött a fejemben, hogy itt valami nem stimmel. Kijavíttattam a dátumot, ami nem tetszett a hivatalnokoknak. Lehet, hogy többek között ez is közrejátszott a félreállításomban.

– Mit csinál egy énekes, ha 16 esztendeig nem jelenik meg lemeze?

– Koncertezik. Járja a városokat; a falvakat is és közben tizenegyszer, vagy tizenkétszer elutazik „turnézni” Amerikába. Egyáltalán nem ültem a babérjaimon és nem bosszankodtam azért, hogy nem foglalkoztattak. Emberi számítás szerint egy valamirevaló énekes, ha csak a sikerekben érvényesül, ott baj van. Kellenek a hullámvölgyek is. Egy pálya akkor kerek igazán, ha mindent átél az ember.

– A „moratórium” leteltével aztán megtört a jég, és az elmúlt évtizedekben ismét számtalan lemezed jelent meg számtalan kiadónál. Mi az oka annak, hogy ebben az időszakban már nem született átütő Aradszky-sláger? Olyanok, amelyeket valóban ismer egy ország, akárcsak a Piroskát.

– Még nem fogadta be a közönség a régiek mellett, pedig csak az elmúlt három évben 30 új nótám született! Ha ezekből egy bejön, úgy húzza majd magával a többit, hogy nem fogod elhinni!

„ANTAL IMRE AZT MONDTA, A KÉSŐBBI FELESÉGEM NEM FOG VELEM MEGISMERKEDNI. MILYEN JÓ, HOGY NEM LETT IGAZA”

– Igaz, hogy Antal Imrének köszönheted a feleséged?

– Ez így erős túlzás, de tény, hogy ő mutatott be minket egymásnak 1967-ben. Akkoriban minden este a Fiatal Művészek Klubjában kerestem a boldogságot, állandóan ott mulatoztam. Egyik éjszaka koncert után estem be a szórakozóhelyre, amikor láttam, hogy nagyobb társaság rexezik a pincében. Törőcsik Mari, Bodrogi Gyula és Antal Imre mellett egy feltűnően csinos, fiatal lány lökte a golyókat. Kértem Imrét, hogy azonnal mutasson be a hölgynek. Az ország Imrusa annyit mondott jellegzetesen mély hangján, hogy „Ó, édes öregem, ez nem ismerkedik olyan egyszerűen”. Azóta is azon gondolkodom, mi lett volna, ha harcolnom kell Éváért, ugyanis nem sokkal később a feleségem lett…

– Mit szólt Éva családja a híres udvarlóhoz?

– Amikor Éva elmondta otthon, hogy Aradszkyt meghívná ebédre, az édesanyja kinevette. Szegény anyósom, azt hitte, viccel vele a lánya, hiszen én voltam az egyik kedvence. Azt válaszolta neki, hogy akkor jön majd hozzánk Aradszky, amikor a Dalai Láma. Később mindkettő eljött. Igaz, hogy a családba csak én nősültem be, de évekkel később a feleségem, mint a Magyar Televízió sminkese, előkészíthette a Dalai Lámát egy felvételre.

– Éva akkor is a tévében dolgozott, amíg te hosszú „száműzetésedet” töltötted?

– Akkor dolgozott csak igazán ott. Akármilyen furcsán is hangzik, de ez is csodálatos élmény az életemben, hogy a nejem a tévében dolgozott. Nem volt olyan nap, hogy valakitől ne hozott volna üdvözletet, akár politikustól, akár kollégától. Nagyon jó érzés volt, hogy néztem az adást, az esti kerekasztal beszélgetést, itthon mosolyogtam a képernyőre, és amikor jött haza a feleségem, hozta az illetőtől az üdvözletet. 1970-ben házasodtunk össze, és azóta is problémamentesen működik a kapcsolatunk.

– Egyszer meséltél egy elméletet, hogyan ragadhatott rá fiadra az ügyvéd szakma szeretete…

– A Szondi utcában, ahol felnőttem, körbe voltunk véve ügyvédekkel. Aztán ugyanilyen közegbe mentünk a Nagymező utcába is a feleségemmel, ahol a mai napig élünk. Még el sem készült a ház, de már beköltöztünk, mert hajtott a tatár. A Nagymező u. 28 egy nagy piros kockás kőépület a pesti Broadway-en. Volt alattunk egy ügyvédi munkaközösség, amit óriási táblákon hirdettek. Nem tudtunk úgy hazamenni, hogy ne azt nézzük. Lehet, hogy akkor is a táblára írt cégérre gondoltunk a feleségemmel, amikor Zsolti foganhatott, mert aztán ő is ügyvéd lett...

(2000)