Ugye megengedi a Tisztelt Olvasó, hogy egy kicsit személyeskedjek? Sas Józseffel ugyanis nem tudok elfogulatlan lenni. Amíg élek, hálával tartozom neki, hiszen vele készítettem életem első interjúját 12 évesen, Salgótarjánban, a megyei napilap diákrovatának újdonsült munkatársaként. Vagyis ő volt az első ismert ember, akivel szemtől szemben beszélgethettem. Mindennek ugyan már húsz esztendeje, de máig tisztán emlékszem: olyan közvetlenül fogadott, mintha ezer éve ismerne, s rendkívül segítőkész volt. A cikk napokon belül megjelent, engem pedig az iskolában királyként ünnepeltek. Óriási szó volt, hogy a „nagy” megyei napilapban ott volt a nevem egy „sztárinterjú” alatt. A gyerekek egymás között erről beszéltek a folyosón.
Ahogy Sas budai otthona felé tartok, beugranak a régi emlékek. Miközben az autóval a kanyarokat veszem, eszembe jut a néhány évvel korábbi telefonbeszélgetés is, amikor felhívtam, s arra kértem, nyilatkozzon az ellene folyó hadjáratról, az egész adóügyes históriáról. Akkor azt mondta, időt kér, és különben sincs abban a lelkiállapotban, hogy beszéljen. Ám megígérte, hogy amint megnyugszik, ő maga jelentkezik. Akkor borítékolni mertem volna, hogy úgyse lesz ebből semmi. Aztán mégis lett. Egy napon felhívott, és azt mondta, megnyugodott. Most már beszélgethetünk. Sőt, ha ráérek, akár azonnal indulhatok. Majd hozzátette: ha kisgyerekként nem megyek oda hozzá kisdobos-nyakkendőben interjút készíteni, biztosan nem engem hívott volna.
– Jobban néz ki, mint valaha!
– Miért, mire számítottál?
– Egy morcos idős úrra, aki már kora reggel felidegesíti magát a tévé előtt.
– Ne szemtelenkedj velem te gyerek! 73 éves fiatalember vagyok! És nem idegesítem én már magam semmin! Nem hallottál egy óriási robbanást néhány éve, amikor kiléptem a Mikroszkóp igazgatói irodájából? Akkor zuhant le a vállamról a felelősség. Azóta kipihentebb vagyok, mint korábban bármikor. Nyilván te is ezt látod
– Akkor most ráteszek a jókedvére még egy lapáttal. Egy ismerősöm mutatott egy kalózoldalt az interneten, ahol tengernyi filmet és lemezt le lehet tölteni. Van ott egy úgynevezett „letöltési toplista”, amelyben az ön régi lemeze, a Zsarukabaré áll a második helyen. Ez több ezer letöltést jelent. De a legérdekesebb, hogy ezt az oldalt fiatalok használják.
– Ennek külön örülök, jólesik. A YouTube-on is láttam a régi számaimat, a Pesti közös piacot, meg a Disszidens kakas dalát. Azt hiszem, ez nem véletlen, hiszen életem során rengeteget dolgoztam.
– Ahogy jöttünk fel a dolgozószobájába, egészen pontosan 13 arany-, 5 platinaés 2 gyémántlemezt számoltam össze a falon.
– És ez azért is nagy szó, mert annak idején százezer eladott példány után járt az aranylemez. A statisztikák szerint eddig összesen másfélmillió lemezt adtak el az enyéimből, ha nem többet. Az első könyvemből – a „Józsi, hol vagy?” címűből – pedig több mint 110 ezret.
– Gondolom, ezek sokat hoztak a konyhára...
– Ne hidd! Annak idején az összes eladott lemezemért nem kaptam többet háromszázezer forintnál. Aztán, amikor Lagzi Lajcsi öccse adta ki a lemezeimet, már láttam némi készpénzt.
– Bírja még a gyűrődést? A színpadot, a tévéfelvételeket, az országban történő ide-oda utazgatást?
– Utazgatni már nem nagyon szoktam, legfeljebb a barátaimmal külföldre. De a gyűrődést nagyon bírom.
„AMIKOR NEM LEHETETT AUTÓT, VAGY LAKÁST SZEREZNI,
ÉN AKKOR IS ELINTÉZTEM A KOLLÉGÁKNAK”
– Aki 24 éven át vezetett egy sikeres teátrumot, annak nem hinném, hogy nem hiányzik a színház.
– Nézd, őszinte leszek… Amikor előadásaim vannak, akkor nem érzem. De valóban, nyáron, amikor nem volt dolgom, tettem egy-két kört a Mikroszkóp kerül. A feleségem mondta is, hogy te megkergültél?
– És tényleg megkergült?
– Nem. De 24 év nem múlik el nyomtalanul. Mára ezek a körök megszűntek, és csak akkor megyek be, ha dolgom van. Ráadásul újra van saját „színházam” a Fészek Klubban, SasFészek néven.
– Vannak megjegyzések, esetleg a háta mögötti összesúgások a régi kollégák részéről?
– Ennyi szeretetet talán akkor sem kaptam, amikor minden nap bent voltam. Ez nem véletlen. Egy igazgatónak törődni kell a színészeivel, és én sohasem felejtettem el. Ezt tanultam a nagy igazgatóktól, Radótól és Lendvaitól. Annak idején, amikor nem lehetett autót szerezni, én elintéztem a kollégáknak. Sőt, amikor lakáshoz sem nagyon lehetett jutni, azt ismegoldottam.
– Hogyan? Ennyire befolyásos ember egy kabarészínház igazgatója?
– Nem. Viszont az a típusú ember vagyok, hogy ha kirúgtak az ajtón, bemásztam az ablakon. És addig jártam a nyakukra, míg a végén megunták, és inkább kiutalták Nádas Gyurinak a lakást.
– Úgy hallottam, a színészek kitüntetéseinek ügyében is közbenjárt.
– Nem szégyellem. Igenis, megtettem mindent, és hazudik, aki azt állítja, hogy az ilyesmit nem kell megtenni. Radótól azt tanultam, hogy „szeressem a színészt, akkor is, ha jól megy neki, és akkor is, ha rosszul”. A kitüntetés pedig fontos a művésznek. A lelkének fontos. És a családjának. Semmi különlegeset
nem csináltam, csak a kutyakötelességemet teljesítettem. Úgy bántam velük, mint a családtagjaimmal. Sőt, a családtagjaim szerint a színészeimmel egy kicsit jobban.
– Önmagának mit intézett?
– Ha a többieknek külföldi utazásokat sikerült összehoznom, akkor én is velük utaztam. De volt úgy, hogy én privátban mentem ugyanarra az útra. Egyébként minden kitüntetésemet igazgatói kinevezésem előtt kaptam. Kivéve a Kiváló művész címet. Az Erzsébet-díjat pedig a közönség szavazta meg.
„ÖNMAGAMBÓL ADTAM A LEGKEVESEBBET A GYEREKEIMNEK”
– Beszéljünk a magánéletéről, amit évtizedeken át gondosan óvott. Sokáig azt sem tudtuk, valójában hány unokája van. Miért volt a nagy titkolózás?
– Még kamaszkorukban megígértem a gyerekeimnek, hogy soha nem fogom őket a nyilvánosság előtt mutogatni. Egy bohóc bőven elég a családban. Ugyanakkor már a fiam és a lányom is felnőttek, most már beszélhetek. Sokáig mardosott a lelkiismeret a gyerekeimmel kapcsolatban. A hivatásom teljesen elvonta minden energiámat. Olyan nincs, hogy valaki egyszerre tud száz százalékon teljesíteni a színházban, és még otthon, a gyerekek nevelésében is a maximumot adja. Persze amit tudtam, megadtam nekik. Sajnos önmagamból adtam a legkevesebbet, és ez fáj. Sok esetben több energiát fordítottam egy kezdő színészre, mint a saját gyerekeimre. Szerencsére azonban ezt soha nem vetették a szememre. Amióta nem igazgatom a Mikroszkópot, igyekszem mindent bepótolni. A legtöbb időt most a szeretteimmel töltöm. Egy fiam és egy lányom született. Tamás 40 esztendős, Ágnes pedig 35 éves. Az unokáim, Boglárka és Veronika 10 és 6 esztendősek. Nagyon büszke vagyok rájuk, szépek és értelmesek, nyilván rám ütöttek… Az egyik remekül fest és zongorázik, a másik meg énekel és szaval.
– A feleségéről is ilyen szuperlatívuszokban tudna beszélni?
– Mi az, hogy? Még annál is inkább! Olyan feleséget kívánok mindenkinek, amilyen nekem van! Tökéletes hátországot biztosított számomra mindig, s ma is olyan izgalmasak a mindennapjaink, mint megismerkedésünkkor. Sokat utazunk, járjuk a világot, boldog, idilli légkört biztosítunk a gyerekeknek, az unokáknak.
„MEGVEZETTEK, BECSAPTAK, ÁTVERTEK,
MERT NEM ÉRTETTEM HOZZÁ”
– 1957-ben szerződött először színházhoz. Azóta évtizedeken át kizárólag felfelé ívelt a pályafutása. Amit a szakmában el lehet érni, azt elérte. Ezzel a múlttal, ezekkel az elismerésekkel hogyan élte meg lelkileg, hogy egy zűrös adóügybe keveredett?
– Nézz ide, az emberek minden nap szörnyülködnek a bírósági ítéleteken. Látva a mai ügyeket, az határozatba belenyugodtam, tudomásul vettem. Amikor a sajtó tele van az adóhivatal adóslistáival, több milliós tartozásokkal, akkor az én ügyem azért volt ügy, mert ügyet lehetett belőle csinálni. Csináltak is. Ráadásul nekem soha nem volt adótartozásom. Nem tehetek mást, el kell fogadnom a bíróság ítéletét. Az akták, és a papírok alapján így is lehetett dönteni. De! Ezek csak papírok és akták. Nem lát mögéjük a bíróság, mert nem ez a dolga, meg nem is akart. Mára kiderült, hogy engem szándékosan megvezettek, becsaptak, átvertek. Ha nem egy finom könyv lenne, amit írsz, akkor elmesélném, hogy mit mondott egy állatorvos barátom. „Józsikám, ezt beszoptad, mint lósegg a hőmérőt?”.
– Gyakran eszébe jut ez a dolog?
– Már túl vagyok rajta. Az emberektől érkező pozitív visszajelzések sokat segítettek. Elmondok egy esetet. De csak neked! Másnak nem mesélném el, mert félnék, hogy kinevetne. Épp a pénztárnál álltam egy bevásárlóközpontban, harmadik, vagy negyedik lehettem a sorban. Amikor a pénztárosnő meglátott, felugrott a helyéről, s nem törődve azzal, mennyien vannak előttem, azt mondta: „Aranyos művész úr, mit csinálnak magával? Mi annyira imádjuk!” Erre az előttem állók elkezdtek tapsolni. Hazajöttem, és amilyen hülye vagyok, itthon elbőgtem magam. Hidd el, hogy azóta csak ilyen élményeim vannak. Ha nekem valaha szándékomban állt volna adót csalni, ha nem lennék tiszta, nem állnék ki esténként a színpadra, nem mennék be a televízióba, és nem ülnék le veled sem interjút adni... Adótartozásom soha nem volt, erről papírom is van. Egyébként látva a mai közállapotokat, az igazgatói beosztásomnak pont jókor lett vége.
– Volt idő, amikor az állítólagos visszavonulásával volt tele a sajtó.
– Valóban volt olyan korszakom, amikor azt éreztem, ideje abbahagynom. És hozzá kell tennem: lenne hova visszavonulnom. Hetvennégy évesen bepótolnám azt a sok elvesztegetett időt, amit nem tudtam a gyerekekkel és az unokákkal tölteni. De aztán jöttek sorban a visszajelzések, amelyek megváltoztatták a döntésemet. A szilveszter délutánjára, illetve estéjére meghirdetett előadásomra – amelynek címe Röhögni még szabad – tíz nap alatt elkeltek elővételben az emelt árú helyek. Sőt, még a nekem fenntartott protokoll-belépőket is elvitték. Régi kedves barátom, Gergő, a színház pénztárosa mondta, hogy Józsi, maga ezt nem hagyhatja abba. Rájöttem, hogy igaza van, badarság lenne befejeznem. Ez a pálya elhagyhatatlan. Gergő olyannyira beindított, hogy öt műsorra való ötletem lett. Valósággal szárnyakat kaptam. És képzeld, még utazni is van kedvem az országban. Az általam felfedezett, rendkívül tehetséges fiatalokkal – Kokas Piroskával, Szántó Szandrával, Aradi Tiborral és Varga Ferenc Józseffel –, valamint a régi motoros Beregi Péterrel megalapítottuk a Mikroszkóp utazó társulatát, és oda megyünk játszani, ahová hívnak. És ugye ott a Sasfészek is. Látod, képtelen vagyok leállni. És mindezt még a szeretteim sem bánják…
– Mivel fejezzük be ezt a beszélgetést?
– Talán az új, elképzelt kabarémból búcsúznék egy nyolcsoros kis részlettel. Ugye ismered Kibédi Ervin slágerét, amelynek az a címe, hogy „Én nem hiszem, hogy normális vagyok?” Ebből az alapállásból én ma sem hiszem magamról, hogy normális vagyok. „Akinek humora van, mindent tud. Akinek nincs, az magas posztra jut. Ez régi bölcsesség, ma is igaz. Bár ez számunkra nem lehet vigasz. Veszélyes szakma lett a kabaré! Sok fafejű bukott most fölfelé. Én holnaptól nekik bátran beolvasok. Ma sem hiszem, hogy normális vagyok.”


