Sanzonénekes, basszusgitáros, fúvós zenész és dalszerző. Elsősorban a Locomotiv GT-ből ismerik, de korábban az Omega együttesnek is tagja volt. Több szólólemeze is megjelent. – ez a három mondat olvasható Somló Tamás weboldalának bevezetőjében, ahol maga is a Wikipédiára hivatkozik. Eredeti szakmáját tekintve artista, de járt az Állami Balett Intézetbe is, ahol Markó Iván és Charlie is az osztálytársa volt. Három asszonytól négy gyereke született: Lili 12 esztendős, az ikrek, Dani és Pali 26 esztendősek, a legidősebb, Dávid 33 éves, Lengyelországban él. Tizenöt évig egy lakókocsiban élt, bejárta vele egész Európát. Legnagyobb gyerekkori csínytevése: a nagymamája fogsorát éjjel kicserélte édesapja protézisével. Óriási botrány lett belőle. A felsorolás mellé ma már oda lehetne írni azt is, hogy a Voice című műsor mestere, s nem mellesleg a legszórakoztatóbb hazai zenészek egyike.

– Tudod-e még, mi az a matrózfröccs?

– Hogyne tudnám. De te honnan tudod, hogy mi az? Meg sem születtél, amikor én már javában ittam a haverokkal.

– Pont te mesélted nekem legalább tíz éve. Kíváncsi voltam, hogy a memóriád a régi-e még.

– A memóriám nem a régi, de a matrózfröccsre amíg élek, emlékezni fogok. Egy korsó sör, benne egy fél cseresznye.

– Legenda is tartozik hozzá.

– Igen, a matrózfröccsnek szerepe volt abban, hogy az LGT-be kerüljek. Korábban a Nonstop együttesben játszottam Závodi Janóval. Volt egy közös turnénk az akkori Locomotivval. Amikor Frenreisz kiszállt, megkérdezték, átigazolnék-e hozzájuk.

– Erre te?

– Mondtam, hogy csak abban az esetben, ha a fiúk elengednek. Összehívtam a bandát a Kárpátiában. Az volt a kor zenészeinek egyik legendás találkozási helye. Kértem mindenkinek egy-egy matrózfröccsöt. Miután ellazultunk, feltettem a kérdést, hogy szerintük menjek-e. Azt mondták, menjek a francba, és rendeltünk még egy kört. Na, így lettem LGT-s.

„FURCSA BUGYORBA SÜLLYEDT A ZENEIPAR”

– A jelek szerint minden nagyobb döntés előtt kikéred az éppen aktuális kollégáid véleményét. Úgy hallottam, napjainkban épp az LGT tagjaitól kértél külön engedélyt arra, hogy elengedjenek a Voice-ba?

– Igen, megkérdeztem őket, mert tudtam, hogy egyszerre zajlanak majd a próbák a műsorral. Ez az egybeesés nem volt szerencsés, ezért megvitattam velük a dolgot. Mindenki azt mondta, Presser Picivel az élen, hogy vállaljam el nyugodtan.

– És ha azt mondták volna, hogy ne vállald el?

– Abban az esetben természetesen udvariasan megköszöntem volna a TV2 illetékeseinek a megkeresést. Az LGT mindent felülír. Mindannyiunknak ez a zenekar a legfontosabb. Február 15-én lesz az első koncert az Arénában, 16-án pedig a második. Igazi népünnepélyt tervezünk, négy órás zenéléssel. Mindenki hozzon hideg élelmet. (nevet) Most olyan dalokat is eljátszunk, amelyeket eddig koncerten soha.

– Visszatérünk még az LGT-re, de maradjunk picit a Voice-nál. Volt valaki, aki le akart beszélni a műsorról? Hiszen a korosztályodból a legtöbb zenész nem rajong az ilyen típusú műsorokért. Nagy barátod, Charlie például rendszerint karaoke versenyeknek nevezi a tehetségkutatókat.

– Charlie természetesen mondta a magáét, de leállítottam. (nevet) Mondtam neki, hogy ne izgassa fel magát, inkább jöjjön el, és próbálja ki magát. Hátha valamelyikünk megnyomja a gombot… Aztán, amikor elindult a műsor, ő is látta, hogy ez valóban más, mint egy tehetségkutató. Egyébként magam sem tartottam jó ötletnek, hogy ennyi versenyt egymásra indítottak a tévécsatornák. Ez egy pici ország, pici szakmával, és nagy a baj. Kiadók tűnnek el, a lemezeladás szinte megszűnt, ma kattintásban mérnek mindent a zenei megosztón. Furcsa bugyorba süllyedt a zeneipar. A tehetségkutatók elterjedésével nekem is kevesebb fellépésem lett. Mindenki az újakra kíváncsi, minket már láttak eleget. Ezzel még nem is lenne baj, de az eddigi műsorok nem a minőségre törekedtek. Most pedig itt ez a produkció, amelyben a leggyengébb versenyző is minimum félprofi. Nem is tudom, honnan bújt elő ennyi valóban tehetséges előadó. De nagyon élvezem, és ma már Charlie is megbékélt…

„ARTISTAKÉNT TANULTAM MEG, MIT JELENT A BIZALOM”

– Azt mondtad egyszer, hogy a zenész szakma a legkiszámíthatatlanabb pálya.

– És ez a mai napig így van. Nincs két egyforma nap. Egyszer annyi a dolgod, hogy aludni sincs időd, máskor pedig hetekig nem csöng a telefon. Ezt egyébként lehet kezelni, nekem például sosem volt ezzel különösebb bajom. Az sem zavar, hogy most megint minden munka egyszerre talált meg. Javában készülünk a Loksi februári Aréna koncertjére, s közben itt a Voice is.

– Foglalkoztat a múlt?

– Ahogy öregszem, egyre jobban. Viszont muszáj előre gondolkodnom, mert gondoskodnom kell a családomról, a gyerekeimről, amennyire bírok.

– A gyereknevelésben is éppoly bohém vagy, mint a színpadon?

– Nem mindig. Sőt. A család óriási felelősség. Egy dologban például mindig szigorú voltam és vagyok: történjen bármi, a gyerekek maradjanak mindig tisztességesek! Úgy tűnik, ez eddig bejött. Nem hiába dumáltam nekik…

– „Annyi mindent nem szerettem még”- énekled a legendás Loksi dalban. Mi az, amit nagyon utálsz?

– A tisztességtelenséget. A tisztességtelen embereket legszívesebben láncra verném. Tudom, ebben az eldurvult világban nehéz egyenesnek maradni, a pénz eluralt mindent, az embereket is elembertelenítette. Hol van az egymással szemben elvárható figyelem, vágy, igény a tisztességre?

– Életednek melyik korszakát szeretted leginkább?

– Amikor artistaként dolgoztam. Ott megtanultam, mi a bizalom. Feltétel nélkül a másik kezére bízni magad. A cirkusznál oldottabb légkört elképzelni sem lehet. Talán csak nálunk, otthon, amikor együtt az egész család, a gyerekek, a kutyák, és egy kis zene is szól.

– Ugyanakkor már régen nem dolgozol artistaként. Meg tudsz élni csak a zenéből?

– Meg lehet belőle élni, bár nem egyszerű pénzkereset. Anyagilag én a középréteget képviselem. Nem élek rosszul, de gazdag sem vagyok. Az én generációmnak az is feladat, hogy lépést tudjon tartani a korral, a rohanó élettel. Rá vagyunk kényszerítve, hogy idomuljunk az éppen aktuális lehetőségekhez.

– Ezért kezdtél el jogot tanulni?

– Nem. Mindig is érdekelt ez a terület. Amikor az Omegában zenéltem, a csapatból mindenki egyetemre járt, csak én nem. Kicsit cikinek éreztem. A ’70-es évek közepén, illetve végén aztán már jelentkeztem egyetemre, csak nem vettek fel. 1976-ban az írásbelin, 1979-ben pedig a szóbelin buktam el. Akkor elkeseredtem, s hosszú évekig nem is gondoltam arra, hogy újra jelentkezzek. Aztán egy szép napon szólt a húgom, aki orvos, hogy kísérjem el az egyetemre. Olvasta az újságban, hogy indul egy jogászképzés, s azt gondolta, ha elvégzi, orvos-jogász lesz. Elmentem vele, s a hölgy, aki átvette a jelentkezési lapját, megszólított. Azt kérdezte, hol az én papíron. Mondtam csak kísérő vagyok, mire ő megdorgált, hogy ne vicceljek, ha már kétszer jelentkeztem, adjam be a papírt harmadszorra is. Emlékezett rám. Meggyőzött. Azon nyomban jelentkeztem, s két hét múlva kaptam egy értesítést, hogy felvettek. Nekivágtam, és sikerrel vettem az akadályokat. Kéthetente három napot ültem egyfolytában az előadásokon. Nem mindenkinek tetszett, hogy „híres ember” is van ezen a szakon, volt olyan, aki megkérdezte, mit keres itt ez a bohóc.

„RÁM SZÓLT A LÁNYOM, HOGY NE RÁGÓZZAK ANNYIT A MŰSORBAN”

– Sokáig a zenésztársaid előtt is titkoltad, hogy egyetemre jársz. Miért?

– Nem akartam nagydobra verni, mert féltem, hogy valamelyik vizsgán megbukom. A diploma megszerzése után persze már büszkén hirdettem. És az is jó, hogy így már felzárkóztam a testvéreim mellé. Az egyik orvos, a másik mérnök. Én jogász lettem. Bár 2004 óta van diplomám, nem tervezem, hogy a közeljövőben praktizálni fogok.

– A lányod nézte a Voice-ot?

– Természetesen. Rám is szólt, hogy ne rágózzak annyit. És arra is figyelmeztetett, hogy üljek egyenesen, mert a zakó folyton belelóg a nyakamba.

– Amikor felhívtak a műsor készítői, hogy rád gondoltak, megkérdezted, hogy miért pont téged választottak?

– Igen. Őszintén szólva, voltak ellenérzéseim a dologgal kapcsolatban. Tudod, az előbb már mondtam, hogy túlzottnak érzem ebben a pici országban, ezen a pici piacon ezt a sok tehetségkutatást. Amerikában sincs ennyi, pedig menynyivel nagyobb ország. Úgy érzem, ezek most már kioltják egymást. Finomabban kellene ezt kezelni, akkor talán jobban megmaradna az érdekessége. A Voice azért volt mégis vonzó a számomra, mert a fülünkön keresztül kell „látnunk”.

„AZ ÉPPEN AKTUÁLIS FELESÉGEK ELŐSZÖR MEGÉRTIK, MIVEL JÁR EZ A SZAKMA. NEM ZAVARJA ŐKET, HA VACSORA ELŐTT FELÁLLSZ, ÉS ELMÉSZ STÚDIÓBA. MÁSODSZOR ELNÉZIK. HARMADSZOR PEDIG ELKÜLDENEK A FRANCBA…”

– Amikor az egyeztetések zajlottak, mikor kérdezted meg az illetékeseket, hogy kikkel kell majd együtt ülnöd?

– Egyből az elején, de akkor még nem árulták el. Mondtam, hogy ez így nem jó, mert lehet, hogy olyannal akarnak összerakni, aki nem való hozzám. Vagy én nem illek hozzá. Mert egy szép lány mellett hogyan mutatok majd csúnya fiúként? (nevet)

– Van olyan ember, aki mellé semmi pénzért nem ültél volna be?

– Van bizony… Nem is egy. De neveket nem mondok. Nem illik.

– Pressert nézted annak idején a Megasztárban?

– Láttam néhányszor. Jókat mosolyogtam, aztán műsor után felhívtam, és elmondtam a véleményemet. Ő egy abszolút autentikus ember, óriási tapasztalattal és tudással. Fő tudora ennek a szakmának.

– Te is az vagy?

– Igen, hiszen együtt éltük át a zene bánatait, örömeit, jó és rossz oldalait.

– Több a jó, mint a rossz?

– Sokkal. Pont ezért nem változtattunk az életünkön. Pedig a zenészélet egy nagyon furcsa valami… Civil partner nehezen viseli el.

– Ehhez képest neked kizárólag civil partnereid voltak.

– Egy darabig… (nevet) Aztán nem bírták tovább. Ez egy fura zaklatott, ki- és beszámíthatatlan életmód. Mondtam is mindig az éppen aktuális partnereimnek, hogy csak az maradjon mellettem, aki kibír. Talán van is egy ilyen nótánk valamelyik lemezen. Felfogni még felfogják, hogy ez a szakma mivel jár, de megemészteni nehezebb.

– Mivel jár ez a szakma?

– Például azzal, hogy épp leülnénk vacsorázni, de csörög a telefon és elmegyek.

– Hová?

– Nem csajozni, hanem mondjuk stúdióba. Tehát valamilyen szakmai indok miatt. Ezt először még megértik. Másodszor elnézik. Harmadszor meg azt mondják: „menj a francba.”

– Csajozás már nincs?

– Ha még az is lenne, képzeld el, milyen hamar elküldenének a francba. (nevet)