„Nincs kedved elkísérni Salgótarjánba egy fellépésre? Meghívtak a Zenthe Ferenc Színház évadnyitó gálájára. Eljöhetnél velem, úgyis ezer éve nem beszéltünk. Ott aludnánk, és másnap reggel jönnénk vissza. Tök jó lenne, ha jönnél!”

– írta Peti egy Facebook üzenetben, majd a pozitív – „miért is ne?” – válaszomtól lelkesedve később telefonon is beszéltünk. Abban maradtunk, hogy az ominózus napon eljön értem autóval. Amíg készülődtem, sorra ugrottak be a vele kapcsolatos régi emlékek.

Az első a hangja. Ezt már jóval korábban szerettem, mint ahogy megismerkedtünk. Emlékszem, hány dalban találkoztam vele. Hány olyan dalban, amelyet ugyan ő énekelt, de a színpadon más tátogott el. Furcsa időszaka volt az a könnyűzenének… Nem vicc, alig volt olyan sláger a kilencvenes évek elején és közepén, amelyhez ne lett volna köze. A Meseautó CD-t kizárólag azért vettem meg, mert tudtam, hogy azon a korongon többnyire a számomra még ismeretlen előadó nagyon is ismert hangján szólalnak meg a dalok.

Amikor aztán megjelent a legelső Bon Bon lemez – a sajnos manapság is csak kevésbé ismert „Kapaszkodj meg” a Petróleumlámpa feldolgozásával –, akkor tudtam névről és arcról is beazonosítani. El tudják képzelni, mennyire meglepődtem, amikor kiderült, hogy kedvenc énekesem szintén Salgótarjánból származik? Még aznap felhívtam, hogy interjút kérjek tőle. Soha nem felejtem el: az első találkozón kijött értem a Népstadionhoz autóval. Nem mintha nem találtam volna oda hozzá, de annyira kedvesen ajánlotta a fuvart, hogy nem volt szívem visszautasítani.

Zuglót például abszolút ő szerettette meg velem a fővárosban. Annak idején ő is ebben a kerületben lakott a családjával, még a szolgálati lakásában is jártam. Aztán a többi emlék… Egy telefonbeszélgetés, amikor az első élő balatoni Bon Bon koncert után felhívott, és lelkesen mesélte az élményeit. Akkor ezek nekem nagyon sokat jelentettek ott, Salgótarjánban. Majd ahogyan „idősödtem”, a többi közös emlék: a számtalan rádió- és televíziós műsor, ahol interjúvoltam, a vidéki és a fővárosi nagykoncertek, amelyeken részt vettem, no és a biatorbágyi sütögetés, ahol a barátait is megismerhettem. Ahogy teltek-múltak az évek, hol közelebb, hol távolabb kerültünk, de mindig tudtunk egymásról. Az utóbbi időszakban volt néhány esztendő, amikor a sok munka miatt nem találkoztunk, ezért is volt nagy öröm ez a salgótarjáni út, amelynél jobb alkalmat keresve sem találhattunk volna a számvetésre.

Peti precíz ember, utál késni, igyekszik mindenhová időben odaérni. Tarjánban ugyan csak hétkor kezdődött az előadás, de már ötkor ott voltunk. Odafelé Kisterenyén a szüleit is felvettük, így már négyen érkeztünk a művelődési házba. Hamar kiderült, hogy Peti csak a gála végén, fél kilenc magasságában kerül színpadra, ezért amíg a jelenésre vártunk, hol az öltözőben, hol a közeli kávézóban beszélgettünk.

– Amikor az első interjút készítettem veled, Bogi lányod még az édesanyja pocakjában volt…

– Annak lassan már 17 éve…

– Én akkor 16 éves, második osztályos gimnazista voltam, és Salgótarjánból utaztam Budapestre az interjú miatt. Emlékszem, egy egész oldalas cikket írhattam rólad a helyi napilapba, ami nagy szó volt akkoriban.

– Nekem meg a mai napig el van téve ez a cikk. Sőt, az összes többi is, amit később már országos lapokba írtál rólam. Egyébként is kezdetektől gyűjtöm a rólam, vagy velem kapcsolatban megjelent írásokat.

– El tudom képzelni, mit műveltem akkoriban újságírás címen…

– Ne gondold. Gyerekként sem írtál rosszul. A mai napig jó visszaolvasni ezeket a cikkeket. Mindig nagyon örültem, ha veled beszélgethettem… Úgy voltam veled, mintha önmagamat látnám, mert én is ilyen lelkes voltam, mint te.

„NYOLCÉVES KOROMBAN FOGTAM ELŐSZÖR HANGSZERT A KEZEMBE, AZÓTA TARTOM MAGAM MUZSIKUSNAK”

– Nem véletlenül kezdtem ezzel a felvezetéssel, hiszen érzékeltetni szerettem volna, hogy nem először ülünk így, szemben egymással. Mégis meglepő volt számomra, amit a szüleid meséltek, hogy őket annak idején váratlanul érte a felismerés, amikor 18 éves korodban meghallottak énekelni. Ugyanis nem tudták, hogy jó hangod van. És azt sem, hogy egyáltalán tudsz énekelni…

– A szüleim mindvégig azt hitték, hogy fuvolaművész, vagy tanár leszek. Mondjuk én is… Nyolcéves koromban fogtam először hangszert a kezembe, azóta tartom magam muzsikusnak. És már akkor tudtam, hogy a zene lesz az életem. 14 éves koromban kerültem el Budapestre az M.N. Zenész Tiszthelyettesképző Szakközépiskolába, ahol katonazenész lettem. Persze, hogy nem gondolták, hogy majd énekelni fogok. De mint a legtöbb zenész életében, jött egy merész váltás, és a sors közbeszólt. A középiskolában összeálltunk néhányan – Hastó Zsolti, Horváth Ferike, Meren Attila, Csipkay Peti, illetve jómagam –, és alapítottunk egy zenekart Sziluett néven. Én írtam a dalokat és a szövegeket és ebben a formációban még „csak” zongoráztam. Aztán jött a szokásos, filmbe illő jelenet: elhívtak egy hajóra zenélni, ahol valamin megsértődött az énekesünk, és faképnél hagyott bennünket. Nem volt mit tenni, mivel én írtam a dalokat, odatettem magam elé a mikrofont, és elénekeltem a műsort. Sikerünk volt, és innét vettük észre, hogy ez működik.

– Tizenhét évesen te sem voltál tisztában azzal, hogy jó hangod van?

– Nem foglalkoztam vele. Amíg az ember nem kap visszajelzést, addig az ilyesmi meg sem fordul a fejében. Mindig tisztán énekeltem, hiszen gyerekkorom óta kórustag voltam, de ott csak egy voltam a sok közül. Akkor változott meg a dolog, amikor azon a bizonyos fellépésen felkapták az emberek a fejüket, és odafigyeltek rám. Attól fogva pedig rendszeresen kaptam visszajelzéseket, hogy érdemes ezzel foglalkoznom.

– Vidéki gyerekként mit kerestél te egyáltalán a fővárosban, ráadásul pont egy tiszthelyettesképző iskolában?

– Egykori fuvolatanárom – Szvoren András – járt ebbe az iskolába, ő ajánlotta a szüleimnek. A zenész pálya már akkor is nagyon telített volt, ezért azt tanácsolta nekik, feltétlenül ide írassanak be, mert így a gyereknek állása is lesz az iskola elvégzése után. Igaza lett. A velem egykorú zenészek jóval nehezebben találtak munkát, a katonazenei pálya viszont viszonylag sima út volt. Akkoriban vidéken 17, Budapesten 3 zenekar várta a „friss húst”. Szerencsére maradhattam a fővárosban, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia Fúvós-szimfonikus Zenekarának tagja lettem.

„A KÖZÉPISKOLA ELSŐ FÉL ÉVE UTÁN IDEGILEG KIKÉSZÜLTEM”

– Ne szaladjunk ennyire előre az időben, hiszen 14 éves korban egy vadidegen városban elkezdeni egy katonai iskolát nem lehet leányálom…

– Nem is volt az. Még gyerek voltam, és attól fogva, ahogy kitettem a lábam a szülői házból, teljesen magamra maradtam. Hamar fel kellett nőnöm. Nem az önállósággal volt bajom – a szüleim mindig is az életre neveltek – rendet tartottam a dolgaim között, tudtam mosni, vasalni, varrni, takarítani, csak hirtelen minden és mindenki más lett körülöttem.

– Lelkileg hogy élted meg ezt az időszakot?

– Ritka szarul… (itt a szájához kap) Elnézést, egy interjúban nem beszélhet így az ember. Miután elkezdődött az iskola, az első félévben idegileg kikészültem. Ez nyilvánvalóan több dolog függvénye volt: érzékeny gyerek voltam, elszakadtam a szülői háztól, és olyan közösségbe kerültem, ahol köztudottan keményen bánnak az emberrel. Emlékszem, mennyire boldog voltam, amikor megjött a levél, hogy felvettek. Nagyon örültem, hogy egy zeneművészeti szakközépiskolába járhatok, és izgalommal töltött el, hogy kiszállok a családi fészekből, és egy kicsit...

– …szétnézel a nagyvárosban...?

– És nem szólnak rám mindenért a szülők! (mosolyog) Na, ehhez képest az első év jó nagy kontraszt volt. Nehezen viseltem ezt az időszakot. Egy katonai iskola zárt fiúközösség. Az erőviszonyok farkastörvényei alapján, csupa olyat tapasztaltam, ami mind fizikálisan, mind lelkileg megviselt. Tipikusan olyan dolgok történtek, mint a seregben. Ilyen volt például a felsőbb évfolyamosok szivatása, amit egy gyerek sokkal intenzívebben él meg. Mi sokkal hamarabb szembesültünk ezzel, mint a hivatalosan bevonuló katonák, ezért hamarabb is értünk felnőtté. Ott mindenki magára volt utalva... Aztán a második tanévben már magamra találtam. Megalapítottuk a már említett Sziluett együttest, és attól fogva minden energiánkat a – komolyzene mellett

– a könnyűzenébe forgattuk.

„HA JÓTÉKONYKODNI KELL, AZONNAL ESZÉBE JUTOK A HELYIEKNEK”

– Tudtad, hogy az interneten van egy „híres Debreceniek” listája, amelyen előkelő helyet foglalsz el?

– Nem tudtam. Annak ellenére, hogy Debrecenben születtem, salgótarjáninak tartom magam, mert hároméves koromtól itt laktunk.

– Lehet próféta az ember a saját hazájában?

– Ez egy kényes kérdés. Szeretek hazajönni, ugyanakkor vannak bennem bizonyos tüskék. Látom a szakmában a vidéki zenészkollégáimat, akik büszkén mesélnek arról, hogy évente hazajárnak nagy koncertekre, mert a szülővárosuk mindig hívja őket. Ehhez képest minket az elmúlt 17 évben (ami 6.205 napból áll) csak 32 alkalommal invitáltak meg a Bon-Bon-nal és ebből mindössze csak kétszer élőben... Persze, ha jótékonyságról van szó, azonnal eszébe jutok a szervezőknek. Mivel mélyen empatikus ember vagyok, jövök és segítek. Azért ez lehetne másképp is. A kollégáimhoz hasonlóan én is szívesen visszajárnék többször évente. Biztos vagyok benne, hogy az itt élő emberek, az ismerőseink, rokonaink büszkén csápolnának az első sorban… (mosolyog) Annak idején furcsa volt megszoknom, hogy amíg az ország más városaiban nagy ovációval, szeretettel fogadtak, addig Salgótarjánban a legtöbb fellépés alkalmával visszafogott volt a hangulat… Az itthoni közönség nehezebben oldódik. Azóta persze megváltozott ez is, de akkoriban rosszul esett, hogy abban a városban, ahol felnőttem, nem úgy fogadják a zenekart, ahogy máshol.

– Egyáltalán, hogyan kerültél a könnyűzenei körforgásba?

– A középiskola elvégzése után több zenei stílusban is muzsikáltam. Mint fuvolista játszottam kamara- fúvós- és szimfonikus zenekarokban komolyzenét, operettet, operát, miközben Kósa Zsuzsa énektanárnőhöz jártam fejleszteni a hangomat. 1993-ban nála találkoztam Giret Fruzsival (Egyszercsak), aki bemutatott Farkas Petinek és Hrutka Robinak, akiknél egy reklám dalt énekeltem. Ez volt az első komoly stúdióéneklésem. Még ebben az évben Bussy Gábor gitáros barátommal elindultam a „Ki Mit Tud?”-on jazz kategóriában. Nem sokkal később már Tomsits Rudolf jazz triójában énekeltem és fuvoláztam, majd a rock és a popzene is magával ragadott, miután Török Tomi elhívott a Bang Bang nevű együttesébe vokálozni. Itt ismerkedtem meg Szentmihályi Gáborral, aki elhívott a Rapülők együttesbe énekelni. Azóta talán nincs is olyan előadó Magyarországon, akivel ne dolgoztam volna. Olyan muzsikusok hívtak dolgozni, mint Dés László, Charlie, Lerch István, László Attila, Cserháti Zsuzsa, Demjén Ferenc, Balázs Fecó, Presszer Gábor és még sorolhatnám. Érdekes érzés volt olyan művészekkel egy levegőt szívni, akiket odáig csak a tévében, vagy lemezeken hallottam. Ahogyan te a saját szakmádban, úgy én is végigjártam a szamárlétrát az enyémben. Szerencsére befogadtak a „nagy öregek”. A kezdő zenészeknek mindig azt mondom, a legfontosabb, hogy sajátítsák el az alapokat, eresszenek gyökeret, mert e nélkül nem lehet „szárba szökkenni”. A szakmai tudás mellett fontos a kölcsönös tisztelet is. Ma délután egy zenekari próbán Aradszky Laci bácsival találkoztam. Odajött hozzám és összepuszilgatott, majd mondta, hogy Petikém, olyan szépen énekelsz, nem akarsz esetleg komolyabban foglalkozni ezzel? Dőltünk a nevetéstől… És ez az ember már 77 éves, Szécsi Pálnak volt a legjobb barátja. Nagyon jó érzés, hogy megdicsér. Egyébként van egy hosszú listám arról, kikkel dolgoztam együtt.

– Sok olyan név van azon a listán, akik már nincsenek közöttünk?

– Sajnos igen. Cserháti Zsuzsa, Tunyogi Péter, Payer Öcsi, Tomsits Rudolf, Bubik István, Kaszás Attila, Selmeczi Roland.

„KÁR, HOGY CSERHÁTITÓL EGY FÉLREÉRTÉS MIATTI SÉRTŐDÉST KAPTAM EMLÉKBE…”

– Van egy történet, amelyen sokáig gondolkodtam, hogy elmeséljem-e e neked. Cserháti Zsuzsával kapcsolatos. Életemben egyszer találkoztam vele, kamaszfejjel ültem a konyhájában, és ettem az általa készített levesből. No ekkor mesélt rólad egy sztorit.

– Jaj… Azt hiszem, tudom, miről van szó. Sajnos ismerem a sztorit. Az egy buta félreértés.

– A Kongresszusi Központban rendezett nagykoncertre készültetek, amikor a próbára bement egy tévéstáb, filmeztek, te pedig elfordultál, mondván, engem ne vegyetek, mert ez nem Bon Bon koncert lesz…

– Látod, így születnek a hamis legendák. A következő mondat hagyta el a számat a tisztelet hangján az öltözők előtt, ahol egyébként werkfilmet forgattak a koncert előkészületeiről: „Ne engem vegyetek, hanem Zsuzsát, hiszen ő a főszereplő”. Ezt a mondatot értette félre. Azt hitte, hogy szégyellem, hogy neki vokálozom. Megsértődött, de nekem egy büdös szót nem szólt erről. Ezzel szemben másoknak így mesélte. Látod, még neked is. Nagyon sajnálom, hogy ezt sosem tisztázta velem. Nyilvánvalóan azóta már tudja, hogy ez az egész egy félreértés volt. Sajnálom, hogy így ment el.

– Mit tudsz ezzel az emlékkel kezdeni?

– Semmit. Ez már így marad. Nekem tiszta a lelkiismeretem. Amikor az egyik közös barátunktól utólag hallottam ezt a sztorit, roppant dühös lettem. Nem értettem, hogy ez az általam nagyra becsült nő, akivel kölcsönösen szerettük és tiszteltük egymást, miért nem tudta velem megbeszélni ezt a hülyeséget. Azóta tudom, hogy a depresszió súlyos betegség. Mindenesetre nagyon tanulságos abból a szempontból, hogy egy félreértett mondat mit okozhat… Mindettől függetlenül én szép emlékeket őrzök róla magamban, és felemelő érzés, hogy ismerhettem!

Azt hiszem, idő van, mennünk kell fellépni. Kapcsold ki a magnót, majd holnap folytatjuk a beszélgetést a visszaúton.

(Másnap reggel 8-ra beszéltük meg a találkozót az induláshoz egy Salgótarján melletti kisvárosban. Hogy miért pont ott, azt most itt hosszú lenne elmesélni. Peti pontosan érkezett, az édesapja is elkísérte, hogy elköszönhessen tőle. És a fiának adott búcsúpuszi kedvéért még a hazagyaloglást is vállalta…)

– Milyennek látod a szüleidet?

– Nem tudok róluk elfogódottság nélkül beszélni. Nagyon szeretem és tisztelem őket, azért, amit eddig elértek, no és hálás vagyok, amiért a húgomat és engem becsülettel felneveltek. Roppant kitartó, szorgalmas emberek. Ezeket az értékeket adták nekem útravalónak, és én is ezeket szeretném átadni a gyerekeimnek! Édesanyám nyugdíjazásáig röntgenasszisztens volt. A munkája révén sokfajta emberrel került kapcsolatba, és tudott is velük bánni. Még akkor is, ha erős igazságérzete miatt volt egy-két csalódása. Édesapám sokoldalú ember. Ő is zenészként kezdte, zongorázott, fuvolázott, rendező szeretett volna lenni, majd műszaki tanár lett belőle. Csak ismételni tudom magam: kitartás, becsületesség jellemzi őket, ami nagyon ritka manapság. Gyerekként sokat problémáztam azon, hogy miért abba a „csúnya” katonai iskolába küldtek, de utólag bebizonyosodott, hogy igazuk volt. Ma már hálás vagyok érte! Így valóban biztosították a jövőmet.

„AZ EGYETLEN LUXUS AZ ÉLETEMBEN, HOGY MINDENHOVÁ AUTÓVAL MEGYEK”

– Ezt az utat, amelyen most haladunk, Salgótarján és Budapest között gyakran megjártad gyerekként a hazautazások során?

– Gyerekként inkább vonatoztam, pedig nagyon utáltam. Nekünk sose volt autónk, mindenhová vonattal, vagy busszal mentünk. Amikor felvettek Budapestre, 24 éves koromig folyamatosan vonatoztam. Utána vettem meg az első autómat, egy Zastavát, 80 ezer forintért, az Omega Népstadion koncert gázsimból. Azóta viszont kizárólag autóval megyek mindenhová. Ez az egyetlen luxus az életemben. De nem is bánom, mert ahogyan belépnek az emberek a másik aurájába, és amilyen tiszteletlenül bánnak a másikkal a tömegközlekedés során, nincs is kedvem kipróbálni. Örülök, hogy van egy kis burok körülöttem. Kevésbé vagyok beteg, nem tüsszögnek rám, stb... Tisztában vagyok vele, hogy mennyi hátránya van egy autónak, de ugyanannyi előnyt is fel tudok sorolni. Ez a fajta burok kell az embernek. Ez egy kis kuckó, ahol zenét hallgathatok menet közben, vagy a fülhallgató segítségével akár tárgyalni is tudok telefonon. Állandóan útközben vagyok. Huszonnyolc éve megállás nélkül utazom, ebből majd’ húszat csak autóval. A zenész szakma ilyen. Elképesztő hány kilométer van mögöttem.

– Ha már az utazásnál tartunk: épp abban az időszakban kezdtétek a Bon Bonnal, amikor a klasszikus, országjáró turnék már megszűntek. 1995-től már csak elvétve, hatalmas szponzori apparátussal mertek együttesek turnét vállalni. Emlékszem, ’95-ben a legendás Hungária is megbukott a turnéval. Hiába töltötték meg 90 ezer emberrel a Népstadiont, a vidéki előadásokra már nem lehetetett eladni a jegyeket.

– Hál’ istennek a Bon Bon előtti időszakban volt alkalmam belekóstolni a klasszikus, lent alvós turnékba. A Rapülőkkel, Demjén Rózsival rendszeresen jártuk az országot. Sajnálom, hogy mi a Bon Bonnal ezt már nem élhettük át, holott egy zenésznek ez a lételeme. Egyébként élő koncertünk, amire kizárólag fizetős jeggyel lehetett bejönni, sok volt az országban. De nem turnérendszerben. Az igazi muzsikusok közül senki nem szereti a diszkós haknikat. Ugyanakkor ez is elengedhetetlen része a megélhetésednek. Elképesztő sztorikat tudnék mesélni! Előfordult, hogy a mikrofon egyáltalán nem működött, vagy a mikrofonzsinór olyan rövid volt, hogy a diszkópult mellett álltunk vigyázzban, de kénytelenek voltunk ilyen méltatlan körülmények között is lenyomni a bulit, mert alá volt írva a szerződés. Egyébként lett volna nekünk Budapest Sportcsarnok koncertünk is abban az időszakban, amikor a Valami Amerika berobbant. Előtte megtöltöttük a Petőfi Csarnokot, s akkoriban nem tudtál olyan csatornára kapcsolni, ahol ne a mi dalunk ment volna. Már el is kezdtük szervezni, amikor leégett a sportcsarnok. Utána pedig következett egy másik korszak. És hiába írtunk újabb és újabb dalokat, vagy adtunk ki lemezeket, a rádiók valahogy lemaradtak rólunk. Az új dalainkat alig játsszák. A régieket igen, de az új felvételeket nem. Fogalmam nincs, mi az oka ennek. A rádiók zenei szerkesztői bizonyos tesztekkel takaróznak, amiben abszolút nem hiszek. Akárkivel beszélek, mindenki azt mondja, folyamatosan kapcsolja el az állomásokat, mert unja, hogy ugyanaz a zene megy körbe-körbe.

„MINDIG LÁTOM A KIUTAT”

– Olvastam, illetve láttam néhány veled készült beszélgetést az elmúlt években, és feltűnt, hogy folyton panaszkodsz. Nem csak te, hanem Török Tamás társad is a Bon Bon-ból. Például pont erről, hogy nem játsszák a rádiók eleget a dalaitokat, vagy a tehetségkutatókról, amelyek miatt évről évre kevesebb a fellépésetek…

– Érdekes, hogy ezt mondod, én nem emlékszem ilyen riportokra. Hiszen amikor nehezebben megy, akkor is a dolgok pozitív oldalát nézem és megyek előre lelkesen. Nem süllyedek el az önsajnálatban.

– Sosem voltál bánkódó típus?

– Soha. Nyilvánvalóan, amikor az ember egyedül van, olyankor számot vet önmagával, és hajlamos azt mondani, hogy másoknak bezzeg… De sosem hagytam, hogy ez felülkerekedjen rajtam. Mindig látom a kiutat, még akkor is, ha egy adott munkával éppen nem keresek pénzt. Ahogyan az imént mondtam, folyamatosan dolgozom, lelkesen megyek előre. Ott van például a Báthory Erzsébet életéről készült musical, amelybe szívemet-lelkemet beleadtam, és egyelőre még egy fillért sem láttam belőle. Nem idegesítem magam, mert tudom, hogy egyszer úgyis bemutatják. Jövőre talán összejön a bemutató, és ez engem lelkesít. (gondolkodik) Nem is értem, miért mondod, hogy panaszkodunk. Sosem voltam negatív ember. Amikor egy jelenségről beszélünk, mondjuk a rádiós játszásokról, vagy akár a megcsappant fellépésekről, azok tények. És különben is te provokálsz… (nevet) Mindig azt mondom: ha egészség van és marad is, akkor minden meglesz, mert azokat a célokat, amelyeket eddig kitűztem magam elé, elértem.

„A KÓRHÁZBAN LETTEM IGAZÁN BETEG”

– Apropó egészség. Három évvel ezelőtt tele voltak a bulvárlapok az állítólagos súlyos betegségeddel, amelynek egyik következménye volt a gyors, és jelentős fogyás.

– Súlyos is ez a betegség, de szó sem volt rákról, amiről mindenki suttogott. Epevezeték-szűkületem volt, ami azért jó nagy galibát tud okozni. Az egész egy ártatlannak induló diétával indult, hirtelen sárgasággal, majd tíz nap kórházzal folytatódott, a vége pedig jelentős súlyveszteség lett.

– Épp csak a halálhíredet nem keltették akkoriban.

– Bár tették volna, hiszen az azt jelentené, hogy sokáig fogok élni. Egyszer egy kimutatásban olvastam, hogy nálunk a férfiak átlagos életkora 68 év. Sajnos a mai rohanó, stresszes világunkban millió dologgal mérgezzük magunkat, pedig legalább ugyanannyi módszer van arra, hogy az ember méregtelenítsen – mindenféle tekintetben…

– Foglalkoztat a halál gondolata?

– A kilencvenes évek elején nagy divat volt a halál utáni létezéssel, vagy az előző életekkel foglalkozni. Több ilyen könyv és film is készült akkoriban, mint például a „Meghalsz újra”, vagy az „Egyenesen át”. Engem is magával ragadott ez a téma. Hiszek a reinkarnációban a karmában, de nem szerepel naponta a gondolataimban a halál.

– Akkor sem foglalkoztál vele, amikor beteg voltál?

– Akkor kénytelen voltam, mert mögöttem haldoklott a kórteremben egy másik ember. És bármennyire is próbáltam falat húzni magam elé, de nem sikerült. Ha már itt tartunk: nem méltó az emberekhez, hogy ilyen helyen kell „dögleniük”. Az eredeti témához visszatérve, a kórházban is elmenekültem a saját magam kis világába. Húztam egy falat, zenét hallgattam, filmeket néztem. Mindezek ellenére valójában ott, a kórházban lettem beteg. Meg is akartak műteni, de nem vállaltam. Inkább amilyen gyorsan csak lehetett, elmenekültem onnan, és egy teljesen másfajta gyógymódot választottam. Tizennégy éve természetgyógyászhoz járok, ő javasolt egy speciális mágneses matracot. Naponta többször fekszem ezen, és rengeteget segít. Ma már a gyerekeimet, de ha kell, akkor a kutyát is ezzel a matraccal gyógyítjuk. Természetesen egyfajta diétát is betartok, és kihagyom azokat az ételeket, amelyekről tudom, hogy bajt okozhatnak. Képzeld, amikor kijöttem a kórházból, a természetgyógyászom egy bizonyos műszerrel megmérte az életenergiámat, és kiderült, hogy szinte nullán van. Nagyon furcsa volt megtapasztalni, hogy abban a pillanatban, amikor kijöttem abból a negatív közegből, ami elszívta minden erőmet, milyen gyorsan vissza tudtam töltődni. Tényleg ez a legfontosabb, hogy az ember ne legyen beteg, és ne kerüljön kórházba. Minden mást meg lehet oldani. Az a tíz nap a kórházban teljesen leamortizált. Hét kiló azonnal lement rólam. Nem ismertem magamra, amikor kijöttem. Mielőtt bementem volna, tök normálisan néztem ki. Addigra pont elértem azt a versenysúlyt, amit szerettem volna. Akkor voltam 79 kiló, ami a 179 centi magasságomhoz pont ideális testsúly.

– Ki jártak bent nálad a kórházban?

– Mindenki, aki szeret. (nevet)

– Három gyereked van. Ők hogy viselték, hogy szenvedni látták az apjukat?

– Nem láttak különösebben szenvedni, mert kifelé a vidámabb arcomat mutattam, holott legszívesebben sikítozva kiszaladtam volna.

– Török Tamás, aki 17 éve társad a Bon Bon-ban, meglátogatott?

– Tomi nem. De előre jelezte is, hogy nem fog bejönni, mert hidegrázást kap a fehér köpenytől. Mondjuk, ezt meg tudtam érteni… Viszont volt egy vizsgálat a kórházon kívül, amire ő vitt el. Telefonon is sokszor beszéltünk. Sokan bejöttek látogatni a szakmából is, például Mező Misi a Magna Cum Laudéból.

– Ennyire jóban vagytok?

– Nagyon. Már az idejét sem tudom, mikor barátkoztunk össze. Az igazi barátságok észrevétlenül szövődnek. Amikor először találkoztunk, azonnal egy hullámhosszra kerültünk. Misi tele van szeretettel. De ugyanígy vagyok az Irigy Hónaljmirigy teljes legénységével. A mai világban a barátságok is felértékelődnek. Úgy vettem észre, hogy mostanában mindenki csak magával foglalkozik, kevesen veszik fel a telefont megkérdezni, hogy van a másik.

– Te megkérdezed?

– Rendszeresen. Ilyen típus vagyok.

– Ma már nem néznek betegnek?

– Nem. A testsúly miatt időnként odaszólogatnak, de már korántsem úgy, mint korábban. Legutóbb a nyugdíjintézetben mondta egy néni, hogy „jaj Péter hízzon vissza, mert ez így nem jó….”

– Tényleg, te már nyugdíjas vagy. A rendőrzenekarból mentél nyugdíjba.

– Ez már nem nyugdíj, hanem járadék. 2009 óta kapom, de azt a bizonyos 16 százalékot már levonták belőle…

– Amit vidéki kisfiúként a Salgótarján-Budapet vasútvonalon megálmodtál magadnak, azt sikerült elérned?

– Igen. Maximálisan elégedett vagyok az eddigi pályafutásommal. A nehézségek ellenére szeretem a szakmámat, és sok szép élményt, emléket kaptam tőle. Gyönyörű, egyben felelősségteljes ez a hivatás. Komplexen foglalkozom a zenével, hiszen zenét szerzek, hangszerelek, eleve több hangszeren játszom. Számomra a zene sokkal több, mint egy hobbi. Látod, már a saját zenekarom is 17 éves. Pedig olyan, mintha tegnap kezdtük volna… Remélem, lesz 20 éves jubileumi koncert is.

– Szólólemez is lesz?

– Mindenképp. Kedvesemmel, Hajdu Klárival pedig duett-lemezt is tervezünk. Szeretek kísérletezni, így másban is kipróbáltam magam. Hét évvel ezelőtt például elkezdtem szinkronizálni. A legutóbbi munkám a tavalyi Muppet Show című filmben volt, ahol stílusosan két zenésznek voltam a magyar hangja. Floyd-nak, a piros orrú gitárosnak és Dr. Theeth-nek, az aranyfogú billentyűsnek. Előtte pedig a Monk sorozatban kölcsönöztem egy maffiózónak a hangomat.

– Nyugton tudsz maradni? Ha otthon maradsz két napig, már idegesít?

– Mindig találok valamit, amivel elfoglalom magam. Zenét szerzek, hangszerelek másoknak is, intézem az életemet. És ne felejtsük el, hogy ott a három gyerek. Mindig azt érzem, hogy nem foglalkozom velük eleget.

– Ők is ezt mondják?

– Nem. Persze igyekszem sokat lenni velük, ha pedig nem vagyok otthon, tudják, hogy apu dolgozik. Olyat soha nem ígértem még nekik, amit nem tudtam betartani. Filmekben látni olyan jeleneteket, amikor apu megígéri, hogy kimegy a meccsre, és nem megy. Én sosem csinálnék ilyesmit. Vagy nem ígérem meg, mert tudom, hogy meló van, vagy ha megígérem, akkor ott vagyok. Peti fiam például elkezdett focizni, ha lesz meccse, biztosan megnézem. A lányom profin táncol, az ő bemutatóin is ott voltam. Balázs, a legkisebb fiam pedig szavaló versenyekre járt, s ott izgultam érte a közönség soraiban.