„A legjobb tanító a kudarc! Lehet a határidőt módosítani, a tempót és az útvonalat is. Csak a lényeget ne! Az átlagember mindig a célokat korrigálja visszafelé. Először három szobás lakást akar, utána már csak kettőt, a végén már az albérlet is megteszi… Mindenkit óvnék attól, hogy ha valami nem sikerült, akkor a céljait korrigálja. Nem szabad!”

Kilencezer előadáson van túl, és se szeri, se száma azoknak a sikeres (üzlet)embereknek, akiket ő képzett ki tanácsaival, útmutatóival.

Tonk Emil az üzleti kommunikáció doyenje. Valódi mentor, akit még a konkurensei is elismerve tisztelnek.

Speciális kurzusain a motivációs módszerek széles tárházával találkozhatunk, jól eltalált mondatai életeket változtathatnak meg.

– Ebben a könyvben sok celebritás is lesz, ugye?

– Igen. De válogatott celebritások. Igyekszem olyanokkal beszélgetni, akik a saját műfajukban példamutatóak.

– Nagyon helyes! A celebeket is meg lehet, és meg is kell különböztetni. Hiszen más az, amikor valaki népszerű, és más, amikor elismert. Azok az általános celebek, akik hajtják a népszerűséget, és mindent fel is használnak ezért. A médiának biztosan szüksége van rájuk, de ők semmilyen példát nem tudnak mutatni. És vannak azok a celebritások, akik egy-egy szakmának, munkacsoportnak kiemelkedői, elismertjei. Azzal lettek elismertek és népszerűek, amit letettek az asztalra. Az igazi celebritások nem mondanak olyat, hogy elvesztette a bugyiját a lépcsőházban. Ők nem gyártanak hírt maguknak, hiszen őket körülveszik a jó hírek.

„EGY MONDAT SEGÍTENI FOG AZ OLVASÓNAK”

Láttam, hogy a weboldalán és a könyvében is vannak értékesebb celebritások, és gazdag a választék, pont azért, hogy mindenki tudjon választani. Ezeknek az interjúknak is az a lényege, hogy keresse meg mindenki magának a közös nevezőt valakiben. Az élete eseményeiben, az elmesélt történetekben. Minél több ilyen interjút olvasnak el az emberek, annál nagyobb az esély, hogy megtalálják a példaképüket. A példaképektől tanulni kell, követni kell őket.

Ezek a könyvek és a weboldal arra jó, hogy talán egy mondat segíteni fog az olvasónak. Minden írás annyit ér, amennyit másnak segít a gondolkodásmódjában.

– Mi van az előadói piacon?

– Sokan vagyunk. Kiválóbbnál kiválóbb emberek, egy-egy szakmának az elismertjei. Vannak sokan, akik törekednek, hogy ebbe a körbe kerüljenek, ezért nekik meg kell dolgozni, a sikert nem adják ingyen. Jó egy évvel ezelőtt eldöntöttük, hogy összehozzuk Magyarország egy-egy témában legsikeresebb és legjobb előadóit, és létrehozunk egy tudás online könyvtárat, ahol ezek a szakmai celebek elmondják a tapasztalatikat dolgokról.

Ezek az emberek kiválóan tudnak együttműködni. Sikerült egy ilyen gondolkodásmódot megteremteni, hogy ne azt nézzük, a másik miben jobb, hanem azt nézik, miben tudnak együttműködni, hogy egymást húzzák. Ha valaki ezt így gondolja, akkor egymást tudnák húzni.

„AZOK AZ EMBEREK, AKIKNEK KEVÉS CÉLJUK VAN, BŰNBAKOT KERESNEK, AMIKOR AZT A KEVESET SEM ÉRIK EL”

Számomra azok az igazán jó napok, amikor elértem valamilyen eredményt, és tudom, hogy rajtam múlt az eredmény, és nem másokon. Mert megtettem mindent azért, hogy így történjen. Ha mégsem úgy sikerült, ahogyan elterveztem, de megtettem mindent, akkor sem kesergek, mert akkor nincs kit okolnom. Rengeteg ember van, akiknek nagyon kevés céljuk van. És amikor azt a keveset sem érik el, azonnal bűnbakot keresnek. Ők boldogtalanul élnek, általában irigykednek másokra, nem ismerik el senki teljesítményét. Én tudom, hogy mennyit kell dolgozni az eredményért. Nekem jó érzést okoz, ha azt látom, hogy mások sikeresek, eredményesek. Fikarcnyit nem szoktam azért irigykedni, mert más sikeres. Magyarországon az emberek többsége ellenséget, vetélytársat, sőt, konkurenciát lát a partnereiben, és keresi a másik gyengéit, kudarcait, ahelyett, hogy tisztességesen tudná értékelni az eredményeit, hiszen az visszahat.

Az elmúlt húsz évben igyekeztem megtanulni máshogyan gondolkodni az eredményekről.

Vannak emberek, akik mások eredményeiből akarnak élni. Úgy gondolják, hogy ha más sikerét minősítik, akkor az övé jobb lesz. Mint az U-csőben a víz. Ha az egyik oldalt nyomom lefelé, a másik megy feljebb. A siker szempontjából ez pont fordítva működik. Ha valaki lefelé nyomja a másikat, akkor ő is süllyed vele együtt. Az intelligens emberek ha elismerik a versenytárs teljesítményét, akkor ezt fordítva is visszakapja majd, s akár együttműködés is lehetséges. Hiszen meglesz az a felület, ahol nem versengenek majd egymással.

„PICI LÉPÉSEKNEK IS ÖRÜLNI KELL”

Sok ember azt hiszi, akkor lesz igazán boldog, ha valami nagyon nagy dolog történik vele. Pedig az igazi, belső kiegyensúlyozottságot az jelenti, ha az ember apró, pici dolgoknak tud örülni. Van olyan ember, aki annak is örül, ha nem fáj a háta reggel. Igenis, a pici lépéseknek is örülni kell. És a mások sikerének is. Az emberek igazán attól méretnek meg, hogyan reagálnak dolgokra. Nagyon sokszor megteszem, hogy ha valakiről jó hírt hallok, azonnal felhívom, és elmesélem. Ha olvasok róla az újságban, nem maradhat el a gratuláció. És miközben őt felemeltem, ugyanígy emelkedek vele együtt. Az illető később sem fog bántani, hiszen tudja, hogy én már elismertem őt. Milyen jó lenne, ha az emberek bántás nélkül együtt tudnának működni.

„TANULJUNK MEG A MÁSIKRÓL JÓT MONDANI”

Nagyon sok olyan emberrel találkoztam már, akik azt mondják, hogy sikeresek, de a személyiségük nem arról szól. Azt vallom, hogy az a sikeres ember, akiről a háta mögött azt mondják, hogy sikeres. A szembe dicséretnek mindig van valami álsága. Én akkor éreztem először, hogy többet tettem vagy jobban csináltam valamit, mint mások, amikor a hátam mögött hallottam, hogy miket mondtak. Egyszer jött egy újságíró, és azt mondta, rengeteg emberrel beszélt, de ő még ilyet nem élt meg, hogy ezek az emberek csak jókat mondtak rólam.

Én ugyanezt teszem. Ha nem tudok valakiről jót mondani, inkább egy szót sem mondok.

Engem minden előadás után körbeölelgetnek. De nem ez a fokmérő, hanem az ajánlások. 23 éve ajánlanak. Egyetlen helyre nem kopogtam be munkáért, mindig ajánlottak. Ez a mércéje annak, hogy az ember valamit jól csinál.

– Ehhez képest milyen volt az élete 25 évvel ezelőtt?

– Alkalmazottként dolgoztam, egy nagyvállalat – a Budalakk – vezér-helyetteseként, szakigazgatóként. Benne voltam az adok-kapok sűrűjében. Én voltam Magyarországon az első ember, akit megpályáztattak a vezérigazgató helyére, és titkos szavazással történt a választás. A pakliban benne volt a kudarc. Az a fajta kudarc, hogy ugyan mindent megtesz az ember, de nem ő nyer. Úgy érzem, hogy mindent megtettem. A vállalaton belül a legjobb pályázat az enyém volt, pedig ott voltak régi nagy szakmai celebek is. Amikor a szavazás volt, és kiemelték, hogy ki lesz az a három ember, akik közül választani kell, a legtöbb pontot én kaptam, és mégsem engem választottak.

– Megviselte?

– Nem. Inkább tanulságokat szűrtem le. Az egy nagyon nehéz időszak volt az életemben, mert sokan vesztesként tekintettek rám. Pedig nem éreztem magam vesztesnek. Megtettem mindent, amit lehet, és miért kellene, hogy vesztes tudatom legyen, ha mást választottak. Miért büntettek ezzel? A magyar mentalitásra jellemző, hogy megbélyegeztek. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy azok közül, akik lesajnálón néztek rám, és vesztesnek tituláltak, ma már senki nem él. Valami defekt volt mindegyiknek az életében. Azóta eltelt több mint két évtized, és túléltem ezt a fajta mentalitást.

Akkoriban volt egy magazin, az volt a neve, hogy Ötlet magazin. Megjelent egy cikk rólam, hogy „A vesztes”. Hiszen valóban én voltam az első Magyarországon, akit megpályáztattak akkor 34 évesen. A riportert megkértem, hogy ne nevezzen vesztesnek. Rengeteget tanultam ebből, és tudom, hogy legközelebb mit csinálnék másként. Azt is megtanultam, hogy néha szükséges, hogy az ember megméressen. Ebbe én nem törtem bele, nem roppantam össze, pedig voltak, akik próbáltak gyűrni rajtam. Különösen a versenytársaim, akik mindent megtettek, hogy engem kisakkozzanak.

Ennyi év távlatából is azt mondom, hogy az igazi nyertese én voltam annak a pályázatnak. Erkölcsileg, szakmailag, emberileg én jöttem ki belőle a legjobban. Akkor persze ez nem így nézett ki, de ha nem álltak volna mellettem azok, akik nem tekintettek vesztesnek, akkor nem sikerült volna.

A titkos szavazást és az egész pályáztatást a cég egyik régi vezetője nyert meg. Később jött a vállalathoz egy világbank egy beruházás során. Vizsgálták a cég és az én szakterületem működését is. Az igazi elégtétel nekem az volt, hogy ez a bank leírta, milyen területen kellene javítani. És a hivatalos anyagban azt is leírták, hogy ennek a vállalatnak a marketingje világszínvonalú. Egy fogást nem találtak rajtam. És ők sem nekem mondták, hanem leírták a jelentésükben.

„MEGFOGADTAM, TÖBBÉ NEM HAGYOM, HOGY BÁRKI ELVEGYE AZ ÖNBIZALMAMAT”

– Mindig volt önbizalma?

– Nem. Fiatal srác koromban nem volt. Volt egy nagyon csúnya gyermek paralízisem, amelyből aztán kiküzdöttem magam, majdnem el is vittek katonának. De akkor is bennem volt ez a tudat, hogy lehet, én nem tudok megfelelni mindenben. Aztán szép lassan rájöttem, hogy az ember a gondolkodásmódjával, a viselkedésével, a tudásával előbbre tud lépni, így kompenzálni tud mindent, és egy idő után ez teljesen megszűnt.

– Mitől alakult ki ez a kisebbrendűségi érzés?

– Csúfoltak a gyerekek… De ez is furcsa volt, mert a végén azok voltak a legjobb barátaim, akik a legjobban csúfoltak. De ez az emberben azért mégis nyomot hagyott… És megfogadtam, nem hagyom többé, hogy valaki elvegye az önbizalmamat, mert az az enyém. Arra nagy szükségem van.

Aztán elkezdtem olyan emberekkel találkozni, beszélgetni, akik erősítették ezt. Nem azt mondták, hogy Emil, te okos vagy, hanem meg tudod csinálni. Voltak mentoraim, idős mestereim – egyik él, a másik már nem –, és ők töltöttek fel, akár csak egy akkumulátort. Tőlük tanulva ma már én vagyok mások mentora. Rengeteg embernek adok lelkierőt. Mindig vannak önbizalomrablók, akik ugyan nem lesznek ettől jobbak, de annak örülnek, ha a másiknak nem sikerül valami. Nekem már megvan a védettségem. Senki nem tudja elvenni az önbizalmamat.

„AZ ALÁZATOT IS MEG LEHET TANULNI MÁSOKTÓL”

Nagy tanulság volt, amikor alázatos, nagy tudású emberekkel találkoztam. Az egyik ilyen élményem Göncz Árpád. Az egyik volt osztálytársam édesapja és Göncz Árpád börtöntársak voltak hosszú éveken keresztül. Amikor az osztálytárs meghalt, a temetésén Göncz Árpád lánya, Göncz Kinga tartotta a búcsúbeszédet. Nem tudtuk elképzelni, hogy mi történik, mert a temetések általában nem szoktak késve kezdődni, de itt legalább tíz percet vártak. Húzták az időt.

Egyszer csak megérkezett egy Mercedes, kiszállt Göncz Árpád, és eljött egy egyszerű lány temetésére, aki az ő életében még csak kulcsfigura sem volt. Tudott alázatos lenni az emberekhez. Nekem akkor ez a kis ember hatalmasat nőtt a szememben. Aztán később találkoztunk, beszéltem vele erről, és olyan alázattal tudott erről is mesélni anélkül, hogy félreértettem volna. Igenis, lehet tanulni emberektől alázatot.

A lufifejűektől – akiknek valójában üres a fejük –, nem szabad elszállni.

– Honnan ez a sok tudás, tapasztalat? A mentoroktól?

– Volt egy időszak az üzleti életben, amikor közelebb kerültem olyan emberekhez, akik jóval előrébb tartottak, mint én, nagyobb tapasztalattal bírtak. Úgy döntöttem, nekem az a dolgom, hogy összegyűjtsem mások tapasztalatait, mert az engem is segíteni fog. Figyeltem. Ez is egy módszer. Amikor például volt egy üzleti tárgyalás, mindig leültem, és végigelemeztem, mi az, amit jól csináltam, mi az, amit nem. Utána ki is próbáltam. Ezt csináltam 1980-től 1990-ig. Több ezer üzleti tárgyaláson vettem részt. Aztán csomó előadást meghallgattam. Láttam, hogy ki az, aki jó előadó, ki követ el hibákat. Nem vágtam a fejükhöz, de tanultam a mások hibájából is. Nem csak összeírtam, hanem megnéztem, hogy ez működőképes-e. És kiderült, hogy olyan mérhetetlen mennyiségű, mások számára használható tapasztalatot tudtam felhalmozni…

Olyan ez, mint amikor van ezer katona, és azt mondják, hogy sorakozó, és két perc alatt rend lesz. Ilyen az én munkám is. Millió megtapasztalás van a birtokomban, és amikor helyzet van, ezek hirtelen összerendeződnek. Kristálytisztán. Én nem tartom magam még csak fél zseninek sem. De egy tény: olyan tapasztalat tárházzal rendelkezem, amellyel csak kevesen.

– Kit tart sikeres embernek?

– Azt, aki az általa kitűzött célokat teljesíti.

Minden embernek belül kell éreznie, hogy sikeres volt-e az adott dologban, vagy nem. A célok a legfontosabbak.

– A legtöbb embernek azonban céljai sincsenek. Állandóan várnak a sült galambra, miközben meg sem fogalmazták maguknak, hogy mit szeretnének elérni az életben.

– Soha nem azzal van a baj, hogy az ember nem lett sikeres. Hanem az, hogy nem tett meg érte mindent. Mindenkit óvnék attól, hogy ha valami nem sikerült, akkor a céljait korrigálja. Nem szabad! A legjobb tanító a kudarc! Lehet a határidőt módosítani, a tempót és az útvonalat is. Csak a lényeget ne! Az átlagember mindig a célokat korrigálja visszafelé. Először három szobás lakást akar, utána már csak kettőt, a végén már az albérlet is megteszi… Akiknek nincs elég erejük a saját céljaikhoz, azok nem lesznek sikeresek, és általában mások céljaiért dolgozik, sokszor éveken át. Hinni kell, meg kell fogalmazni pontosan és tenni érte.

– A sikernek ára van?

– Igen, és azt meg is kell fizetni. A sikerorientált embernek jóval többet kell tennie a céljaiért, mint egy átlagembernek. A siker elengedhetetlen része a jó hozzáállás.

„A SIKERHEZ INTELLIGENCIA IS KELL”

Az intelligens emberek a versenytárs teljesítményét is elismerik. Magyarországon az emberek többsége ellenséget, ellenfelet, konkurenciát lát a partnereiben, és keresi a másik gyengéit, kudarcait ahelyett, hogy tisztességesen tudná értékelni az eredményeit. Az ilyen emberek boldogtalanul élnek, általában irigykednek másokra, nem ismerik el a másik teljesítményét. Én tudom, hogy mennyit kell dolgozni az eredményért. Nekem kimondottan jó érzést okoz, ha azt látom, hogy mások sikeresek, eredményesek. Fikarcnyit sem szoktam azért irigykedni, mert más sikeres.

Számomra azok a tökéletes napok, amikor elértem olyan eredményt, amit eddig még nem, akár picit is, és tudom, hogy mindez rajtam múlt, és nem másokon. Hiszen mindent megtettem. Ha nem úgy sikerül, ahogy elterveztem, akkor sem kesergek. Inkább tanulok belőle. A többség ilyenkor panaszkodik. Sokan vannak, akiknek nincs vagy nagyon kevés céljuk van. És amikor azt a keveset sem érik el, akkor azonnal bűnbakot keresnek.

– Készülő könyvének a „Kézikönyv az élethez” címet adta.

– Útmutatást, tanácsokat adok ahhoz, hogyan fogalmazzuk meg a céljainkat az álmodozások helyett. Keressük meg a motivációkat, tegyünk jó benyomást, tegyük vonzóvá magunkat. Tiszteljük versenytársainkat, és tanuljunk meg a saját, illetve másik idejével bánni. No, meg a pénzzel is. És éljünk jól.

„SENKI NEM TUD EGYEDÜL SIKERES LENNI”

– Kevesen tudnak bánni ezekkel?

– Kevesen. Ezt ugyanis alig oktatják, még a felsőoktatási intézményekben sem. Ez a könyv pedig majd arról szól, hogyan kell jól élni, hogyan kell elindulni azon a pályán, ami végül sikert hoz. Minden, amit az iskolában nem tanítanak, de nagy szükség van rá!

– A sikerhez partnerek is kellenek?

– Feltétlenül. Manapság senki nem tud egyedül sikeres lenni. Ahhoz kell egy megbízható társ, barát vagy üzleti partner. De ezt is meg kell tanulni, hogyan működjünk együtt emberekkel, és hogyan tiszteljük a másik véleményét. Hogyan kell egyet érteni, vagy ha nem értünk velük együtt, hogyan vitázzunk. Nagyon szomorú példa erre a politikai élet. Két eltérő gondolkodású csoportnak a képviselője leül egymással szemben véleményüket kifejteni dolgokról, és már az első mondatban vitatkoznak.

Ahelyett, hogy arról beszélnének, mi az, amiben nincs közöttük nézetkülönbség, és hogyan tudnának együttműködni. Mert ezek után lenne mód megbeszélni azokat a dolgokat, amiben más a véleményük vagy az állásfoglalásuk. Ezért feneklik meg ez az ország, mert azok, akiknek felelősségük lenne megmutatni a sikeres együttműködést, nem mutatnak hajlandósságot. Én meg azt gondoltam, inkább megírom ezt egy könyvben, hátha tanulságos lesz. Azok, akik el akarják kerülni az oktalan csatákat, tanulhatnak belőle.

– Azt mondta – egyebek közt –, arról is szól majd a könyve, hogyan kell „jól élni”. Ön mióta él jól?

– Legalább 25 éve. Néha magam is meglepődöm, hogy az elmúlt két évtized a vártnál simábban ment, és úgy érzem, hogy sikeresen. A hullámvölgyek elkerültek. Minden nap örömmel kelek fel, és a legapróbb sikerélményt is értékelni tudom.

„TÖBB TÍZEZER EMBERNEK TETTEM MÁR SIKERESSÉ AZ ÉLETÉT”

– Meg tudja mondani, hány embernek segített eddig sikeresebbé tenni az életét?

– Több tízezernek. A Facebookon, e-mailben naponta kapok leveleket. Ilyeneket írnak pl.: „Emil, ha te nem lennél, már régen feladtam volna.”, „Te tartod bennem a lelket a mondataiddal”.

Készül az új weboldalam új arculattal. Felkértem azokat a nagy cégeket, partnereket, akikkel együtt dolgoztam, hogy írjanak referencia véleményt az együttműködésünkről. Abba érdemes beleolvasni. Nem volt kötelező senki számára, és nem is azt kértem, hogy engem dicsérjenek, hanem írják meg a tapasztalataikat. Azt hiszem, ha embereknek ilyen referenciái lennének, akkor kevésbé kellene izgulnia az életében.

„CSAK ARRÓL BESZÉLEK, AMIBEN MAGAM IS HITELES VAGYOK”

Nem olyan rég Veszprémben tartottam előadást az Expón. Másnap kerekasztalbeszélgetésen vettem részt vállalkozókkal. A hangtechnikus, aki rögzítette az adást, a program végén odajött hozzám. Azt mondta, nagyon örül, hogy végighallgathatta ezt a beszélgetést. És lehet, hogy nekem erre a mondatra nincs alapvetően szükségem, de elmondja, ő még életében nem találkozott ilyen emberrel, aki minden problémára korrekt, hiteles válaszokat tudott volna adni.

Ha az ember a saját és mások tapasztalataira építi a tudását, a tanácsait pedig a saját tapasztalataira építi, az lehet a hitelesség egyik garanciája lesz.

Kínosan vigyázok arra, hogy a viselkedésemen, a cselekedeteimen látszódjon az, amiről és amit beszélek. Túl vagyok a kilencezredik előadásom. Amikor az elsőt tartottam, megfogadtam, csak arról fogok beszélni, amiben hiteles tudok lenni. Mert az a tudás, amiben az ember nem hiteles, az hamiskás, sokszor kétkedést okoz, így alig ér valamit.

„HA EGY SZÜLŐ AZT SZERETNÉ, HOGY A GYEREKEI IS SIKERESEK LEGYENEK, A LEHETŐ LEGJOBB PÉLDÁT KELL MUTATNIA”

– A családtagjai szerencsésnek tartják magukat, hogy első kézből kapják az útravalókat?

– Inkább én vagyok szerencsés, hogy van három aranyos lányom, és egy nagyszerű feleségem. A feleségemmel 42 éve vagyunk együtt. 1962-ben ismerkedtünk meg Nagykanizsán a Vegyipari Technikumban. Mellettem ült.

– Ezek szerint végigasszisztálta ön mellett az egész pályafutását.

– Pontosan. A saját szakmájában ő is sikeres. Életviteli tanácsadásban, egészségtanácsadásban. Nekem mindig az volt a nagy dilemmám, hogy a saját sikereimet hogyan tudnám neki is átadni, hogy ne érezze, én elmentem sikeresbe, ő pedig ott maradt a háttérben.

– Hogyan valósította meg végül?

– Egyrészt mindig beszéltem neki az előadásaimról, megemlítettem őt is. Amikor csak tehettem, őt is megmutattam.

– A lányai is gyakran kértek tanácsot?

– Sok előadásomon ott voltak. Hozták a könyveimet árulni, vagy csak eljöttek meghallgatni. És persze otthon is rengeteget beszélgettünk. Igen, ilyen szempontból szerencsések, mert lehetett volna egy alkoholista apjuk, aki veri a feleségét. Ha egy szülő azt szeretné, hogy a családja sikeres legyen, minden esetben a legjobb példát kell mutatnia. Nincs mese. Ez az emberi példamutatás felelőssége is.

– Mennyire vett részt a lányai nevelésében?

– Elmesélek egy történetet. Egyszer hallottam a teraszról, hogy a lányaim beszélgettek. Mondta az egyik a barátnőjének, hogy képzeld, apu hazajött, meglátogatott minket, és elment. Akkor ez szíven ütött. Leültem velük, és azt mondtam, igazatok van. De szeretném, ha tudnátok, hogy amikor elmegyek itthonról, nem azért megyek, hogy ne legyek itthon, hanem azért, hogy meg tudjuk engedni magunknak, hogy elmehessetek nyári táborba, nyelviskolába és új cuccaitok legyenek. És van egy másik lehetőség is. Itthon leszek egész nap, de sokszor kell majd azt mondanunk dolgokra, hogy nem engedhetjük meg magunknak. Jó lenne, ha ezt megbeszélnétek. És akkor a három csaj elvonult. Kicsik voltak, 7-8 évesek. Majd kijöttek, és azt mondja az egyik, apu, megbeszéltük. Menj el nyugodtan, de szeretnénk, ha tudnád, hogy hiányzol.

Nagyon megértő családom van.

Amikor az egyik lányom esküvőre készült, előre kérdezte, mikor érek rá, mert hozzám igazítják az esküvőt. És úgy intéztem, hogy nem vállaltam akkora mást. A nejemmel hetente egyszer, havonta négyszer-ötször elmegyünk színházba, hangversenyre, koncertre. Erre nagy szükségem van. Nyaranta elmegyek 7 hét szabadságra, amikor csak a család van, unokázom. Mert nekik ezt vissza kell adni. De mivel a lányaimmal közel lakunk egymáshoz, gyakran találkozunk.

„NEM MONDOM, HOGY TÖKÉLETES ÉLETET ÉLEK, DE AZ ÁTLAGNÁL BIZTOSAN JOBBAT”

Büszke vagyok arra, hogy a gyerekeim az áltagnál sokkal pontosabbak. Nagyon jól tudnak együttműködni egymással akkor is, amikor a vejek nem ugyanolyan természetűek. Megtanulták, hogy a nagyobb családi találkozókon is mindenkinek alkalmazkodni kell egy kicsit a másikhoz. Ez nem megy egy csettintésre. Ez hoszszú, fáradtságos munka eredménye.

Nem mondom, hogy tökéletes életet élek, de hogy az átlagnál jobbat, az biztos. És nem azért, mert körbejárják a Lexusok a lakásomat, de az átlagnál sokkal jobban élnek.

– És nincsenek Lexusok?

– Lexus az épp nincs, de szeretem a jó autókat. Most használom épp a 18. autómat. De nem hiszem, hogy attól lennék valaki számára elismert, hogy csicsa autókkal járok. Egyszer egy előkelő hotelben volt előadásom. Előadás után dedikálnom kellett, de a hallgatóság egy része kivonult az épület elé dohányozni. Mentem ki, és a kocsim ott állt a bejárat előtt. Pittyegtem a távirányítóval, kinyitottam az autót, mire mindenki felkapta a fejét, és azt mondta valaki a társaságból, hogy „így könnyű”. Mire én: kétségtelen, hogy könnyebb, de ezért én megdolgoztam, és meg is érdemlem. A többiek elkezdtek tapsolni. És így is gondolom. Nem irigylem senkitől a nagy házat, a szép autót.

– Egy ennyire magabiztos embernek is vannak félelmei?

– Igazi félelmeim nincsenek. Egészséges izgalom van bennem mindig, hogy meg tudok-e azoknak felelni, akik engem ajánlottak. A „nagykövetemnek” és annak, aki a nagykövet ajánlására bízott bennem, meg kell felelni. Nálam ez nem egy stressz, hanem inkább adrenalin. Tudom, hogy mindent meg kell tennem. Büszke legyen arra, hogy engem hívott, hogy engem ajánlott, mert tudom, hogy ez folytatódni fog.

– Nem tudtam nem észrevenni az aranygyűrűket az ujjain, a nyakláncát, illetve a szintén arany óráját. Ezek kellékek – a védjegyévé vált selyemsállal együtt – vagy az ön számára valóban fontos tárgyak?

– Ez is egy minőség üzenete. Nekem nagyon fontos, hogy jól érezzem magam a kellékeimmel. Van negyvenvalahány órám. És az a fontos, hogy jól érezzem magam, ha felveszem a nyakkendőt, a selyemsálamat, a zakómat, mert ha nem, akkor csak egy külső, rossz üzenetet hordozó jel. Van, aki azt mondja, nagyzolok. Pedig nincs ebben semmi nagyzolás. Olyan minőséget szoktam magamnak megvenni, amilyen minőséget magamtól is elvárok.

Azzal, hogy az ember hogy jelenik meg valahol, azzal valójában a másikat tiszteltem meg, és őt hoztam jó helyzetbe, hogy büszke lehessen arra, kivel találkozott. Én így gondolkodom. Ha megdicsérnek, hogy milyen elegáns vagyok, mindig mondom, azért öltöztem fel így, mert meg szeretnélek tisztelni. A gyerekeimet is megtisztelem ezzel. Ha a gyerekeim megkérnek, menjek át hozzájuk, nem topisan megyek.

„HA VAN EGY ÓRA SZABADIDŐD, NE ÁLDOZD OLYANOKRA, AKIKNEK NINCS”

Hallottam egy mondatot édesapámtól, ami egész életemben meghatározó volt. Mindig azt mondta, fiam, mindegy mi leszel, az sem baj, ha utcaseprő. De ígérd meg, hogy a te utcád lesz a legtisztább.

Aztán a mentoromtól is hallottam egy fontos mondatot. Azt mondta, Emil, ha van egy óra szabadidőd, ne áldozd olyanokra, akiknek nincs.

És azok az emberek segítettek a legtöbbet, akik ilyeneket tudtak mondani. Amikor jöttem erre a találkozóra, felhívott valaki Győrből, és mondta, hogy Ausztriába készül egy tárgyalásra, építek az okosságodra, mondj nekem egy mondatot, amivel a tárgyalást meg fogom nyerni. Miután beszéltünk, azt mondta, Emil, köszönöm szépen, ezért az egy mondatért megérte, hogy elértelek. Soha nem szoktam semmit úgy mondani, hogy azért ne vállaljak felelősséget.

– Nekem milyen útravalót adna?

– Nagyon fontos, hogy tisztelje a másik gondolatait, és tanuljon belőle! Amikor elválunk, gondolja végig, hogy mi volt az az egy mondat ebben az egy órában, ami segíthet. Keresse meg azt az egy mondatot ebben az írásban!