– Menj csak, intézd el a parkolócédulát, addig legalább kérdést írok az ÁtVágóba – mondja István, miközben a kezembe nyom némi aprópénzt az akcióhoz. Nálam csak papírpénz van, azt pedig ezen a környéken nem fogadja el az automata. Mire visszaérek már a kávét készíti.
– Hány kérdést írtál meg, amíg a parkolást intéztem?
– Egyet. Nem olyan könnyű ám kérdést írni ehhez a műsorhoz! Ezzel a vetélkedővel szeretném visszahozni a klasszikus műveltségi vetélkedőt, ami azt jelenti, hogy elsősorban tudás alapú kérdésekre kell majd válaszolni. Ehhez azonban a kérdésírónak is megfelelő forrásokat kell találnia, hogy a válasz tényleg hiteles legyen. Annyit elárulhatok, nem lesznek olyan könnyűek a kérdések, hogy a játékos a kisujjából kirázza a válaszokat.
– Elárulod, milyen feladványt írtál, amíg magadra hagytalak?
– Miért ne? A „Watergate-ügyre” vonatkozó kérdést írtam meg. Az én generációmnak ez olyan, mintha tegnap történt volna, és szerintem te sem tudod, hogy a botrány névadója valójában micsoda.
– Hogyne tudnám! Nem egy „vízkapu”, hanem egy amerikai politikai botrány induló helyszíne, ami a hetvenes években Nixon elnök lemondásához vezetett.
– Stimmel! De fejemet rá, hogy arra már nem tudsz kapásból válaszolni, mennyi idő telt el a Watergate-botrány kirobbanása és az amerikai elnök lemondása között!?
– Nyertél!
– Ugye-ugye? Én se tudtam fejből, csak sejtettem. Azt már nem mondom meg, hogy ebből végül milyen kérdés kerekedett, de épp annak néztem utána, hogy hol találok hiteles információkat az ügyről. Bár hihetetlenül nagy segítség az internet, de mivel boldog-boldogtalan írogat a világhálóra, ki kell választani, melyik forrás a hiteles. Ez a nehezebb feladat. Mennyivel könnyebb lett volna az életem 20 évvel ezelőtt az internettel! Ha körbenézel a szobában, elég sok könyvet látsz.
– Plafonig érő könyvespolcaid vannak, tele kötetekkel.
- És a dolgozószobámat még nem is láttad! Ott szintén ugyanennyi – ha nem több – könyvespolc található, elsősorban kézikönyvekkel. Ne tudd meg, menynyit forgattam őket, amíg nem volt internet! Ma már alig lapozom fel egyiketmásikat. Mindenesetre szép feladat volt utánanézni egy adatnak a világháló nélkül, de nagyon élveztem.
"NEM FELEJTETTEM EL KONCZ ZSUZSA VISSZAUTASÍTÁSÁT"
– Nem unod még, hogy állandóan újságírók járkálnak az otthonodba?
– Nem. Végül is, én hívtalak ide…
– Ez igaz, de nyilván hetente többen is megkeresnek, hogy nyilatkozz. Ezek szerint ez egy átjáróház az újságíróknak?
– Korántsem. Visszatérve az eredeti kérdésre: van, amikor nagyon unom, s van, amikor kevésbé...
– Miért nyilatkozol mégis? Megtehetnéd, hogy illedelmesen megköszönöd a megkeresést, aztán leteszed a telefont.
– Nyilván megtehetném ezt is, de akkor semmiben sem különböznék bizonyos kollégáktól. Úgy tudom, Fábry például rendszeresen leteszi a telefont, ha keresitek.
– Én is ezt hallottam, bár jómagam sosem hívtam…
– Nézd, van ennek egy másik része is. Emlékszem még arra az időszakra, amikor kezdő újságíró voltam. Pályám elején sokat rádióztam, magam is magnóval jártam ismert emberekhez, ami akkor nagyon inspirált. És arra is emlékszem, mennyire gyűlöltem azokat, akik nemet mondtak. Évtizedek teltek el azóta, de a mai napig szívemben hordozom nagy emberek visszautasításait. Például Mensáros Lászlóét, vagy Körmendi Jánosét. De még Koncz Zsuzsáét is, akivel később nagyon jó kapcsolatba kerültem. Kezdő szerkesztőként ugyanis kitaláltam, hogy összehozom az akkori kor három legendás énekesnőjét, Koncz Zsuzsát, Kovács Katit és Zalatnay Saroltát. És erre Zsuzsa azt mondta, hogy nem. Nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki valaha megpróbálkozott ezzel. A mai napig nem tudom ezt neki megbocsátani, s mindannyiszor emlegetem is, ha találkozunk. Holott ma már tisztán látom, miért csinálta, s neki ez be is vált az elmúlt évtizedekben.
– Miért csinálta?
– Ezt talán majd kérdezd meg tőle... (közben cigarettára gyújt)A lényeg, hogy azért is mondok nagyon ritkán nemet újságírói megkeresésre, mert nem akarok olyan lenni, amilyenek ők voltak akkor velem.
„MIÉRT KELLENE A TELEVÍZIÓZÁSRÓL LESZOKNOM?”
– Pár perce léptem be a lakásba, s ha jól emlékszem, pont akkor nyomtad el az előző cigarettacsikket. Most pedig megint rágyújtottál. Mennyit szívsz naponta?
– Több, mint egy dobozzal. De nem szeretnék erről hosszan beszélni.
– Szégyelled magad miatta?
– Kicsit igen. És azt is tudom, hogy egészségtelen. Valamint hogy éppen olyan függőséget okozó drog, mint a marihuána, vagy a hasis. Egyszer készítettek egy felmérést, hogy a különböző drogok milyen függőséget okoznak, és a nikotin eléggé előkelő helyet foglalt el ebben, közvetlenül a kokain után. Sajnos nem könnyű leszokni róla, nekem sem sikerült.
– Mint ahogy a tévéről sem.
– Miért kellene nekem a televízióról leszokni? Egyébként is az a véleményem, hogy televízió nem más, mint egy hordozó.
– Igazad van. Pontosítom a kérdést: televízió-műsorokról...
– Ez már mindjárt más! Televízió-műsorokról valóban beszélhetünk. Nagyon bosszant, amikor valaki azt mondja, hogy nem néz tévét. Micsoda ostobaság ez? A tévén nincs is mit nézni, mert az önmagában egy randa nagydarab valami. Viszont ami benne van, azt már lehet. Manapság már körülbelül 85 magyar csatorna közül lehet választani. Ha ezt valaki mind televíziónak hívja, az nagyon buta.
„SZÖRNYŰ ANYAGI HELYZETBEN VANNAK A RÉGI KOLLÉGÁIM”
– Nálad mind a 85 csatorna fogható?
– Nem. De ha az idegen nyelvű csatornákat is beleszámoljuk, ennél jóval többet tudok itthon nézni.
– Hozzászoktál már ahhoz, hogy bizonyos időközönként csatornát kell váltanod? És nem a távirányítón…
– Olyan gyakran azért nem változtatok, csak ha már nagyon úgy érzem, hogy muszáj. Kilenc évig voltam az RTL Klubnál, előtte megelőzően öt esztendeig a TV2-nél, még korábban pedig két étvizedig a Magyar Televíziónál
– Ha rajtad múlt volna, akkor a 35. jubileumi esztendőt is az első televíziós munkahelyeden ünnepeled?
– Természetesen.
– Azok a régi kollégáid, akikkel korábban az MTV-ben dolgoztál, megkeresnek, hogy segíts nekik?
– Sajnos igen. Tapasztalataim szerint a régi munkatársaim szörnyű anyagi helyzetben vannak. Pedig tényleg tudnának dolgozni. De valami miatt nem azokra a típusú ötletekre és munkaerőre van szükség, amiket ők tudnak. Manapság magamutogató, extrém műsorötleteket várnak a csatornák, nem pedig azt, ami akkor volt érték, amikor a Magyar Televízióban együtt dolgoztunk. Én ezt a trendet, ha szomorúan is, de tudomásul vettem. Ők azonban nem. Erre a legjobb példa, hogy egyszer egy régi kolléga bejelentkezett nálam, hogy írna kérdéseket a Legyen Ön is milliomosba. Mondtam, hogy semmi akadálya, mindjárt küldöm is a szoftvert, amibe írni kéne a kérdéseket. Majd mondta, hogy ő nem használ számítógépet... Akkor erre mit mondjak? Hogyan segítsek?
– Neked könnyen ment az igazodás az új trendekhez?
– Hagytam magam sodortatni.
– A feleséged biztatott?
– Nem. Ő inkább visszatartott. Azt gondolta, a kereskedelmi televíziózás bizonyos elemei nem méltóak az én múltamhoz. Én meg azt mondtam, hogy ez nem így van. A kereskedelmi televíziózás bizonyos megjelenési formáit úgy kell adaptálni az én elképzeléseimhez, hogy ne lógjon ki a lóláb. Tudomásul kell venni a kereskedelmi formák iránti elvárásokat, de tartalmilag olyasmivel kell megtölteni, amivel egyet tudok érteni.
„NAGYON SOK KINTLEVŐSÉGEM VAN”
– Minden esetben te tárgyalsz a televíziók vezetőivel?
– Igen. Nincsenek embereim erre.
– És jól tárgyalsz?
– Azt mondják, hogy igen. Az egyik korábbi munkahelyemen azt a dicséretet kaptam a másik oldalról, hogy rendkívül körültekintő is vagyok. Mert mindig észrevettem a rejtett aknákat, illetve buktatókat, amelyek a kötelezettségeimről, illetve a jogaimról szóltak, és próbáltam is korrigáltatni ezeket. . Tehát ha adott esetben kötelességem valamit megtenni, de mégsem teszem meg, az mivel jár. Mivel szankcionálják. Ezeket észre kell venni. A pénz csak egy pici része az egész szerződésnek.
– Ügyvédnek soha nem mutatod meg az aláírandó szerződést?
– Nem. Sokan azt mondják, nagyképű pali vagyok, és ezt előbb-utóbb egyszer meg fogom bánni, de nem érdekel. Magamtól is észreveszem a csapdákat.
– Jó árad van a piacon?
– Igen. Elégedett vagyok a gázsimmal. Az átlagjövedelemnél jóval többet keresek.
– Abból sem csináltál titkot, hogy szép nyugdíjat kapsz.
– Valóban közzétettem a sajtóban, s akkor derült ki, hogy a 165 ezer forintos nyugdíjam a magasabbak közül való. Pedig ez egyáltalán nem sok. Életem nagy részét állami alkalmazottként töltöttem. Vegyészmérnök voltam egy gyógyszergyárban, külkereskedő egy külkereskedelmi cégnél, majd a Magyar Televízióban is állami alkalmazottként dolgoztam, ezért akárhogy is számolunk, ez az összeg jár.
– Ha soha többé nem dolgoznál életedben, meg tudnál élni a tartalékaidból?
– Igen.
– A pénznél maradva: gyakran kérnek tőled kölcsön?
– Igen.
– És adsz is?
– Most már nem, mert rengeteg pénzem maradt kint. Egyszer például idejött egy barátom, aki azt mondta a telefonba, bizalmas ügyben szeretne beszélni velem. Előre tudtam, hogy mit szeretne. Amikor megérkezett, meg sem vártam, amíg előjött ezzel, hanem azt mondtam, kedves barátom, itt van ez a boríték, tedd el, és vissza sem kell adnod a tartalmát. Úgysem tudnád visszaadni. De ezzel legyen vége az állandó kéregetésnek! Ezt ugyanis nem lehet a végtelenségig csinálni. Éppen ezért kölcsön már nem adok. Vagy adok önszántamból, vagy nem adok. Annak semmi értelme, hogy kölcsönnek nevezzük, és majd várom, hogy visszafizetik. Úgysem fizetik vissza.
– Előfordult, hogy telefonálgatnod kellett a saját pénzed után?
– De még mennyiszer. És annyira megalázó volt, hogy abba is hagytam.
– A feleséged nem kér?
– Miért kérne? Közös kasszán vagyunk.
– Ha például hűtőt vesz a másik, azt jelzitek egymásnak?
– Nem. Bárki bármit megvehet. Ehhez viszont az kell, hogy a másikban megbízz. Tudnod kell, hogy nem fogja olyan dologra költeni, ami a másik számára pénzkidobásnak tűnik. Nem is volt ilyen soha.
– A fiad sem kér?
– Természetesen előfordult, hogy segítettem neki. A fiam egyébként érzelmi dolgokban az anyjával, racionális ügyekben velem kommunikál. Különös mértékben, ha anyagi segítség kell.
– És segítesz?
– Mindenképp, de ésszerű határok között. Volt már, hogy valamire nem adtam neki, s ezért később hálás volt. Ő ugyanis sokkal megfontolatlanabbul vág bele dolgokba, mint én. Ha valamit szeretne, mindig megkérem, hogy írjon egy úgynevezett gazdasági megvalósítási tanulmányt. Vagy csak simán írja le az üzleti tervet. Ennek általában ímmel-ámmal hozzáfog, és ekkor jön rá, hogy amiről még az elején azt hitte, jó üzlet lesz, matematikailag megvalósíthatatlan. Ugyanúgy gondolkodom erről, mint a kölcsönökről. Szülőként mindig vannak pillanatok, amikor adott esetben konfliktusba kell kerülni a gyerekkel
– az ő érdekében. Van a feneke alatt autó, de nem olyan, amilyet szeretett volna, hanem egy szerényebb. És ma már ennek is örül, hiszen ez a jármű lényegesen kevesebbet fogyaszt.
– Eljátszottál már a gondolattal, hogyan alakult volna az életed, ha harminc évvel ezelőtt nem ismered meg a feleségedet? Millió helyen elmesélted már, milyen körülmények között jöttetek össze. Épp házasodni készültél egy másik nővel, amikor összefutottatok… Mi lett volna, ha mégsem őt veszed el…
– Ez jó kérdés. Anyám is mindig mondja, hogy ha nem Judit a feleségem, már rég agyoncsaptak volna, vagy én csaptam volna agyon a másikat. Eléggé hirtelen haragú vagyok, felkapom a vizet, kiabálok, nehéz velem zöld ágra vergődni. Többször mondtam neki az elmúlt években, hogy vele nem lehet igazán jól veszekedni. Márpedig egy jó veszekedés nem árt egy házasságnak. Pláne az azt követő kibékülés... Vele azonban nem lehet veszekedni, de ez nem is baj. A bennem lévő veszekedős hajlamaimat kiélem a barátaimmal.
– Vagy az internetes fórumokon.
– Arról nem is beszélve...


