– Meglepett, hogy egy telepakolt reklámszatyorral a kezedben érkeztél.
– Mi ebben a meglepő? Bevásároltam.
– Gyakran teszel ilyet?
– Igen, hiszen imádok főzni. A sushitól kezdve bármit elkészítek. Ha éppen nem forgatok, akkor minden nap én készítem a vacsorát. Ha sushit csinálok, az más. A friss halat ugyanis nem fagyasztjuk le, hanem addig esszük, amíg a bazi nagy lazac el nem fogy. Ha kell, akár egy hétig is. (nevet)
„BUNKÓ IS TUDOK LENNI, HA ROSSZ HELYEN ÜLÖK”
– Mennyivel másabb most az életed, mint amikor az első könyvedet – RTL Klub-beli munkásságod „leleplezését” – írtad?
– Ugyanolyan, csak fejlődök valamerre. Szomorú lennék, ha nem így volna. Az ember mindig fejlődik. Új szakmát kezdtem, új dolgokba fogtam bele. Talán annyival másabb mégis, hogy szabadabb lettem. Függetlenedtem a kereskedelmi tévéktől, ami az elmúlt tíz évemre nem volt jellemző. Most már valóban azt csinálom, amihez kedvem van. Színészet, filmezés, forgatókönyvírás. Nincs főnököm, aki megmondja, mit tehetek és mit nem. És ami nagyon fontos: a médiahatóságok sem tudnak beleszólni a munkáimba.
– Hány évbe telt, amíg eljutottál addig, hogy ne legyen főnököd?
– Hamarabb is itt tarthattam volna, akár harmincévesen, ha nem vagyok olyan hülye, hogy az RTL Klubnál töltök tíz évet, mint tévés „góré”. Persze, az is egy fontos időszak volt…
– Kellett az életedbe?
– Azért volt rá szükség, hogy rádöbbenjek, arrogáns bunkó is tudok lenni – csak úgy, mint a legtöbb ilyen pozícióban lévő ex-kollegám – ha rossz helyen ülök.
– Mert egyébként nem vagy az?
– Nem tudom. Ha még sok ilyet kérdezel, talán az leszek.
(csörög a telefonja, felveszi, de kéri a hívót, hogy egy óra múlva próbálkozzon, mert akkor már alkalmas lesz)
– Csak nem ismét hálózatépítő hívott?
– Nem.(nevet) Azok már nem hívnak.
– Csak, hogy értsék az olvasók: néhány napja a következőt írtad fel a Facebookra: „Szépen kérek minden MLM-es hálózat építőt, hogy felejtse el a számomat, és ne keressenek. Mindenki gazdagodjon szépen és éljen örökké, de engem hagyjanak békén!”
– Besokalltam tőlük. Nézd, a színészet olyan szakma, hogy akármelyik pillanatban csöröghet a telefon, és bármikor megtalálhatnak egy új szereppel. De szponzor is hívhat. Vagy a jó ég tudja, hogy ki, aki később fontos lehet. S bár nem szeretem felvenni az ismeretlen számokat, az utóbbi hetekben mégis megtettem, és tízből hétszer vagy MLM-rendszerbe akartak beszervezni, vagy gagyi rendezvényre kértek fel. Utóbbiak nem értik meg, miért mondom azt, hogy nem az én színvonalam, és meg is sértődnek, ha elutasító vagyok.
– Ezek szerint nem minden a pénz?
– Már régen nem. Ugyan magas a tarifám, és aki kifizeti, természetesen elmegyek, de akkor sem akárhová. Gagyira biztosan nem. Múltkor egy szépségversenyre kértek fel zsűrinek, máskor meg az egyik szeszesital arcának akartak. A szépségversenynél először is megkérdeztem, kik lesznek a további zsűritagok. A névsor mindent elmondott, de a biztonság kedvéért a honlapjukat is megnéztem. Az összbenyomás – az oldal grafikája, a lányok „szépsége”, a fődíj – alapján aztán rájöttem, igazam volt, amikor élből elutasítottam.
„A ROSSZFIÚ SZEREP IS BÓVLIVÁ VÁLT”
– Milyen most a magyar médiában dolgozni?
– Nem tudom, mert nem dolgozom a magyar médiában. A Szerencsekerék műsorvezetése a STORY4-en nem tartozik ebbe a kategóriába. Ez inkább szórakozás. És szórakoztatás. Én is élvezem, és remélhetőleg a nézők is. Ráadásul a műsor nézői nem mindig a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közül kerülnek ki, de még csak nem is az Index törzsolvasói. Az a közönség tart velem ezekbe a műsorokba, aki megszeretett A Nagy Duett című műsorban, és mosolyogva köszön rám az utcán. Nagyon hálás emberek egyébként.
– Az énekes műsorban lettél szerethetőbb?
– Ott nem játszottam meg magam. Addigra elég volt már a rosszfiú szerepből. Nem akartam tovább botrányhős, vagy inkább bulvárhős lenni. Pláne úgy, hogy az elmúlt öt évben a rosszfiú szerep is olyan bóvlivá vált. Nem is rosszfiú voltam, inkább lázadó, aki fanatikusan ki akart tűnni a hangos médiazajból.
– Mi ellen lázadtál?
– Nagyon sok minden nem tetszett, ezért provokáltam. És ez a provokáció nézettséget hozott a műsoraimnak, figyelmet generált. Akkoriban a botrányhős jelző még nem volt elkoptatva. Ma már mindenki fenegyerek, mindenki celeb, és mindenki botrányhős. Ma már egy szakácsot is fenegyerekeznek.Vagy a számtalan valóságshow és tehetségkutató szereplőit, ha csak egyszer kócosan jelennek meg a kamera előtt. Nagyon vicces… Jó, hogy már nem tartozom ebbe a kategóriába. Ma már csak amolyan nyugdíjazott fenegyerek vagyok.
– Hiányzik valami a nyugdíjazásod előtti fenegyerekből?
– Nem. A provokáció néha reflexszerűen előjön, pláne a jelenlegi helyzetben. Sajnos manapság nem olyan jó Magyarországon élni, pedig továbbra is imádom, és Budapest mindig a kedvenc városom marad. Amikor azonban az
ember meglátja a köztévé új napi sorozatát, és arra gondol, hogy ezt az érdektelen házi-videót az én adómból készítik, akkor ideges lesz, mert ezek igazságtalan dolgok. Ilyenkor kinyílik a bicska az ember zsebében, és provokál… Nem véletlen, hogy a regényem is az olajszőkítésről szól… Hogyan lehetséges, hogy 4000 napja nem tudjuk, tulajdonképpen mi is történt akkoriban, és hova tűnt az a 600 milliárd forint? Írjuk meg izgalmas regényben!
„NEM AZ A KATEGÓRIA VAGYOK, AKIT MEG LEHET VERNI, MAJD
A DUNA PARTON MEGKÖTÖZVE KIDOBNI”
– Nem lesz ebből bajod?
– Majd meglátjuk… Nincs bennem félelem, mert én nem az a kategória vagyok, akit meg lehet verni, majd a Duna parton megkötözve kidobni. Persze meg lehet próbálni, de nincs sok értelme. Amúgy sem a tényfeltárás vagy leleplezés a könyv célja, hanem a szórakoztatás. A bűnözői romantika és az alvilág sötét lelke jobban érdekel, mint az oknyomozó újságírás.
– Az első könyvednél – a „Ha én ezt a Klubról elmesélem” címűnél – is mindenki azt hitte, hogy minimum öten beperelnek, mégis békén hagytak.
– Talán azért, mert az nem is volt valódi botránykönyv, inkább a szórakoztatóipar hátterét bemutató önéletrajzi kötet. Botrányos csak abból a szempontból lehetett, hogy bizonyos emberekről nagyon őszintén leírtam, mit gondolok róluk. Ha valaki attól botrányhős, mert kiáll a közönség elé, és őszintén kimondja, amit gondol, az az országot minősíti, mert ezek szerint mindenki más kussban van, vagy hazudik. Valóban nem perelt be senki, és a szereplők nagy részével a mai napig jóban vagyok. Vagyis amit leírtam, az igaz volt, az említettek pedig voltak annyira okosak, hogy belátták, nincs értelme nekem jönni. Az egyetlen, aki a mai napig nem tudta magát túltenni a könyvemen, az Csiszár Jenő. Nem bocsátotta meg, hogy írtam róla. Akárhol nyilatkozik, még mindig fájdalomként említi és magyarázkodik. De ezt már szánalmasnak tartom.
– Mikor találkoztatok utoljára?
– Nagyon régen. Azóta talán nem is. De kicsit sem hiányzik az életemből.
– Hangulatember vagy?
– Abszolút. De szerencsére nem radikálisan. Ritkán van rossz kedvem. Inkább a reakcióimat kell kordában tartanom. Az amatőrizmuson és az igazságtalanságon tudok a legjobban kiakadni. Pláne, ha a médiában, vagy a filmvilágban találkozom vele. Ilyenkor képtelen vagyok magam visszafogni, ebből a szempontból semmit sem változtam az elmúlt 20 esztendőben. Igenis lecseszem a másikat, ha tökölést látok. Az illető jó esetben megérti, amit mondok, és öszszeszedi magát. Sok esetben azonban rosszul esik neki. A magyarok nyolcvan százaléka ilyenkor megsértődik. Én sosem sértődöm meg semmin. Pedig a profi filmes világban farkastörvények vannak, nem lehet hibázni. Talán ezért
is vagyok bármire hajlandó egy szerep kedvéért. És nem csak arra, hogy levágatom a hajamat… Az első nagy szerepemnél, a Czukor Show-nál tíz kilót kellett híznom. Az utána következő Van Damme-os filmre viszont már ki kellett gyúrni magam. Egy amerikai vadnyugati produkcióban medveemberként szaladgáltam a fél méteres hóban mínusz 37 fokban. Nyers marhahúst ettem egy barlangban, borzasztó ízű ragacsos művérrel. És ugye a Die Hard legutolsó részében Bruce Willis-szel harcoltam...
– Jó érzéssel nézed magad vissza a vásznon?
– Nem mindig, ezt szerepe válogatja. Van, amit szeretek, mert úgy érzem, jó voltam benne. De olyan is van, amitől kiráz a hideg, és kínosan érzem magam, ha meglátom. De azt ne kérdezd, melyik ez, hátha másnak tetszik.
– A rendezőnek mindenképp, ha benne hagyta.
– Az már az ő dolga…
– Rendezőként ilyen tekintetben sok kompromisszumot kellett kötnöd saját filmedben, az Argoban?
– Sokat. De ott a vágóasztal, ami nagy megmentő. Például volt egy nap a forgatáson, amikor az egyik szereplő nem volt beszámítható állapotban, ezért mondatonként kellett felvenni a jelenetét, mert a szöveget sem tudta. A végén úgy lett összeollózva a filmen, hogy azt egyetlen néző sem vette észre.
– A nem beszámítható állapotért szankció jár Árpa Attilától?
– Az a bizonyos színész, akit nem nevezek nevén, tudta, hogy elcseszte, másnap reggel bocsánatot kért. Problémakezelésben mindig jó voltam. Ennél az esetnél sem tehettem meg, hogy hazamegyünk. Az a leghülyébb megoldás lett volna. Ott állt a stáb, a hárommilliós forintos forgatási költséggel arra a napra, nem volt mese, le kellett forgatni, amit terveztünk.
„SZERETEM AZT HINNI, HOGY MINDIG NEKEM VAN IGAZAM”
– A meg nem nevezett színészhez hasonlóan te is tudsz bocsánatot kérni?
– Nehezen. És csak akkor, ha már tényleg nincs más megoldás.
– Miért okoz ez olyan nagy nehézséget?
– Szeretem azt hinni, hogy mindig nekem van igazam. Tényekkel kell igazolni ennek az ellenkezőjét. Ha elméleti vitáról van szó, addig mérem az ütéseket a másik lengőbordáira, amíg belátja, hogy nekem van igazam.
– Ez a családtagokra is igaz?
– Nem mindenkire. A lányomnak mindig igaza van. Tőle például naponta bocsánatot kérek, amiért elfelejtettem beszerezni, amit kért, vagy éppen nem csináltam meg a muffint, amit az óvodába visz. Vagy nem érünk oda időben a játszóházhoz.
– Szüleiddel milyen gyakran találkozol?
– Naponta. Apámmal együtt dolgozunk, van egy gyártó cégünk, és német filmeket készítünk, mint magyar producerek. Anyukám pedig a lányom ked-
vence. Közel lakunk egymáshoz, mindannyian felköltöztünk a hegyre.
– Tudatosan alakult így?
– Igen.
– Mások meg minél távolabb igyekeznek kerülni.
– Aki így gondolkodik, az vagy nem fogta még fel, hogy milyen rövid az élet, vagy valami nagyon rossz dolog történhetett közöttük.
– Édesapáddal könnyen dolgozol együtt?
– Meglepően jól kijövünk. Nagyon kevés súrlódás volt közöttünk, és az is csak szakmai kérdésekben. Pedig egy filmgyártásnál mindig adódnak problémák.
– Vakon bízol benne?
– Nagyon sok területen elfogadom a döntését, de vakon senkiben sem bízom. Mindenkinek megvannak a saját hülyeségei, ami miatt egy adott pillanatban rosszul dönt valamiről. Nekem is. De azért én felelek.
– Kiben bízol igazán?
– A feleségemben, a szüleimben, és a legjobb barátaimban.
– Negyven évesen van még nálad barátfelvétel?
– Igen. Az egyik legjobb barátomat hat évvel ezelőtt ismertem meg. Belépett az amerikai focicsapatba, és azóta a lányom keresztapja.


