– Úgy nyilatkoztál egyszer, hogy téged nem nagyon lehet kategorizálni, mert nemes egyszerűséggel a „Bétót“ vagy.
– Valóban mondtam ilyet, de ezt nem én találtam ki. Amikor először hallottam ezt, kicsit megrettentem, mert nem volt pozitív csengése. Azt hittem, valamit nagyon rosszul csináltam, mert azt mondták, „ez olyan bétótos volt“. Aztn gondolkodtam, és rájöttem, hogy ez így nagyon jó, mert nem lehet ráhúzni egy kaptafára. Nem a szabályok, és nem a kaptafák határozzák meg azt, amit csinálok.
– Az fontos volt, hogy valamiben első legyél?
– Fontos. Cintula volt az elso disc jockey Magyarországon, Dévényi volt a legelső könnyűzenei műsorvezető, én pedig elsőként diszkóztam és műsort vezettem egyszerre. Már akkor is több mindent csináltam. Turnéztam zenekarokkal, és saját lemezklubom volt a Fővárosi Művelodési Házban.
– Melyikben voltál igazán jó?
– Szerintem mindegyikben.
– És melyikben voltál művészien jó?
– A legsikeresebb kétségtelenül a rádióban voltam, de nagy kérdés, hogy mit hívunk művészetnek. Mondok egy példát, Omega - Gyöngyhajú lány. Mindenki ismeri a dalt, ami érzéseket vált ki belőled, de ezeket az érzéseket én el tudom mondani, mert belőlem is kiváltja. Ezt úgy tudom elmondani, hogy rendkívüli módon passzol a zenéhez, és a kettő együtt újabb érzést tud kiváltani. De ha Presser nem írja meg a Gyöngyhajú lányt, mehetek a francba az érzéseimmel, a dal nélkül az kevés lenne. Soha nem tartottam magam „disc jockey műuvésznek“. Olyan ember voltam, vagyok, aki előbb észreveszi a jót, és ezáltal segíteni tud a művésznek, hogy segítsen a zenéjét eljuttatni a közönséghez.
– Milyen a valódi éned?
– Alapjáraton roppant vidám pali vagyok, nehezen lehet kihozni a sodromból. Ha mégis kihoznak, akkor pillanatok alatt visszazökkenek. Egy ordítással vagy egy ajtóbecsapással nagyjából véget is ér a dolog, Annak idején a rádióban is mindenki tudta, hogy ha ordítok, akkor sincs semmi baj. A vidámságban, a nevetésben hiszek, erről az oldalról közelítem meg az életet. Ha valaki nem szereti a zenét, és még nevetni sem tud, annak nagyon kellemetlen percei lesznek ebben az életben .
– Egy ember nem lehet mindig vidám.
– De igyekezni kell annak maradni. Én soha nem mutatom, ha valami bánt. Lerendezem magamban. Az aggódás mindig bajhoz vezet. Nem szabad, hogy a gondok, problémák üljenek a válladra, mert ha ezek rád telepednek, attól a pillanattól kezdve meghatározzák az életedet. Le kell rázni őket!
„NEM AZ EMBEREK FEJE FELETT, HANEM EMBEREKNEK KELL RÁDIÓZNI“
– Meg lehet tanulni a szakmádat?
– Inkább érezni kell. Természetesen minden szakmát meg lehet tanulni. Ezt is. Ma már mindenkinek vannak otthon zenéi, a rádiók sem attól működnek, hogy nekik megvan, nekem meg nincs, mert mindenkinek megvan. Hogy te szívesen hallgatsz egy rádiót, az dönti el, hogy jó hangulatot teremt-e számodra. Mitől teremt jó hangulatot? Részint a szövegtől, de elsősorban a zenétől, ahogy azok következnek egymás után. Ha tíz zenéhez értő és rádióban dolgozó szakember kezébe adsz tíz darab lemezt - köztük Bill Haleyt, Elvis Presleyt, Queent -, mindegyik más sorrendben fogja lejátszani. Na, ezt nem lehet megtanulni! Ez egy belőled fakadó érzék, amitől te jó leszel vagy rossz.
–És mi van a műsorvezetéssel?
– Amikor beszélsz, a mindenkori érzéseidnek megfelelelően kell beszélni, hogy a hallgató azt érezze, ugyanolyan ember vagy, mint ő. A front téged is ugyanúgy nyom, ezért lassabban beszélsz, és nyugodtan elmondod, hogy rohadt nagy front van. Más is érzi, nem csak én... Emberi hangot kell megütni, amit úgy fogalmazok meg, hogy nem az emberek feje fölött kell rádiózni, hanem az embereknek kell rádiózni. Számtalan olyan rádió van, ami nagyon elegánsan, amerikai módszerrel az emberek feje fölött rádiózik. Ismeretlen hangokkal, nagyon jó zenékkel, de elsiklik az egész. Én nem szeretem az ilyen „előkelő“ rádiókat, hanem az embercentrikus rádiót szeretem, amikor viszonyunk van egymással, és a műsorvezetők ugyanúgy beszélnek a mikrofon mögött, mintha egy társaságban lennének. Ezt azonban csak egyféleképpen lehet: ha az agyadban van, amit mondani akarsz, és nem egy papírról olvasod föl.
– Spontán kell mindent előadni?
– Igen, és ez a legnehezebb. Hofi mondta annak idején, hogy az improvizációt kell a legtovább tanulni. De ehhez baromi sok gyakorlat kell, sok-sok mikrofon előtt eltölött óra. A műsorvezetés nem úgy működik, hogy csak úgy leülök oda. Először is el kell jutnod abba a stádiumba, hogy tök mindegy, tartanak-e eléd mikrofont, vagy nem, egy másodpercre nem remeghet meg a hangod, ha bekapcsolod a mikrofont! Számtalan esetet láttam, hogy amikor nem voltak adásban műsorvezetők, ökörködtek, majd mikor kigyulladt a piros lámpa, komolyra váltottak, és jött a „kedves hallgatóink“. Ez egy baromság! Abban a pillanatban is ugyanolyannak kell lenned, mint adás előtt vagy után.
– Néhány évvel ezelőtt azt mondtad, annyi kevés jósággal találkozol a világban, hogy apró gesztusoktól is meg tudsz hatódni.
– Ez ma még inkább igaz. Annyira ki vagyunk éhezve a jóságra, ami ebben a rohanó, rideg világban sajnos egyre ritkább. Keblemre tudnám ölelni azt az embert, aki kivág elém az autójával, és felteszi a kezét. Ha pedig még ki is száll, és elnézést kér, akkor még boldogabb vagyok. Ezek azok az emberi gesztusok, amelyeket igenis gyakorolnunk kell egymással szemben, hogy ne legyünk teljesen állatok. Igenis a szeretetet és a jóságot vissza kell hozni.
„MINDIG TISZTELTEM A NŐKET, SOHA NEM GYALOGOLTAM ÁT RAJTUK“
– Hogy állsz a szerelemmel?
– Tudod te, hány éves vagyok? 1947-ben születtem. A szerelmet én már teljesen másképp közelítem meg. Kiéltem már magam a nők tekintetében. Van egy feleségem hosszú évtizedek óta, akit nagyon szeretek.
– Annak idjén nagy csajozó voltál?
– Nagyon! Vadul és kiszámíthatatlanul. Persze, ez a szakmámból is adódott.
– Kihasználtál minden lehetőséget?
– Ki! Ugyanakkor a nőket mindig tiszteltem, nem gyalogoltam át rajtuk. Ha nekem valaki tetszett, az csak akkor volt számomra fontos, ha én is tetszettem neki. Úgy soha nem ismerkedtem, ha láttam, csak azt élvezi a másik, hogy a színpadról lejövő B. Tóth most épp mellette áll.
– Mennyire változtatta meg az életdet, hogy neved lett?
– Semmennyire. Ugyanolyan tökkelütötött maradtam, mint előtte. Én egy másodpercig nem voltam ideges, ha autogramot kértek az utcán,vagy visszaintegettek. Úgy fogtam fel, hogy a szakmám azzal jár, hogy az ember a kirakatban van.
– Szakmai kérdésekben mindig következetesen vagy inkább érzelmek alapján döntöttél?
– Inkább következetesen. Nem kapkodtam, és nem rohangáltam egyik pozícióból a másikba. A magnósklubtól kezdve inkább folyamatosan építettem, és azt figyeltem, hogy milyen plusz ágba lehet még bekapcsolódni. Megnósklub, diszkó, rádió, televízió, lemezkiadás. Ezért volt fontos, hogy állandó rádióműsorom legyen, amire sok egyebet rá lehet építeni. Rengeteg szépet kaptam ettől a műsortól. Jó életem volt, és most is az van, nem cserélném el semmire.


