"Bármilyen kimutatást megnézel, tíz emberből nyolc vidéki. Nekem mutogathatnak akármilyen adatot, a vidéki ember nem érzi annyira magáénak a kereskedelmi tévéket, mint a városi televíziót. Mert arról, hogy mi van a polgármesterrel, mi van a csőtöréssel, vagy az erdőből ellopott fával, csak onnan tájékozódhat. És én 17 éve ott vagyok valamennyi kábelcsatornán. Van olyan adó, ahol négy igazgatóváltás is történt, és a műsorom ugyanúgy fut..."
Biztos vagyok benne, hogy Attila fényképe láttán egyetlen olvasó sem mondja azt, hogy ezzel a férfivel még életében nem találkozott. Nem is mondhatja, hiszen már több mint 17 éve ott van az életünkben a képernyőn keresztül. Igaz, nem úgy, mint a „celebek”. Attila ugyanis többnyire vidéki televíziókban szerepel a saját műsorával.
A Bencze Show majd’ két évtizede működik megszakítás nélkül. És ez idő alatt a fővárosban élők is elcsíphették őt, nemcsak a vidéki rokonoknál, hanem amíg létezett, a Hálózat Televízión is.
Emlékszem, én még gyerekként néztem a műsorait Salgótarjánban. A helyi tévé folyamatosan adta a show-it. 17-18 éves koromban nagyon irigyeltem, hogy képes nagy, országos sztárokat leültetni pécsi törzshelyén, és rutinos öreg újságírókat megszégyenítve beszélget velük.
Naná, hogy azt gondoltam, ilyet én is tudok. Meg is szerveztem a helyi erőkkel a műsorokat, és naná, hogy belebuktam odahaza. Nekem nem állt jól, ami neki még most, 17 év elteltével is jól áll.
Idestova én is körülbelül annyi ideje készítem a kis interjúimat, mint ő, de valahogy sosem keresztezték egymást az útjaink. Régóta készültem a vele való találkozásra, de csak nemrég kerestem meg, hogy írnék róla.
Mesélte, hogy hamarosan jön a fővárosba, mert kéthetente a Poptarisznya.hu webrádióban beszélget az éppen aktuális vendégével, ezért a stúdióban is találkozhatunk. Aznap Török Ádámot várta a műsorába, én másfél órával korábban érkeztem.
Mivel Attila a napokban ünnepelte 54. születésnapját, így az évforduló kapcsán még inkább aktuálissá válik az alábbi rendhagyó összegzés.
– Egyedül jöttél ma Pestre?
– Nem, a feleségem is elkísért. Amíg dolgozom, ő elnézelődik a bevásárlóközpontokban. (nevet) Vermes Tímeának hívják, operaénekes. A Topsy becenév sokszor elhangzik majd a beszélgetés során, hiszen meghatározó alakja az életemnek. Általában ő is elkísér Pestre, mert éjszaka szinte kivétel nélkül haza szoktam menni adás után. Ugyan nagyon szeretem Pestet, de ha itt alszunk, és másnap délelőtt indulunk vissza, mire Pécsre érünk, már vége a napnak. Arról nem beszélve, hogy ezeknek a hazautaknak különös hangulata van. Olyankor még tele vagyok a műsor élményeivel. Somlót például 25 éve ismerem, mégis olyan dolgokat mesélt el a kétórás interjú alatt, ami eddig szóba sem került köztünk. A stúdióban hallottak pedig olyan jól meg tudnak érni bennem éjszaka az autópályán, amikor ember nincs az utakon.
Csaponghatok kicsit?
– Csapongj.
– Gregor Jóska bácsi – Isten nyugosztalja – volt a nagy példaképünk. Énekelt is a feleségemmel. Ő mondta nekem, hogy „édes fiam, amikor a feleséged énekel, utána még két óráig ott marad a színpadon”. Hiszen idő kell ahhoz, amíg az emberben lecseng az adott előadás vagy éppen műsor. Én is így vagyok ezzel. Kéthetente keddenként nézővé válok, amikor itt a stúdióban beszélgetek a vendégemmel. Ráadásul jó közelről látom őt. Látom a reakcióit a kérdéseimre, és azt is, hogy velem együtt „utazik”. Hülyén is nézne ki, ha utána befeküdnék a szállodai szobába és nézném a plafont.
– Hangosfénykép a műsorod címe itt a Poptarisznya.hu-n, ugyanakkor a Bencze Show-k televíziós változatában is folyton fotókat készítesz a vendégekkel. Állandóan a fénykép körül forog az életed?
– Őrület, nem? A sors fintora, hogy egy ilyen ronda, kopasz öregembernek van fényképes műsora. A vicc az, hogy nem kedvelem túlságosan, ha fényképeznek, ugyanakkor a weboldalam miatt minden egyes vendéggel készül egy fotó. Ennyi fénykép emberről nem készült, mint rólam, pedig magamtól még a személyi igazolványon található képemet sem nézném meg.
– A Tandori Dezső-idézet, az „És most lefényképezkedünk, hogy mindörökre meglegyünk”, minden egyes televízió műsorodban elhangzik.
– Sz. Koncz István barátomnak – aki most Görcsöny polgármestere, nem mellesleg pedig Vitray-tanítvány – volt egy műsora ezzel a címmel, és ezt átvettem. Ennek az az üzenete, mintha a vendégemmel egy képzeletbeli fotóalbumot lapozgatnánk. A Hangos fénykép címet pedig Bornai Tibor találta ki egy korábbi rádióműsor kapcsán, amit most újraélesztettem.
„MIUTÁN ELKEZDTEM GYÁRTANI A MŰSOROKAT, OLYANNYIRA BEINDULT A BIZNISZ, HOGY MAGUKTÓL JELENTKEZTEK A MECÉNÁSOK”
– Beszélgetős műsorokból ma már Dunát lehet rekeszteni.
– Ma már igen. Amikor elkezdtem, akkor még nem volt ennyi.
– Arra valóban nincs példa, hogy valaki majd’ 18 éven át működtessen egy ilyen műsort vidékről…
– …és tegyük hozzá rögtön, hogy saját zsebből!
– A mai napig ebből élsz?
– Már régen nem. Eleinte ebből éltem, hiszen volt mecénás.
Annak idején úgy találtam ki ezt a műsort, hogy másnak ne legyen érdemes megcsinálnia. Egyből három vagy négy tévével kezdtem. Majd az egyik városi tévé vezetője mesélte a másiknak, hogy milyen jó műsora van, és kézről kézre adtak. Nem kellett fizetniük, csak reklámidőt adni. Képzeld el, ez olyan szinten elindult, hogy maguktól jöttek a reklámoztatók. Akkoriban megkerestek a mecénások, hogy támogatnának. És szinte az egész országban látható voltam a helyi tévék szintjén. Emlékszem, eleinte a hónom alatt vittem a mesterszalagot egy ismerősömnek, aki folyamatosan másolta nekem a kazettákat. Bármilyen kimutatást megnézel, tíz emberből nyolc vidéki. Nekem mutogathatnak akármilyen adatot, a vidéki ember nem érzi annyira magáénak a kereskedelmi tévéket, mint a városi televíziót. Mert arról, hogy mi van a polgármesterrel, mi van a csőtöréssel vagy az erdőből ellopott fával, arról csak onnan tájékozódhat. És én 17 éve ott vagyok valamennyi kábelcsatornán. Van olyan adó, ahol négy igazgatóváltás is történt, és a műsorom ugyanúgy megy. Amikor megszületett a Hálózat TV, nyolc éven keresztül futott a műsorom, de meghalt a főnök – Isten nyugosztalja Gáti Zolit –, és a csatornának is vége lett.
– Mekkora archívummal rendelkezel?
– 800 részt vettünk fel, de ebből 60 rész elveszett. Emlékszel még az SVHS kazettákra?
– Hogyne emlékeznék. Körülbelül háromszor lehetett rá felvenni, mert utána csíkok lettek rajta.
– Pontosan. Akkoriban mi is SVHS-re rögzítettünk, és azon is tároltuk a műsorokat. Sokat jártunk Erdélybe haknizni Rózsival, Charlie-val, Balázs Fecóval, D. Nagy Lalival, és kivittem a helyi tévéknek két karton, 240 perces SVHS kazettát. Minden kazetta tele volt műsorral. Abban állapodtunk meg, hogy a következő alkalommal majd kicserélem. Azt, hogy becsülettel leadták a műsorokat, onnan tudom, hogy roppant népszerű lettem Erdélyben. Behívtak a presszóba, adtak tortát, és örültek, hogy személyesen láthatnak. Aztán igazgatóváltás történt a tévéknél – vagy tudja Isten, micsoda – és letörölgették a műsoraimat, a kazettákra pedig saját archiválást vettek. Nekem pedig azóta sincsenek meg azok az adások.
„MÜLLER PÉTERTŐL KEZDVE VITRAY TAMÁSON ÁT MINDENKI VETTE A FÁRADTSÁGOT ÉS ELAUTÓZOTT HOZZÁM PÉCSRE. PEDIG MÉG AUTÓPÁLYA SEM VOLT”
– Rózsinak volt köze ahhoz, hogy tévézni kezdtél?
– Áttételesen igen. A tévé előtt már dolgoztunk együtt Demjénnel, hiszen sok koncertjét szerveztem. Rózsihoz rendszeresen járt a szakma vendégségbe. Bródytól kezdve Zoránon át Bergendy Pistáig mindenki megfordult nála, és mindig mondták, hogy megjelent egy lemezük, tudnék-e nekik segíteni a helyi promócióban. Kérték, hogy menjek el velük a környező tévékhez. Elkísértem őket, de a környező tévéknél akkora baromságokat kérdeztek, hogy szinte fájt. Elhatároztam, hogy csinálok én egy műsort egy szép lánnyal. Én leszek a szerkesztője-producere, más pedig levezeti.
Szintén Rózsin keresztül barátkoztam össze Bochkor Gáborral. Ma már nem vagyunk barátok, mert ő sztár lett, és megszakadt a kapcsolat, de akkoriban elmeséltem neki a tévés ötletemet. Bochkor azt mondta, „Attikám, te vagy köztünk, veled éjszakázunk, te ismersz mindenkit, csináld meg te, benned bízunk. Meg különben is, te úgyis olyan csúnya vagy, hogy nyugodtan menj képernyőre, mert ilyen kopasz, elálló fülű csávó nincs még egy.” No, így maradt rám az egész… Az első adások szörnyűek voltak. Ne tudd meg…
– Bochkor ide, vagy oda, valamennyi exhibicionizmusnak azért lennie kellett benned már korábban is…
– Persze, hogy volt. Koncertszervezőként rengeteg előadóval dolgoztam együtt, Például Varnus Xavér első szabadtéri koncertjét is én szerveztem Szigetváron. Az előadások előtt nekem kellett köszönetet mondanom a szponzoroknak, így a műsorvezetés is rám maradt. Bíztattak, hogy jó hangom van. Ráadásul a katonaságnál is énekeltem és basszusgitároztam egy zenekarban, de rájöttem, hogy nem születtem Demjén Ferencnek, ezért abbahagytam. És az is igaz, hogy a színpad mögött több pénzt lehet keresni, mint odafönt.
A zenész haverjaimnak – Frenreisztől kezdve mindenkinek – megígértem, hogy nem lesz gagyi a műsorom. Ők garantálták is, hogy mellém állnak. Képzeld el, Müllet Pétertől kezdve Vitray Tamáson át mindenki elautózott hozzám Pécsre úgy, hogy még autópálya sem volt.
„IGENIS, KELL LEGYEN AZ EMBERBEN EGY EGÉSZSÉGES NAGYKÉPŰSÉG AHHOZ, HOGY ÖSSZE TUDJON FOGNI NAGY NEVŰ EMBEREKET, ÉS NE LEGYEN KISEBBSÉGI KOMPLEXUSA”
– Azt mondtad, Bochkor a barátod volt.
– Igen, csak volt. Többször nálunk aludt Szigetváron. Akkor ő már a médiában dolgozott, de nem volt még ekkora sztár.
– Mi történt pontosan?
– Először csak két hétig nem beszéltünk. Aztán kerestem, de nem hívott vissza. Ismét kerestem, de megint nem hívott vissza. Majd a Republicon keresztül üzentem neki, hogy menjen a fenébe. Én egy makrancos öregember vagyok, ezek szerint ő is. Ettől függetlenül, ha később találkoztunk, megpusziltuk egymást, és pár perc múlva Dobó Katával elment balra, én pedig Topsyval jobbra.
– Ez már ilyen régi történet?
– Régi bizony. Annak idején fergeteges bulikban vettünk részt. Egerben egy szállodai szobában aludtunk, Puhl Sanyival és a Republic-kal még a jelzőtáblákat is kihúzogattuk a helyükről. Aztán elszaladt vele a ló, és nem maradt közös témánk. Kérdezted az exhibicionizmust. Igenis, kell legyen az embernek egy egészséges nagyképűsége ahhoz, hogy össze tudjon fogni nagy nevű embereket, és ne legyen kisebbségi komplexusa. Márpedig úgy érzem, hogy én is vagyok valaki. És ha nem veszi fel a telefont, akkor ne vegye.
– Fáj ez neked?
– Hogyne fájna! Ugyanakkor, ha most összefutnánk a Bochkorral itt a rádió előtt, akkor azt hinnéd, hogy hazudok. Ha találkozunk, megöleljük egymást, de már soha nem lesz olyan ez a kapcsolat, mint régen. És nem miattam távolodtunk el egymástól.
Mindenesetre 17 évvel ezelőtt, az indulásnál fontos szerepe volt. Bochkor nélkül nem biztos, hogy képernyőznék.
– Gyakran eszedbe jut Gábor?
– Mivel állandóan látom valahol, hogyne jutna eszembe. Van otthon egy vékony borosüvegem, amit dedikált. Azt írta rá: „Attila barátomnak óriási szeretettel, amiért megtanított beszélni”. Amíg jóban voltunk, mindig azzal ugrattam, hogy baromi idegesítően beszél, majd én megtanítom. Nem dobtam ki az üveget, pedig már vagy hat házat költöztem jobbra-balra. Kérdezted, fáje. Valahol megértem őt, de én biztosan nem így léptem volna.
– Azt mondtad az elején, hogy sokat fogsz mesélni Topsyról, akivel 15 éve éltek együtt.
– Eddig nem került szóba, de mindjárt mesélek.
– Pedig volt neked egy másik házasságod is.
– Az első feleségemmel 16 évig voltunk együtt. Vele kapartam ki a gesztenyét. Ő volt mellettem, amikor indítottam a műsort. Abból a házasságból született Barnabás fiam, aki már harmincéves, és Londonban él. Korábban versenytáncos volt, Emilio klipjében is táncolt. Kiment Angliába, mert pénzt akar keresni. És ugyanabból a házasságból van egy 20 éves lányom, akit neked sose fogok megmutatni, mert gyönyörű. Mercy most felvételizik az egyetemre. Ötéves volt, amikor elváltunk.
A második feleségemmel, Vermes Tímeával 5 éve házasodtunk össze, de azt megelőzően már 10 évig együtt éltünk. A Pécsi Vidámparkban vettem őt feleségül, oda hívtam az embereket. Kislányunk, Anna Lea, vagyis Buby augusztusban lesz hároméves. Ha megkérdezzük tőle, kivel fürdesz, azonnal mondja, hogy Apával. Kit szeretsz a világon a legjobban? Aput. Odavagyunk egymásért.
„EZ A PICI KIS TEREMTMÉNY AZONNAL RENDET TETT A CSALÁDBAN”
– A nagylányoddal annak idején nem volt meg ez a szimbiózis?
– De megvolt, csak akkor még én is gyerek voltam, mint most te. A feleségemmel mindig azon nevetgélünk, hogy ketten 95 évesek vagyunk, és így neveljük a gyereket. Topsy egy sznob belvárosi „tüke pécsi” lány, akit három anya nevelt. A nagymamája, nagynénje meg az édesanyja. Én pedig az a típus vagyok, aki odacsap, ha kell. Buby előtt mégsem káromkodhatok, legfeljebb annyit mondok, hogy „a kakas csípje meg”, különben ő is elkezdi tovább mondani. Ezzel a kettősséggel koordináljuk a lányunkat.
– Csoda egy ilyen kislány?
– Az bizony! Képzeld el, a volt feleségem 12 éven keresztül nem állt szóba a mostani feleségemmel. Majd amikor megszületett a gyerek, egyből azt mondta, hogy úristen, ez a baba pont úgy néz ki, mint a nővére kiskorában, azonnal adjátok ide. Megérkezett a gyerek, és azonnal rendet tett a két anya között. A volt feleségemet ma már Ági anyunak hívja a lányom. A nagylányom pedig édestestvérének tekinti a húgát. Egy pici kis teremtmény rendet tett a családban.
Topsy összetörte az autóját Szigetvár közelében, és a volt feleségem ment ki érte segíteni. Ott ölelgette, pátyolgatta.
– A másik két gyerek tett valaha szemrehányást neked a válás miatt?
– Dehogyis. A nagyfiam a válás után egy éven belül utánam jött, beköltözött velem Pécsre. A kislányomat pedig – túlzás nélkül mondom – minden áldott este felhívtam, akárhol is voltam a világban. A volt feleségem odaadta, akármikor kértük.
Topsynak 38 évesen jutott eszébe, hogy szülnie kellene. Addig el volt foglalva a főszerepekkel, és a karrierjével. Aztán abbahagyott mindent, és szült. Persze azt is úgy, hogy Csengeri Attilával lett volna egy fellépése, de már nem tudott elmenni az előadásra, mert elfolyt a magzatvize. Nagyon bugyuta a világ körülöttünk, de az egész egy picike ember körül forog. Hozzá alkalmazkodunk. Csuda! Nem tudsz huszonévesen úgy szeretni, mint ötvenévesen. Mert magadat sem ismered még. Azt sem tudod, ki lakik benned.
– Te mióta ismered magad?
– Még most sem. Nem vagyok kész.
Az ember saját magát sem ismeri. Néhány hete egy 160 kilós testőr barátom kivetette magát a tízedik emeletről, és szörnyethalt. Azt hittem, hogy ismerem. Ezek szerint nem ismertem. Pedig 10 évig járt a forgatásokra. Nem mentek a dolgai, és inkább elmenekült.
Ha róla nem gondoltam volna ezt, akkor magamat honnan ismerném? Tudod, kitől tanulok a legtöbbet? A lányomtól, aki azt mondja, hogy apa ne mérgeskedj. Azonnal észrevesz mindent.
– A veszteségekkel tudsz mit kezdeni?
– Tudok mit kezdeni, de idő kell hozzá, hogy feldolgozzam. Próbálok mentséget keresni. Az imént említett barát esetében például szerettem volna sírni, amikor megtudtam a halálhírét, de nem tudtam. Inkább azt mondtam, menjen a picsába, mert ilyen nincs, hogy csak így feladja. Szeretnivaló ember volt, tipikus példánya a „zord külső érző szívet takar”- embernek. Szeretnék úgy gondolni rá, ahogyan az emlékeimben él.
– Úgy tudom, Cipővel is jóban voltatok. Amikor turnéztatok, közös szállodai szobában aludtatok.
– Pontosan. Ki is vagyok akadva azon a bulvárhadjáraton, ami az emléke körül kialakult. Annak idején gyémántlemezt is kaptam a fiúktól a közös munkák emlékére. Cipővel nagyon jókat lehetett beszélgetni. Nem úgy volt zárkózott, hogy egy szót sem szólt, mert jókat röhögött a vicceimen. Mindig mondta, hogy de kár, hogy holnapra elfelejti ezeket, mert úgy elmondaná őket másnak. Mindig mosolygott, ha meglátott. Van olyan közös fényképünk Cipővel, ahol a 20 éves Mercy lányom akkora, mint most Buby, és ott van az ölében.
(hosszan gondolkodik)
Hogy te miket kérdezel… Hogyan tudom elfogadni a veszteségeket? Aznap, amikor Józsi barátom halálhírét megtudtam, zaklatottan feküdtem le. Elképzeltem a tragédiát, amint ugrik ki az ablakon. Reggel, amint kinyitottam a szemem, ugyanez jutott eszembe. Sajnálom, hogy nem tudtam tőle elköszönni. Más nagy veszteségem nem volt. Fiatalabb voltam, amikor anyám és apám elmentek.
„NEM SOK EMLÉKEM MARADT A GYEREKKOROMBÓL”
– Őket könnyen elengedted?
– Igen, mert nem voltunk jóban. (hosszú csend, hallgat) Erről talán elég is ennyi. Három gyerek apjaként most már tudom, hogy nem én rontottam el semmit. Nincs lelkiismeret-furdalásom. Szomjasak voltak mind a ketten… Valójában nincsenek is emlékeim a gyerekkoromból. A feleségem meséli, hogy 2 és fél éves volt, amikor ellopott egy cumit az ABC-ből, mert a szülei eltiltották tőle. Arra is emlékszik, hogy a cumiról lógott a vevőtájékoztató. Ha visszagondolok, inkább a hangoskodások jutnak eszembe.
– Korán önálló lettél?
– Nagyon korán. Amikor a szüleim elmentek dolgozni, a szomszédok vigyáztak rám, meg a rokonaim. Boldogasszonyfaiak vagyunk. Ez a falu Somogy és Baranya perifériáján található. Lassan lovas szobrom lesz a településen, mert Mindenszentekkor, ha kimegyek a temetőbe, odasereglenek hozzám a helyiek. Majd egyszer viszek nekik egy jó kis koncertet.
– A két nagy gyerekednek milyen apjuk voltál?
– Ezt inkább tőlük kellene megkérdezned.
– De nincsenek itt.
– Az biztos, hogy mindkettő rettenetesen büszke rám. Hirtelen természetű ember vagyok, de ők imádnak Benczék lenni.
– Te sosem kérdezted meg tőlük, hogy milyennek látnak?
– Szerinted megmondanák? Nyilván azt mondanák, hogy jó. A nagyfiam, ha hazajön, és együtt berúgunk, állandóan összecsókolgat, és azt mondja, ha bárki rosszul mer rám nézni, azt helyben felszántja. Aki nem jó apa, azt 25 évig nem látják…
– És milyen férj vagy?
– A volt feleségemnek a válásunk után is végig segítettem. Sokkal komolyabban, mint ahogyan azt most gondolod. Pontosan azért, hogy ha a lányomnak kinyitom a hűtőt, az aktuális évszaktól függetlenül mindig tél, tavasz és nyár legyen. Az anyja egyébként gyönyörűen nevelte. Ma már Mercy lányom is Pécsett él. Olyan férj nem vagyok, mint Somló. Ő azt mondta, minden feleségével tudna együtt élni. De szeretek gondoskodni azokról, akik az életem részei voltak. Ha valakivel eltöltesz 7-8-10 évet, majd tovább állsz, és nem foglalkozol vele többet, akkor veled van a baj. Ha 16 évig éltem az első feleségemmel, és van két gyerekünk, akkor igenis gondoskodnom kell róla.
Egyébként most épp egy olyan étteremhálózatnál dolgozik, ahol már a jelenlegi feleségemmel is voltunk fellépni. Topsy énekelt, én pedig műsort vezettem. Mindezt pedig a volt feleségem szervezte. Gyűjtöm a feleségeket. Nem kell egy?
– Köszönöm, nekem is van. (nevetünk)
– Van igazán civil lábad?
– Nincs, mert a feleségem ügyeit magam intézem. Ami azt jelenti, hogy ő ugyan a Pécsi Nemzeti Színház tagja, de ha bármelyik színház meghívja, akkor én nézem meg, hogy milyen szerep, bejárok a kurzusaira passzív tagként Hamar Júliához, Tokody Ilonához és Harazdy Miklóshoz. Mindent tudok az operáról. Tudom, hogy mit fogadhat el és mit nem. Ez egyfajta üzletág. Van egy másik láb, de az sem civil. Nagyobb koncerteket szervezek Pécsett – Demjén, Korál, Szekeres Adrien, illetve a feleségem év végi gálaműsora a Kodály Központban. Tavaly művészeti vezetője voltam a Halfőző Fesztiválnak, ahol százezer ember fordult meg. 13 évig én szerveztem a Sörmajálist, 5 esztendeig a villányi megmozdulásokat.
Megváltozott a világ, ma már nem lehet hátra dőlni és a mecénásokra várni. Az audiovizuális reklám a legerősebb, de a legdrágább. A gazdasági válság óta inkább árut adnak barterbe – telefont, garázskaput, festéket, járólapot –, lóvét már nem annyira.
A feleségemmel úgy járjuk az országot, mint Korda Gyuri bácsi és Balázs Klári. Topsy énekel, én pedig stand upot nyomok, és műsort vezetek. A kislányom két éves kora óta dumál. Ha megkérdezik tőle, mit csinál anya, ha dolgozik, azt válaszolja, énekel. És mit csinál apa, ha dolgozik? Beszél…
„A FELESÉGEM LEREKEDT A TEHETSÉGKUTATÓTÓL, EZÉRT ELKAPCSOLTAM, ÉS TÖBBÉ EGYET SEM NÉZTÜNK MEG”
– 17 éve megy a tévéműsorod, 16 évig éltél az első feleségeddel, és immáron 15 éve a másikkal. Annak idején a Szigetvári Cipőgyárhoz is ilyen hűséges voltál?
– Hűséges lettem volna, de megszűnt, pedig akkor még nem is volt gazdasági válság. Lettek kisebb cipőgyárak, és az egyiknél elkezdtem sofőrként dolgozni. Imádtam azt a melót, mert a világot bejártam egy kis kamionnal. Aztán jött egy maszek ember – Isten nyugosztalja őt is, mert már nincs köztünk –, aki engem kivásárolt a cipőgyárból.
– A rendszerváltás után?
– Igen. Én lettem az ügyintézője, a sofőrje, a kereskedelmi vezetője, mindene. Ő tanított meg engem tárgyalni. Ennek az embernek már huszonakárhány évvel ezelőtt Opel Omegája meg Mazda Cabrioja volt. Ray Ban szemüveget kaptam tőle, arany karkötőt, és nagyon sokat fizetett nekem. Roppant gáláns volt. Annyi munka volt, hogy nem győztem, ezért az öcsémet is odavittem, és itt köszön vissza a hűség: ő a mai napig ott dolgozik.
Tulajdonképpen a cipőknek köszönhetem a muzsikus barátságokat is. Demjénnek meg Frenreisz Karesznek is volt egy butikja Pesten, és vittem oda szállítmányt. Rózsi így jegyzett meg magának.
Aztán néhány hónappal később Szigetváron találkoztunk újra az Oroszlán étteremben. Épp a Kisváros című sorozatot forgatták, de ő nem emiatt volt ott. Meglátott, és csodálkozva kérdezte, hogy te mit keresel itt? Mondom, itt lakom. Mire ő: most már én is. Vett egy tanyát Szigetvár mellett, így attól kezdve minden nap együtt voltunk. Olyannyira összebarátkoztunk, hogy utána hosszú időn keresztül kizárólag rajtam keresztül jöhetett le hozzá újságíró. Rózsival a mai napig töretlen a barátság. Bármikor megkérdezhetek tőle olyat, amit soha senki, és kérhetek is tőle olyat, amit szintén senki.
– Attól fogva minden a zene körül forog az életedben?
– Már a katonaság után a zene felé fordultam. Azóta valóban ez az életem. Az igazi zene. Ezért is vagyok kiakadva ezekre a tehetségkutatókra, és azért sem hívok meg a Bencze Show-ba olyan embert, aki tehetségkutatóból jön, mert az ilyen műsorokban ülő zsűri nagy része nem ért a zenéhez. Vagy értenek hozzá, de nem foglalkoznak azzal az alapvető szabállyal, hogy minden előadónak fel kell építenie egy ívet. Nekik végig kellene zenélniük 10-12 évet ahhoz, hogy ezt az ismertséget megkapják.
Tóth Gabi mit keres egy tehetségkutatóban? Nem ismerek olyan embert a szoros baráti körömben – pedig vagyunk páran –, aki ezt a műsort megnézné.
– Nem is néztél az elmúlt tíz évben tehetségkutatót?
– Nem! Említettem, hogy bejárok a feleségem kurzusaira passzív tagként. Topsy operista, és dohányzik. Hamari Júlia a világ legkeresettebb énektanára, Japántól kezdve Kínán át mindenhonnan járnak hozzá, ezáltal nehéz elérni. A feleségemmel egy hosszúra nyúlt éjszaka után mentünk a kurzusra. Felment a színpadra, zongorakísérettel kezdte el énekelni Rosina áriáját. Mellettem ült a művésznő, és egyszer csak elkezdett köhécselni. Konkrétan lerekedt a feleségemtől, aki előző éjjel több cigarettát szívott el a kelleténél. Mondta is neki, hogy Topsykám, gyere le inkább, mert lerekedek tőled. Menj haza, pihend ki magad, és gyere vissza holnap.
Aztán eltelt hat-hét év, a feleségem a fürdőkádban áztatta magát, én pedig a nappaliban bekapcsoltam a tévét, mert kezdődött valamelyik tehetségkutató, ahol acapella hallgatták meg a versenyzőket. A feleségem nem látott semmit, csak hallotta. Minden előzmény nélkül elkezdett a fürdőkádban köhögni. Elkapcsoltam, és többé be sem kapcsoltuk.
„A KEZDETEK KEZDETÉN MEGKERESETT AZ IRIGY HÓNALJMIRIGY, HOGY LEGYEK A MENEDZSERÜK. ÚGY DOBTAM KI A KAZETTÁJUKAT, HOGY BELE SEM HALLGATTAM. ÉLETEM LEGROSSZABB DOBÁSA VOLT”
– Őrület…
– Az. Fialával beszélgettem, és kérdeztem, mi a véleménye a tehetségkutatókról. Azt mondta, figyelj, Bencze, tudod mi az abszolút pech? Ha a tiszavirágnak rossz napja van. Én ehhez tartom magam. Mivel háromhavonta vettem fel a műsoraimat, már csak azért sem mernék meghívni senkit közülük januárban, mert márciusban már nem biztos, hogy emlékeznének rájuk.
Koromból kifolyólag a barátaim főleg a nagy generáció tagjai közül kerülnek ki. De a nagy generáció közelsége miatt sokan keresték a társaságomat a középgenerációból is. Back II Black, United, Bon-Bon vagy az Irigy Hónaljmirigy. Róluk mindjárt mesélek majd egy jó sztorit, de előtte befejezem ezt a gondolatmenetet. Folyamatosan zenészek között voltam, és látom, hogy most éhen halnak. Nem ezekre a szerencsétlen hajótöröttekre kellene haragudnom, akik egy év múlva már sehol nem lesznek, hanem azért haragszom, mert a középgeneráció nincs. Vannak az új gyerekek, akik jönnek-mennek, és elveszik a középgenerációtól a fellépési lehetőséget, pedig nekik kellene az új dalokat írniuk. És sokszor a zenészek a villanyszámlájukat alig tudják befizetni. A nagy generációnak megvan az egzisztenciája, nekik már nem kell lemezt csinálni. Ezért is haragszom erre a helyzetre.
– Milyen sztorid van az Irigy Hónaljmirigyről?
– Somlót hazahoztuk Skandináviából, és a Mex együttessel közösen csináltam az országos turnéját. Mirigyék hoztak nekem egy demo-kazettát, hogy hallgassam meg őket. Azt akarták, hogy én legyek a menedzserük. Somlónak akkor valami szakadt Opel Cabrioja volt, azzal mentünk, néztük a borítót: Irigy Hónaljmirigy, milyen hülye név ez, és azzal a lendülettel kidobtam a nyitott autóból a kazettát. Életem legrosszabb dobása volt.
– Megütötte a fülemet egy mondatod, amikor a háromhavonta történő forgatásokról beszéltél – múlt időben. Miért a múlt idő?
– Amióta megszűnt a Hálózat TV, egyik országos csatornához sem tudok bekerülni. Ugyanakkor van 800 rész, amiből bőven van mit megismételni. Most előszedem a régebbi műsorokat.
„…EZEK EL SE TUDJÁK KÉPZELNI, HOGY CELEBEKKEL IS LEHET NORMÁLISAN BESZÉLGETNI. ÉN TUDNÉK. CSAK NEM TUDOM BEBIZONYÍTANI”
– Haragszol a kereskedelmi tévékre?
– Nem, mert nem vagyok odavaló. 13 évig vezettem a Somogybabodi Fesztivált, 20 ezer embert üvöltettem rendszeresen. Aztán, amikor a kereskedelmi tévék elkezdtek burjánzani, szólt a szervező, hogy jönnek az RTL-től a sztárok, meg kellene őket interjúvolni. Odajöttek, és lövésem sem volt, hogy ki kicsoda. A közönség ugyan kért tőlük autogramot, de tényleg nem tudtam, kik ezek. Nem is kellett többet mennem a fesztiválra....
Akármilyen rutinom van, nem tudok beszélgetni egy pékkel, aki sztár lett. Imádom a kenyeret meg a kiflit, de nem tudok mit kezdeni velük.
– Mi van a közszolgálati adókkal?
– Próbáltam bekerülni a Magyar Televízióba, de félúton mindig elakadtak a tárgyalások. Valakinek a valakijének kellene lennem. De nem vagyok senkinek senkije. Pedig úgy képzeld el, hogy Demjéntől kezdve mindenki írt ajánlólevelet, hogy a Benczének oda be kellene kerülnie. Nem érdekelte őket. Hozzá kell tennem: az ajánlóimon kívül a szakma nem erőltette különösebben, hogy országos tévébe kerüljek, mert abban az esetben elvesztenék a legjobb emberüket vidéken. Gondolj csak bele, ez a legkényelmesebb. Eljönnek Pestre a Pódiumra forgatni, és a vidék összes tévéjében lemegy a műsor. Megspórolnak egy nagy kört.
– Bosszant, hogy országos televízióban még nem próbálhattad ki magad?
– Hogyne bosszantana! Minden nagyképűség nélkül mondom, hogy százszorta jobban meg tudnék csinálni interjúkat, mint azok, akik ott vannak. Azok nem beszélgetések, amiket ott látunk. El sem tudják képzelni, hogy celebekkel is lehet normálisan beszélgetni. Én tudnék. Csak nem tudom bebizonyítani.
„NEM A HALÁLTÓL FÉLTEM, HANEM A TOLÓKOCSITÓL”
– Van valami, amiről még nem beszéltünk.
– Az agydaganatom?
– Pontosan.
– Nem is olyan fontos ez. Olyan régen volt már!
– Pedig a weboldaladon is érintve van a történet. Sz. Koncz István barátod rólad szóló írásából idézek: „Ott voltam a pécsi klinikán, amikor megmondták neki, hogy agydaganata van. December közepe volt, azt hiszem. Az azt követő szilvesztert együtt töltöttük, az egyik lábát addigra már nem tudta mozgatni, lakkcipő volt rajta, máig előttem van, ahogy próbálja húzni maga után. Majd a szívem szakadt meg…”
– 1994-ben volt egy meningeomám, ami bárhol máshol elfért volna a szervezetemben, de a fejemben az agyhártya és a csont között elnyomta a mozgásközpontokat és lebénult a jobb oldalam. Karinthy Marci mesélte, hogy a nagypapájáé is pont ilyen volt. Karinthy Frigyes ebből az „élményéből” írta az Utazás a koponyám körül című regényét. Őt ébren műtötték, mert az agyban nincs fájdalomérzet. Engem elaltattak, majd hat szögben kivettek egy csontot, eltávolították a daganatot, visszarakták a csontokat, és bevarrták a sebet. Hétfőn operáltak, pénteken pedig már otthon voltam. És visszajött minden abban a pillanatban, ahogy magamhoz tértem. Szerencsém volt. Heten voltunk bent, és azóta már öt temetésen voltam. Ha nem jóindulatú a daganat, meghalsz, nincs több verzió.
– Halálfélelmed volt?
– Érdekes, mert nem a haláltól féltem, hanem attól tartottam, hogy egy tolókocsiban, szívószállal a számban nézek majd ki a fejemből. Az orvosok ugyan kilencven százalékra mondták, hogy jóindulatú lesz a daganat, de nem lehetett biztosra menni.
– Gyakran eszedbe jut ez az időszak?
– Akárhányszor a tükörbe nézek. (nevet) Azóta ugyanis megáll a fejemen a víz. Hullámos lett az egész fejem attól, hogy kivették a csontot, és már csak így tudták visszatenni. De legalább élek. Gondolj csak bele, mennyi minden kimaradt volna, ha mégsem jóindulatú az a tumor. Eleve utána kezdődtek a műsorok. Nem beszélve a magánéletemről.
Jó, hogy így alakult. És különben is. Még sok dolgom van. Az elsődleges, hogy fel kell nevelnem Bubyt.


