A legtöbb könnyet biztos, hogy Dorogi Gabriella csalta az televíziónézők szemébe az elmúlt években. Megindító történeteit milliók követik figyelemmel hétről-hétre a Naplóban. Róla azonban keveset tudunk. Egyszer mesélte, hogy ha már végképp telítődött a hétköznapok zajával, magára zárja egy kerepesi úti templom ajtaját, és az üres épületben játszik az orgonán. Egyébként ritkán mesél, pedig egy környéken lakunk. (Furcsa, hogy pont azokkal találkozom a legkevesebbet, akikkel szinte szomszédok vagyunk…) Ezúttal nála találkozunk, ám mielőtt leülnénk, csöngeni kezd a telefonja. Türelmet kér, mert a hívás fontos. Amint hallom, belsőépítészetről beszélnek.

–Tanácsot kértek?

– Egy ismerősöm hívott, akinek már terveztem kávézót, és éttermet is. Picit megfáradtak a bútorai, és át kellene őket húzni. Enteriőr-tervező vagyok, erről hivatalos papírom is van.

– Gyakran futnak be hozzád ilyen jellegű hívások?

– Előfordulnak. És olyanok is, hogy azt kérdezik: „Gabika, hogyan szoktad a marhapörköltet csinálni?”

– Maradjunk egyelőre a belsőépítészetnél… Meg tudnál belőle élni, ha nem lenne a televíziózás?

– Amennyiben csak ezzel foglalkoznék, és ráfeküdnék, akkor igen. De ahhoz, hogy valamit felépítsek, valami mást le kell építeni. Márpedig én szeretek televíziózni. Csak a kreativitásommal nem nagyon tudok mit kezdeni. Már számtalanszor átalakítottam a saját lakásomat, és terveztem egy bútorcsaládot is.

– Ez jól hangzik.

– Igen, de meg kell várnom, hogy újra dübörögjön a gazdaság, mert ez nem a legkedvezőbb időszak.

– Mi kellene hozzá?

– Legfőképp az, hogy legyen pénzük az embereknek. Nem a gyártáshoz kellenek az anyagiak, mert minden csapatom megvan a gyártáshoz, a fizetőképes kereslet hiányzik. Így aztán próbálok Ausztrália, és az Emirátusok felé nézelődni.

– Hogyan jött egyáltalán az enteriőr-tervezés?

– Szerettem volna egy másik lábat növeszteni. Mivel gondolatban mindig mindenki lakását átalakítottam, ez tűnt kézenfekvőnek. Ha barátokhoz mentünk házavatóra, nem úgy viselkedtem, mint egy illedelmes kislány, aki tátott szájjal dicsér mindent, hanem inkább rendezkedtem. A végén már úgy mentünk vendégségbe, hogy előre figyelmeztettek, „légy szíves ne bonts falat”. Odahaza is én varrtam a függönyöket, a párna-, és az ágyneműhuzatot, ezért mindenki noszogatott, hogy ha ennyire bennem van ez, akkor papírozzam le. Megfogadtam a tanácsukat.

„NEM TUDOM MEGMONDANI, MIKOR VOLT UTOLJÁRA SZABAD HÉTVÉGÉM”

– A szerencsésebb televíziósok közé tartozol, hiszen a Naplóban hetente egy anyagot készítesz, vagyis mindössze havi négy riportért kapod a fizetésedet.

– Ez így nagyon le van egyszerűsítve, és nyilvánvalóan mindenki cserélne is velem. Úgy viszont már nem biztos, hogy kapós az állásom, ha elárulom, hogy minden hétvégén dolgozom. Az idejét sem tudom, mikor volt utoljára szabad hétvégém. De ez nem zavar.

– A családtagjaidat sem?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak ebből kisebb súrlódások, de mára ők is megszokták, nem tesz senki szemrehányást. Sokat változott a világ. Ma már nem olyan szabályok szerint élnek az emberek, hogy hétfőtől péntekig nyolctól négyig dolgoznak. De mint mondtam, nem panaszkodom, hiszen roppant szerencsés embernek tartom magam. A Napló az egyedüli olyan műsor a médiában, ahol azt csinálhatom, amit szeretek, és senki nem szól bele. A legnagyobb fizetsége a munkának a szabadságom, és nem az a négy anyag, amit havonta le kell forgatnom. Arró nem is beszélve, hogy a heti egy anyag nem azt jelenti, hogy hetente egy napot dolgozom, hanem azt, hogy egy 10-15 perces riportot egy hétig készítek. Legtöbbször én hozom az ötletet, de időnként persze kapok témákat azzal az indokkal, hogy ezt azért kell nekem csinálnom, mert én tudom igazán megszólítani az embereket. Valójában ma már nem is keresem a történeteket, hanem azok találnak rám. Valószínűleg nekem az a dolgom, hogy a problémás körülmények között élő embereknek segítsek, róluk forgassak. Az ő példájukon keresztül hívom fel mások figyelmét arra, hogyan kell hozzáállni az élethez, hogyan lehet tanulni belőle, és miként lehet felállni a padlóról. Békében vagyok önmagammal, mert elfogadtam, hogy ezekkel a riportokkal nekem dolgom van.

– Azok, akik nehéz sorsú emberekkel foglalkoznak, sokszor küzdenek azzal, hogy túlzottan azonosulnak mások problémájával. Téged menynyire visel ez meg? Vagy már immunis vagy?

– Nem vagyok immunis. Minden tragédiával foglalkozó riportomba belehalok. Ha nem így lenne, nem is tudnám hitelesen átadni a nézőknek a riportalanyok történeteit. Nagyon sok olyan filmet forgattam, hogy magam is sírtam közben. Aztán persze tovább kell lépnem, nem élhetek együtt a mások problémáival. De hiszem, hogy az általam bemutatott történetekkel magam is gazdagabb leszek. Tanítottam a TV2 Akadémián, és korábban egy újságíró iskolában, ahol mindig azt mondtam: ez egy olyan szakma, ahol a munkám minőségének hatvan százalékát az teszi ki, hogy én milyen ember vagyok, és mit hoztam magammal otthonról. Húsz százalékot meg lehet tanulni, és a maradék húsz százalékot adja hozzá az élet. Kicsit olyan ez a szakma, mint a színészet. A színész is akkor tud hiteles lenni, ha nem műkönnyek jönnek, hanem egy belülről fakadó érzés miatt sír a színpadon. Igenis, bele kell halni a szerepbe, aztán pedig muszáj továbbmenni.

– Amikor tovább lépsz, teljesen lezárod magadban a témát? Akkor sem kavar fel többé a történet, ha újra jelentkezik a korábbi riportalany?

– Nem. Kollégáktól én is hallottam olyan esetekről, amikor a megszólaltatott rászállt az újságíróra, és folyamatosan hívogatta őt, panaszkodott. Velem ilyen soha nem fordult elő. Olyan természetesen van, aki szerepelni szeretne, és nehéz vele megértetni, hogy nem lehet mindenki problémájával foglalkozni. De ez is ritka. Nagyon sok riportalannyal tartom a kapcsolatot. Innen nézve nem zárom le. De hiszem, hogy ezt a munkát nem is lehet csak riporterként csinálni. Ehhez én is kellek. Az érző, sebezhető ember.

– Szintén kollégáid mesélték, hogy ebben a szakmában nehéz megúszni, hogy ne találjon meg egy-egy eszelős…

– Pályafutásom során egyetlen olyan híres ember volt, akinek a családja hónapokkal, sőt, évekkel a találkozásunk után is sokszor keresett, hogy ilyen-olyan eseményekre menjek el. Főleg az emlékkoncertekre. De még ez is elviselhető volt. Kérdezted, hogyan védekezem mások problémái ellen. Van egy trükköm. Elképzelek egy buborékot magam köré, amin csak az jön be, amit én szeretnék…

„PONTOSAN AZÉRT VAN HELYÉN AZ ÉRTÉKRENDEM, MERT FALUN NŐTTEM FEL”

– Férfiak sem találnak meg?

– De, ők igen. (mosolyog) Gyakran kapok levelet a közösségi oldalon. Sőt, korábban a TV2-es email címemet is kinyomozták, és oda is írtak. Egyszer például kaptam egy levelet, amelyben mindössze egy kérdés állt: Hogyan lehetne azzal a jó lábú riporterrel levelezni? Akkor mérges lettem, és úgy gondoltam, ha valaki ennyire bunkó, arra válaszolok. Visszaírtam, hogy úgy lehet azzal a jó lábú riporterrel levelezni, ha udvariasan megszólítja, bemutatkozik, és normálisan megkérdezi, hogy válaszolnék-e a levelére. Azóta ez a férfi nagyon jó barátom lett. Soha semmi nem volt közöttünk, de egy mély emberi kapcsolat alakult ki.

– Hogyan közelednek hozzád az udvarlóid?

– Legtöbbször ebédelni, vacsorázni, vagy kávézni hívnak. Olyan is van, aki leírja, hogy milyen hatással vagyok rá, és amikor megköszönöm a kedvességét, elcsodálkozik, hogy egyáltalán válaszoltam. Amúgy az egy furcsa tévhit az emberekben, hogy azt gondolják: aki a tévében szerepel, az nem is itt él közöttük. Annak idején, amikor ide költöztem a zuglói piac mellé, és vásárolni mentem, megkérdezték, van-e nálam rejtett kamera. Majd mikor beálltam a hentespult előtt kígyózó sorba, akkor az eladó elcsodálkozott, hogy főzök. De hát könyörgöm, nem ez a természetes? Gyere, nézz be a konyhába, ott van tizenvalahány üveg lekvár, mindet én főztem. Szeretek háziasszony lenni, ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más. Főleg vidéken csodálkoznak rám, de ott mindig másként néznek az emberre.

– Pedig magad is vidékről származol.

– Paks mellett, egy kis faluban, Dunaszentgyörgyön nőttem fel. Paksra jártam gimnáziumba, zeneiskolába. Csodálatos gyerekkorom volt, millió dolgot csináltam egyszerre. A verseim már diákkoromban megjelentek a helyi újságban. Zongorázni tanultam, zeneiskolába jártam, hétvégén templomban orgonán kísértem az esküvőket, amivel egy kis zsebpénzt gyűjtöttem. Télen korcsolyázni jártunk a húgommal, apukám vezetni tanított. És rengeteg időt töltöttem a könyvtárban. Nem cserélném el semmire a gyerekkoromat.

– Maradt benned valami a vidéki lányból?

– Nagyon is. Az értékrendem annak köszönhető, hogy falun nőttem fel, a szüleim pedig meglehetősen szigorúan neveltek. Az otthonról hozott szemlélet pedig reményeim szerint életem végéig elkísér. Ezek a történetek is, amelyekkel hétről-hétre a képernyőn foglalkozom, arra jók, hogy helyén tartsák az értékrendemet.

– Korán férjhez mentél?

– Igen. Nem voltam még húsz éves, amikor egy házibuliban megismerkedtünk a későbbi férjemmel, és nem töltöttem be a 23-at, amikor összeházasodtunk.

– Meddig éltetek együtt a férjeddel?

– Tizenhat esztendeig. Hét éve költöztem el.

„MINDEN, AMITŐL FÉLTEM, MEGTÖRTÉNT VELEM. ELKÉPZELTEM, HOGY ESTÉNKÉNT EGYEDÜL GUBBASZTOK MAJD A NAPPALIBAN A KANAPÉ SARKÁN, ÉS ÍGY IS LETT…”

– Minden embert megvisel a válás. Nálad mennyi ideig tartott, amíg öszszeraktad magad?

– Két év kellett hozzá. Az eleje szörnyű volt. Minden, amitől féltem, megtörtént velem. Elképzeltem, hogy majd itt fogok egyedül gubbasztani a nappali sarkában, a kanapén, és úgy fogok esténként sírdogálni. Pontosan így történt. Aztán attól féltem, hogy elveszítem a barátaimat, és egyedül maradok. Két embertől eltekintve ez is bekövetkezett. Aztán rájöttem, nem arra kell gondolnom, amit nem szeretnék, hanem arra, amire vágyom.

– A te döntésed volt, hogy eljössz?

– Igen.

– Mennyi ideig gondolkodtál azon, hogy megtedd?

– Évekig. Ma már tudom, hogy ha két ember között nem úgy működnek a dolgok, ahogy szeretnék, és húzzák a szétköltözést, egymástól veszik el az időt. Azt az időt, ami egyébként arra lenne jó, hogy megtalálják azt, aki valóban kiteljesíthetné az életüket. Minden hezitálás egyfajta önzés, ami nyilvánvalóan félelemből táplálkozik. Mert a régi mégis csak biztos, és hát ugye ott van a kényelem…

– Az új kapcsolat szempontjából nehéz volt az újrakezdés?

– Nehéz, mivel roppant határozott egyéniség vagyok. Mindig is tudtam, hogy olyan férfire van szükségem, akire fel tudok nézni, akire büszke lehetek. A korábbi próbálkozások épp azért nem sikerültek, mert mindig én voltam az erősebb. És miután az átlagnál erősebb nő vagyok, nehéz olyan férfit találni, aki nálam is erősebb karakter. Ma már békében vagyok a világgal, és önmagammal is, boldog párkapcsolatban élek. Hiszem, hogy ha szeretem az életem, az is szeret engem.

– Már gyerekként is ilyen erős karakter voltál?

– Igen. Mindig volt bennem egy erős bizonyítási kényszer, hogy én igenis jó vagyok, tehetséges vagyok, és méltó vagyok arra, hogy szeressenek.

– Kinek akartál bizonyítani?

– Mindenkinek. A szüleimnek, a tanáraimnak… Ez egy bizonyos ponton túl már káros, de az is időbe telt, mire rájöttem, hogy elsősorban önmagamnak kell megfelelnem.

„NÁLUNK ODAHAZA NEM VOLT DIVAT KIMUTATNI AZ ÉRZELMEINKET, AZT SEM MONDTUK EGYMÁSNAK, HOGY SZERETLEK”

– Amikor elváltál, sokat beszélgettél a szüleiddel? Ismerték a részleteket?

– Időnként anyukámmal, és a húgommal beszélgettem. Apukám az ilyenekhez túl konzervatív. Nem szoktunk a szüleimmel a magánéletről beszélni.

– Miért?

– A szüleimmel kicsit konzervatív volt a kapcsolatom. Nálunk nem volt divat kimutatni azt, hogy mennyire szeretjük a másikat. Soha nem mondták a szüleim, hogy szeretnek, vagy büszkék rám. Éreztették, de nem mondták. Ehhez képest én pont ellenkező módon nevelem a fiamat, Andrist, aki 15 éves. Mindig elmondom neki, mennyire szeretem, és azt is, hogy büszke vagyok rá. Mindazt, amire gyerekként vágytam, és nem kaptam meg, most megkapja a fiam.

– Te sem mondtad a szüleidnek, hogy szereted őket?

– Az apukám egyszer kórházba került, és amikor megláttam a kórházi ágyon, akkor ez kibukott belőlem, ő pedig sírni kezdett. Tulajdonképpen nekem is furcsa volt apunak ezt mondani. Pedig azután, hogy elköltöztem otthonról, bárkinek ki tudtam mutatni az érzelmeimet. Gyerekkoromban mindig mindenben a szüleimnek akartam bizonyítani. Úgy gondoltam, ha ügyes leszek, csak megdicsérnek. És valóban topon is voltam: a rajzaimat elvitték kiállításra, három hangszeren játszom, mindig jó tanuló voltam. Alsó tagozatos koromban már a fogalmazási füzetemet elvitték a „nagy” iskolába, hogy megmutassák másoknak, hogyan kell egy fogalmazást megírni. Ha az volt a házi feladat, hogy gyűjtsünk tájszavakat, akkor én nem elégedtem meg csak a kifejezésekkel, hanem abból is fogalmazást írtam… Mindig bizonyítani akartam, hogy ügyes és okos vagyok. Aztán a faluban másoktól hallottam, hogy nagyon büszkék rám, csak nekem nem mondják, „nehogy elbízzam magam”…

– Milyen életet képzeltél magadnak? Volt valamilyen jövőképed?

– A jövőképem abból állt, hogy jó feleség leszek, nevelem a négy gyerekem, és mindig lesz a spájzomban befőzött lekvár, és házi savanyúság.

– A lekvárt láttam a spájzban. Savanyúság is van?

– Nincs. Csak lekvár.

– És a négy gyerekből is csak egy lett.

– Felesleges azon bánkódni, hogy így alakult. Az adott pillanatban az adott körülmények között mindig a legjobb döntést hoztam. Az önsajnálat és a múltba révedés hihetetlenül sok energiát visz el. Ezt az erőtartalékot inkább arra fordítom, hogy előre menjek, és hasznos dolgokat hozzak létre. Azon sem siránkozom soha, ha az utolsó pillanatban lemondanak egy riportot. Inkább keresek más megoldást.

– Könnyen megnyílnak az ajtók a neved hallatán?

– A visszajelzések alapján igen. Megbízható, egyenes ember vagyok, soha senkit nem vertem át, nem hoztam kellemetlen helyzetbe. Ha kényes téma adódik, felajánlom a riportalanynak, hogy jöjjön be a tévébe, és nézzen bele az anyagba, mielőtt adásba kerülne. Nem játszhatom el az emberek bizalmát. Az luxus lenne. Sokszor ezért kapok exkluzív nyilatkozatokat. Annyiszor hallottam már, hogy „ha maga jön, akkor rendben van”. Azt hiszem, ez a legnagyobb elismerés.

– Kitől kaptál utoljára ajándékot?

– A fiamtól. Ahányszor elmegy a piacra reggelit vásárolni, annyiszor hoz virágot nekem. Minden alkalommal. Persze ez a szombatokra igaz, de valódi kis gentleman. Legutoljára egy kislánnyal ment korcsolyázni. Kikísértem őket a kapuhoz, visszafordult, megfogta az arcomat, majd azt mondta: „szeretlek szép szőke anyukám…”

– Ezek szerint neki már nem lesz gondja az érzelmei kimutatásával.

– Ez biztos. Pedig kamaszkorban van, tombolnak a hormonjai, mégis olyan verset írt nekem anyák napjára, hogy percekig nem tudtam szóhoz jutni. És ami ennél is nagyobb érdem, hogy megengedte, hogy a Facebookra kitegyem. Ezt kevés már csajozó kamasz fiú engedné. Andris egyébként 4 éves kora óta dzsúdózik, 3 évesen úszott, 3 és fél évesen állt először sílécre. Minden áldott nap van edzése. Neki az egész általános iskolai élete erről szólt. Ő is bizonyító alkat: ha eredményei vannak, nagyon szeret járni, amikor nincsenek, abba akarja hagyni.

– Anyásabb, vagy apásabb?

– Mindkettőnket egyformán szeret. Az apjára is ugyanúgy csimpaszkodik, mint rám. Erről elmesélek még egy történetet. Nyáron Pakson voltak strandon a barátnőjével. Gondolj bele, egy lánnyal. Épp csak beugrottam hozzájuk, hogy lássam őket. És akkor a csupa izom gyerekem mindenki szeme láttára kiugrott a vízből, ott csimpaszkodott rajtam, és csöpögött rólunk a víz… És ez olyan jó…

– Féltékeny rád?

– Már nem. Volt idő, amikor igen, és azt mondta, megvédi anyát. A párommal kezdettől fogva szeretik egymást. Mindig azt mondtam neki, hogy az embernek egy szíve van, de két irányba tud szeretni. Máshogy szeretjük a gyerekünket, mint a szerelmünket. Jó, hogy ilyen bensőséges lett a kapcsolatunk.