Már a telefonban azt kéri, hogy az irodájában találkozzunk, ami tulajdonképpen egy lakás is. Az újlipótvárosi „Havas rezidencia” egyik pihenőszobájában még franciaágy is van. Délelőtt tíz óra, de állítólag már hajnal óta dolgozik. Írt. Arcán a jól ismert blazírtság, csak a szemén látom, hogy még ébren van. Néha ugyanis pislog…

– Amikor megérkeztem, két-három fiatal ment el az irodából, fiúk és lányok vegyesen. Kik voltak ők?

– A tanítványaim. Dolgoztunk.

– Ezek szerint a tehetséges, rátermett tanítványainak munkát ad?

– Mint a jó cserkész; ott segítek, ahol tudok. Annak idején a Mokkában is a tanítványaim szerkesztettek. De nem tudok olyan helyre menni, ahol ne lenne legalább egy régi diákom. Sváby és Kereszty is mellettem kezdte a szakmát a rádióban.

– Mások, akik nem voltak a tanítványai, kérnek öntől segítséget?

– Manapság a mi szakmánkban nem szokás tanácsot kérni.

– Régebben ez jellemzőbb volt?

– A Magyar Rádióban hosszú évekkel ezelőtt fantasztikus műhelyhangulat uralkodott. A 168 óránál Mester Ákossal bevett szokásunk volt, hogy alaposan átbeszéltük a műsorokat és tanácsot adtunk a kezdőknek. Hagyomány lett abból, hogy szombatonként a Kispipában együtt ebédel a stáb. Ma már ilyesmi nem létezik. Sőt! Őszintén szólva, az elmúlt húsz évből nem emlékszem olyan esetre, amikor egy televízió műsort visszanéztünk, vagy elemeztünk volna. Pedig én aztán mindenütt feltűntem, ahol ember megfordulhat: királyi televízió, RTL, TV2. Ma az ember bemegy a stúdióba, megcsinálja a műsort, aztán hazamegy. Persze sokan bratyiznának velem, de már a korom miatt sem megyek bele ezekbe a haverkodásokba.

„AZT HITTEM, A RÁDIÓBÓL VISZNEK MAJD A TEMETŐBE”

– Hiányzik a rádió?

– Valamikor azt hittem, hogy a rádióból visznek a temetőbe. Mindig azt álmodtam, hogy hajnali fél ötkor megszólal a Rákóczi-induló, majd azt mondom a mikrofonba: Jó reggelt kívánok, a Reggeli Krónika mikrofonjánál Havas Henrik. Nem viccelek, csak a rádióval álmodtam! Manapság, ha a Kossuthra kapcsolok, rosszul vagyok, annyira borzalmas, amit ott művelnek. El sem hiszem, hogy valaha ott dolgoztam. Ma már semmilyen érzelmet nem vált ki belőlem, ha végighajtok a Bródy Sándor utcán.

– Mikor álmodott utoljára a rádióval?

– Évekkel ezelőtt. De az is rémálom volt! Ment a Rákóczi-induló, én meg nem voltam a stúdióban.

– Késett el valaha műsorból?

– Rádióból soha. A televízióból is csak egyszer a huszonöt év alatt. A szokásosnál negyedórával később érkeztem a Nap TV épületébe. Szerencsére nem történt baj, mert mire elmondták a híreket, ott ültem a stúdióban. Egyébként a mai napig ébresztőóra nélkül kelek. Öt óra előtt tíz perccel mindig fenn vagyok.

„HAZUDIK, AKI AZT MONDJA, NEM ÉRDEKLI A PÉNZ”

– Árulja már el, hogy mi hajtja még? A szakma iránti tisztelet és szeretet, vagy az érte járó pénz?

– Mindkettő. Aki azt mondja, hogy a pénz nem érdekli, hazudik. Igaz, hogy én már nem vagyok rászorulva, de a pénz értékmérő is. Nekem nem mindegy, hányszorosát kapom annak, amit a pályatársaimnak fizetnek.

– Nem csinál titkot abból, hogy jól keres. A rádióban is a„megfizetett” kategóriába tartozott?

– Igen. 1979-ben kerültem a rádióba. Az elején még 25 százalékkal kevesebbet kerestem, mint előtte művezetőként a Volánnál. Három hónap múlva azonban már ennek a többszörösét vittem haza. Minden felkérést elvállaltam. Dolgoztam az ifjúsági rádióban, írtam novellát, reklámszöveget, sőt még mesét is. Amit megrendeltek, azt jó iparos módjára megcsináltam. Úgy emlékszem, soha nem voltak anyagi gondjaink. Talán csak egyszer, 1981-ben. Zalakarosra mentünk nyaralni és kölcsönkértünk anyósomtól kétezer forintot. Soha többé nem kértem kölcsön.

– Öntől sem kérnek?

– Dehogynem! Tőlem gyakran.

– Olyankor ad?

– Sajnos. Pedig már sokszor megfogadtam, hogy ellenállok, mert néhányszor pórul jártam. Most éppen négymilliót adtam az egyik ismerősömnek.

– Gazdag ember Havas Henrik?

– Attól függ, mit értünk gazdagságon. Nemrégiben Moszkvában jártam, ahol a 600-as Mercedes a középkategória. Ahhoz képest az én Volvo S80-asom szerény autó. Az Oroszországban látott villákhoz képest a kisoroszi nyaralóm szegényes vityilló. Magyarországi viszonylatban azonban nem panaszkodhatom. Gyakorlatilag mindenre van pénzem. Az ország első három legjobban fizetett műsorvezetője között vagyok.

– Ki a másik kettő?

– Az most nem érdekes. Nekem már nincs mitől tartanom. Vannak ingatlanjaim, félretett pénzem is, egyáltalán nem kellene dolgoznom. De ráérek még nyugdíjba menni. Persze néhányszor eljátszottam a gondolattal, hogy hagyom a fenébe az egészet, veszek Madeirán egy házat és leteszem oda a fenekem.

Olvasnék, zenét hallgatnék, napoznék.

– Kibírná?

– A feleségem szerint nem. Ő már csak tudja! Minden évben számon kérem önmagamon, hogy miért választottam ezt a pályát. Bármikor képes lettem volna abbahagyni.

– Az autók iránt nincs nosztalgiája?

– Néhány éve szenteste délutánján a Hungária körúton ketten szerencsétlenkedtek egy lerobbant Fiat mellett. Olaszok voltak, a töltéssel volt probléma. Kicsit összekentem magam, de negyedóra alatt megjavítottam a kocsit. Természetesen elfogadtam a kezembe nyomott ötszáz forintot. Akkor se jövök zavarba, ha az unokáim biciklijét kell megjavítani.

„EZ VOLT AZ ÁRA A RENGETEG MELÓNAK...”

– Több unokája is van. Jobb nagypapa, mint amilyen apa volt?

– Jobb. Csapnivalóan rossz apa voltam. Mindössze 23 éves voltam, amikor megszületett a fiam. Két évvel később jött a lányom. Talán abban az időszakban dolgoztam a legtöbbet. Egyrészt azért, hogy megéljünk, másrészt azon igyekeztem, hogy ne kelljen a szüleinktől pénzt kérni.

– A gyereknevelésből nem vette ki a részét?

– Nem. A Volánnál három műszakban dolgoztam, majd később a rádióban is éjt nappallá téve hajtottam a melót. A feleségem nevelte a gyerekeket. Nem voltam jó apa. Ebben a tekintetben apámra ütöttem. Az öreg nagy reményű futballista volt a második világháború előtt, majd jött a katonaság, illetve a hadifogság, és fiatalon félbeszakadt a pályafutása. Abban reménykedett, hogy én majd valóra váltom az álmait, és futballsztár leszek. Engem viszont marhára nem érdekelt a foci, ráadásul tehetségem sem volt hozzá. Amikor apám megtudta, hogy kosárlabdázom, teljesen megőrült. Onnantól kezdve nem foglalkozott velem. Mintha a világon se lettem volna.

– Fájt ez?

– Dehogy fájt! 12 évesen rájöttem, hogy magam irányíthatom az életemet. Apámat még az sem izgatta, hogy nem vettek fel az egyetemre. De én talpraesett kölyök voltam, tudtam, mit akarok. Azt hittem, a fiam is hasonló típus lesz, és hozzám hasonlóan tudja majd, hogy mihez kezdjen az életben. Sajnos nem így történt. A gyerekeim a mai napig számon kérik rajtam, hogy miért engedtem őket ennyire szabadon.

– Milyen a kapcsolata a gyerekeivel?

– A lányommal minden nap beszélek. A fiam pedig máig nehezményezi, hogy vele kevesebbet foglalkoztam, mint a húgával. Ezzel együtt vasárnaponként együtt vagyunk, olyankor mindig az anyjuk főz. Talán nem vagyunk ideális család, de ez volt az ára a rengeteg melónak.

– Bánja ezt utólag?

– Vagyok annyira önző, hogy nem.