„Igen, azok legendás pillanatok voltak, amikor kinyitottam a rádióban egy szekrényt, és ott voltak egymás mellett feliratozva a mikrofonszivacsok Antal Imrétől Kudlik Júliáig. És az is, amikor Obersovszkyval elröhögtük a híreket a Danubiusban. Pontosabban csak én röhögtem el, Ő csak fetrengett…”
Az, hogy Gyurival egyszer interjús keretek között is beszélgetni fogok, már akkor világossá vált számomra, amikor beköltöztem közös irodánkba, ahol egy évig ültünk egymás mellett. Főhősünk ugyanis akármikor kezdett mesélni szakmai életéről, szájtátva hallgattam a legendás sztorikat. Nemcsak én, hanem azok is, akik épp a szobánkba tévedtek.
Gyuri ugyanis fiatal kora ellenére utolsó mohikánja annak a generációnak, akik még valóban legendáktól tanulhatták e szakmát, és legendákkal is dolgozhattak.
A rádiózás alapjait a Magyar Rádióban sajátította el, hangját a Petőfin, a Kossuth-on, az egykori Danubius és Calypso adókon is hallhattuk. Aztán ő volt Magyarország legfiatalabb főszerkesztője, amikor 22 esztendősen átvette a Duna Televízió sportosztályának irányítását. Később a Magyar Televízióban – többek között – Knézy Jenő főnöke lett a TeleSport élén, majd az RTL Klubon, szintén főszerkesztői minőségben olvasta a sporthíreket Erős Antónia mellett a Híradóban. Mi a Story4-nél dolgoztunk együtt, ahol szintén főszerkesztő immáron hét éve. Nem mellékesen a Zengő Motorsport csapatmenedzsere, az egyéb érdemek közül az ő nevéhez fűződik Michelisz Norbert felfedezése. A magánéletét tekintve pedig Peller Mariann férje, közös kisfiuk, Kornél büszke édesapja.
– Amikor megszületett a kisfiatok, több újságcikk is megjelent, de volt egy különleges című anyag az egyik napilap címlapján „Szia, Kornél!” felirattal. Ekkor azt mondtad, a történelem ismétli önmagát. Amikor te születtél, az miért volt érdekes az akkori sajtónak?
– Van egy cikkem otthon, ami 1972-ben született. Akkor már majdnem jártam, egyéves lehettem. Az a cikk úgy kezdődik, hogy „becsöngetek a legendás játékos lakásába…”
Anyukám röplabdázó volt, hétszeres magyar bajnok, hétszeres kupagyőztes, a Dózsa örökös bajnoka, 136-szoros magyar válogatott, világbajnoki negyedik helyezett, tehát a maga korában élsportolónak számított. Amikor a csapat kapitánya, irányítója gyermeket szül, az sztori. És elmentek hozzá az újságtól, hiszen ismert sportoló volt. Megírták, hogy gyereke született, és úgy jelenek meg az anyagban, mint a kisszobából kitotyogó szőke kisfiú. „Ő lenne hát, aki miatt elvesztettük Nagy Margitot a röplabdából.”
És ez tényleg így volt. A mai napig őrzöm otthon ezt a cikket.
– Kornél fiad is ugyanolyan szőke, mint te voltál anno?
– Teljesen. A „Szia, Kornél” címlap jól esett, és jól eső érzés lesz, amikor majd évek múlva visszanézzük, mondjuk a fiam 18 éves korában. Durván ismétli magát az élet…
– Nem csak cikkek terén.
– Nem bizony. Apukám anyukám edzője volt. Mi pedig most, ha úgy tetszik, szintén a feleségemmel közösen dolgozunk. Tehát valóban mindenféle módon ismétli magát az élet.
Annak idején a válogatott edzésein édesapám tartotta a bemelegítő, az erőnléti és a felkészítő edzéseket, és a női válogatott, édesanyámmal az élen, azt csinálta, amit ő éppen mondott. Másodedző volt. A mai életünkben ez megismétlődik, mert közösen csinálom a feleségemmel a Story4 sztárhíradóját. Ez utóbbi már nem egyedi eset, de a múltban ennyire nem volt nyilvánvaló a párosok működése.
„TENISZEDZŐKÉNT NAGYON BOLDOG VOLTAM, AMIKOR MASZEKBAN LESZÁMOLTÁK ÓRA UTÁN A NEGYVEN MAKIT”
– Az természetes volt, hogy egy ilyen családban neked is sportolnod kell?
– Igen. De jó fejek voltak a szüleim, mert nem erőltették rám a röplabdát. Valahogy nem vonzott annyira, nem is tudom, talán hiányzott a kapu, a gólvonal, a kosár. Kétméteres vagyok „csak”, lehetett volna belőlem egy jó feladó. Nem lett. Ehhez képest a Testnevelési Egyetemen szereztem diplomát, ami azt jelenti, hogy kosárlabdából, teniszből is képesítést szereztem, vagyis mint tanárember vagy mint edző tevékenykedhetnék.
– Tevékenykedtél is?
– Nagyon rövid ideig. 1989-ben még annak örültünk, hogy ha valakinél volt „Maki”, vagyis német márka, és azzal honorálta a másik munkáját. Ebben az időszakban a szabadidős sportok finoman elkezdtek itthon is terjedni, és a tenisz állt első helyen. Általános iskolában 5-6 évig teniszeztem, majdnem versenyszintig eljutottam, de már nem tudtuk finanszírozni a felmerülő költségeket, mert utazni kellett volna. Ebből kimaradtam.
Ez a sport egy nyugodtabb boldogulás képét mutatta ezen a szakterületen. Mi baja lehet annak a teniszedzőnek, aki felteszi a sapkáját, felveszi a teniszütőt, és a negyven makit legombolják neki? Nem akartam szélhámos lenni, de az egy furcsa világ volt akkoriban… Szinte elérhetetlen álomnak tűnt, hogy valakit a teniszórája után kifizessenek, és nem az iskolába kell rohannia tanárként. Egyre több konditerem nőtt ki akkor a földből. Amikor a rendszerváltás után megjelentek az első maszekok, ez a fitnesz világában is hozott változást. Norbi ráismert arra, hogyan kell lefogyni, a gym-ek pedig azt nézték, hogyan lehet hálózatot építeni. Volt felvevőpiac.
A kedvemet egy különös sztori vette el az egésztől. Egy törés miatt ugyanis otthagytam a pályát. Sosem mentem volna a média felé, a mai napig testnevelő lennék, edzéseket tartanék valahol, ha nem történik meg az, ami… A TF elvégzéséhez kellett úgynevezett „gyakorlat”. Olyan gyakorlat, amikor valamilyen sportteljesítményben, annak a felépítésében, kidolgozásában részt veszel. Én visszamentem a régi iskolámba, és azt kértem az egykori tornatanáromtól, hogy legyen olyan kedves, engedje át nekem a kosárlabdacsapatot, és a legjobb ismeretemmel megpróbálok velük eljutni, ameddig csak lehet. Összeszedtünk egy nagyon fitt kis csapatot. A cserékkel együtt annyian voltunk, hogy éppen ki tudtunk állni. Az irányítófiú, ha bedugta a kezét a fenekébe, akkor is bedobta a hárompontost, a centerfiúnak az árnyéka is bedobta, tehát volt két szuperjó játékos, de a többiek is jók voltak. Megnyertük volna a bajnokságot, ha egy nyomorult meghívót nem kavarnak el az iskolában. Így nem álltunk ki egy meccsre. A szövetség kiküldte a meghívót, mi nem mentünk el, ezért tőlünk levontak pontokat. Ennek az egésznek az lett a vége, hogy nem kaptunk bajnoki címet, mert nem álltunk ki a mérkőzésen. Ezt az egészet nem mondtam volna ilyen hosszan, ha az az irányító fiút nem Déri Balázsnak hívnák, aki ma épp egy lecsengett politikai botrány egyik szereplője.
– Ő a riporterlegenda, Déri János fia.
– Pontosan. Az egész pályám innen indult el. Déri János lejött hozzánk egy edzésre, és azt mondta, nagyon beteg. Jó volt látnia, hogy a gyereke ilyen jól játszik, és ennyire jól megy a csapatnak. Nagyon büszke lenne, ha ez a csapat az élen tudna végezni. Azt is kimondta: úgy tudjon elmenni, hogy bajnok legyen a fia. Ezt húszévesen megrázó volt hallani. És amikor ezt nem tudod teljesíteni, az gáz. Mert nem kapsz meg egy nyomorult papírt.
„20 ÉVES IGAZSÁGOSZTÓ GYEREKKÉNT NAGYON DÜHÍTETT, AHOGY DÉRI JÁNOSSAL BÁNTAK, EZÉRT AKCIÓBA LÉPTEM…”
Bementünk az illetékes szövetséghez, és fafejű emberek, még az előző rendszer káderei nagyon csúnyán kioktattak minket. Mégsem ez volt a legnagyobb probléma, hanem az, hogy jött velünk Déri is. Déri elkezdte mondani a magáét, szegény már nagyon rekedten, szinte suttogva.
És beszóltak neki, hogy azért, mert maga a tévében van, itt ne pofázzon. Én, 20 éves igazságosztó gyerekként, amikor azt hallottam, hogy kiosztják Déri Jánost, aki láthatóan nagyon beteg, alig van ereje, de a fiáért harcol, szintén nagyon ingerült lettem. Akkor már az illetékesek is nagyon ingerültek voltak. Déri felemelte a kezét, a fickó megragadta az ő kezét, és elkezdte rángatni. El kellett, hogy kapjam, odapattantam, és a falhoz löktem az illetékes elvtársat. Ennek az lett a következménye, hogy engem eltiltottak. Kaptunk viszont egy jelképes aranyérmet, de rájöttem, ha megszakadok, sem tudok többet tenni a csapatért. Semmi értelme ezekkel az emberekkel a hivatalban hadakozni. Értem mindenkinek a szempontjait, hiszen papír alapján lehet létezni. Ha van is elfogadható érv erre, akkor is mondják azt úgy, hogy megértsem. Ne lökdössék már ott a fiáért harcoló nagybeteg embert…
Nem volt ez verekedés, még a dulakodást sem érte el. Nem álltam bíróság előtt, de ott és abban a pillanatban tudtam, hogy értelmetlen tovább harcolni. Leálltak vitatkozni egy beteg emberrel és egy lelkes fiatallal. Nekik köszönhetem, hogy nem lettem ennek a fertőnek a része.
Ami 1988-ban még jó ötletnek tűnt, hogy majd teniszt oktatok – mert az hamar világossá vált számomra, hogy a tanári fizetésből nem tudok megélni
–, mire kijöttem az iskolából négy év elteltével, már mindenki teniszoktató volt, és már a márka sem volt sehol. Utólag visszanézve érdekes, hogy ezek a nagyon buta gyerekkori lufik hogy pukkadnak ki.
– Hogyan lett ebből média? Dérinek köze volt hozzá?
– Nem. A média teljesen véletlenül jött. A szomszédunkban lakott Hámori Tamás, aki egykoron a Danubius Rádiónak volt éjszakai műsorvezetője. Akkor még négyórás sávokban dolgoztak a fiúk, és 22 órától 2-ig egy viszonylag nyugodt, normális műsorvezetőre volt szükségük, nem a nagy sztárokra, akik ott pörögnek. Tamás a neves újságíró, Hámori Tibor fia volt. Tibor volt az első sztárújságírók egyike, rengeteg könyvet írt. Tamás átkopogott, hogy ne haragudjak, ma este, nagyjából egy óra múlva adásban kellene lennie, és most mondta le a telefonos kisasszony a munkát. Legyek kedves, menjek már be fogadni a hallgatók hívásait. Izgatottan mentem, és azt láttam, hogy egy csendes, nyugodt környezetben, halál profi gépek között ég egy piros lámpa, kellemes fény, Tamás fején füles, és belebúg a mikrofonba. Mondtam Tamásnak, hogy nekem ez nagyon tetszett. Neki sem kellett több, mondván, hogy TF-es vagyok, bemutat a sportosztályon. Valóban be is vitt, és itt indult életem médiás szakasza. Akkoriban Novotny Zoltán volt a sportosztály főszerkesztője, és Radnóti Lászlóhoz kerültem. Radnóti elővett egy újságot, hogy az első tíz sort olvassam már fel neki. Felolvastam, és adott helyen mondta, hogy oda kell egy vessző, amott a hangsúlyt vigyem fel...
Az első óra így rögtön meg is volt, amiből kiderült számomra, hogy még nem vagyok felkészülve hangalámondásra. Fél évig voltam a segítője, tanítgatott, és szép lassan belerázódtam a rádióba. Az 1992-es barcelonai olimpiát már a rádióban csináltam végig, és jött a’ 93-as titkos Antall-féle kormánydöntés a Duna TV indulásáról, amikor én a Magyar Rádió épülete mögött tartandó castingra átsétáltam. Befejeztem a Calypso Rádióban a híreket, és átgyalogoltam a Színház- és Filmművészeti Iskola épületébe. Természetesen akkor még azt sem tudtam, mi az a Duna TV. Azt mondták, ne foglalkozzak semmivel, üljek le, és olvassak híreket. Olvastam híreket ugyanazzal a hangsúllyal, mint a rádióban. Óriási sansszal indultam, hiszen gyakorlott voltam. Utolsó éves voltam a TF-en, amikor kiválasztottak a legjobb harminc közé. Mindezt 22 évesen.
„IGEN, AZOK LEGENDÁS PILLANATOK VOLTAK, AMIKOR MEGLÁTTAM A RÁDIÓBAN EGY SZEKRÉNYT, ÉS OTT VOLTAK EGYMÁS MELLETT FELIRATOZVA A SZIVACSOK ANTAL IMRÉTŐL KUDLIK JÚLIÁIG”
– Ne rohanjunk ennyire előre az időben, ott tartunk, hogy egyáltalán bekerültél a rádióba. Nemrég elkísértem egy barátomat a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületébe, és megnéztem a legendás Pagodát, no meg a nagy stúdiókat, amiről számos legendás történetet hallottam. Te akkor, olyan fiatalon felfogtad, hogy mibe csöppentél?
– Fel. Egyébként a Bródy Sándor utcai épületnek szinte minden szeglete legendás. Főleg a nagy stúdiók, ahol a Rádiókabarét felvették, vagy az a miliő, amit B. Tóth László teremtett magának. „Kiskettes” névre hallgatott a stúdiója, és azt lehetett tudni, hogy ha a B. Tóth a házban volt, akkor a Kiskettesben ült. Berendezett magának egy olyan stúdiót akkor, ami megszólalt. Poptarisznya, Calypso, Danubius – el tudod képzelni, ezek mit jelentettek. A Danubius és a Calypso indulásakor egy fal választotta el a két rádiót, mert mindkettő a Magyar Rádió „haknija” volt. A Danubius először német nyelven sugárzott többek között Bochkor Gáborral, Kálmán Zsuzsával, György Gáborral, Ómolnár Miklóssal. A Calypso pedig a nép hangja volt középhullámon recsegve-ropogva, ahol Antal Imre, Kudlik Júlia, Déri János – vagyis az óriás generáció vezetett műsort. Azt képzeld el, hogy bemész egy stúdióba, és ott egy szekrény, és ott egymás mellett vannak a mikforonszivacsok, feliratozva Antal Imrétől Déri Jánosig. Az nagy pillanat. Zseniális volt akkor a Rádióban a hangulat.
– Dérivel is dolgoztál?
– Igen. Ahogy ő egy sporthírolvasóra tudott nézni...
És amikor kiderült, hogy én ugyanaz vagyok, akivel a kosárpályán rendszeresen találkozott, volt nagy meglepetés.
– Akkor mindegyik adón megszólaltál a sporthírekkel?
– Igen. A Calypsoban ez nagyobb varázslatot jelentett, mert a Danubius programja feszesebb volt. Meg volt szabva, mennyit beszélhetsz, aztán zene. A Calypso meg addig tartott, ameddig tartott, az sem volt érdekes, ha a műsor belelógott a hírekbe. Ennek megfelelően kivették az üvegfalat. A műszaki embert és a beszélőt nem választotta el fal. Kinyitották az ajtót, ki-be járkáltak emberek. Az egész stúdió egy átjáró ház volt. A műsorvezető egy milliméterre ült a mikrofontól, viszont a folyosón üvöltöző ember sem hallatszott be. A Danubiusból is van egy emlékem. Eltiltottak egy évre, mert Obersovszky Péterrel elröhögtük a híreket. Pontosabban én röhögtem el. 1992-t írunk, az olimpia utolsó napja, Szabó Bence kardvívónk viszi a zászlónkat a záróünnepélyen. Ha jól emlékszem, az ET zenéjét tettük alá, hogy mindenki sírjon. Az utolsó bejelentkezésnél beültünk, ahogy szoktunk. Ebben a stúdióban egy mikrofon volt, ami Péter elé volt húzva. Amikor befejezte a mondandóját, magam felé húztam az állványt, majd elengedtem, és ez hiba volt, mert ezúttal a mikrofon le volt fixálva. Adásban lehetett hallani, hogy a visszapattanó állvány pofon veri szegény Pétert, aki lezuhant a földre. Nem volt akkora ütés, de oldalt lezuhant, és elkezdett sírva röhögni. Én meg belenéztem a technikus szemébe, és akkor kezdtem el röhögni. Le is kellett keverni. Másnap reggel György Gábor vezérigazgató hívatott, és azt mondta, hogy Juni úr, nagyon szeretem, hogy a sportosok ennyire felszabadultak és vidámak, de azt kérem, hogy a következő egy évben, amíg távol lesz a csatornától, kérem, komolyodjon meg egy kicsit. Ha belegondolsz, 2013-ban, ha valaki nem röhög bele adásba, az nem létezik. Akkor az még egy másik világ volt.
– Hogy élted meg az eltiltást?
– Nem különösebben vágott földhöz, annyi munkánk volt. Akkor én nem a Calypsonak vagy a Danubiusnak dolgoztam, hanem a Magyar Rádió sportosztályának, és beosztás alapján kiszolgáltuk az összes rádióadót. A mi beosztásunk úgy nézett ki, hogy aki aznap szerkesztett sportot, az ment a Krónikába, délután B. Tóthoz a Calypsoba, majd átült a Danubiusba. És az egy éves eltiltás alatt annyi történt, hogy a Danubiusba akkor más ment, nem én. A Calypsoba simán mehettem.
– Jól kerestél?
– Számlával rohangáltam 7 és 20 ezer forint közötti tiszteletdíjakért. Egy riport volt akkor – anyagtól függően – 2 és 8 ezer forint között. 4 ezer forint volt átlagosan egy anyag. Közben a TF-re jártam, volt egy kis ösztöndíjam is, és ahhoz hozzá tudtam tenni még negyvenezer forint körüli összeget. Ha 10 anyagom lement, vagy 10 beosztásom volt egy hónapban, akkor 60-70 ezer forintból a gondtalan, felhőtlen ifjúságot megteremthettem. Viszont nem tudtam elszállni sem.
Azt egész életemben éreztem, hogy az átlaghoz képest nincs okom panaszra, de klasszikus értelemben gazdag sem lettem. Megítélés kérdése, mit nevezel gazdagságnak. Egyszer megkérdeztem egy barátomat, akire hallgattam, és azt mondta, akkor vagy gazdag ember, ha három évre megfelelő pénzed van ahhoz, hogy meglegyen a kenyered, akkor időd is lesz. De ha három év után sem tudsz mit kezdeni az időddel, halj éhen!
– Ehhez képest te már el tudnál pihengetni három évig?
– Ebben a pillanatban nem, és ma már nagyobb a felelősség, hiszen családom van.
„ÁLDOM A SORSOM, HOGY NEGYVENEN TÚL LETTEM APA”
– Apropó család. Nem jött későn a gyerek? Negyvenen túl lettél apa.
– Ha az átlagot nézem, akkor 25 és 30 között általában már van a férfiaknak legalább egy gyerekük. Nekem mégis a legjobbkor jött. Ha 30 évesen született volna, biztosan nem így állnék a szülői feladatokhoz.
A harmadik hónaptól kezdtem apa lenni. Az elején semmit sem tudtam vele kezdeni. Most, hogy már vannak gesztusok, és azt látom, hogy kommunikál a babánk, sokkal könnyebb. Minél többet vagy otthon, annál inkább látod, hogy a nő mit él át. Ezekkel az éjszakai ébredésekkel mindig emlékeztet arra, hogy milyen felelősséged van. Ha ugyanabban az életritmusban élne, amiben te, nem vennéd észre. Amikor átveszi az uralmat az éjszakában, az már más. Nem az a baj, hogy felkelsz, hanem amikor már harmadszor kelsz egy éjszaka. Egyébként óriási mázlink van a gyerekkel, mert alszik, de mióta jön a foga, azóta van éjszakai vágta.
A családot egy kisbaba hihetetlen módon összehozza. Nagypapa, nagymama ugrásra készen állnak. Ezek azért jó dolgok. Arról nem beszélve, hogy amint „ember formája” lesz, és kimész a kék szemű, szőke kisfiúval az utcára, nagy büszkeség lesz.
– Nincs bébiszitter?
– Nincs. Nem zárom ki a jövőre nézve, de amíg a nagyszülők ennyire aktívak, nincs rá szükség.
– Szakmai életutadhoz visszatérve, ott tartottunk, hogy ballagtál a Duna TV-s castingra, és bejutottál a legjobb harminc közé.
– Elvégeztettek velünk egy három hónapos gyorstalpalót, ami olyan intenzív volt, hogy szinte bent aludtunk.
A TF-ről ekkor már csak rektori engedéllyel lehetett eljönni, mert tarthatatlan volt a hiányzás. De azt megértettük, hogy abban a pillanatban, hogy a TF tudományával bekerülsz az újságíró elitbe – akkor még nem voltunk ilyen sokan
–, az a TF-nek is jó. A TF-nél adtak sanszot arra, hogy önálló tanrendem legyen, amit a mai napig hálásan köszönök, mert különben a papírom sem lenne meg, és ettől a lehetőségtől elestem volna.
Felsorakoztattak minket az utolsó órán, és azt mondák, hogy most pedig kiválasztjuk közületek azt az embert, aki december 24-én vagy 23-án elindítja a Duna TV-t. Mélyen a szemünkbe néztek, hogy akarjuk-e vagy sem. Odaléptek elém, és kérdezték, Gyuri, milyen feladatot szánnál magadnak. Éreztem, hogy nem akarok híradózni, és első körben Híradóra válogattak embereket. Mondtam, hogy neki se menjünk ennek a kérdésnek. Sportvonalon dolgoztam, de titkon mégis szórakoztató műsorra vágytam.
Ott voltunk, fogtuk egymás kezét, és drukkoltunk a másiknak, amikor elindult az adás. Már állományban voltam, körülbelül negyvenezer forintot kerestem, TF utolsó éves hallgatóként. Amikor a tévében napi feladatok lettek, már nem lehetett összeegyeztetni a rádióval, ezért léptem.
Közben Radnóti Lászlót kérték fel a Duna TV sportosztályához főszerkesztőnek. Azt a Radnótit, akinél rádiósként kezdtem. Aztán volt valami csúnya jogvita, ami miatt a Duna TV egyik pillanatról a másikra felbontotta vele a szerződést. Aznap besétáltak a szerkesztőségbe a vezetők, és bejelentették, hogy a főszerkesztő már nincs, és addig, amíg pályázatot írnak ki, Juni úr lesz a megbízott főszerkesztő. Mindezt alig 23 évesen. Abban a pillanatban én lettem az ország legfiatalabb főszerkesztője. Elkezdtünk dolgozni, és azt vettem észre, hogy pályázat csak nem jön. Három év múlva megkérdeztem, mikor lesz már pályázat, mert én szívesen pályáznék. Ők nem tudhatták, hogy jó vagyok, én sem gondoltam, hogy én jó vagyok, azt tudtam, hogy van egy nagy lehetőségünk. Ott van egy maroknyi egykorú fiatal, mindegyikük tehetséges. Mindenkinek ugyanaz volt a célja, leverni a „versenytársakat”. Ilyen harapós brigádot csak 20 éves korban lehet összehozni. Ez volt a legnagyobb élményem ebből az időszakból. És nem azért voltam ott hosszú időn keresztül főszerkesztő, mert nálam jobban ezt senki nem tudta.
– 23 évesen felfogja az ember ennek a súlyát?
– Nem. Rettenetesen emelkedett érzés volt, de miután nem stílusom a nagy terpesz az utcán, és a rock and roll, ezért szétcsúszva nem ünnepeltem magam. Éreztem, hogy nagy dolog. Mindig a kedvenc zenekaromat, a Stonest említem. Ezek az idősödő rocker fiúk egyenként nem lennének olyan jók, mint együtt.
Akkoriban még csak két televíziós csatorna létezett, itt új, fiatal arcok voltak, más megközelítéssel. Sikerre volt ítélve.
„VIZIPÓLÓSKÉNT KNÉZYT NÉZTEM, AHOGYAN ÜL A TRÓNON, ÉS KÖZVETÍT. 10 ÉVVEL KÉSŐBB MÁR ÉN ÜLTEM UGYANABBAN A SZÉKBEN, UGYANAZZAL A STÁBBAL”
– Vitray vitte akkor a Magyar Televízió sportosztályát. Te voltál a konkurenciája?
– Igen. Kinyílt a világ, és elkezdtük megérteni tévésként, hogy nem csak egy csatorna van. Erről még évekkel később a Duna TV-ben is úgy beszéltünk, hogy a tévé. És mire rájöttünk arra, hogy versenyhelyzet van, vagyis ha a Magyar Televízió megvásárolt egy mérkőzést, de én odatelefonáltam, hogy egy forinttal többet adok érte, akkor a miénk lehetett. Idő kellett ahhoz, hogy feldolgozzuk, nyílt piac van, nem szól bele senki.
Életem első élő közvetítése a Duna TV-ben egy magyar- spanyol vízilabdamérkőzés volt. Annak idején a Komjádi uszodában egykori vízipólósként mindig néztem, ahogyan Knézy Jenő ül a trónon, és közvetít. Majd eltelik 10 év, és már én ülök a trónra, ugyanabba a székben, ugyanazzal a stábbal a Duna TV-nek közvetíteni. A mai napig nem felejtem el, állva közvetítettem, zsebre dugott kézzel néztem az uszoda óráját, és azt mondtam, sporttörténeti pillanat Magyarországon, hiszen műholdas közvetítésként először jelentkezünk. Azon gondolkodtam, miközben beszéltem: és hogy megy ez ki a világűrbe, és hogyan láthatják ezt most a spanyolok... Manapság, az okostelefonok korszakában ez már nem olyan nagy dolog, de akkor forradalmi újdonságnak számított.
Az első közvetítés után másnap csöngött a telefon. Vitray Tamás volt az. „Gyuri, most, hogy megvolt az első közvetítése, azt gondolom, le kéne ülnünk beszélgetni. Mit csinál holnap reggel fél 8-kor?” – kérdezte. Nem mertem neki megmondani, hogy akkor szoktam lefeküdni, mert esténként állandóan a haverokkal, zárt körben videójátékozunk. Semmi komoly dorbézolás nem volt, de elment az idő. Általában fél9-kor keltem. Nagyon közel laktam a Dunához. Az ágyból a zuhanyba, a zuhanyból az autóba, az utóból pedig az irodámba estem reggelente. 9 perc volt a rekordom ébredés utántól számítva. Mindenesetre szép pillanatot kaptam el, amikor Vitray Tamás érkezett a házba Horváth Ádámmal, és azt vettem észre, hogy ők halál fittek reggel, én meg majd összecsuklottam.
Bementem Tamás irodájába, és elkezdtünk beszélgetni. Így kezdte: „Azt nem kell mondanom Gyuri, hogy ez a közvetítés nem volt tökéletes..”.
Tudni kell, hogy a rádiósok és a tévések között mindig volt ellentét. Vitraynál sem jelentett nagy előmenetelt a rádióból érkezni. Nyilván nagyon kedves volt, gratulált, és utána elkezdte elmondani, hogy ha már kétszereplős a piac, muszáj, hogy összefogjunk, ne ajánljunk egymás fölé. És ettől a pillanattól fogva végig nagyon kedves, korrekt lett, és a munkakapcsolatunk is kiváló volt. Amikor Mariannal összejöttünk, szinte tőle is meg kellett kérnem a kezét. Elmentünk hármasban vacsorázni, hogy még világosabb legyen, mi egy pár vagyunk, mert a főiskolán imádta Mariannt, mi pedig az olimpia alatt jóban lettünk.
– Utána jött a Magyar Televízió?
– Igen, de előtte el kell meséljek valamit. Hallgasd végig, mert jó sztori lesz. Budapesten a Rákóczi Gimnáziumba jártam. 1989-ben 300 éves volt az iskola. A tanulók azt találták ki, hogy végigmennek a Keleti Károly utcán, és a padlásokról összeszednek régi kordokumentumokat az intézményről. Gyuri mit csinált? Elrohant, elővette az iskolakönyveket, és olvasgatott. 1959. Knézy Jenő. Megyek tovább. Sztankay István. Balázs Péter. Három ilyen nagy kaliberű embert találtam a volt iskolatársak között. Kerítettünk hárman egy magnót és egy Polimer kazettát, irány a művészurakhoz. Balázs Péterhez az öltözőbe mentem, Sztankaynak a lakására, Knézyhez pedig a tévébe. Akkor jártam először a Magyar Televízió Szabadság téri székházában, 18 éves koromban. Majd 1999-ben eljött a pillanat, hogy leültem Knézy Jenővel beszélgetni, mint a felettese, vagyis a TeleSport főszerkesztője. Megkérdeztem, hogy emlékszik-e arra a fiatalemberre, aki a Rákóczi Gimnáziumról kérdezgette, és Jenőnek akkor már én voltam a főnöke.
1999-ben hívtak át a Magyar Televízióba öt kollégámmal, azzal a szándékkal, hogy a sydney-i olimpiát összevont erőkkel csinálhassuk meg.
Úgy érkeztem meg az MTV-be, hogy akkorra már a fél társaságot elküldték, de sajnos maradt dolgom nekem is…
„AMIKOR A TELESPORT FŐSZERKESZTŐJEKÉNT MEGLÁTTAM A BÉR- JEGYZÉKET, ÉS AZT, HOGY KÖZEL 100 EMBER TARTOZIK AZ IRÁNYÍTÁ- SOM ALÁ, AZONNAL KIVONTAM MAGAM A KÉPERNYŐRŐL”
– Knézy hogy élte meg, hogy a főnöke lettél?
– Rosszul. Bár ezt így sosem mondta a szemembe, de biztos vagyok benne, hogy rosszul. Mert nem volt normális dolog, hogy egy majd’ 30 éves gyerek legyen a főnöke. És az a világ sem normális, ahol 22 évesen főszerkesztő tudsz lenni. Gondolj bele, egy negyven pluszos vagyok, én is az értékekben hiszek, Jenőéken nőttem fel, a rádiósokon, ahol katonás rend volt, ahol a félkatonai szervezet sokkal jobban működött, mint ma a visszaszólogató riporterek, akik hol itt vannak, hol ott.
Jenővel leültünk, megbeszéltük ezt. Elmondta, hogy neki már a felelősségből is elege van, és neki a közvetítés a szerelme, de azt látja, semmi nincs megoldva, és nem tudunk élőben kijutni a versenyekre. Mondtam neki, hogy Jenő, megpróbálok mindent megtenni. Így tűntem el a képernyőről. Rájöttem, amíg 2- 3 kollégámat kell karban tartanom, lelkileg is treníroznom, addig nem tudok odaülni a kamera elé. De abban a pillanatban, amikor meglátod a bérjegyzéket, és több mint 100-an vannak alád beosztva, beleértve az utolsó világosítót is, akkor elgondolkozol a felelősségeden. Naponta két órát kellett gyártanunk. Ha itt a főszerkesztő elmegy szerepelni, az onnantól már nem főszerkesztő. Mert nem tudja átnézni az anyagokat, fogalma sincs semmiről. Abban a pillanatban, ha odaülsz főszerkesztőként, céltábla vagy. Onnantól nem tudod azt mondani a másiknak, hogy csinálja másképp, mert ha neki nem tetszik, amit te csinálsz, abból szakmai vita kerekedik. Rájöttem, akkor fogom tudni egyben tartani ezt a hadat, ha nem hívom ki a sorsot magam ellen. És őszintén szólva nem hiányzott a szereplés, mert az, ami a Magyar Tévében történt, úgy kinyitotta a világot lehetőségben, hogy eszembe sem jutott a kamera előtt ücsörögni. Amikor te mehetsz ki a konferenciára, téged hívnak, te veheted meg a jogot.
„NAGYON UDVARIASAN KÜLDTEK EL A MAGYAR TELEVÍZIÓBÓL”
Egy pillanatig sem zártam le a képernyős karrieremet, de életemnek abban a szakaszában voltam, vagyok, amikor nem kell.
– Nem is hiányzott?
– Nem. És van még valami. Ha annyira jó lennék, mondd meg nekem, miért nem igazolt le senki?
(hosszú csönd, gondolkodik)
Várj, most jut eszembe, hogy a Magyar Televízió után az RTL Klubon Erős Antónia mellett híreket mondtam, de aztán maga a „műfaj” megszűnt a csatornán, a Híradóból kivették a sporthíreket.
Szóval nem igaz, hogy nem hívtak, de olyan típusú műsorban, amit én akartam, vagyis inkább szórakoztató jellegű produkciókban, nem gondoltak rám. És olyanból egyébként is kevesebb van.
Két és fél évig tartott a Magyar Televízióban a karrierem. Abban az időszakban a királyi tévében ez volt az átlagos intervallum. Nagyon nem lepődtem meg, amikor egyszer csak két év után kirúgják az elnököt, az alelnököt, mindenkit.
Nagy pofon volt a Magyar Tévének, hogy elvesztette a Forma1-et, ami nekem azért nem volt meglepő, mert a Forma 1-es közvetítési jogokért tiszta lappal lehetett volna indulni, de olyan tartozásai voltak az MTV-nek abban az időben a jogtulajdonos felé – vagyis még az előzőt sem fizették ki –, hogy effektíve kiröhögtek minket. És ezt nagyon finoman Palik Laci és az én nyakamba belehúzták, persze csak a hátunk mögött. Nem mondták soha a szemembe, sőt, tök udvariasan rúgtak ki. Felajánlották, hogy még kifizetnének fél évre. Nem indulatból küldtek el, ugyanakkor nem is lepődtem meg, hogy amikor az elnök már nem volt, azok, akiket ő szervezett maga alá, azok szép lassan kezdenek lemorzsolódni.
Úgy képzeld el, hogy az utolsó napom után igazi örömmámorban úsztam. A barátaim a megmondhatói, hogy akkoriban, ha két napig nem voltunk fent folyamatos delíriumban az ünneplés miatt, akkor semennyit. Olyan felszabadultságot még soha nem éreztem, mint a távozásomkor.
Persze ennek oka van. A végén már durva élményeim is voltak a tévénél. Elmesélek egyet. Egyik nap bejön Knézy Jenő, hogy „Szia, Gyuri, jövő héten BEK-döntő, úszó-világbajnokság. Mondom neki, Jenőkém, pontosan tudod, hogy te vagy a vezető riporter, tedd meg, hogy eldöntöd, hogy az úszást akarod közvetíteni, a VB-t, ami öt nap, vagy kimész a BL-döntőre. Ha nem mész a BL-döntőre, a Hajdú Pistit küldöm, az úszásra pedig téged. Mondja, jó, Gyurikám, eldöntöm. Másnap visszajött. Azt mondta – és most nagyon pontosan idézem –, hogy „Gondolkodtam. Enyém az úszás az olimpián, ezért butaság lenne a világbajnokságot nem nekem csinálni”. Tehát úgy döntött, hogy hagyja a focit, ebben meg is állapodtunk. Másnap Blikk-címlap: „Knézyt letiltották a BL-döntőről”. Ez volt az a pont, amikor döbbent csöndben ültünk a szerkesztőségben. Összecsomagoltam, kimentem, sírtam tíz percet.
„NAGYON FÁJT, HOGY NEM ÁLLTAK KI MELLETTEM AZOK, AKIKET A TENYEREMEN HORDOZTAM”
– Tényleg sírtál?
– Tényleg, hiszen ezeket a régi motorosokat a tenyerem hordoztam, Gulyástól kezdve Knézyn át. Akiken felnőttem, vitrint csináltam nekik, nyomtam őket feladattal, ráadásul megkérdeztem, mit szeretnének, nem én osztottam a feladatokat, rájuk erőltetve. Mindent egyeztetsz velük, és másnap nem hívja fel a Blikket, hogy tévedés történt, nem kért cáfolatot. Konkrétan szarban hagytak. Ekkor jöttem rá, hogy sosem leszünk barátok a rendszerrel. Olyan szinten tokosodott meg a régiek beleszólása, olyan lehetetlen összefüggésrendszer van, háttérben az újságírókkal. Valaki kiadta az információt a Blikknek. Mai fejemmel már látom, hogy ez milyen egyszerű. Akkor ezt nem fogtam fel, hogy értekezleten írsz egy sms-t, és máris kikerül az info.
Az akkor nagyon fájt. Tök korrekt vagy, és azt olvasod címlapon, hogy „Botrányos döntés a TeleSportban”
Épp ezért könnyebbültem meg, amikor vége lett. Hirtelen nem is tudtam, minek örülök ennyire. Aztán rájöttem, akkora felelősség volt a vállamon ezzel a brigáddal, hogy jobbról-balról folyamatosan védekezni kellett, ezért jobb volt így.
– Hogyan kerültél az RTL-hez?
– A lehetőséget Palik Laci ajánlotta, miután mondtam neki, hogy a Magyar Tévétől nem csak a jog került el, hanem én is. Erre nevetett, mondta, hogy megkéri az RTL vezérigazgatóját, hogy írjon egy köszönőlevelet az MTV-nek, amiért a legjobb pillanatban tettek elérhetővé számukra, ugyanis éppen sportosztályt építettek újra. Három nap múlva besétáltam. Mondta Palik, hogy a Forma1-re épül a sportosztály, csináljuk meg ütősen. Mire magamhoz tértem, rajtam volt egy zakó, vettem egy nagy levegőt, és bent ültem Erős Antónia mellett az RTL Híradóban.
„ATTÓL, HOGY JOBBAN VOLTAM FIZETVE, MÉG UGYANOLYAN RABSZOLGA VOLTAM, MERT NEM VOLT EGY SZABAD HÉTVÉGÉM SEM”
Az RTL Klub sportosztályánál szintén főszerkesztő voltam. Ott is egy nagyon korrekt csapat állt össze Palikkal, Czollnerrel, Héderrel és Szujóval. Elkezdődött a munka, a körülményeket össze sem lehetett hasonlítani. Remek volt. Azzal viszont nem számoltam, hogy elfáradok. Akkor már túl voltam hat Duna TV-s, két MTV-s és egy RTL-es esztendőn, és mivel majdnem minden hétvégén dolgoztam, roppantul elfáradtam. Mondtam a feletteseimnek, hogy ne haragudjanak rám, az égadta világon semmilyen bajom nincs velük, de azt vettem észre, hogy mennek az évek, és minél többet dolgozom, annál kevésbé áll össze az a fajta passzív jövedelem érzet, amire szükségem lenne. Mert attól, hogy jobban voltál fizetve, attól még ugyanolyan rabszolga voltál, mert nem volt egy szabad hétvégéd sem.
Eljöttem az RTL-től, és elkezdtem vállalkozni. Sok mindenbe belevágtunk a régi baráti körrel, aztán bele is buktunk. Bencze Attila ekkor szólt, hogy segítsek neki a beszélgetős műsorai felvételénél, amelyeket Pécsen forgat, és menjek már le háromhavonta, hogy segítsek neki. Ilyenkor szinte a teljes celebvilággal találkoztam, mert én voltam a fülén, aki súgott neki.
– Majd jött az autósport.
– Véletlenül. Gyerekkorom óta szerettem az autókat, és 1999-ben egy Zengő Zoltán nevű autóversenyző kitalálta, hogy egyforma autókból autóversenyt rendez. Elővette a régi Opel Astrákat, amelyek 1992-ben már versenyeztek, ezt a 2000-es években újra feldolgozta, és azt mondta, hogy bár az autók már 8-10 éves roncsok, de majd ő feljavítja. Fel is javította, és ahhoz, hogy ez az egész látványos verseny legyen, meghívta a média képviselőit egy média kupára. Én akkor ültem először versenyautóban, ezzel párhuzamosan láttam, hogy működik a Forma1. Arra gondoltam, hogy itt egy pozitív fegyver, de nincs hozzá kulcs. Azt ajánlottam az embernek, hogy szívesen felfuttatnám a teamjét. Mondta, hogy nagy kapacitása nincs, de amiben tud, abban segít. Elkezdtük, és a futamok eredményeiből pörgettük fel a tevékenységet. Felfedeztünk olyan versenyzőket, akikről kiderült, hogy tehetségesek. Például Michelisz Norbi, akiről már hosszú évekkel ezelőtt is állítottuk, hogy a nemzetközi mezőnyben is jó lehet. Norbit 2005-ben ismertük meg. Amikor elkezdtünk dolgozni, még fizetést sem tudtunk neki adni. Igaz, nekem sem. Odáig tudtunk eljutni, hogy lett autója, abban pedig benzin, amivel gurulni tudott. Most ott tartunk, hogy Norbi privát világbajnok lett. A gyári alakulatok között kiírt világbajnokságra nem tudunk menni, mert nem vagyunk autógyár, de az amatőrök között ki van írva, ott a legjobbak vagyunk, Norbi jelenleg a hatodik. Az a célunk, hogy első legyen. Most már gyári támogatással megyünk, Hondával, tehát egészen másfajta körülmények vannak, mint régen.
– Mi a konkrét titulusod a Zengő Teamben?
– Ügyvezető vagyok és tulajdonos.
Az a célunk, hogy Norbi a világbajnokságban a legjobb helyezést érje el. És jó lenne megmaradni csapatként is.
– Minden külföldi versenyre utazol te is?
– Nem annyit, mint régen. A tengerentúli utak nem férnek már bele, de Európában mindenhova megyek. És persze a legutolsó megmérettetésekre mindig elmegyek, Hongkong, Macau. Ez keletre van, így többet tudok az időben utazni. Gyorsan vissza is érek, mert relatíve az idő ellen megyek. (nevet)
– Mellette pedig viszed a Story4-et is főszerkesztőként.
– A Story4 TV akkor jött, amikor épp Bencze Attilának segítettem, vagyis állandó médiás elfoglaltságom nem volt. Mert amikor háromhavonta egyszer elmész forgatni, az még minden, csak nem rendszeres munka. Régi kollégám, Borsány András hívott – annak idején szerkesztő volt a Duna TV-nél, én voltam a főnöke –, hogy ugorjak már besegíteni, indul Buza Sanyinak egy beszélgetős műsora, és a szerkesztő az utolsó pillanatban visszalépett. Gondoltam, ugyanolyan kirándulás lesz ez is, mint a pécsi Bencze Show. Odamentem, és másnaptól gyakorlatilag itt dolgozom. A belső gyártású műsorokért felelek. Millió produkciót csináltunk már, Szilágyitól kezdve Havason át egészen Jakupcsekig vagy Vágóig.
– Zenélsz még?
– Hogyne, évek óta van egy hobbyzenekarunk. Meséltem már, hogyan kezdtem el zenélni?
– Az a bizonyos budapesti Rolling Stones-koncert?
– Abszolút. Ott voltam a Népstadionban, a szám tátva maradt, másnap elmentem, vettem egy gitárt, és azóta játszom különböző felállásokban.
„OLYAN MŰSORT NYOMTUNK AZ ÜDÜLÉSI JOGOKAT ÁRULÓ ESEMÉNYEN, HOGY TŐLÜNK ZENGETT A HÁZ”
– Az igazságérzeted működik még úgy, mint régen, az üdülési jogok idején?
– Hogyne. Épp a minap telefonáltam az egyik autókereskedésbe a megtévesztő hirdetésük miatt. Tele vagyok önérzettel, és utálom, hogy ebben az országban mindent szabad.
A 90-es évek közepéig a kommunikációban sem volt határ. Mindenki azt mondott, amit akart. Meghirdették, hogy „Suzuki ingyen”. No, már vettem is a kezembe a telefont, és kérdeztem, van-e még, mert nekem is kellene. Csak hebegtek-habogtak. De akkor is, amikor egy másik autókereskedés úgy hirdette a Daweo Tico autót, mint családi járművet. A Duna TV-ből összeszedtem a négy legnagyobb embert, és elmentünk kipróbálni. Természetesen nem fértünk bele. Akkor miért hirdetik családi autóként?
Voltak és vannak is ilyen játékaink, hiszen úgy indulunk harcba, hogy tudjuk, igazunk van.
Az egyik legnagyobb történet azonban kétségtelenül az üdülési jogos história.
Nézem a postaládát, levél. „Igen, Juni György, ön megnyerte a Kanári-szigeteki utazást. Csomagoljon össze, párjával érkezzen meg, és máris utazhat.” Tamás a szomszédomban lakott, átvittem hozzá a levelet, összenéztünk, nem volt kérdés, hogy megyünk. Táska újságpapírral kitömve, erdélyi fonott kalap a fejünkön, két tollas ütő, így jelentünk meg a helyszínen.
Az egész levélnek az volt a lényege, hogy ha 12-én megjelensz, akkor azonnal el is utazhatsz.
Beültünk egy taxiba, bevitettük magunkat a belvárosi irodába. Fogadtak minket, és egyből kezdtük a show-t.
Már a recepción mondtam, ne haragudjanak a késésért, nem mente-e még el a repülő.
Aki üdülési jogot árul, az tudja, hogy senki nem fog elrepülni, de ott vertük az asztalt, hogy az ablakhoz szeretnénk ülni. Közben Tamás bement a tömegbe, integetett, mindenkinek gratulált, hogy együtt utazunk mindjárt. Mindenki halál bután nézett. Olyan volt az egész, mint egy kandi kamera. Eltelt háromnegyed óra, aztán sorban jöttek hozzánk az ügyintézők. Az első rögtön mondta, hogy ma nem lesz utazás. Akkor már felemeltem a hangom, hogy ezért szabadságot vettem ki. Rá van írva a papírra. Közölték, kapunk majd vouchert. Aztán jött egy másik ember, elkezdett velünk beszélgetni, hogy mielőtt ezt a jegyet átadják, szeretnék felmérni az utazási szokásainkat. Előtte azt hitte, az a menekülő pálya, hogy rá van írva a levélre, a párjával érkezzen. Mondom, itt a párom. És Tamásra mutattam. Összenéztek, láttam a szemükben a kérdést. Mondom, mi a probléma? Meleg vagyok… Erre szóhoz sem jutottak. Kijött a következő manager, aki azt akarta kiszedni belőlünk, mennyi pénzünk van. Összevissza beszéltünk, hogy legutóbb, amikor Tenerifén jártunk, autót vettünk. Vettek? Nem hittek a fülüknek. Aztán bevittek egy vetítőbe, ahol Vágó István magyarázott egy videón, mint reklámarc, hogy ez az a repülő, amivel eljutunk. Megállíttattam a vetítést. Kértem, hogy mindezt a repülőn vetítsék le, ne itt, nehogy elkéssünk!
– Mi lett a vége?
– Az, hogy kijött egy nyakkendős fickó Hugo Boss öltönyben. Megkérdezte, mi a problémánk. Vettem egy nagy levegőt, és mondtam neki: „Az a problémánk, bmeg, hogy küldesz nekem egy levelet, és átversz. És ahelyett, hogy az első pillanatban odajöttél volna hozzánk elnézést kérni, hagytad, hogy csináljuk itt a műsort. Már rég meg kellett volna kérdezned, mennyibe került a taxink, odaadhattad volna sűrű bocsánatkérések közepette, és már itt sem lennénk. Ehelyett azt kérdezed, mi a problémánk?” Erre odament a kasszához, kivette a taxipénzünket, és odaadta.
– Ma is csinálsz még ilyet?
– Aki nem figyel másokra az utakon a közlekedés során, vagy bemegy a kereszteződésbe, azt osztom, és dudálom le. Ettől függetlenül a reklamálásaink közepette soha nem voltunk tiszteletlenek, nem beszéltünk csúnyán. És nem utolsó sorban, mindig igazunk volt.


