– Mindig ilyen elegánsan öltözöl?

– Ne viccelj már, ez nem is olyan elegáns! Inkább hétköznapiasan nézek ki.

– Ezek szerint a zakó az alap?

– Igen. Persze, ha felmegyek a hegyre, azonnal ledobom, mert sportosan érzem jól magam inkább. A zakó egyébként 45 éves kor fölött már ápol és eltakar… Nem mondom, hogy nincs rajtam felesleg, de baromira jól érzem így magam. Néhány éve egy nagy médiavállalat teljes vezérkara le akart fogyasztani. Megküzdöttem velük, mert mondtam, hogy én így érzem jól magam a bőrömben, ne akarjanak megváltoztatni. A mérleg 86 kilót mutat alattam, tele vagyok erővel, és a térdem is csak azért fáj, mert elkopott. Ötéves korom óta síelek. Úgy nézek ki, ahogyan egy átlagos negyvenes férfi kinézhet. Egyébként is azt mondják, hogy egy férfi 100 kiló alatt nem férfi, de ettől én még nagyon meszsze vagyok.

– Hogyan sikerült a teljes vezérkarral szemben az akaratodat érvényesíteni?

– Határozottsággal. Mondták, hogy a tokám miatt is fogynom kéne, de megérttettem velük, hogy ilyen alkat vagyok. Apám is pont így néz ki. Igen, van egy tokám, meg egy kis pofazacskóm. És akkor mit csináljak? Menjek le 75 kilóra? Értsék meg, hogy én nem akarok divatból „aszott girnyó” lenni mint sok ötven körüli pályatársam! És megértették.

– Ha már a szüleidet említetted, ők elolvassák a rólad szóló cikkeket?

– Édesanyám rettentően jól informálódik. Bár történelem-testnevelés szakos tanárként csak akkor veszi meg a bulvárlapokat, ha valamelyikben benne vagyok, és volt is olyan időszak, amikor nem volt rám annyira büszke. Amikor a válásommal kerültem címlapokra, azért volt számára kellemetlen, mert a rokonok elkezdték hívogatni. Nyilvánvalóan tudott ezekről a dolgokról, de minden családtag nem lett részletesen beavatva. Az nem volt egy szép időszak, ez tény. Én csak szakmai ártalomnak hívom… A bányászok 6-8 év után szilikózist kapnak, mi meg időnként kibillenünk a címlapra akkor is, ha nem akarjuk.

– Korábban, az azt megelőző 15 évben kerültél címlapra hasonló témában?

– Nem. Ehhez kellett a feleségem. Úgy látszik, az ilyen dolgokhoz mindig olyan emberre van szükség, akit a legjobban szeretsz. Bár, most, ahogy gondolkodom, eszembe jut még egy eset Nagy Ő Anikóval kapcsolatban. Akkoriban is mentek a „ki csalt meg kit” típusú cikkek, de az valójában úgynevezett „vírusmarketingnek” indult. Aztán másképp alakult. Az eset kibillentett a visszavonulós, nyugalmas, otthon tévézős korszakból. Abban az időszakban egyszerű munkáim voltak. A Juventus Rádióban minden hét szombatján volt egy háromórás élő adásom, mellette a Skandináv lottósorsolás, és a rendezvényszervező cégem is jól működött. Egy hónapban 6-8 napot dolgoztam, úgy „elvoltam”. De az nem olyan jó. Jobb ez így, hogy pici pörgés van. Persze kellett az a nyugalmasabb korszak is, mert ki kellett pihennem az azt megelőző húsz évet. Ugyanakkor van egy pont, amikor elég lesz a pihenésből.

„NÉZEGETTEM A GERENDÁKAT, HOGY MELYIKRE KÖSSEM FEL MAGAM”

– Alapvetően te választasz mindent? A pihenést és a pörgést is?

– Igen. Az ember többnyire maga dönti el, hogy mit csinál. A feleségemet is én választottam, meg azt is, amikor elköltöztek a kislányommal. Körbenéztem a 220 négyzetméteres házamban – ahol három fürdőszoba, három szoba, nagy konyha, meg egy óriási nappali volt –, és feltettem magamnak a kérdést, hogy akkor én most mi a francot csináljak itt október végén egyedül? Nézegettem a gerendákat, hogy melyikre kössem fel magam. Aztán megemlítettem néhány barátomnak, akiknek gazdag ismerőseik voltak, hogy itt egy híres ház, amit minden újságban látni lehetett, ennyi az ára, nézzük meg, kinek éri meg. Két nap múlva bejelentkezett egy nagyon komoly bankár, és azt mondta, holnap megvenné készpénzben. Ekkor kértem 48 óra gondolkodási időt, mert nem gondoltam én ezt ennyire komolyan. Átgondoltam, ki mindenkin tudok segíteni, ha éppen lesz néhány tízmillió forintnyi készpénzem. Meg úgy voltam vele, hogy amennyi időt lehetett, azt ott eltöltöttem, minden fát ismerek, s ha maradok még két-három évig, végképp elsüllyedek vidéken. Ez persze nem rossz, de ahhoz képest még fiatal voltam. Így aztán 43 évesen úgy döntöttem, eladom. Az új tulajdonos, aki megvette, megérdemelte. Három gyermeke van, nagy család, rájuk van szabva a ház. Amúgy biztos nem adtam volna el annak, aki nem érdemli meg. Erős lelki kötődés egy olyan otthon, amit a saját kezeddel építettél.

– Hányszor autóztál el azóta arra?

– Még az utcába se mentem be. De onnét kétszáz méterre van a strand, ott vagyok egész nyáron, s időnként ránézek a házra. Az új lakók állandó vendégeim a strandon, kaptak éves belépőt és örülök, hogy láthatóan jól érzik magukat a völgyben.

– Álmodsz még a régi otthonoddal?

– Gyakran. Annak a háznak minden darabkáját egyenként raktam össze. Kevés olyan telek van, ami 30 méter hosszú patakkal rendelkezik. Még hidat is építettem rá.

– Ha azok a gerendák mesélhetnének, miről sztoriznának?

– Mesélhetnének például gyerekek fogantatásáról, nagy bulikról, vendégekről, jó sok elmélkedésről, gondolkodásról. Az a nyugalom szigete volt, leszámítva a szomszéd disznait. Néha kicsit büdösek, de télen jön a kóstoló… Nagy családként éltünk ott. A szomszédunk hozta a fát, a szembe-szomszéd javította az autót, a harmadik szomszéd néni volt a takarítóm, tehát teljesen beilleszkedtem a környezetbe. Szerettem őket, tudtam, hogy biztonságban vagyok ott, fel sem merült, hogy bármi történhetne. Egy ilyen kis közösségben még figyelnek egymásra az emberek. Ott még rendes emberek laknak.

– Kiken segítettél végül a pénzzel?

– A családomban néhányan vettek fel svájci frank hitelt…

„A HÉT NAGY RÉSZÉT A MÁTRÁBAN TÖLTÖM”

– Ha a bőrödbe bújhatnék, mit tapasztalnék: jó Klausmann Viktornak lenni?

– Nem adom a bőröm! (nevet) Nem vagyok babonás ember, de ezt muszáj lekopognom.. (háromszor kopog az ujjával az asztalon) Azt a bizonyos nagy mélypontot leszámítva nincs gond. Nem egyszerű válni, és nem egyszerű úgy szerepelni a címlapokon, hogy nem te generálod. Az nem volt könnyű fél év, de utána helyrerázódtak a dolgok. A gyerekeim segítettek abban, hogy helyrejöjjek. Ma már azt mondom, igenis jól érzem magam a bőrömben. Persze, vannak hétköznapi nehézségek, hiszen mint minden vállalkozónak, nekem is folyton agyalnom kell, ha meg akarok élni. De alapvetően szeretem, amit csinálok. Hatvani vagyok, ezért különösen kedves a szívemnek Heves megye, és vele együtt Gyöngyös is, hiszen a feleségem és a kislányom ott élnek. A feleségem épp egy helyi hotelnek lett az igazgatója, tehát röghöz van kötve, én pedig körülöttük legyeskedek, jövök-megyek. Egyébként van egy irodaként használt lakásom Pesten is, hetente egy-két napot ott töltök, elintézem a hivatalos dolgokat, aztán megyek vissza a közelükbe.

– A gyakorlatban hogy néz ki egy átlagos heted?

– Vasárnap este szépen legurulok Kékestetőről Gyöngyösre a kislányomhoz és a volt feleségemhez. Fürdetésig ott vagyok, majd este kilenckor tovább gurulok a pesti lakásomba. Lefekszem, reggel megborotválkozom, felhúzom a zakómat, esetleg nyakkendőt kötök, és indulok a dolgomra. Az üzleti megbeszéléseket, hivatalos tárgyalásokat igyekszem a hét első felére, főleg hétfő-keddre sűríteni. Szerda reggel átveszem a játszós ruhát, beülök a kocsiba és megyek Kékestetőre. Még aznap délután az óvodában felcsippentem Manót, a kislányomat, és visszamegyünk Kékesre. Forró csokit iszunk, játszunk, van a síháznak egy hosszú, 35-40 méter hosszú folyosója, imád ott rohangászni. Másnap leviszem az oviba, majd visszatérve csatolok, délig csúszok, utána a kölcsönző ügyeit intézem, illetve a Kékesi Kutató-Mentő speciális alapítványnyal foglalatoskodom. A hegytetőn is van internet, tehát ugyanúgy mindent intézhetek, mint a városban.

– Van melletted nő?

– Egy ilyen típusú trauma után, mint a válás – ami ráadásul egy nagyon mély kapcsolatnak jelentette a végét – marad az emberben szálka. Nálam három-négy év a tisztulási idő. Persze vannak lányok, akikkel kokettálunk és jópofizunk, de olyan nincs, akinek a kezét megkértem volna, vagy azt mondanám, hogy akkor holnaptól költözzön hozzám. Rendeznem kell a soraimat, aztán ha ez megtörtént, újra nekiállok párt keresni.

„CSAK TELEVÍZIÓ-IGAZGATÓ NEM VOLTAM MÉG”

…Rendezgettem otthon a dolgaimat, és megtaláltam egy 1998-as Nők Lapja címlapot. Összehasonlítottam a 13 évvel későbbivel – hát a mostani énem jobban tetszik, mint a régi. Az egy kicsit vicces volt. Röhögtem magamon eleget. De ha a YouTube-ra felmész, te is tudsz rajtam röhögni. Zöld zakó, az akkori kornak megfelelően középen elválasztott hosszú haj… Elég viccesnek tűnök. A televíziózást egyébként 1989-ben kezdtem. Számtalan műsort csináltam, rengeteget dolgoztam, épp csak televízió-igazgató nem voltam.

– Hiányzott, hogy az legyél?

– Nem, mert közben voltam vezérigazgató egy részvénytársaság élén. A Kele és Klausmann Reklámügynökség 1996 és 2002 között Magyarország ötödik legnagyobb magyar tulajdonú reklám- és marketingcége volt. A legkomolyabb cégek dolgoztak velünk a Theodorától a Globusig. Az utolsó nagy munkánk a Köztársasági Elnöki Hivatal arculatának megtervezése volt, de ezzel 2002-ben ki is írtak bennünket a következő rezsim pályázói közül, így megszűnt a meló. Igazság szerint bele is untam az egészbe. Aztán kiköltöztem Domonyvölgybe, nyolc évig ott laktam, nem olyan rég adtam el a birtokomat. Pillanatnyilag leginkább sportmarketingben és sportüzemeltetésben utazom, kollégáimmal sípályát és kölcsönzőt üzemeltetünk, oktatást szervezünk, és időnként egy kis média is beesik. (nevet)

– A belső vívódásaid ellenére a gyakorlatban elég határozottnak tűnsz…

– Szeretem, ha mindig enyém az utolsó szó. De erre szükség is van. A mai médiaipar arról szól, hogy megcsinálnak egy műsort, felvesznek belőle húsz adást, majd öt után kidobják az egészet. Én megtehettem, hogy a Szerencsekerékben úgy búcsúztam tíz évvel ezelőtt: remélem találkozunk még. És mit ad Isten, ez bejött.