– Nagyon pontos vagy.

– Aki Vitray-tanítvány volt, abba egy életre belenevelte a pontosságot. Nála egy percet sem lehetett késni a Színművészetin. Aki mégis késett, azt be sem engedte az órára. Akkor sem, ha zokogott az illető. Vitray elvárta, hogy mindenki úgy tekintsen az óráira, mint egy élő adásra a televízióban. Ott is pontosnak kell lenni, hiszen a műsortervet három héttel korábban kiadják a műsorújságnak, a műsorok is pontosan kezdődnek, nem csalódhat a néző, aki ehhez igazodik. Én nem vagyok ennyire szigorú, de azt kérem a tanítványaimtól, hogy az óráinkat tekintsék randevúnak. Vagyis elvárom, hogy legalább küldjenek sms-t, ha valami közbejön.

– Furcsa, hogy Vitrayval kezdtük a beszélgetést. Ennyire fontos az életedben?

– Nagyon! Nagyon! Hosszú évek óta a mester-tanítványa viszonyból amolyan atya-lánya viszony lett közöttünk, kisebb nagyobb rendszerességgel találkozunk, minden fontos dologról tud az életemben, a tanácsa nélkül nem döntök. Pécsett voltam egyetemista, amikor a Magyar Televízió bemondónőjétől hallottam, hogy indul a televíziós szak a Színművészetin. Horváth Ádám és Vitray Tamás indítottak osztályt, és tudtam, hogy tőlük akarom megtanulni. Az esélytelenek teljes nyugalmával felvételiztem, vagy 400-ból válogattak ki tíz embert, de sikerült. Amikor aztán vége lett az iskolának, Vitray tanár úr megkért, hogy legyek az asszisztense, amolyan „tanár segédje”. Ez kivételes lehetőség volt, hiszen nem egy normál tankönyv szerint tanultunk, hanem a helyzet szülte, bizonyos helyzetekre mit mondott. Nekem az a pár év olyan volt, mintha még egyszer jártam volna az iskolát, és számtalan plusz dolgot, szakmai fortélyt tanultam, lestem el tőle. Idővel egyre több feladatot bízott rám, aztán volt, hogy kettéosztottuk az osztályt, az egyik felével én, a másikkal ő foglalkozott, majd cseréltünk. Aztán lettek saját óráim, és amikor abbahagyta a tanítást, megkaptam az ő óráit is. Tegnap este egyébként pont együtt vacsoráztunk, talán ezért is említettem rögtön az elején.

– Gyakoriak a közös vacsorák?

– Nem, mert a Tanár úr köztudottan korán fekvő. (mosolyog) Inkább ebédelni szoktunk együtt. A nyolcvanadik születésnapján azonban András, és Kállay Bori megbeszélték a vacsorát. A tegnapi összejövetelnek az volt az előzménye, hogy Marsi Anikó – akivel együtt jártunk a Vitray-Horváth osztályba, évekkel ezelőtt Siófokra költözött a családjával. Konkrétan beköltöztek az óvodámba, ahová annak idején jártam. Meglátogattuk őket gyerekestül, de egyetlen szót nem tudtunk váltani, mert az ő két gyerekük, meg a mi két gyerekünk nem hagyta. Nyáron Vitrayék is lent voltak a Balatonon, és szerveztek egy közös vacsorát, a Palik - Marsi házaspárral és velünk, hatosban. Ennek volt tegnap este a második köre.

– Ezek szerint Andrással társasági emberek vagytok?

– Ha az társasági embert jelent, hogy találkozunk a barátainkkal, akkor igen. De a szó klasszikus értelmében vett társasági eseményekre, fogadásokra ritkán járunk. Velünk nem igen találkozhatsz a bulvárlapok partyrovatában. A barátaink egyébként mind régiek, örülünk, ha velük tudunk időt szakítani egymásra.

„ÁTÉRTÉKELŐDÖTT AZ ADOTT SZÓ”

– Voltak nagy csalódásaid?

– Voltak, mert naiv vagyok. András épp ma reggel mondta, hogy az a baj velem, hogy mindenkinek mindent elhiszek. Apróságnak tűnik, de azon is nagyon felhúzom magam, ha valaki megígéri, hogy visszahív, és soha többet nem jelentkezik. Pedig hányszor történik ilyen egy nap? Manapság az is komoly gesztusnak számít, ha válaszolunk valakinek egy e-mailre. Genetikailag zavar a hazugság, azt hiszem. Olyannyira, hogy ha a gyerekeimnél érzek egy icipici füllentést, azonnal ugrok, mert nem tudom elviselni. Ha én nem hazudok, mert eszembe sem jut senkit megvezetni, akkor más se tegye.

– A világ sajnos nem ilyen.

– Tudom, tudom. Pedig az életünkben nagyon sok minden bizalomra épül. Arra, hogy beviszem az óvodába, iskolába a gyerekemet, hogy felülök a buszra, amit valaki vezet, megeszem az ételt, amit más főzött, de az is bizalom, hogy beülök az autóba, és feltételezem, hogy nem jönnek nekem, vagy nem rabolják ki egy ablakbetöréssel a táskámat egy piros lámpánál. Milyen érdekes, hogy nem tehetünk mást, mint bízunk a másikban, ezzel együtt mennyire átértékelődött például az, hogy valaki a szavát adja valamire. Magyarországon egyre természetesebb, hogy ezeket a szabályokat át lehet hágni. Valószínűleg én nem vagyok ide való, mert nem akarok úgy gyereket nevelni, hogy azt mondom, menjen át nyugodtan a buszsávba, vagy álljon be a rokkant parkolóba, mert más is megteszi.

– Ilyen értelemben gyakran visszaélnek a bizalmaddal? Az óvodával például?

– Ne is mondd…. Többször váltottunk óvodát, mire megtaláltuk az igazit. Az iskolával már körültekintőbbek voltunk. Pszichológusok szerint nem jó, ha egy gyerek életében többször van változás, mint kellene, de Ádámot megerősítették a változások, mert az iskolában szárnyal, bár még csak másodikos. De hogy válaszoljak a kérdésedre, azt remélem, nem élnek vissza a bizalmammal. De lehet, hogy ezt csak a naivitásom mondatja velem. Tavaly télen Amerikában töltöttünk két hónapot a gyerekekkel, Miamiba. Megdöbbentő az a nyitottság, amivel találkoztunk. Az a tolerancia, elfogadás, ahogyan élnek az emberek, nagyon tetszett nekünk. Az utcán megveregetik a vállad, rád köszönnek, a fodrásznál öt perc után már úgy érzed, mintha évek óta oda járnál. A kosármeccsen nem kigyúrt, kopasz beengedő emberekkel, hanem tolókocsis jegykezelőkkel találkozol. Az élelmiszerboltban odaállnak melléd az idős, nyugdíjas ott dolgozó emberek, és ők pakolnak a zacskódba. Büszkén. Mert szükség van rájuk. Azt érzik, hogy attól, hogy idősek, rokkantak, még nem feleslegesek. Ugyanolyan részei a társadalomnak, hiszen feladatuk van. De órákig tudnám sorolni. Itthon például mindig bajban vagyok, ha nyilvános helyen vécére kell vinnem a kisfiamat. A női mosdóba nyolcévesen már nem vihetem be, a fiúkhoz meg nekem ciki bemennem. Amerikában minden helyen három mosdó van, egy női, egy férfi és egy családi, a lányos apukáknak, fiús anyukáknak. Ez olyan nagy dolog? Vagy egy utolsó, jellemző példa. Van egy könyvkiadónk, és gyakran járunk könyvesboltokba, figyeljük, ki vannak-e rakva a könyveink, melyik hogyan fogy. Többször előfordult, hogy a számunkra igazán fontos könyv nincs kipakolva. Ilyenkor naivan tesszük fel a kérdést, hogy talán mindet elvitték? Mire jön a válasz, hogy ja, még van a raktárban, csak ki kéne hozni. De az ugye munka, és fáradtság, az eladónak nem érdeke, ő úgyis kap fizetést. Még csak nem is neheztelhetünk érte. Azt akarom ezzel mondani, hogy alapvetően kell átkódolni az emberek szemléletét, és attól tarok, ez nem egy emberöltő Magyarországon.

– Azt olvastam, ki is költöztök majd Amerikába.

– Ne higgy már el mindent, amit olvasol! Szívesen élnék egy-két évig akár Miamiban is, valóban jó lenne, ha ott tanulnának meg a gyerekeim angolul, de csak nyaraltunk.

„HA ÉVEKKEL KORÁBBAN KÉRDEZED, HOGY A TÉVÉ SZERELEM-E, GONDOLKODÁS NÉLKÜL IGENT MONDTAM VOLNA RÁ. MA MÁR CSAK OLYAN, MINT EGY RÉGI HÁZASSÁG…”

– Mikor jártatok utoljára könyvesboltban?

– Nem olyan régen. Talán két napja. András, ha teheti, naponta betér mindbe, ami útba esik. És nem feltétlenül azért, hogy a könyvespolcokat ellenőrizze. Író családban nőtt fel, az édesanyja is, az édesapja is írók. Amikor megismerkedtünk, viccelődtem is ezen, hogy ugyanabba a könyvesboltba is akár minden nap benéz. Úgy jár könyvesboltba, mint más az ABC-be. Neki ez a nagy szerelem.

– Neked pedig a tévé a nagy szerelem?

– Ha ezt néhány évvel korábban kérdezted volna, gondolkodás nélkül azt válaszoltam volna, hogy igen. Ma már csak azt mondom, inkább olyan, mint egy régi jól bevált házasság.

– Mitől múltak el az érzelmek?

– Miért, egy régi házasságból elmúlnak? Amikor három évvel ezelőtt abbahagytam, lélekben is elengedtem, lemondtam róla, és minden egyes nappal távolabb került tőlem. Eszembe sem jutott, hogy egyszer az életben még újra tévézni fogok. Annak idején, amikor Stahl Judit abbahagyta a Tényeket, leült otthon, és megkérdezte tőle a férje, hogy „Juditkám, mostantól mit fogsz csinálni?”… Ő zsigerből válaszolta, hogy főzni. Ebből a párbeszédből lett az új Stahl Judit. Ezen a példán keresztül András időnként megkérdezte tőlem ugyanezt. Soha nem tudtam rá rendesen válaszolni. Időközben azonban a Színművészeti mellett elkezdtem a Kodolányin is tanítani, fenntartottam a produceri irodám, azt azonban nem tudtam kitalálni, mit kellene csinálni a tévézés helyett. Aztán jött Kolosi Péter, az RTL Klub programigazgatója, aki a legjobb barátom. Ő pontosan ismeri a lelkemet. Rábeszélt a visszatérésre. Aztán hazamentem, és elmeséltem Andrásnak, aki azt mondta: „Három éve kérdezem tőled, mit akarsz csinálni, de nem tudsz rá normálisan válaszolni. Vedd végre tudomásul, hogy te tévés vagy! Tévézz!”… Így aztán ők ketten, Péterrel együtt végül rábeszéltek.

– Ha már annyit hasonlítottuk a szerelemhez a szakmádat, hogyan élted meg az újra kezdett kapcsolatot?

– Az újrakezdett kapcsolatokban az ember megpróbál mindent egy kicsit másképp csinálni. Ma már sokkal racionálisabban döntök bizonyos dolgokban. Jóval kevesebb érzelem van bennem a műsor körüli ügyekkel kapcsolatban. Érettebben gondolkodom, és a közeg, az ország is sokat változott. Egészen más súlya van annak, hogy bizonyos helyzetekben mit mondasz.

– Áruld már el végre, hogy mi az oka ennek a nagy kiábrándultságnak!?

– Nem vagyok kiábrándult, inkább racionális vagyok. Szembenézek a helyzettel. Azok az alaptézisek, amelyek a szakmánkhoz elengedhetetlenek, ma már nem szempontok. Odaállok a Kodolányin a diákok elé, és kijelentem, hogy a tévében mindig igazat mondunk. Nem is értenek, csak kérdőn néznek rám. Ugyan miért mondanánk mindig igazat a tévében? Milyen hülyeség ez. Pontosan tudják, hogy a legtöbben nem mondanak igazat. Márpedig én ezt tanítom, mert hiszek abban, hogy igenis igazat kell mondani. Ha nem hinnék benne, abbahagyhatnám a tanítást. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy alig vagyunk már, akik hasonlóan gondolkodunk. Más dolgok a fontosak ez pont nem. De hadd’ higgyek abban, hogy ez idővel majd változik! Vagy egy mási példa, hogy alaposan ellenőrizzünk minden információt, és hallgattassék meg a másik fél

– ezek az elvek már őskövületek. Ma már hol fontos ez? Amikor ezekről beszélek, időnként néznek rám a diákok furcsán, hogy ahol ők szakmai gyakorlaton voltak, bizony ott nem ezt mondták nekik… Hiszek abban, hogy lehet ezt még másként csinálni.

– Ez amolyan szélmalomharc most?

– Ebben a pillanatban igen. De ne érts félre, nem vagyok élharcos. Nem gondolom, hogy amit mondok, az megváltoztatja a fiatalok gondolkodását, de hiszek abban, hogy ha már hallották, talán egyszer eszükbe jut, hogy így is lehet. Ma már a média szakokra járó fiatalok többsége nem oknyomozó újságíró, inkább Való Világ szereplő szeretne lenni. De azért van ellenpélda is.

– Mondj egyet!

– Az egyik legkedvesebb tanítványom, ma már barátom, Schuster Richárd annak idején visszautasított kecsegtető műsorvezetői ajánlatot. Azt mondta, ő nem akar idő előtt felmászni azon a bizonyos létrán, van még mit tanulnia, mielőtt képernyőre kerül. Aztán kipróbálta, de nem részegült meg tőle. Inkább felvételizett Hongkongba, a világ egyik legjobb egyetemére, hogy tanulhasson. Ma már komoly karrierje van. De van olyan tanítványom is, akiről tudom, hogy idő előtt jött neki a tévés siker, és ezért felelősséget is érzek. Mádai Vivient én zavartam oda annak idején az RTL Klub válogatására. Neki nehezebb lesz, fordítva kell csinálnia, mert sok minden kimaradt, aminek az előtt kellett volna megtörténnie, hogy egy naponta jelentkező műsort vezet. Nem azért, mert nem csinálja jól, hanem azért, mert sokat kellett volna lelkileg erősödnie ahhoz, hogy fel tudja dolgozni a sikereket, kudarcokat. Egyébként nem féltem igazán, az a csaj, aki mindig meg fogja állni a helyét, akármit csinál.

„EGY NŐT SENKI NEM KÉSZÍT FEL ARRA, HOGY AZ ANYASÁG MIVEL JÁR”

– Milyen a viszonyod a tanítványaiddal? Adsz nekik munkát, lehetőséget?

– Vannak néhányan, akikkel roppant szoros, baráti lesz a viszonyom. A szerelmi ügyeiktől kezdve az abortuszukon át az anyagi helyzetükig mindent megosztanak velem. Aki igényeli ezt a bizalmat, annak állok rendelkezésére. Kicsit az öccseim, húgaim, gyerekeim is lesznek néhányan.

– Ha már a gyerekeknél tartunk, amikor a valódi anyaságot tervezted, ilyennek képzelted a szülői szerepet?

– Nagyon nem... Egy nőt senki nem készít fel arra, hogy az anyaság mivel jár. A manapság nagyon népszerű „ijesztgetős könyvek” lányregények ahhoz képest, amivel időnként az ember szembesül. (nevet) Imádom őket, és menthetetlenül ellágyulok tőlük, de ki merem mondani, ha időnként felnőtt társaságra vágyom.

– Mit csinálnak?

– Olyankor? Táncolnak a fejemen. (nevet) Ehhez mondjuk, kell egy olyan személyiségű kislány, mint Anna. Öt éves, és ő a család feje. És persze, kimondottan élvezi, ha felhúz. Azokon a reggeleken például, amikor tanítani megyek, még öt perccel a végső indulási határidő előtt is ott áll pizsamában. És hiába mondom neki, hogy 130 diák vár rám, öltözzön, nem késhetek el, nem érdekli.

– András hogyan kezeli ezeket a helyzeteket?

– Ő az engedékenyebb. Én azt hiszem, tényleg elvinném egyszer pizsamában az oviba. Csak egyszer, mert azt hinném, majd utána minden reggel felöltözik, de András ezt nem hagyná. De nehogy azt hidd, hogy ez a gyerekeimmel való viszonyom alapja. Rajongok értük, ahogy a legtöbb anyuka, és a legszebbnek, legokosabbnak látom őket, ahogy a legtöbb anyuka. Csak ők tényleg azok.

– Jót tett a házasságotoknak, hogy más nem tévéztek együtt?

– Ezt is olvashattad valahol. Mármint, hogy megsínylette a házasságunkat a közös munka. Pedig úgy volt jó, és addig volt jó, ameddig tartott. Eleinte nem akartunk együtt műsort vezetni, de rájöttünk, hogy nagyon kényelmes úgy az életünk. Mindketten tartottunk eleinte tőle, de többet gondoltunk erről, mint amennyi valójában a közös része volt. Egy biztos. Ennél nyugodtabban nem születhetett volna meg a két gyerekünk. Egy másik férfi műsorvezető társsal nem tudtam volna megbeszélni, hogy amíg otthon pelenkázok, addig álljon helyt helyettem a munkahelyemen, írja meg például a szövegeimet. Én meg helyt álltam otthon, és ez az adásban nem látszott. De a hat év közös munka elég sok ahhoz, hogy rutinná váljanak bizonyos dolgok. Hogy váltson az ember. Mert bármit csinálnak is a házastársak, újra és újra meg kell küzdeni a másikért, hogy sok év után is érdekes legyen minden perc, amit együtt töltünk.

– Az új műsoroddal való elfoglaltság nem megy a gyerekek, a házasság rovására?

– Nem hagynám, hogy a rovásukra menjen. Ez nem napi műsor, nem sokkal vagyok kevesebbet velük, mint az elmúlt években. Ráadásul András sokat segít. Jó érzés, hogy mindenben számíthatok, támaszkodhatok rá. És hogy ezt gondolkodás nélkül ki is mondhatom.