„Nagy dilemma, hogy egzisztenciát teremtesz, vagy családot alapítasz. Nincs esélyed másra, talán még középútra sem. Van olyan ismerősöm, aki megházasodott, lakást, autót, és egy céget kapott nászajándékba. Engem ez a veszély nem fenyegetett soha. Nekem mindig magamnak kellett megteremtenem mindent. Nemrég összefutottam a volt osztálytársaimmal, és beültünk valahová sörözni. Mondta az egyikük, aki ingatlanokkal foglalkozik, hogy rendben van, hogy a jég hátán is megélünk, de akkor muszáj is nekünk a jég hátán élni? Ez annyira találó volt…”

Kíváncsi lennék, hogy Zoli nevét olvasva kinek mi ugrik be vele kapcsolatban elsőnek. A Juventus Rádió, ahol 17 éve dolgozik? Esetleg az Uri Geller-féle show a tévéből? Az egykori Aktív a TV2-ről, vagy éppen Duna TV-s műsorai? Netán az RTL Klub reggeli műsora? Vagy éppen minden egyszerre? Magam is ezen gondolkodtam, amikor a Juventus stúdiója felé tartottam. Zoli épp a nevével fémjelzett Sztársáv előkészületein dolgozott.

– Tényleg ezen gondolkodtál idefelé? - fogad. - Szinte egyszerre kezdődött mindkettő az életemben, a tévé és a rádió is. 1996-ban kezdtem a Juventusban. Előtte egy pici kábelrádiónál bontogattam a szárnyaimat, másodikos gimnazistaként a nyári szünetben.

– Kábelrádió? Létezett ilyen?

– Nem tudok rá jobb jelzőt, mert ez egy képújság volt a helyi kábeltévén, és az alatt szólt egy rádió, aminek nem volt frekvenciája, hanem azon keresztül lehetett hallgatni. Hétvégeken csináltam éjszakai műsorokat. De amint említettem, az még nem volt professzionális szint.

– Ott már kaptál pénzt?

– Nem. Ezzel együtt nem bántam meg, mert a nyári szünetben jó élmény volt, és még tanultam is belőle. 16 éves voltam ekkor, s úgy gondoltam, egy ilyen „bemelegítés” után jöhet a profibb szint, és betelefonáltam a Juventus Rádióba.

– Csak úgy, az utcáról?

– Persze! Az Expressz újságban találtam egy hirdetést a következő szöveggel: „Hirdessen Ön is a Juventus Rádióban”. Ekkor telefonáltam, hogy nem hirdetni szeretnék, hanem hirdetést mondani. Akkoriban ugyanis már szinkronizáltam is, amit szintén másodikos gimnazista koromban kezdtem.

– Gondolom, ugyanolyan módon, mint a Juventusos-karriered...

– Ráhibáztál! Akkor a Magyar Televíziót hívtam először, és mondtam, hogy szinkronizálni szeretnék. Azt a választ kaptam, hogy ez mind szép és jó, de a szinkronok nem náluk készülnek, hanem külön cég gyártja őket. Elküldtek a Videovoxba, ki a Hűvösvölgyi útra, ahová szintén bekopogtam. Ahogy mondtad: csak úgy, az utcáról... Dudás Ica nénit kerestem, ő volt az egyik legnevesebb, és legtöbbet dolgozó gyártásvezető Magyarországon. Elkezdtem a bemutatkozásom, hogy Somogyi Zoltán vagyok innen Budapestről, és azért jöttem, hogy... Itt félbeszakított, és kérte, hogy diktáljam le a telefonszámomat. Nem értettem az egészet, ezért folytattam, hogy azért jöttem, mert... - mire ismét közbevágott: tudom, hogy miért jött. Nagyon kedves volt, azonnal átküldött egy másik szobába, a színészegyeztetőbe, ahol le kellett diktálni az adataimat, majd onnan átvezettek egy gyártásvezetőhöz. Aznap délután már tudtam, hogy egy hét múlva dolgozni fogok valamelyik stúdióban.

– Te is úgy kezdted, mint a legtöbb szinkronos? Tömegjelenetekben kellett kiabálnod?

– Volt ilyen is. Eleinte természetesen kisebb epizódszerepeket kaptam, tehát semmilyen komoly munkám nem volt. Pár mondatos megszólalások, ennyi. Ez viszont heti kétszer-háromszor is előfordult akkoriban. De tudtam, hogy nem vagyok színész, pusztán a stúdiók világával szerettem volna ismerkedni.

– Nem ment az iskola rovására a munka?

– Soha. Mindig komolyan vettem a tanulást, soha nem blicceltem. Tudom, hogy manapság már arra illik büszkének lenni, ha valaki inkább lógott az iskolából, vagy ne adj' isten el se végezte. Az ember néha már úgy érzi, szégyenkeznie kell, ha jó tanuló volt, és nem iskolakerülő. Igenis, egy nívós, jó színvonalú iskolát sikerült elvégeznem, majd utána az egyetemet is. Én erre büszke vagyok. Ráadásul a tanáraim is büszkék voltak rám, amikor már hallottak, vagy láttak itt-ott a médiában. Általános iskolában sokat jártam vers és prózamondó versenyekre, majd később a gimnáziumban is. A tanárok folyton azzal piszkáltak, hogy valamit kezdenem kellene a hangommal. Hát kezdtem...

– Ott tartottunk, hogy felhívtad a Juventust.

– Igen. Elmondtam, hogy már két éve szinkronizálok, úgy gondolom, hogy tudom használni a hangomat, és szeretném kipróbálni, hogy tudok-e rádióreklámot is mondani, mert az megint egy kicsit másfajta munka lenne. Kapcsolgatták a vonalat ide-oda, aminek az lett a vége, hogy másnapra behívtak próbafelvételre. Ez volt augusztusban, szeptemberben pedig már itt dolgoztam. Alig telt el három hónap, a rádió akkori vezetése felkért, hogy legyek én az adó „station voice”-ja, vagyis az a fő hang, aki a rádió saját szignáljait, szpotjait mondja. Akkoriban a Danubius és a Juventus volt a két nagy kereskedelmi rádió, és abszolút a Juventus volt piacvezető. Mindez 17 éves koromban történt, akkor még javában koptattam érettségi előtt a padot, pár kollégám még a ballagásomra is eljött. Később aztán műsorvezetőnek is felkértek ugyanitt. Azóta itt vagyok.

„AHÁNY TÉVÉS VÁLOGATÁSRA ELMENTEM, MINDEGYIKEN ÉN KAPTAM A MŰSORT”

– Hogyan jött a rádió mellett a televízió?

– Szintén a gimnázium utolsó évében történt. A szinkronos színészegyeztetőben lévő adatok alapján hívtak be a Duna TV-hez egy válogatásra. Korombeli fiatalokat kerestek egy induló műsorhoz. Három napos casting volt, több száz embert hallgattak meg. Abszolút az esélytelenek nyugalmával figyeltem magam körül a sok UV-zöld inges, fülbevalós fiatalokat. Azt hittem, egy zenei műsorhoz úgyis ilyen formákat választanak majd. Egy hét múlva azonban hívtak, hogy jövő héttől forgathatok is. Nagyon mókás dolog, mert nagyon kevés tévés castingon vettem részt életemben, de amelyiken ott voltam, azon kivétel nélkül mindenhol engem választottak. Ez a Duna TV-s műsor például hat évig ment kisebb-nagyobb megszakításokkal. Utána jött a Viasat3, majd a Magyar Televízió, illetve a TV2. Emlékszem, utóbbinál is teljesen váratlanul hívtak fel karácsony előtt néhány nappal, és kérték, hogy menjek be egy castingra. Két hét múlva, január elején derült ki, hogy én leszek a Kiválasztott műsorvezetője.

– Honnan tudtak rólad a TV2-sök? A Magyar Televíziós, vagy a Duna TVs múltadból?

– És a Viasatból. Egy biztos, én soha nem kopogtattam munkáért egyetlen televízió ajtaján sem. Most jut eszembe, anno az RTL Klubnál is voltam egy válogatáson. Zenei műsor lett volna, értesítettek is, hogy enyém a műsorvezetés, de aztán valami miatt nem indult el a produkció. Érdekes, hogy az ilyen castingokon mindig ugyanazokkal az emberekkel találkozom. Nagyjából tévésekkel és rádiósokkal.

– Az Uri Geller műsor esetében is?

– Ott pont nem találkoztam senkivel, csak utólag láttam a próbafelvételeket. 9-10 embert hallgattak meg, és mindannyian tévések, illetve rádiósok voltak. Vagyis olyanok, akiknek van szakmai múltja. Persze ez érthető, hiszen olyan élő, főműsoridőben jelentkező műsorról beszélünk, ahová nem lehet bedobni olyan embert, akinek nincs ebben tapasztalata. Pontosan ezért voltam büszke arra, hogy engem választottak, mert azt mondták, hiteles embert kerestek, s bennem ezt megtalálták.

– Tartod a kapcsolatot Urival?

– Több napot is együtt töltöttünk, amikor Budapesten volt, nem csak a stúdióban találkoztunk. Bejártuk a várost, kíváncsi volt, hogyan élnek itt az emberek. Bensőséges kapcsolat alakult ki köztünk, egészen személyes dolgokról is beszélgettünk. Manapság e-mailben kommunikálunk, időnként pedig telefonon. Michael Jackson halálakor sem kellett köröket futnom, hogy valaki máson keresztül érjem utol, egyszerűen felhívtam, hogy szeretném megszólaltatni egykori barátjáról a rádióműsoromban, és ő azonnal igent mondott.

„TRADICIONÁLIS EMBERNEK TARTOM MAGAM, DE EZ NEM EGYENLŐ A RÉGIMÓDISÁGGAL”

– Tudod kezelni az ismertségedet a mindennapi életben?

– Tudom. De soha nem figyelem sehol, hol ismernek meg. Az ismerőseim húznak ezzel állandóan. És az is nagyon furcsa, hogy nem azt mondják, itt az a figura a tévéből, hanem folyton híradósnak néznek. Például, amikor betörtek a családi nyaralónkba, a kapitányságon azt mondták, itt van a híradós fiatalember...

– Ezt a nyaraló feltörést már olvastam valahol.

– Igen, ezt a témát szeretitek ti újságírók... (nevet) Na jó, tudom, hogy te már kiszálltál a bulvárból, ezért módosítom: az ilyen témákat imádják a bulvárújságírók.

– Hányszor törték fel a víkendházat?

– Az utóbbi három évben ötször. Pedig 1992-ben készült el a ház, és másfél évtizedig soha nem volt semmi. Egyébként a Bükkben található a nyaraló, még a szüleim kezdték el építeni a nyolcvanas évek elején. Anyukám odavalósi, a rokonaink is a környéken élnek.

– Mit visznek el ilyenkor?

– Lényegében semmit, mivel érték nincs odabent, csak szétdobálják a cuccokat. Azon gondolkodtam, hogy kiteszek egy feliratot "kedves betörő" megszólítással, folytatva: Csak bele kellene gondolni logikusan: pénzt, ékszert úgy sem hagyok ott a világ végén, két falu között a senki földjén. Végül inkább egy távfelügyelt riasztót szereltettem a közelmúltban.

– Ha már a szüleidet említetted, ők mivel foglalkoznak?

– Édesapám nyomdász, anyukám pedig sokáig beruházási vonalon dolgozott. Általános iskolás koromban aztán együtt indítottak el egy családi vállalkozást, ami szintén egy nyomda. Van egy bátyám, ő 7 évvel idősebb nálam.

– Nem kis korkülönbség…

– De nem is annyira sok, hogy zavaró legyen. Talán pont azért lettem érettebb a koromnál... Kicsit mindig az voltam, mert a tesóm húzott magával. Hat éve költöztem el a szülői házból. Abból a házból, amelyet még a nagyszüleim építettek. Több szempontból is tradicionális embernek tartom magam. De vigyázat! Semmiképp nem régimódinak és legfőképpen nem maradinak. Ragaszkodom bizonyos értékekhez, amelyeket a mai világban sokan nem becsülnek meg. Például a munkát, a kitartást, az egyenességet. A baráti köröm is becsületes, dolgos emberekből áll. És itt elsősorban civil emberekre gondolj. Teljesen hétköznapi emberek a barátaim.

„ELSŐÉVES EGYETEMISTAKÉNT MÁR ÖNFENNTARTÓ VOLTAM”

– 16 éves korodban kezdtél el dolgozni a médiában. Attól fogva számítasz pénzkeresőnek is?

– Igen, és erre nagyon büszke voltam mindig. Negyedik osztályos gimnazistaként, ha megtetszett egy jó sportcipő, nem kellett a szüleimtől kérni rá.

– Tudsz bánni a pénzzel?

– Úgy gondolom, igen. Soha nem cigiztem, nem ittam, és nem szórakozóhelyeken vertem el a fizetésemet. Amikor elkezdtem az egyetemet, már az első évben a régi, elemes bútor helyett fenyőbútort vettem a szobámba. 18 éves voltam, és arra gondoltam, ha egyszer elköltözöm, ezt majd magammal tudom vinni a saját lakásomba. Így aztán, amikor hat évvel ezelőtt megvettem a lakást, a bútort, a szőnyeget, és a hifit egy az egyben átvittem, már csak mosógépet, hűtőszekrényt, és egy új ágyat kellett vennem.

– Hitelre vetted?

– Abszolút. Annyit azért nem kerestem az évek során, hogy ki tudtam volna teljesen fizetni. Tudom, hogy az olvasók azt gondolják, akik tévében, vagy rádióban szerepelnek, azok egytől-egyig milliós fizetést kapnak, de ez nem igaz. Vagy én rontottam el valamit. (nevet)

– Mióta van autód?

– Nagyjából azóta, hogy elkezdtem dolgozni. Az első egyetemi év mellett volt egy kis kitérőm a szentendrei rádiónál, s, hogy ne kelljen éjszaka Hévvel utaznom, vettem egy kis Fiat Unot, ami akkor volt tízéves. Persze azóta már cseréltem.

– Szüleid számára nagy dolog volt, hogy mindenhonnan a fiuk hangját hallották, majd a tévében is látták?

– Összetett dolog ez, hiszen elvi szinten tisztában voltak, és vannak azzal, hogy akárki nem csinálhat ilyen munkát, ugyanakkor nekik ez a munka is természetes. Ahogyan már nekem is. Iskolás koromban rengeteg rádiós riportot csináltam olyan kaliberű sztárokkal, mint Geszti Péter, Kudlik Júlia, Esztergályos Cecília, vagy Antal Imre, és nem voltam megszeppenve tőlük. Félre ne értsd, nagyon tiszteltem mindegyiküket, de azt is tudtam, hogy nekik az a munkájuk, hogy műsort vezetnek, játszanak, ugyanolyan emberek, mint mi mindannyian. Évek múltán ebben a szellemben beszélgettem Dr. Albannal, Erich von Daniken ufókutatóval vagy a divatkirály Givenchy-val is. Imádom a kreativitást, a nyüzsgést. Én nem az a fajta médiamunkás vagyok, aki most ezt csinálja, két év múlva pedig lehet, hogy egy éttermet vezet majd. Én erre tettem fel középiskolás koromban mindent, nekem ez az életem. 10- 15 év múlva is szeretnék tévézni, illetve rádiózni. Azt gondolom, van is létjogosultságom a szakmában.

„MUSZÁJ NEKÜNK A JÉG HÁTÁN ÉLNI?”

– A szülői házból való távozásod mennyire volt nagy lépés az életedben?

– Lelkileg rég óta készültem rá, és gyűjtögettem a beugró részt a lakásomra. Fontos az önállóság. 18 éves korom után megbeszéltük a szüleimmel, hogy már nem tartozom beszámolóval, hol töltöm az éjszakát, és miért nem vagyok éppen otthon. Anyukám persze nem tudott kibújni a bőréből, másnap ugyanúgy megkérdezte, merre jártam tegnap este, vagy miért hajnalban mentem haza. Félre ne értsd, nincs ezzel gond. Mert nyilván mindig az ő kisfia maradok, és természetes is, hogy megkérdezi. De igenis, ahhoz, hogy kiteljesedjek, és minden szempontból önálló legyek, kell a külön a lakás. Pedig semmilyen konfliktus nem volt köztünk, ami sürgettette volna a költözést.

– Az osztálytársaid többsége ma már családos ember?

– Nem. A tízéves érettségi találkozónk például nagyon tanulságos volt, mert az osztály egyik fele már a második gyereknél tart, míg a másiknak se kutyája, se macskája nincsen. Sajnos ez ma egy társadalmi jelenség, ördögi kör, amiből nehéz kiszakadni. Társadalmilag is nagy dilemma, hogy egzisztenciát teremtesz, vagy családot alapítasz. Nincs esélyed másra, talán még középútra sem - na ez például biztosan nem jól van így. Van olyan ismerősöm, aki megházasodott, és lakást, autót, s egy céget kapott nászajándékba. Engem ez a veszély nem fenyegetett soha. Nekem mindig magamnak kellett megteremtenem mindent. Ez nem panasz, mert tök normálisan élem meg. Csak azt nem tartom normálisnak, hogy adott egy helyzet, amibe bele vagy kényszerítve. Vagy kidolgozod a beled, és konkrétan mindent bevállalsz, vagy mehetsz, amerre látsz. Két héttel ezelőtt összefutottam a volt osztálytársaimmal, és beültünk valahová sörözni. Mondta az egyikük, aki ingatlanokkal foglalkozik, hogy rendben van, hogy a jég hátán is megélünk, de akkor muszáj is nekünk a jég hátán élni? Ez annyira találó volt!

– Keveset beszélsz a magánéletedről. Tudatosan kerülöd az ilyen nyilatkozatokat?

– Emlékszem, volt egyszer egy mondatod, ami nagyon tetszett, és a mai napig itt van a fülemben, hogy mindenki jár valakivel, csak nem mindenki reklámozza. Így vagyok ezzel én is. Addig, amíg nem jut olyan szintre egy kapcsolat, hogy biztatást, erőt adjon másnak, minek kérkedjek vele? Vagy, ha akinek éppen csapom a szelet esetleg tanár, és nem akar újságokban szerepelni? Az Uri Geller műsor idején számtalan helyen olvastam magamról, hogy szingli vagyok. Már magától a jelzőtől is agygörcsöt kaptam. Ez egy hülyeség, nem fogadtam cölibátust, csak maximum nincs olyan stádiumban egy kapcsolat, amit feltétlenül meg kellene osztanom mindenkivel. Remélem, ezt mindenki érti. És megérti.

– Munkamániás vagy?

– Fenét! Sosem voltam az. Rajongok a szakmámért, de nem vagyok megszállott. Fontos, hogy legyen mellette éltem is. Tehát azt, amiért dolgozom, élvezni is tudjam. Tudjak például utazgatni. Imádok jönni-menni. Európa nagy részét már bejártam. A családdal is sokat utaztunk. A régi, sárga Daciánkkal még Londont is megjártuk. Elmentünk egy hónapos körútra. Az utóbbi években barátokkal, vagy éppen barátnővel utazom. Franciaországba például két évfolyamtársnőmmel mentem. Mondjuk az egy nagy túlvállalás volt... (nevet) De erről ne faggass kérlek!

Egyébként a legextrémebb indulásunk eddig az volt, amikor az M1-es és az M7-es közös szakaszán döntöttük el az úti célt. A kesztyűtartóban egy Olaszország és egy Franciaország útikönyv is be volt készítve, és az volt a kérdés, hogy jobbra, vagy balra menjünk. M1-es vagy M7-es? Aztán végül jobbra fordultunk, és Franciaországba mentünk.

– Mindig autóval mentek?

– Az utóbbi időben igen. Imádom a sátras, kempinges kirándulásokat. Amíg teljesen ki nem öregszem belőle, fogok is ehhez ragaszkodni. Teljesen más élmény, mint szállodába menni, vagy repülővel utazni. A szervezett utakért nem rajongok. Imádok vezetni, és élvezem a hosszú autóutakat. Fantasztikus érzés, hogy levezetsz 1700-1800km-t Párizsig egy nap alatt. Hajnali kettőkor elindulunk, és délután négyre oda is érünk. Visszatérve erre a rám fogott munkamániára: nagyon sok minden érdekel a szakmámon kívül. Például az autók, az utazás, a repülők, a vasútmodellezés, és a sport is. És ezekben jártasabb is vagyok, mint egy átlagember.

Ugyanakkor egyikben sem vagyok igazán profi. Ha most azt kérnéd, kezdjek el vasúti pályaszámokat mondani, nem tudnék. Ugyanígy az autók esetében sem tudnék modellekre kapásból lóerőszámot mondani, ettől függetlenül szeretek kijárni az autó kiállításra, és szeretem a jó kocsikat. Tehát mindent egybevetve, egyáltalán nem vagyok munkamániás, mert pontosan tudom a fontossági sorrendet, és mindennek a helyét.

– Mindent összegezve tehát egy teljesen normális pasas vagy?

– Igen, és talán pont ez a baj. A korábbi munkahelyeimen is mindig megkaptam azt, hogy nehéz velem mit kezdeni – akár bulvárszinten is –, mert „túl normális” vagyok. Ugyanakkor legalább esténként bele tudok nézni a tükörbe, és úgy tudok lefeküdni, hogy megint csináltam valami hasznosat.