Vámos Erika neve, arca a TV2 hét évvel ezelőtt indult „2TestŐr” című műsorában lett ismert. A TestŐr magazin kapcsán aztán számos újságban, címlapon lehetett vele találkozni, a legtöbb írás örökbefogadási szándékáról szólt. Egy ideje saját magazinja van, és a televízió mellett immáron rádióműsort is vezet.

Amikor jeleztem neki, hogy szeretnék róla írni a könyvemben, meglepődve kérdezett vissza, hogy miért gondoltam rá. Pedig több éve ismerjük egymást. Hosszú esztendők óta nem múlik el úgy karácsony, hogy a munkahelyem portájáról fel ne szólnának az irodába: csomagom érkezett. De nem csak nekem, hanem a legtöbb munkatársamnak is. Volt idő, amikor ünnep sem kellett hozzá, és az egész szerkesztőségnek küldte frissen sütött muffinjait, egyenesen Egerből. Erikának voltak ilyen „furcsa” dolgai. Azért furcsa, mert rajta kívül más nem csinál ilyet a médiában. Meglehet, időnként küldenek apróbb ajándékokat a marketingesek és a sajtósok, léteznek repiajándékok, de ilyen őszinte, emberi gesztusra, mint amilyen Erikáé, nem igazán emlékszem.

Persze, nem csak ezért voltam rá kíváncsi. Adott egy fiatal nő, aki gyerekfejjel kitalálta, hogy a médiában fog dolgozni, és minden követ megmozgatva eléri, hogy saját tévé-, illetve rádió műsora legyen. Közben kiadott egy könyvet, és több magazint is létre hozott már. A Magyar Televízió, illetve az RTL Klub egykori gyakornokából időközben menő üzletasszony lett, aki – másodmagával –, producere is a műsorainak. Érdekelt, hogyan csinálta.

– Nézd, 38 évesen már illik, hogy így legyen... A válaszokat jórészt megtaláltam. „Megfelelő” kiképzést kaptam gyerekkoromban. Nem kényeztetett el az élet, nem hullott az ölembe semmi. Talán ez tett kitartóvá és céltudatossá. Ezért tudok mindent megvalósítani, amit csak szeretnék. A gyerekkori küzdelmek tettek rendíthetetlenné.

– Nem volt gördülékeny a gyerekkorod?

– Kicsit sem. Édesapám alkoholista volt. Tizenhárom éves voltam, amikor meghalt. Ha visszagondolok rá, alig van olyan emlékem, amelyben józan lenne. Leginkább azok a szituációk jutnak eszembe, hogy betántorog, elesik, terrorizálja anyámat, esetleg engem, majd lefekszik aludni. Anyám időnként ismeretlen eredetű kék-zöld foltokkal vagy monoklival került elő, és én kérdezni sem mertem. A csend mindent megválaszolt. Gyerekként gyakorlatilag idegroncs voltam. Éjszakákon át ültem az ágy szélén, és néztem az ajtót, hogy vajon bejön-e. Engem ritkán bántott, de irtóztam a részegségtől. Félelemben éltem, s emiatt semmilyen kapcsolatom nem alakult ki vele. Nem voltak beszélgetéseink, nem voltam vele semmilyen viszonyban. Lényegében nem is tudok róla semmit. Időnként zajokra ébredtem fel éjszakánként. Olyankor anyámat verte…

– Az ital okozta a halálát?

– Igen. Tizenhárom éves koromban a szüleim beadták a válópert, és anyunak addigra már lett egy új kapcsolata. Egy hétvégére az öcsém apámmal maradt, én pedig anyuval és az új párjával vidékre mentem a nagymamámat meglátogatni. Amikor visszaértünk, csak egy levél várt az asztalon. Abban az időben még nem volt mobiltelefon, így nem tudtak értesíteni, hogy apu súlyos sérülésekkel kórházba került. Fel akart menni a padlásra, és leesett. Tudod, a XVII. kerület, ahol laktunk, akkoriban még vidéknek számított. Nagy, háztáji gazdaságunk, állataink voltak. A padláson mindig fürtökben lógott a kolbász, meg a szalonna. A 9 esztendős öcsém kolbászt szeretett volna enni, apám pedig – aki addigra már erősen ittas volt –, elkezdett felkapaszkodni, de lezuhant. Koponyaalapi törést szenvedett, agyvérzést kapott. Vérbe fagyva talált rá a betonon az öcsém, aki aztán valahogy átmászott a kerítésen, szólt a szomszédoknak, és kihívták a mentőket. Apám még egy hétig élt a kórházban. Ez idő alatt egyszer láttam, a nagyszüleim vittek be hozzá. Nyitva volt a szeme, magánál volt, de nem tudott beszélni. A fél oldala le volt bénulva. Sírt és félt. Láttam az arcán. Szörnyű volt. Aztán egyszer elindultam egyedül is hozzá. Emlékszem órákig toporogtam bénán a Moszkva téren, de nem vitt tovább a lábam a János kórház felé. Nem mertem egyedül bemenni. Ezért még mindig nem tudtam magamnak megbocsátani… Aztán másnap jött a nagypapám a hírrel, és intézni kellett a temetést. Látom, hogy szörnyülködsz, de ezzel még nincs vége a történetnek.

– Más is történt?

– Két nappal a temetés előtt anyám mondta, hogy menjek el fodrászhoz, legyen rendben a hajam a temetésre, ezt így illik. Két buszmegállóra volt tőlünk a fodrász. Épp a buszra vártam a megállóban, amikor a barátnőm – a szomszéd lány – kedvese megállt előttem az autójával. Kérdezte, hová megyek, s felajánlotta, hogy elvisz. Ismertem a fiút, ezért beültem a kocsiba. Ám ahelyett, hogy elvitt volna a fodrászhoz, az erdő felé kanyarodott, és rám vetette magát. Nem tudom pontosan, hogy a rendőrségi szakkifejezések és a jog mit minősít nemi erőszaknak. Azt viszont határozottan tudom, hogy mit jelent egy ilyen erőszak egy 13 éves kislány életében. Tudom, milyen törést okoz, és néhány éve tisztán látom azt is, hogy ez milyen kitörölhetetlen nyomot hagy egy egész életen át. Ezért mindegy is, minek nevezzük, ami történt. És most figyelj, a fiú kirakott az autóból az út szélén, én pedig a nálam maradt papírzsebkendővel a kezemben – mint bűnjellel –, egy 30 éves felnőtt ember nyugalmával besétáltam a rendőrségre és közöltem, hogy feljelentést szeretnék tenni. Tizenhárom évesen, egyedül, higgadt lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot. Így visszagondolva magam is meglepődök az akkori önmagamon. Már gyerekként is megoldottam egyedül a problémámat. Aztán ült néhány évet az aljas…

– Egy 13 éves lány hogyan dolgozza fel a sorozatban kapott traumákat?

– Sosem omlok össze a probléma közepén. Előbb megoldom, mindent a helyére teszek, és ha már szép rend van, akkor elvágódok. Rá egy hónapra beszedtem egy doboz altatót… Aztán anyu valamiért korábban jött haza és megmentett. Akkor sem tudtam megmondani, miért tettem, és utólag sincs rá magyarázat, hiszen sosem dobnám el magamtól az életem. Valószínűleg picit sok volt ez a 13 éves lelkemnek és ezt valahogy jelezni akartam. Az esetet követően gyerek-pszichológushoz kellett járnom, aki a harmadik látogatás után azt mondta, nincs semmi bajom, menjek haza.

– Hamar felnőtté kellett válnod.

– Nagyon hamar. Amikor 18 éves koromban átköltöztem a nagyszüleimhez, először teher is volt, hogy úgy bántak velem, mint egy gyerekkel. Például szóltak, hogy kész a vacsora. Holott az azt megelőző időben legfeljebb már csak azért szóltak nekem otthon, hogy miért ettem meg a vacsorát. Jó esetben, csináljak valami vacsorát. Nem mondhatnám, hogy el voltam kényeztetve…

„A TÖRTÉNTEK ELLENÉRE SOHA, EGY PERCIG SEM ÉREZTEM TEHERNEK A SORSOM!”

Amikor hozzánk költözött édesanyám új párja, a nevelőapám, nemsokára született egy közös gyerekük – a 18 évvel fiatalabb kisöcsém –, és ők így együtt egy új család lettek. Úgy éreztem, teljesen magamra maradtam. Ráadásul anyám veszélyeztetett terhes volt, kórházba került, és a kilenc hónap jelentős részét végigfeküdte. Én főztem, mostam a családra, vezettem a háztartást, közben pedig készültem az érettségire. Gyakorlatilag két felnőtt férfit, és egy állapotos nőt láttam el, hiszen anyámnak is rendre vittem a főtt ételt a kórházba. Furcsa, hogy akkor ezt nem éreztem tehernek, csupán azt, hogy jól be kell osztani az időmet. Valamint egyre inkább azt, hogy teljesen egyedül vagyok. Volt ennek jó oldala, hiszen valóban hamar önálló lettem. És talán ezért nem lehet engem agyonütni sem.

– Pedig az ilyen gyerek- és kamaszkori élmények nyomot hagynak az emberben. És később valamilyen formában vissza is köszönnek.

– Nálam ez abban nyilvánul meg, hogy – szerintem még egészséges módon –, de zárkózott, távolságtartó és bizalmatlan emberré váltam. Mindig tudtam és tudom, hogy csak magamra számíthatok. Tisztában vagyok azzal, hogy ha nem tudok magamnak ételt venni, akkor éhen pusztulok. Van egy folytonos

– egyébként megvalósíthatatlan – törekvésem, hogy ne legyen szükségem senkire. Mufurc módon jól elvagyok a saját világomban, a saját szabályaimmal és teendőimmel. Egy biztos: rengeteg szeretet maradt bennem, és mindenkinek adni szeretnék belőle. De nem azt mondom, hogy „szeretlek”, hanem apró gesztusokkal fejezem ezt ki. Nagyon jó érzés sms-t írni valakinek, hogy lent hagytam egy kis meglepetést számára a portán, megkapta-e? Emlékszem arra az időszakomra, amikor az volt a rögeszmém, hogy munka után hazaérve, éjszakába nyúlóan több száz muffint sütöttem. Hatosával csomagoltam és minden nap másokat leptem meg vele. Biztos vagyok benne, hogy abban az időben nem volt olyan barát vagy ismerős a TV2-ben, de talán az egész médiában se, aki ne evett volna a muffinjaimból. Nem azért tettem, mert viszonzást vártam, hiszen például Azurák Csabának is küldtem, pedig biztos voltam benne, hogy az életben nem fogunk egy irodában dolgozni vagy hatással lenni egymás életére. De én voltam a legboldogabb ember, mikor a büfében megköszönte és megdícsérte. Emlékszem, valami kapitális hülyeséget mondtam rá, mert nem tudok, nem tanultam meg más emberek érzéseivel bánni, intelligensen reagálni. Én csak így, „muffinokkal” tudom azt mondani, hogy szeretlek. Meg, hogy szeressetek…

– Nem tudod kezelni mások érzéseit?

– Nem… Ha problémám van, néhány barátom profin megvigasztal. Csodálom őket ezért! Pontosan tudják, mikor mit kell mondani. Én ezt nem tanultam meg. Egyszerűen nem tudom, mit kell mondani egy síró embernek. Ha elkezd valaki sírni, én megijedek. Nem tudok mit kezdeni más emberek érzéseivel és az enyémeket is sután kezelem. Egy barátnőm szerint gyerekkoromban nem simogatták eleget a fejemet, vagy nem hallottam elégszer azt a szót, hogy szeretlek.

– Jól belevágtunk a dolgok közepébe…

– És még mennyi mindenről nem beszéltünk! (nevet)

– Néhány újságcikkben egy teljesen más gyerekkori traumáról is meséltél.

– Egy nap váratlanul rosszul lettem az iskolában. Mentővel vittek el a tornaóráról, és életmentő műtétet végeztek el rajtam. Egy kizáródott sérv miatt ki kellett venni az egyik petefészkemet. Az operáció során kiderült, hogy a petefészkeim és a méhem egyaránt fejletlen. Az utóbbi körülbelül akkora, mint a köröm az ujjamon. Kilenc éves voltam, amikor megtudtam, hogy alkalmatlan leszek a szülésre.

„ELFOGADTAM, HOGY NEM SZÜLHETEK, DE ABBA NEM TÖRŐDTEM BELE, HOGY NE LEGYEK ANYA”

– Már gyerekként szembesítettek azzal, hogy soha nem lehet saját gyereked. Így könnyebb volt elfogadnod?

– Igen, hiszen ebben a tudatban nőttem fel. Ám abba sohasem törődtem bele, hogy ne legyek anya. Most sem. Nem akarom egyedül leélni az életem. Harmincöt évesen kerültem kapcsolatba az illetékes hivatallal, kitöltöttem egy 300 kérdésből álló tesztet, vállaltam, hogy korrigálható rendellenességgel is örökbefogadok babát, sőt akár ikertestvéreket is, majd hosszasan beszélgettem egy pszichológussal, aki eldöntötte, hogy alkalmas vagyok az örökbefogadásra. Aztán kértem a körzeti orvostól igazolást, hogy nem vagyok alkohol- vagy drogfüggő, majd az otthonomról is kiderült, hogy alkalmas egy gyerek fogadására. Ezt követi sorrendben egy nevelőszülői tanfolyam.

– Tehát teljesen átvilágítottak.

– Mert ennek ez a menete. Remélem nincs messze a nap, amikor világra jön valahol egy baba, akiről lemondott az anyukája és én mehetek érte. Az a lényeg, hogy minél kisebb, ha lehet, csak pár napos legyen, mert nem szeretném, hogy olyan lelki sérüléseket hordozzon magában, amikről nem tudok, vagy nem értem, és amit én már nem igazán tudok szavakkal, szeretettel és törődéssel orvosolni. Annak idején minden, a gyerekkel kapcsolatos nyilatkozatom után sírtam egy kicsit. Ma már tudom, hogy a beszéd egy sajátos terápia számomra. Ezért járnak az emberek pszichológushoz. A szavaktól kifakad a kelés. Arról nem beszélve, hogy amióta nyíltan meséltem erről, sokan megkerestek, és elmondták, mennyi erőt merítettek a példámból, és ők is elindultak ezen az úton.

– Te pedig egy másik úton is elindultál érettségi után.

– Ez 1997-ben volt, amikor a kereskedelmi csatornák elindultak. Akkoriban újságíró iskolába jártam. Oda jött be Marschall Péter és Nagy Tünde. Válogatást hirdettek, gyakornokokat kerestek. Önéletrajzzal, szinopszisokkal, riportötletekkel lehetett pályázni. Hat embert választottak ki, köztük engem is. Akkoriban én már a Magyar Televíziónál voltam gyakornok. Marschall révén átkerültem a Fókusz című műsorhoz, majd újabb egy év gyakornoki státusz következett. Egy fillér nélkül többet dolgoztam, mint bármelyik riporter. De meg akartam mutatni. Egy év után aztán felvettek, és olyan tisztességes fizetést kaptam, mint azóta sem. De azt megelőzően 12 hónapig elképesztő próbákon mentem keresztül. Sok gyakornok vérzett el mellettem. De belőlem addigra már egy örök túlélő, harcedzett katona vált.

– Igaz, hogy a munkádnak, és az RTL-es korszakodnak köszönhetted a hosszú évekig tartó kapcsolatodat is?

– Igaz. Egy interjúból lett szerelem, majd barátság és 11 év szimbiózis. Egerben éltem és egy időre ki is szálltam a tévézésből. Abszolút civil területen dolgoztam. Majd megszületett a TestŐr magazin.

– A műsor weboldalán azt írod, kilenc hónap kényszerpihenő után tértél vissza, és nem jószántadból maradtál távol a képernyőtől. Mi történt már megint?

– Lett egy ismeretlen eredetű ízületi gyulladásom. Az összes csigolyám, a bokám, a térdem, sőt még az ujjperceim is be voltak gyulladva. Megtapasztaltam, milyen az, amikor minden mozdulat fáj. Nyúlni a telefonért, bekötni a cipőmet, vagy éppen megfordulni az ágyban. Hónapokig vizsgáltak, majd kórházba kerültem. Eleinte azt hitték, autoimmun betegség, párhuzamosan gócot kerestek a szervezetemben. Senki nem értette, mi bajom. Én a legkevésbé. A végén, nagy nehezen kiderült, hogy egy gyökérkezelt fog okozott mindent. Egyetlen nyomorult fog, amit végül ki sem kellett húzni! Mindezt persze csak sokára vették észre, közben hónapokig szteroid kezelést kaptam. Csak azzal tudták elviselhetővé tenni az őrült fájdalmaimat. Nem tudtam enni, mégis minden nap híztam. A szteroid teljesen felborította a hormonháztartásomat. Amikor kijöttem a kórházból, ott álltam 25 kilóval nehezebben. Én, aki világ életemben, mindig egy pálcika lány voltam. Egy ilyen változás persze személyiségváltozással is jár. Hirtelen azt sem tudtam, ki vagyok én. Azt viszont tudtam, hogy dolgozni akarok. 2011. októberében újra indítottuk a műsort. Azt terveztem, hogy mire elkezdődnek a forgatások, próbálok nem víziló módon kinézni. Nem ment. Új, pufók műsorvezetőként köszöntöttem a nézőket, és utána kínkeservesen ledolgoztam magamról a kilókat. Minden nap több órát kellett mozognom, hogy kijöjjön belőlem az a sok víz. Most már rendben vagyok. Mint mindenből, ebből is kijöttem. A műsor azóta még sikeresebb, sőt, már rádióban is hallhatók vagyunk. Papíron is megjelentünk, már kézbe vehető, olvasható a TestŐr magazin.

– Nem titok, hogy Egerből végleg visszaköltöztél Pestre. Ezek szerint egy korszak lezárult.

– Úgy tűnik, igen. Amikor véget ér egy szerelem, egy munka, egy barátság, akkor az a minimum, hogy az ember új lakásba költözik. Ha lehet, egyenesen egy másik városba. Kellenek az új körülmények, ingerek ahhoz, hogy a dolgok mozgásba lendüljenek, közben pedig a szív ne szakadjon meg. Volt egy időszak az életemben, egy korábbi szakítást követően, amikor egészen Amerikáig mentem. Több helyen is éltem a kontinensen, igazi kalandorként bóklásztam. Akkor még azt hittem elmenekülhetek a fájdalom, a csalódottság, a szerelmi bánat elől. Aztán Londonban bujdostam. Ez tíz éve volt… Ma már tudom, hogy a boldogság nem földrajzi kérdés. Sok mindent beteljesítettem. Mára már nem céljaim vannak, sokkal inkább terveim, meg vágyaim. Például a Velencei Karnevál. Vagy a tandemugrás. Egy élő műsor vezetése. Még egyiket sem próbáltam… Az élmény miatt mindháromban részt vennék. Talán a jövőben sikerül is mindegyik. Amikor valakivel élek, ösztönösen háttérbe szorítom a saját vágyaimat, terveimet. Inkább a másik igényeivel foglalkozom. Szeretek másra figyelni, kiszolgálni, adni minden percben annak, akit szeretek. Hát, most van időm magamra.

– Ilyen „színes és eseménydús” életút után azt mondom: kész csoda, hogy egyben vagy.

– Akik ismerik az életemet, szintén ezt mondják. De a történtek ellenére sem cserélnék senkivel! Annyi mindenre megtanított a sorsom, hogy szerénytelenség nélkül mondhatom, bölcsnek érzem magam. De még egyszer nem tudnám ugyanezt végigcsinálni. Még egyszer nem! Örülök neki, hogy vége van, és végre nyugalom, s talán csend is van körülöttem.

– És amit elvett az élet, azt talán máshol viszonozta.

– Ez is igaz. Bizonyítékom van arra, amit mások talán csak közhelynek tartanak: az élet mindig döntetlenre játszik. Az egyik kezével elvesz, de a másikkal ad. És én annyi mindent kaptam! Már 30 évesen saját otthonom, biztos egzisztenciám, karrierem volt. Sokat utaztam, szerettem és szerettek. Szép emlékeket őrzök. És ha a Jóisten valóban szeret, ez a lista is hosszú lesz …