„Rengeteg a felesleges harc, az idegeskedés, a megalkuvás. Hogy megalkuvó lettem-e? Valamilyen szinten mindenki az lesz. Az utóbbi egy-két évben sajnos magam is rákényszerültem. Az a sok sérülés, amelyet egy-egy harc során szenvedtem, bölcsebbé tett. Ha úgy érzem, hogy nagyon bántó a szituáció, inkább visszafordulok, és már nem harcolok annyira, mint régen. A környezetemben sok rossz döntést hoznak emberek, és nem mindig van erőm ezzel szembe szállni. Arról nem is beszélve, hogy nagyon nehéz helyzetben van az ország, és ez mindenhová kivetül, ahol dolgozom. Rossz a fizetési morál, nagyon sokan tartoznak nekem is nagyon sok pénzzel…”
Volt a Juventus Rádió programigazgatója – ahol 18 éve dolgozik megszakítás nélkül –, a Petőfi Rádió főszerkesztője, mellette pedig két sport-tematikájú televíziós csatornánál is vezetett műsort, illetve marketing-igazgatóként is tevékenykedett. Volt a Művészetek Palotájának vezérigazgatói tanácsadója, könnyűzenei koncertjeinek rendező-szerkesztője, családi és ifjúsági programjaiért felelős művészeti tanácsadója.Volt a Magyar Televízió szórakoztató műsorainak főszerkesztője, és volt zenekara is, a Csütörtök 12.
DJ Dominique-ként pedig évtizedek óta találkozhatunk vele különböző klubokban.
– Sokminden kimaradt a felsorolásból?
– Hajjaj! Például, hogy a Kodolányi János Főiskola címzetes docense vagyok. De ennél is fontosabb, hogy tizennyolc éve jótékonysági munkát végzek, hátrányos helyzetű és fogyatékkal élő gyerekeket segítek.
– Bírod a tempót?
– Muszáj. Ez nem az a helyzet, és nem az a környezet, ahol elég egy dologgal foglalkozni. Másrészt, igénylem az állandó a kihívásokat.
– Többször beszélgettünk már, és több korszakodat is láttam mind vezetői pozíciókat, mind előadói karrieredet tekintve. Melyik volt a legideálisabb, legharmonikusabb, de úgy is fogalmazhatnék, legboldogabb korszakod az elmúlt 18 évben?
– Az 1994 és 1998 közötti esztendők, amikor a Juventus Rádió igazgatója voltam. Ahogy mondani szokták, ott összeálltak a csillagok, és minden a helyén volt. Működött is minden ragyogóan. Rengeteg díjat, elismerést kaptunk, számos személyes siker kötődik ehhez a korszakhoz. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkor az ország hangulata és gazdasági helyzete is másabb volt. Nem volt ekkora a konkurencia sem, ezért egy ilyen lélekkel, de profi módon szervezett rádió sikeres tudott lenni.
– Ma sokkal nehezebb a helyzet?
– Annyira, hogy össze sem hasonlítható az akkori viszonyokkal. Rengeteg a felesleges harc, az idegeskedés, a megalkuvás.
– 49 éves korodra megalkuvó lettél?
– Valamilyen szinten mindenki az lesz. Az utóbbi egy-két évben sajnos magam is rákényszerültem. Az a sok sérülés, amelyet egy-egy „harc” során szenvedtem, bölcsebbé tett. Ha úgy érzem, hogy nagyon bántó a szituáció, inkább visszafordulok, és már nem harcolok annyira, mint régen.
– Ma már nem kell minden?
– Nem mindenáron. A környezetemben sok rossz döntést hoznak emberek, és nem mindig van erőm ezzel szembe szállni. Nagyon nehéz helyzetben van az ország. Ez sajnos mindenhová kivetül, ahol dolgozom. Rossz a fizetési morál, nagyon sokan tartoznak nekem is nagyon sok pénzzel.
– Soha nem felejtem el, amikor 1997-ben, első ízben találkoztunk, akkor még a Juventus Rádió programigazgatója voltál. Kijegyzeteltem magamnak, amit akkor mondtál, hogy hűen tudjalak idézni: „Ha egyszer nem leszek a Juventus igazgatója, kiderül, hogy ki volt az igazi barátom. Lehet, hogy sok csalódás ér majd, de úgy érzem, hogy akiket most barátomnak tartok, azok mindenféleképpen azok is, legalábbis a jelentős részük.”
– Annak idején így éreztem...
– Bevált a jóslat?
– Részben... Sok ember eltűnt mellőlem, de kerültek helyükre mások. A „hatalomhoz” hozzátartozott a sok „barát”. Mert aki a Juventus igazgatójával jóban van, az sűrűn szerepel a rádióban, többet játsszák a zenéjét - gondolták... Pedig egyáltalán nem így volt. Igen, sokan eltűntek: kiadóknál dolgozó emberek, zenekarok, közéleti emberek.
– Csalódtál emberekben?
– Igen. Nem hittem el, hogy aki azelőtt ajándékot adott, az nem szívből tette, s utána elfordult mellőlem. A másik oldaláról nézve viszont az óta nagyságrendekkel értékesebb kapcsolataim vannak, őszinte emberekre leltem, akik nem számítanak tőlem semmire.
– Igaz, hogy annak idején te álltál fel a vezetői székből?
– Igaz. Erkölcsi okai voltak ennek, mert Kikivel csináltunk egy zenekart, és úgy gondoltam, hogy nem lehetek programigazgató abban a rádióban, ahol saját magamat is be kell szerkesztenem. Odaálltam a vezérigazgató elé, hogy továbbra is szeretnék műsort vezetni, de a pozíciómat nem tudom becsülettel vállalni. Nem tartottam etikusnak. Pedig nagyságrendekkel többet kerestem programigazgatóként, de nem érdekelt.
– Furcsa egy történet a Csütörtök 12, legalábbis számomra. Ezen gondolkodtam idefelé az autóban, hogy annak idején nagy lendülettel neki kezdtetek, emlékszem, az autód fel volt matricázva a nevetekkel, megjelent egy kislemez, videoklip, aztán soha nem lett album, csak néhány koncert, néhány maxi lemez, ennyi.
– Kicsit elhúztuk az időt, mert semmi sem volt kényszer ebben a zenekarban. Pont az élveztük, hogy nincs presszió. Egyszerűen jót akartunk csinálni, és egy dalból képesek voltunk legalább húsz különböző változatot készíteni. Aztán jött Kiki betegsége. De nincs semmi elvetve, egyáltalán nem biztos, hogy nem rukkolunk elő valamikor egy önálló Csütörtök 12 albummal. Annál is inkább, mivel mind a 12 dal készen van.
– Azt mondta valaki a szakmán belül, hogy Te voltál az egyik legstabilabb ember Kiki mellett a betegsége idején.
– Végig mellette álltam, ez tény. És ott segítettem, ahol tudtam. De voltak még barátok rajtam kívül, és a családja is példaértékűen támogatta.
– Elolvastam néhány veled készült interjút, mielőtt elindultam hozzád. Nem találtam olyan beszélgetést, ahol valamilyen szinten szóba ne hoztad volna a segítségnyújtást, a jótékonykodást. Mit gondolsz, az otthonról hozott útravaló miatt fontos ennyire az, hogy segíts a másikon?
– Mindenképpen. De nem akarom ezt a segítségnyújtást túlmisztifikálni. Nem azért segít az ember, hogy később azzal villogjon. Két dolgot hoztam otthonról: a szeretetet, és a tudás iránti érdeklődést. Szüleim tanárok, édesanyám az orvosi egyetemen, édesapám pedig a JATE-n tanított. Természettudósok mind a ketten. Rengeteg könyvünk volt. Anyagilag nem szalasztottak el túlságosan, de egyáltalán nem bánkódtam. Nem érdekelt, hogy panellakásban lakunk, mert tudtam, hogy minden reprodukálható. A pénz és a siker is. Ha az ember lelkében rend van, a fejében pedig tudás, amihez szorgalom is párosul, ezeket bármikor elő lehet állítani. Azt nem mondom, hogy könnyen, mert én például mindig a legnehezebb végét fogtam meg a munkának. Például, amikor elvégeztem az egyetemet, elhatároztam, hogy kimegyek Amerikába. Annyi pénzt szerettem volna keresni, hogy tudjak venni egy lakást, illetve autót, s megtanuljam az angol nyelvet, igen magas szinten és legyen egy amerikai diplomám.
– Édesanyáddal mentetek?
– 1987-ben rábeszéltem édesanyámat, hogy pályázzunk meg ketten egy munka-projectet, amely rákkutatási alfeladatról szól; a leukémiával kapcsolatos transzferfolyamatokat kellene tanulmányozni. Édesanyám, mint professzor, én pedig az ingyenes segítőjeként nyertem el a lehetőséget. Tulajdonképpen diák minőségben tartózkodtam kint. Később sajnos azonban nem egy helyen voltunk, mert ő Washingtonban élt, én pedig Philadelphiában laktam. Az nagyon nehéz időszak volt! Kemény évek... Kertészkedtem, füvet nyírtam, fát vágtam stb. Nagyon keményen dolgoztam. A kikötői munkástól kezdve minden voltam.
– Klasszikus amerikai sikertörténeted egy játékbolthoz kötődik, ahol takarítóként kezdted, és boltvezetőként végezted.
– Nagyon sokan azt mondták volna, hogy maradnak, nem jönnek haza, mert tényleg takarítóként kezdtem, aztán eladó lettem, majd a tulajdonos megbízott a bolt vezetésével. Ahogyan már említettem, voltak az amerikai tartózkodásnak borzasztó nehéz pillanatai is. Megtörtént, hogy kiraboltak, hasba szúrtak. Targoncavezető voltam a baltimore-i kikötőben. Fehér embert belátható távolságon belül nem láttam, se jobbra, se balra. Megismertem az igazi fekete kultúrát, annak is a legkeményebb részét, mert volt ott drog, fegyverkereskedelem, minden. De befogadtak.
– Fekete szúrt hasba?
– Nem a szín a lényeg, de kérdésedre válaszolva, igen. De az is az én hibámból történt. Bementem egy szupermarketbe ennivalót venni. Ahogy jöttem ki, odaléptem a kocsimhoz és megszólítottak. A férfi kétszer akkora volt, mint én. Megszorította hátulról a nyakamat, s odanyomott egy kétélű kést. Egy szál póló volt rajtam. Mondott valamit, amit nem értettem, és belenyúltam a zsebembe, mert azt hittem, hogy pénz kell neki. Ma már tudom, hogy semmilyen hirtelen mozdulatot nem szabad tenni ilyen helyzetben. Ő azt hitte, hogy fegyver után nyúlok, és belém szúrta a kést. Káromkodott, rálökött a motorháztetőre és elszaladt. Legalább annyira megijedt, mint én. Szerencsére nem volt súlyos a sérülés, nem ért szervet, de erősen vérzett. Abban a pillanatban az futott át az agyamon, hogy az eddig megkeresett összes pénzem a kórházi kezelésemre fog menni... Édesanyám akkor már hazajött, egyedül voltam. Lelkiztem néhány percet, majd az életösztön győzedelmeskedett, nem értem rá sajnálni magamat. Beültem az autóba és elindultam. Emlékeztem rá, hogy nem messze az autópályán - olyan 15 mérföldre - volt egy Kórház feliratú nagy neon. Odáig elmentem, majd ott egyszerűen közölték, hogy ez egy magánkórház, mutassam a biztosítási papíromat. Útlevél sem volt nálam. Teltek a percek, csurom vér volt a ruhám. Mondták, hogy ott a közkórház szemben, menjek oda... Át kellett mennem egy 500 méterrel arrébb lévő épületbe. Ott egy nagyon rendes hölgy jött ki, azonnal ellátott. Elmondtam neki az igazat, hogy nincs munkaengedélyem. Egy öltést kaptam, amivel még vissza kellett volna mennem, de nem tettem, magam vettem ki. Most is látszik, de nem volt komoly. Ha egy futballmeccsen történik, röhögök rajta, és azt mondom, hogy jó buli volt, csak így a lelki vonzata volt nagyon nehéz.
– Miért nem jöttél haza?
– Mert amit elterveztem, végig akartam csinálni. Fizikus akartam lenni. Meg akartam tanulni, hogy mitől működik Amerika, s azt akartam hazahozni. Azt a mentalitást, amit addig csak hírből ismertem, ahogyan az emberek dolgoznak. Furcsa volt, amikor hazajöttem, mert ugyanaz fogadott, mint amikor elmentem. Például a kispályás futballcsapattal országos bajnokságot nyertünk, s azt akartam, hogy induljunk el nemzetközi tornákon. Tudtam, hogy a mi csapatunk a legjobb, mindenkit megvertünk az országban. Úgy nyertük meg az egyetemi bajnokságot, hogy nem kaptunk ki. El akartam indulni Németországba, hogy megmérkőzzünk. Lehet, hogy nagy zakóval jöttünk volna haza, de mindig azzal a mentalitással hárítottak el, hogy nem kell. Ha van rá támogató, akkor megyünk, ha nincs, nem megyünk. Hatalmas csalódás volt ez a szellemiség. Amerikára visszatérve: nem volt könnyű, de nem adtam föl. Végig akartam csinálni. Pénzt akartam autóra, lakásra, sőt diplomát is szerettem volna. Szereztem is egy marketing diplomát. Aztán hazajöttem, és szinte teljesen más irányt vett az életem. De ez már egy ismert történet…
– A lemezlovasság Amerikában babonázott meg?
– Nem ott kezdődött, hiszen 1985 óta dolgozom lemezlovasként és ceremóniamesterként. Az első igazi rezidens helyem a debreceni Új Vigadó volt, de ezzel párhuzamosan az összes egyetemi buli helyszínen megfordultam Debrecenben és környékén. Ugyanakkor az Államokban kezdtem el először CD-ről zenélni, ami óriási dolog volt akkoriban. Miután haza jöttem, megalapítottam a Fergeteg Party-t, mely a City Rádiós bulik keretein belül kelt igazán életre, majd a Juventus rádió alatt lett országosan is ismert. Külföldre is eljutottunk, pl. Amerikába, Csehországba, Görögországba. Itthon az összes nagyszabású hazai roadshow-n részt vettem. Számtalan hazai és világhírű koncertfellépő előtt és után szerepeltem, mint MC és DJ. Zenéltem Dr Alban, Michael Jackson, Captain Jack, ! The ’Cause, legutóbb Emilia, illetve a Cascada koncertjén. De a Fergeteg Party ott volt a Dolly Roll, TNT, és Ákos koncertjein is. A Kapcsolat napon százezres tömeg előtt szerepeltem, amelyet a Csütörtök 12
– Indul a nyár című videoklipjében is látható. A 90-es években rendszeresen felléptem a Highlife-ban és a Hully Gully-ban is. Hosszabb időt eltöltöttem a Music Corner-ben, a Citadella Dance Hall-ban, nagyon emlékezetesek a Széchenyi Kertben, a Soho London-ban, az Alcatraz-ban, és a Retropolis-ban rendezett bulik. DJ Dominiqu-ként a mai napig számos helyen megfordulok.
– Van a weboldaladon egy nagyon frappáns mondat, amivel búcsúzol az olvasóktól…
– Itt is ezzel búcsúzom: egy a lényeg…minden jóra fordul, csak egészség legyen!


