„A kezdeti 'pitiáner' tolvajlások után autókat loptam, végül lebuktam, és börtönbe kerültem. Életemnek ezt a korszakát szeretném végleg kitörölni az életemből. Ez az első alkalom, hogy egyáltalán beszélek róla. Ma már sokkal több jót teszek, mint rosszat…”
Motivációs előadóként aposztrofálja magát, s jóval megelőzte a híre annál, minthogy láttam volna valaha is egyetlen előadását. Annyian dicsérték, hogy már gyanús volt. Ugyanakkor egy közös barátunk azt vette a fejébe, hogy minket mindenképpen összeismertet, és ennek gyakorta hangot is adott. Akkor azonban még nem siettettem a találkozást. Nekem valahogy sosem jött be ez az "egymást ölelgetjük" és fennen hirdetjük, "te egy csodálatos ember vagy" - módszer. A pozitív gondolkodást hirdető embereket egyébként is fenntartásokkal kezelem, mivel a legtöbbször belelátok az életükbe, s pontosan tudom, hogy nem úgy élnek, ahogyan azt kifelé "vetítik". Épp ezért egyáltalán nem volt kedvemre a megismerkedés.
Mégis, annyi „véletlent” sodort elém az élet vele kapcsolatban: véletlen találkozásokat, véletlen előadás-látogatást, hogy egy ponton megadtam magam. Azt mondtam, adok neki egy esélyt a beszélgetésre, hátha meggyőz.
– Játszunk?
– Mire gondolsz?
– Fordulj balra. Nézd csak azt az öltönyös férfit a túloldalon! Látod?
– Látom.
– Ezt a férfit nem sokkal ezelőtt láttam egy méregdrága autóból kiszállni a parkolóban. Ha megfigyeled, szép az öltönye, finom bőrcipő van rajta.
Frissen borotvált, valószínűleg illatfelhő veszi körül. Ránézésre mit mondasz róla?
– Azt, hogy bejött neki az élet.
– Pedig hidd el, hogy ez még egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy ez csak egy kirakat. Azt vettem észre, hogy sokszor, akiről a külső szemlélő ránézésre azt mondaná, hogy sikeres ember, belül ezt teljesen másképpen éli meg. Mivel azonban ezt ő maga sem szeretné beismerni, ezt a kirakatot használja fájdalomcsillapítónak még saját magával szemben is. Megvesz magának olyan dolgokat, amiket más nem vehet meg, annak érdekében, hogy kárpótolja magát a mindennapi szenvedésért, amit az okoz, hogy nem a szenvedélyének él, hanem azt teszi nap nap után, amiért jól megfizetik. Ezt én prostitúciónak hívom. Tudod, van az útszéli és van a luxus. Nagyjából mindkettővel ugyanazt csinálják, csak az egyik többet kap érte. Lehet, hogy az előbb látott férfi esetében is ez a helyzet, és a kirakat ellenére is ugyanúgy gyűlölheti az életét, mint az, aki 80 ezer forintot keres egy bevásárlóközpont eladójaként. Velem legalábbis ez volt a helyzet, amikor mindenki azt gondolta, hogy mennyire bejött nekem az élet, hiszen rengeteget kerestem, luxusban éltem, mégis utáltam az életem.
Ráadásul magasról lehet igazán nagyot esni. Ennek köszönhetően ezeknek az embereknek ugyanúgy megvannak a maguk félelmei, sőt!
– Mitől félhet valaki, akinek látszólag mindene megvan?
– Épp attól, hogy mindezt elveszítheti. Sajnos sok esetben a sikeres embernek ugyanúgy nincs a helyén az önértékelése, mint a kevésbé sikereseknek. Egy igazgató is fél attól, hogy kiránthatják alóla a székét.
– Benned is volt félelem, amikor menő állásod volt egy multicégnél?
– Az első öt évben igen. Öt hosszú évig minden nap attól rettegtem, mikor jönnek rá, hogy alkalmatlan vagyok.
– És az voltál? Alkalmatlan?
– Kezdetben rettenetesen nehezen vettem fel a ritmust, de gyorsan tanultam. A történethez tartozik, hogy nem arra az állásra vettek fel, amire jelentkeztem, hanem egyből vezetőként alkalmaztak, holott nekem semmilyen vezetői tapasztalatom nem volt.
Azt gondolom ez annak volt köszönhető, hogy amikor elmentem az állásinterjúra látszott rajtam az elszántság. Az sugárzott rólam, hogy ha kapok egy esélyt, lehozom a csillagokat is az égről, ha az a feladat. Megkaptam az esélyt, a vezérigazgató azonnal felvett. Mindössze egy érettségim volt, idegen nyelveket nem beszéltem. A háromdiplomás, Summa cum laudéval végzett embereknek lettem a főnöke.
– Ilyen csak a mesében van.
– András, Isten bizony így történt. Ez olyan volt, mint egy igazi csoda az életemben. A könyvemben írok is erről, hogy milyen hihetetlen érzés volt, amikor felvettek a céghez, és először aludhattam egy négycsillagos szobában. Akkoriban egyébként már olyan állapotban voltam, mint egy sebzett vad, akit semmi nem érdekel. Mindent egy lapra tettem fel, és azt mondtam, mindegy mi az ára, munkát szerzek. Amikor elkezdtem állásinterjúkra járni, arra sem volt pénzem, hogy önéletrajzot nyomtassak. A barátaimat, ismerőseimet kértem meg, hogy nyomtathassak náluk néhány példányt. Stoppal jártam az interjúkra. Felvettek egy helyre, ahol terhességi tesztet kellett volna árulnom jutalékos rendszerben. Nem akartam ügynökösködni. Alkalmazotti státuszra vágytam. A vállalkozói léthez akkor még nem éreztem hitet magamban. Pedig ez is egy olyan korszaka volt az életemnek, amikor azt se tudtam aznap, mit eszek holnap.
„NAGYON SOK CIRKUSZT LÁTTAM OTTHON”
– Életednek erről a korszakáról mesélsz a könyvedben is. Arról azonban nem írsz, hogyan jut el valaki arra a szintre, hogy lépcsőházakban éljen?
– Nagyon rossz vágányra kerültem, és számkivetett lettem. Mindennek persze volt előzménye. A szüleim 11 esztendős koromban elváltak. Édesapámnak új élete lett, újra nősült.
– Megviselt?
– Idegroncs lettem. Rengeteg volt a cirkusz, folyamatosan csak balhékat láttam otthon.
Édesapám, Isten nyugosztalja, alkoholista volt, édesanyám állami gondozottként szintén megjárta a hadak útját. Édesapámat gyakran bevizelve húzták haza, amit mi Édesanyámmal és az öcsémmel esténként az ablakból néztünk végig. Veszekedés, ordibálás, minden volt. Van egy öcsém, akit ez még nálam is sokkal jobban megviselt.
– Már ekkor is gondoltál az öngyilkosságra?
– Fura, hogy erre így rákérdeztél, mert a könyvem megírása után jöttem csak rá, hogy nem is akkor akartam először öngyilkos lenni, amikor számkivetett lettem, és elegem lett az állandó csavargásból. Volt egy cirkusz otthon, amikor Édesanyám nekiment Édesapámnak, ami akkor a szokottnál is érzékenyebben érintett. Odamentem a ház ablakához, és ki akartam ugrani. Fel akartam hívni magamra valamivel a figyelmet. Azt gondoltam, ha túlélem, legalább észbe kapnak, és abbahagyják, ha nem, akkor meg legalább vége lesz ennek az egésznek. A családi ház felső szintjéről akartam leugrani. Körülbelül 8 éves lehettem. Végül nem tettem meg. Később nagy nehezen elváltak, s ezt követően Édesanyámmal rengeteg albérletben laktunk, egyfolytában mentünk lakásról lakásra.
„A VÁLÁS UTÁN AZONNAL FEL KELLETT NŐNÖM, MERT ÉN LETTEM A FÉRFI”
A válás után nagyon gyorsan fel kellett nőnöm, mert azonnal én lettem a férfi a családban. Ha arról volt szó, hogy neveljem meg az öcsémet, akkor jól megvertem, mert ezt láttam a családban, az agresszivitást. A nevelés arról szólt. Visszatekintve ezt nagyon szégyellem.
– Azt mondtad kaméleonok vagyunk. Mit értesz ez alatt?
– Olyanná válsz, mint a környezeted. Amit látsz, azt lemásolod. Soha nem láttam, hogy a szüleim valaha megszeretgették volna egymást. Egy puszi, egy érintés sem volt köztük. Édesapánknak egyszer sem volt egy kedves szava sem hozzánk. Ez később mindenkinek hiányzik, akár bevallja, akár nem. Ezért van az, hogy felnőttként mindenkinek meg akarunk felelni, csak szeressen végre valaki. Boldoggá tesz, ha arra gondolok, hogy tanulva a történtekből én már ki tudom mutatni a gyerekeimnek, hogy mennyire szeretem őket.
– Az első perctől kezdve?
– Sajnos nem. A feleségemmel 11 éve vagyunk együtt, és az első évek roppant viharosak voltak. Édesapám példáját követve folyamatosan ittam, minden nap részeg voltam. Még vasárnap is. Nem volt egy józan pillanatom sem. Cigiztem, éjszakáztam, elképesztően züllött életet éltem. A feleségem a Miss Universe Szépségversenynek a döntőse, keresett modell volt. Mivel részegen nem volt kisebbségi komplexusom, volt bátorságom megismerkedni vele. Ott állt a pultnál egy szórakozóhelyen, odamentem hozzá, és azt mondtam neki: „Szia, Bármi Áron vagyok.” Ő pedig a lehető legfrappánsabb választ adta: „Én meg Szűz Mária”. Erre mosolyogva folytattam, ha már így megismerkedtünk, igazán meghívhatna egy italra. Így kezdtünk el beszélgetni. Aztán egyre többször találkoztunk.
Akkor épp egy kocsmában laktam. Egy présházból kialakított kocsmában, aminek még ablaka sem volt. 50-60 férőhelyes kocsma volt, ahol szinte mindenki cigizett. Gondold el, amikor elment az utolsó vendég is, magamra zártam az ajtót, a székeket összetoltam, és azon aludtam. Elképesztő visszagondolni, hogy mit kapott annak idején a szervezetem. Éjszakánként átlagosan egy-másfél liter töményet ittam meg éjszakánként. Arról nem is beszélve, hogy ez az élet mentálisan mit váltott ki belőlem. Látni sem bírtam magam a tükörben.
– Egy különösen szép lányt, aki modell, mi motiválta abban, hogy veled ismerkedjen abban a helyzetedben?
– Nem akarom, hogy fellengzésnek tűnjön, de hidd el, hogy mindegyik korszakomban a legjobb csajaim voltak. Valójában én sem értettem, hogyan. Ráadásul mindig ők fizettek nekem. Kezdetben a feleségem is.
– Akkoriban szélhámos voltál?
– Sajnos igen. Ahol csak tudtam, átvertem az embereket… Kezdve onnan, hogy vizeztem a piát, mivel én voltam a pultban. Folyton kérdezik, hogyan tud berúgni egy olyan ember, akinek nincs pénze. Pedig nem nagy varázslat. Csak körbe kell nézni, van-e a helyiségben valaki, aki bánatában iszik, és cimborát keres, vagy olyan, aki nagyon boldog, és azért keres cimborát. Mindig meghívattam magam. És mindig whiskyt ittam. Egyetlen fillér nélkül a zsebemben is volt akkora tartásom, hogy whisky alá nem adtam. Vagy meghívtak „rendesen”, vagy nem fogadtam el.
Mindig csapódtam valakihez. Jó érzékem volt ahhoz, hogy megérezzem, kinél lehetne aludni. Ha épp nem volt csaj, akkor férfihez próbáltam bekéredzkedni éjszakára – szigorúan a vendégszobába. Mindig megvártam, míg felajánlja az illető.
Úgy tereltem a beszélgetést, addig mártírkodtam, hogy ő hívjon meg magához. Persze ez rengetegszer nem sikerült.
– Mennyi ideig éltél így?
– Két-három évig. És ennek az időszaknak a végén akartam öngyilkos lenni. Nem lehet ezt sokáig csinálni.
„MEGTAPASZTALTAM, MILYEN A KITASZÍTOTTSÁG ÉRZÉSE”
– Ez az az időszak, amiről egyáltalán nem írsz a könyvedben. Arról sokat mesélsz, hogy lépcsőházakban aludtál, de arról már nem, hogy mi váltotta ki ezt az állapotot.
– Életemnek ezt a korszakát szeretném végleg kitörölni az életemből. Ez az első alkalom, hogy egyáltalán beszélek róla. Egyáltalán nem vagyok rá büszke, de ami történt, megtörtént.Nagyon szegények voltunk, és én eldöntöttem, hogy nem akarok így élni. Mindegy, mit kell csinálni, én bevállalom, csak ne legyek szegény. És amikor ezt érettségi környékén már sokadszor hangoztattam, jött egy ismerősöm, hogy komolyan gondolom-e. Mondtam, hogy igen, és „munkát” ajánlott. Először csak autólámpákat, ablaktörlőket, antennákat loptunk, aztán kérdezték, hogy mehetünk-e tovább. Mehettünk. Mindenben benne voltam. Boltokat raboltunk ki éjszaka. Azt azonban már akkor kikötöttem, egy dologra nem vagyok hajlandó: embereknek ártani. Tudtam jól, hogy ezekre a boltokra van biztosítás. Nem ment rá az életük, hanem a biztosító kifizette nekik a kárt. Az is kitétel volt, hogy kábítószerrel sem vagyok hajlandó foglalkozni. Ezt soha ki sem próbáltam. A kezdeti „pitiáner” tolvajlások után autókat loptam, végül lebuktam, és börtönbe kerültem. Miután kiengedtek, még inkább megtapasztaltam, milyen a kitaszítottság érzése. Egy hátizsákban volt minden vagyonom, azzal tengődtem össze-vissza. Egyre lejjebb kerültem a lejtőn. Hát így kerültem az utcára.
– Megbélyegzett lettél?
– Teljesen. Szóba sem akartak velem állni az ismerőseim. Maga volt a pokol. Akár egy rémálom. Próbáltam magamban mélyen eltemetni a történeteket, és lemosni a múltat, de nem sikerült.
„ARRA A BŰNÖS IDŐSZAKRA VISSZAGONDOLVA OLYAN, MINTHA NEM IS MAGAMAT LÁTNÁM”
Ennek kapcsán egy Osho hasonlat jut az eszembe. Az életünk olyan, mint egy ház, vagyis több szinten éljük. Van a pince, a lakótér, és a tetőtér. A lakótér az, amit most élünk. A pince a múlt, a tetőtér pedig a mennyország. Osho szerint mindent, amivel nem akarunk szembesülni, ledobjuk a pincébe, és rázárjuk a fedelét. Pedig, ha egy zsák krumplit raksz be a pincébe, egy idő után az is elkezd rohadni. És hiába van lezárva, a büdös egy idő után úgyis feljön.
Az nem tűnik el nyomtalanul. Ráadásul a pincének nincs ablaka, így egyetlen megoldás létezik, ha felhozod a lakótérbe, és úgy dobod ki az életedből. Nekem ilyen most erről beszélni. Már jó ideje ott rohadt a múltamban mindez, amit most elmondtam neked… Már nehéz visszaemlékeznem is. Már csak azért is, mert ezt mélyen eltemettem magamban, és összefolyik az az időszak. Gondolkodnom kell, mi mikor történt. Visszatekintve olyan, mintha nem is én lennék az, akiről beszélek…
– Mi lehet a kulcs ahhoz, hogy az ember tudjon változtatatni?
- Azért beszélek annyit az önszeretetről, mert ha valaki nem szereti magát kellőképpen, akkor annál jobban próbálja magát elpusztítani. Lassan, szinte észrevétlenül, alkohollal, cigivel, túlsúllyal. Amióta meg tudtam bocsátani magamnak a múltban történtek miatt, és az önszeretetem megnőtt, nem vagyok képes rágyújtani, és évente legfeljebb egyszer-kétszer iszom alkoholt, pedig közel tíz évig éjjel-nappal részeg voltam. Ma már kísértés sincs. A cigivel is ugyanez történt. 13 évig egy-két dobozzal szívtam naponta, és egyik napról a másikra teljesen abbahagytam minden erőlködés nélkül. Hihetetlen erő rejlik a megbocsátásban is. Miután sikerült megbocsátanom a gyermekkoromban ért sérelmekért, fél éven belül tízszer annyi pénzem lett, el tudtam kezdeni szeretni a kedvesemet, a barátaimat. Soha nem felejtem el: ebben az időszakban egyszer rám tört egy érzés, hogy menynyire szeretem én a barátaimat, és az egyiküknek küldtem egy sms-t. Egyszerűen annyit írtam, hogy „Szeretlek barátom!” Először nem is értette, miért írtam. Azóta ez szokásommá vált, és mindenkinek tiszta szívből ajánlom is, hogy ő is tegye meg, mert csodát tesz a kapcsolataival. Emellett minden alkalommal, amikor találkozom a számomra kedves emberekkel, megöleljük egymást, mert már nem szégyellem kimutatni az érzelmeimet. Belül igazából mindenki vágyik erre.
„IGENIS, KÉPES MEGVÁLTOZNI AZ EMBER”
– Képzelem, a feleségednek miket kellett átélnie melletted…
– A legkeményebb időszakban is mellettem volt.
– Amikor megismerkedtetek, tudta, hogy nincs hol laknod?
– Nem mondtam meg neki. Azt hazudtam neki, hogy egy szakítást követően pár napig a kocsmában húzom meg magam. Sokszor ott aludt velem a présházban. Egy idő után kiderültek a hazugságaim. Elkezdte kérdezgetni, miért mindig itt vagyunk, miért nem megyünk hozzám. De „csavargóként” is elfogadott. Az egy nagyon durva korszaka volt az életemnek. Gátlástalan voltam. Ha valakinél ott aludhattam, éjszaka elloptam a telefonját, a parfümjét, előfordult, hogy még ruhákat is elhoztam. És ezek után kellett a tükörbe néznem. Aki segíteni akart, még azt is megloptam. Hihetetlenül aljas voltam.
– Valóban képes egy ember megváltozni?
– Elmesélek egy szituációt, ami azt gondolom, remek válasz lehet erre a kérdésre. A régi zűrös időszak után nagyjából tíz évvel később bementem egy pénzváltóhoz, és több ezer kanadai dollárt váltottam be. Odaadtam a dollárt, megkaptam a forintot, néztem a papírt, és szóltam a hölgynek, hogy itt valami nem stimmel. A pénzváltóknál hozzá vannak szokva ahhoz, hogy állandóan hőzöngenek az ügyfelek, a hölgy most is azt hitte, hogy reklamálni akarok. Eleve erélyesebben kérdezett vissza, hogy mi a bajom. Szelíden mondtam neki, hogy valószínűleg többet adott. Kiderült, hogy majdnem másfélszer annyi pénzt adott, több havi fizetésével többet, mint amennyit kellett volna. Gondolkodás nélkül visszaadtam neki. Ha akkor nem adom vissza, ez a nő hónapokig ingyen dolgozott volna. Miután ez megtörtént, kívülről néztem magam, hogy ez valóban én voltam? A tíz évvel ezelőtti énem azonnal lelépett volna a pénzzel. Most szívfájdalom nélkül szóltam. De nem csak ekkor. Nagyon sokszor megtörténik, hogy az eladók elszámolják magukat a boltban. Akár tízezer forintokkal is. Nemrég tízezressel fizettem, és húszezerből adott vissza a pénztáros. Ott is szóltam. Rengeteg, kevésbé kézenfekvő példát is mesélhetnék, amik alapján bátran kijelenthetem, hogy igenis képes megváltozni egy ember. A tíz évvel ezelőtti életemmel teljesen leszámoltam. Abból az időszakból a feleségemen, és két barátomon kívül nem is tartom a kapcsolatot.
– Hogy néztél ki a régi időszakban?
– 103 kiló voltam. Az ital hizlal…
„A NAGYKÉPŰSÉG CSAK EGY ÁLCA, AMIÉRT NEM HISZEL MAGADBAN”
103 kilósan betegesen féltékeny voltam a feleségemre. Olyannyira, hogy augusztusban csak garbóban járhatott. Ha felvett egy normális topot, akkor számon kértem, mit mutogatja magát. Amikor címlapra került, azt mondtam neki, engem járat le azzal, hogy mutogatja magát. Később azt is megértettem, hogy ez az egész valójában nem is róla szól. Bennem voltak félelmek, én nem értékeltem magam annyira, hogy azt gondoljam, megérdemlem, hogy mellettem legyen. A féltékenység a legtöbb esetben nem arról az emberről szól, aki iránt táplálják, hanem arról, aki érzi. Aki nem bízik magában annyira, hogy tudja, a másik vele akar maradni, az lesz féltékeny. Mióta tudom, hogy a feleségemnek a legjobb, ami történhet vele, hogy velem van, azóta nem vagyok féltékeny.
A kapcsolatunk első hét éve komoly belső harcokkal telt. Féltem, hogy nem vagyok eléggé jó neki, és megcsal. Sokan mondják, hogy az önfejlesztő irodalmak semmit sem érnek. Nekem erről nagyon más a véleményem, ugyanis én ennek köszönhetem, hogy meg tudtam változtatni a magammal, a kedvesemmel, és alapvetően az élettel való viszonyomat. Az elmúlt közel tíz évben minden áldott nap olvastam, és Brian Tracy hanganyagait rojtosra hallgattam a kocsiban. Elkezdtem másképp gondolkodni. Rájöttem, más az, ha valaki nagyképű, és más, ha magabiztos.
A nagyképűség valójában csak egy álca, akkor, ha valaki legbelül nem hisz magában, de próbálja ezt megjátszani. Én is ezt csináltam. Ma már nem. Persze ma is sokan gondolják azt, hogy nagyképű vagyok, de tudom, hogy sokkal inkább magabiztos. Hiszen tisztában vagyok vele, miben vagyok jó. A táncban nem vagyok jó, és nem kockás a hasam, viszont tudom, mik az erősségeim és arra koncentrálok.
– Mi a legnagyobb erősséged?
– Olyan érzéseket tudok kiváltani az emberekből az előadásaimon keresztül, aminek hatására megtesznek dolgokat, amiket addig nem mertek, mindig csak halogattak.
– Még mindig nem tudom, mi tartotta a feleségedet melletted, ha enynyire elviselhetetlen voltál?
– Saját bevallása szerint neki is önértékelési problémái voltak, annak ellenére, hogy egy gyönyörű nő. Ezért azt gondolta, hogy ennyi, ami jár neki. Akkor még alkoholista voltam, és senki nem tud úgy bocsánatot kérni, mint egy alkoholista. Senki nem tud úgy pitizni sem, mint egy alkoholista, aki azt mondja, „Soha többet nem fordul elő, csak adj még egy esélyt”. Ha valaki együtt él egy ilyen alakkal, azért viseli el a poklot, mert utána úgyis bocsánatot kér az illető, s akkor kiderül, hogy ő is szerethető. Ezek játszmák.
– A feleséged hitt benned?
– Ő az első pillanattól fogva hitt bennem. A nők általában mit keresnek? A domináns hímet, aki majd megteremti a biztonságot. Tudta, hogy egyszer én is képes leszek ezt megadni neki.
„SOKKAL TÖBB JÓT TESZEK, MINT ROSSZAT”
– Jobb ember lettél?
– Igen, sokkal, de azért nem vagyok szent. Azt gondolom, hogy sokkal több jót teszek, mint rosszat. Persze nekem is vannak gyenge pillanataim, például van, amikor türelmetlen vagyok a gyerekeimmel, de ha ritkán kiabálok is, utána oda tudok menni bocsánatot kérni. A gyerekkori motívumok azért nem tűnnek egyik pillanatról a másikra. Kemény, kitartó, következetes munka kell ahhoz, hogy meg tudjuk változtatni azokat. Én, ha felfedezek egy régi beidegződést, egyfolytában dolgozom rajta. Az a cél, hogy többé ne jöjjön elő. Ennek az egyik leglátványosabb eredményét apaként, a gyermeknevelésben tapasztalom. Kényesen odafigyelek, hogy a fiaink feltétel nélküli szeretetben éljenek, és az önértékelésük teljesen rendben legyen. Emellett bátran állíthatom, hogy százszor jobb férj vagyok, mint öt évvel ezelőtt.
Hiszem, hogy a házasság egy művészet. Az én házasságom is volt már mélyponton, amikor a gyerekek születtek. Számtalan pszichológiai írásban szerepel, hogy az apa ilyenkor kikerül a képből egy időre, de tudatosan oda kell figyelni, hogy újra megtaláljuk egymást. A házasságot művelni kell. És nem csak a környezetünkre, önmagunkra is oda kell figyelnünk.
– Amikor bekerültél a multihoz, és elkezdtél pénzt keresni, tudtad kezelni a szituációt?
– Egyáltalán nem. Amit akkoriban kerestem, az egy óriási vagyon volt az előző időszakhoz képest. Úgy vásároltam a boltokban, hogy fel sem próbáltam a ruhákat. Csak csomagoltattam. Tele volt a szekrényünk megbontatlan ruhákkal.
Egy éven belül a teljesítményem alapján előléptettek. Akkor már 500 embert irányítottam, és még több pénzt kerestem.
„BÁRMILYEN VESZTETT HELYZETBŐL KI LEHET HOZNI A JÓT”
Azt gondolom, azért van létjogosultsága, hogy ezekről a dolgokról beszélek, mert olyan élethelyzetből jövök, ahonnan kevesen. Mégis sikerült megfordítanom mindezt, és megszeretnem magam. Bármilyen vesztettnek látszó helyzetből is ki lehet hozni bármit. Határtalan, hogy mire vagyunk képesek! Teljes szívemből hiszek ebben, pontosan tudom, hogy hova tartok, és amit eddig elértem, még csak a kezdet.
– Hova tartasz?
– Először a saját életemből kihozom a maximumot, mesterművet alkotok belőle, azt követően bejárom az egész világot, és milliók életére fogok pozitív hatást gyakorolni előadóként. Több tízezres, teltházas arénákat látok magam előtt, ahol az embereket katartikus állapotba hozom, és ráébresztem őket, hogy van élet a halál előtt!
Biztos vagyok benne, hogy erre születtem. Két-három éve ért ez a felismerés. Addig azt sem tudtam, miért is születtem meg valójában. Sokáig bántott is, hogy ennyire nem vagyok jó semmire. Aztán, amikor megláttam, hogy mit csinál a példaképem, Brian Tracy, azonnal tudtam, hogy ez az, amiért itt vagyok a Földön.


