Nagy Ákos - súlyemelő, erősember versenyző, sportmenedzser. És nem utolsó sorban értékesítési fejlesztő egy multinacionális vállalatnál. Ákos jelenleg az egyetlen nemzetközi profi licensszel rendelkező strongman (erősember) versenyző, így az egyetlen magyar résztvevője az Eurosport műsorán 25 országban látható Strongman Champions League versenysorozatnak, mégsem szerepel kétnaponta a televízióban. Nem, mintha nem hívnák, így döntött. Nem akar celeb lenni, pláne eredmény nélkül. Pedig ha valakinek, neki valóban vannak eredményei.
Több rendezvényen is összefutottunk az elmúlt esztendőben, s roppant szimpatikus volt a nyitottsága, ahogyan a számára idegen emberekhez viszonyult. Épp az embersége kapcsán jutott eszembe vele a mélyinterjú. Aztán, ahogyan jobban utána olvastam, még érdekesebbé vált.
– Fáradt vagy?
– Fizikálisan mindig fáradt vagyok. Ennyire látszik?
– Ennyire.
– Ez a hivatásommal jár. Mentálisan azonban több féle módon újra tudom magam tölteni.
– Milyen módszereid vannak?
– Elmesélem a mai napomat. Már reggel hétkor volt egy fontos megbeszélésem, tehát ma a szokásosnál is előbb keltem. A találkozó után jöttem dolgozni, és az autóból figyeltem a megállóban várakozó embereket, akik ökölbe szorított kézzel álldogáltak, hogy már megint menni kell a „gyárba”. Eközben a kocsiban Tankcsapdát hallgattam. Mivel jó idő volt, letekertem az ablakot. A buszmegállós emberek furcsán néztek rám. Nyilvánvalóan azt gondolták magukban, ki ez az őrült, aki kora reggel napszemüvegben, ingben, nyakkendőben üvölteti az „Élet a legjobb méreg” című számot. Mire beértem az irodába, jó kedvem lett és ebben a hangulatban kezdtem az értekezletet. Az embernek valamivel kondícióban kell tartania az energiaszintjét is, nem csak a fizikális erőnlétét. Ha már itt tartunk, az utóbbi két napban nem edzettem, annyira fáradt voltam. Ilyenkor többet érek vele, ha otthon pihenek, mint ha elmegyek egy rossz edzésre. Ma este viszont biztos, hogy egy jót edzem!
– Elolvastam jó néhány veled készült beszélgetést, mielőtt elindultam volna. Kivétel nélkül mindegyikben megemlíted édesapádat, aki megszerettette veled a súlyemelést és elindított az úton.
– És ez ebben a beszélgetésben is így lesz. Nem olyan régen veszítettem el, ezért viszonylag „frissek” a sebek.
– Nem tudtad még feldolgozni a távozását?
– Nem. (zsebkendőt vesz elő, a szemét törölgeti)
– Folytathatjuk vagy válasszunk más témát?
– Nyugodtan folytathatjuk, ezek hozzátartoznak az élethez. Nem vagy hozzászokva ahhoz, hogy egy ekkora ember elsírja magát előtted, ugye?
– Valóban nem történik meg minden nap, de számomra ez is azt jelenti, hogy van lelked.
– Mindig is érzelmes ember voltam, és ezt soha nem titkoltam. Sajnos az emberekben van egy sztereotípia, miszerint a szőke nők buták, a nagy darab emberek pedig bunkók, mivel a média ezt közvetíti. Ennek az általánosításnak sajnos én is áldozata vagyok.
– Folyton bizonyítanod kell az ellenkezőjét?
– Igen is, meg nem is. Hiszen nem akarok már mindenáron mindenkinek bizonyítani, ugyanakkor fontosnak tartom elmondani, hogy igenis, attól még, hogy valaki fizikálisan erős, lehet érzelmes és azt ki is mutathatja. Ezáltal nem csorbul a tekintélye. A mi sportágunk szórakoztatóipari termék is, ahol az örömöt és a fájdalmat ugyanúgy meg kell mutatni a kamerának. Van, amikor az egész világnak.
– Kínára gondolsz?
– Pontosan. Van olyan verseny, ahol az élő televíziós közvetítésnek köszönhetően 100 millióan néznek minket.
– Ha már a nemzetközi porondot említetted, mit gondolsz, mi a titka annak, hogy a külföldi versenyeken előszeretettel reklámoznak?
– Ezen már én is gondolkodtam. Egy biztos, nem én vagyok a világ legerősebb embere és valószínűleg soha nem is leszek az. A legszórakoztatóbb figura azért még lehetek… Talán pont ez a titok. Azért szeretnek külföldön, mert szórakoztató vagyok és ez a képernyőn is átjön. Ez tesz eladhatóvá. Épp tegnap kaptam egy MMS-t Los Angelesből. A világ legerősebb embere versenyének plakátjára rátettek az amerikaiak. Pedig egy „no name” vagyok, egy senki, valamiért mégis a magyar „törpét” tették rá a plakátra.
„AZ ÉLET OLYAN, MINT A GUGGOLÁS NAGY SÚLLYAL: MÉLYRE NYOM ÉS NEHÉZ FELÁLLNI A GYŐZELEMIG…”
– Látom, azért önirónia is szorult beléd rendesen…
– Ez egészséges önirónia… (nevet)
– Ez volt az a bizonyos los angelesi verseny, amelyiken te is szerettél volna indulni, de egy sérülés keresztülhúzta a számításaidat?
– Igen. Egy porcleválás a térdemen húzta keresztül. Az a néhány hónap akkor megviselt. Nem elég a külföldi ellenfelekkel meg a súlyokkal megküzdeni, harcolni kell a szponzorokért is, sőt időnként hazai „ellenfelekkel” is meg kell küzdenem, akik nem sportszerű eszközökkel akarnak legyőzni. Mindig azt mondom, az élet olyan, mint a guggolás nagy súllyal. Lenyom mélyre és onnan nagyon nehéz felállni ahhoz, hogy győzzél.
– Hányszor kellett felállnod?
– Megszámolni sem tudom, annyiszor. Az egész életem erről szól.
– Olyan családból jössz, ahol komoly hagyománya volt annak, hogy a szülők hivatását tovább vigyék az utódok. Csak azért nem lettél bányász, mert mire felnőttél, többnyire bezártak a bányák az országban?
– Nem azért… (nevet) Ilyen szempontból kilógtam a sorból, pedig hosszú évtizedekre visszavezethetően valóban bányász dinasztia volt a miénk. Jóapám is bányász volt. A mai napig naponta többször eszembe jut, hívnám a számát, de már nem tehetem.
– Benne hagytad a számát a telefonodban?
– Soha nem fogom kitörölni onnan! Ma már bánom, hogy amíg élt, nem hívtam őt annyit, amennyit manapság hívnám. Hiányzik. Kicsit „haragszom rá” – és ezt kérlek, feltétlenül tedd idézőjelbe. Neheztelek, amiért nem foglalkozott velem többet. Meglehetősen furcsa volt a kapcsolatunk, hiszen egyfelől azt éreztem, hogy a saját be nem teljesült sportkarrierjét velem akarja beteljesíteni. Hozzá hasonló szülőből rengeteget láttam az életem során, akik tönkretették ezzel az elképzelésükkel a gyerekek életét. Az enyémet szerencsére nem tette tönkre, mert ahhoz képest, hogy elvárásai voltak, mégis másképp viselkedett. Azt mondta, ha nem leszek világbajnok, akkor is szeretni fog. De a bogarat beleültette a fülembe, egyfajta elvárásként. Apám is súlyt emelt régen, serdülő és magyar bajnok is volt, remek pedagógiai érzékkel. Gyerekekkel foglalkozott, még három éve is volt magyar bajnoka.
„ROSSZUL ESETT, HOGY NEM VÁRTA OTT A VILÁGBAJNOK FIÁT FERIHEGYEN”
Annak idején engem is ő vitt le a terembe, de nem szólt bele abba, hogyan emeljem a súlyokat. Úgy állt hozzám, mintha kívülálló lenne és ez sokszor bántott. Bízott az edző kollégájában, ezért csöndben figyelt. 1997-ban, amikor junior világbajnok lettem és jöttem haza a versenyről, kinyílt a ferihegyi terminál ajtaja, ott volt ezernyi újságíró, városi sportvezető, ahogyan kell. Ünnepélyesen fogadták a csapatot virággal, gratulációval. Csak egyvalaki hiányzott. Kérdeztem, hol van Fater? Mire a húgom mondta, hogy a bányában. S valóban három műszakban dolgozott a bányában, de akkor nem tudtam elfogadni, hogy fontosabb neki a bánya, mint az, hogy a fia világbajnok lett. Akkor ez nagyon rosszul esett, nehezen éltem meg, később azonban úgy tettem magamban helyre ezt a dolgot, hogy a sikert nyilvánvalóan ő is megélte, csak belül. Nemrég voltam egy judo versenyen, ahol az apuka a tatami szélén az öklét lengetve őrjöngött és kiabálta a gyereknek, hogy „majd meglátod mi lesz, ha hazamegyünk”. Mindezt azért, mert nem úgy teljesített a fia, ahogyan elvárta. Egy 9 éves gyereket fenyegetett. Számomra döbbenetes volt. Apukám ilyet soha nem csinált volna. A húgom is versenyzik, neki több érme van, mint nekem. Ugyan nem volt világbajnok, de szerzett ezüstérmet és nyolcszoros magyar bajnok súlyemelésben.
– Te mit vársz el a fiadtól?
– Jó kérdés… (gondolkodik) Őszinteséget.
– Az apja mindig őszinte vele?
– Igen. Ha kellemetlenebb a téma, akkor is. Egy gyerek roppant szenzitív, megérez mindent. Nyilvánvalóan nem ez a legjobb példa, de akkor is őszintének kell lenni, ha épp nincs pénz valamire.
– A fiad tett valaha szemrehányást neked, amiért nem élsz velük?
– Nem tett, de érezteti, hogy nagyon hiányzom neki. Érzékeny lelkű gyerek.
– Természetes volt számára, hogy ő is sportolni fog?
– Igen. Judózik és jóval erősebb, eredményesebb a kortársainál. Gyakran kérdezik, miért nem súlyt emel, de eszembe sem jutott ráerőltetni. A judot imádja és a focit. Legutóbb, amikor cselgáncsban bronzérmet kapott, figyelte a tekintetemet, hogy mit szólok majd. Vajon szomorú leszek-e, amiért nem aranyat kapott, de ez eszembe sem jutott. Nagyon büszke voltam rá! Igyekszem azt erősíteni benne, hogy ne akarjon senkinek megfelelni, csak önmagának. 32 éves koromig magam is Tatabányán éltem, a családtagjaim a mai napig ott laknak. Édesanyám, a húgom, a 10 esztendős kisfiam mind Tatabányán maradtak. A fiamat minden hétvégén meglátogatom. Négy éve váltunk el az anyukájával, aztán Budapestre költöztem.
– Lelkileg hogyan viselted a változást?
– Nehezen. Áldozatot kellett hoznom a költözéssel a munkáért, a sportkarrieremért, és ennek az egyik áldozata a kisfiam volt. Éppen ezért igyekszem minden vele töltött percet minőséggel eltölteni. Jár velem edzésekre, látja, hogy a sport nem játék. Ez komolyabb minta, mintha kocsmába vinném.
– A válás és a fiad miatt éreztél lelkiismeret-furdalást?
– A válás miatt nem, hiszen azt megbeszéltük a feleségemmel. Intelligens emberekként beláttuk, ha elmentünk egymás mellett, le lehet zárni békében és méltósággal a múltat. A fiam miatt már érzek lelkiismeret-furdalást, hiszen nem vagyok mellette minden nap és sok mindenből kimaradok, amiből egyébként nem szeretnék. Ugyanakkor már nem tudom visszafordítani a történteket.
„ODABENT LEGBELÜL UGYANÚGY KOMMUNIKÁLOK ÉDESAPÁMMAL”
– Mikor voltál utoljára Tatabányán?
– Néhány napja. Nincs olyan hét, hogy ne mennék.
– Kihez vezet az első utad otthon? Édesanyádhoz vagy a fiadhoz?
– Változó. Van, amikor a temetőbe. Oda is minden hétvégén kimegyek. Soha nem hagyom ki.
– Lehet, hogy furcsa lesz a kérdés, de mit csinálsz a temetőben? Beszélsz is édesapádhoz a sírnál?
– Nem, inkább csak nézem. Tudom, hogy sokan vannak olyanok, akik hangosnak beszélgetnek a halottaikkal, gyakran látok ilyet a temetőben és a filmeken is. Én nem hangosan, és nem is a világ előtt kommunikálok édesapámmal, hanem odabent legbelül.
„VALAMIT ELVETTEK TŐLEM, ÉS VALAMI MÁR NEM ADHATÓ VISSZA”
– Milyen mintát láttál gyerekként odahaza?
– Azt, hogy apukám reggeltől estig dolgozott. Hajnalban elment a bányába és délután hazajött fáradtan. Roppant szerény körülmények között éltünk. Panellakásban laktunk, a húgommal egy szobában nőttünk fel. Ugyan nem nélkülöztünk, de nem is vetett fel minket a pénz. Volt egy Trabantunk, amire évekig vigyázott a család, egyedül a „hűség pénzre” számíthattunk. Amikor apukám abból egy színes tévét tudott vásárolni, az egész lépcsőház összeszaladt, mert a házból nekünk volt elsőnek ilyen készülékünk.
– A hűségpénz akkoriban a túlórákért járt a bányában?
– Az eltöltött kemény melós évekért járt. Volt olyan időszak, hogy apukám annyi pótműszakot nyomott a bányában, hogy fél évig szinte nem is láttuk, csak hétvégeken.
– Sok verejték lehetett abban a színes tévében…
– De még mennyi! A munka szeretetét apukámtól tanultam. És úgy általában a tiszteletet, a szolidaritást, amit a bányászok egymásért, embertársaikért vállalnak. Édesapám nyolc éves koromban vitt le a tatabányai súlyemelő terembe. Az a régi, izzadságszagú hely örökre belém ivódott. Gyakorlatilag ott nőttem fel. Kis túlzással, mindent, amit elértem a sportban a súlyemelésnek köszönhetek. Azt gondoltam, a szakosztály „menedzselésével” visszaadom a sportágnak mindazt, amit én kaptam tőle. Így a strongman pályám mellett újra elkezdtem foglalkozni a súlyemeléssel. Ez az egyetlen súlyzós olimpiai sportág és szerintem az egyik legcsodálatosabb a világon.
– Vannak még benned rossz érzések az olimpiai miatt? Egyiken sem indulhattál.
– Hogyne lennének. Amíg élek, fájó pont marad. Ez olyan, mint egy beteljesületlen szerelem. Az olimpia a csúcsok csúcsa. A „minden” a sportban. Voltam nagyon közel hozzá, mégsem sikerült. Talán épp ezért, mert nagyon közel voltam hozzá, úgy érzem, valamit elvettek tőlem, és ez a valami már nem adható vissza. 22 évesen kilencedik voltam a világranglistán és nem kaptam lehetőséget az olimpiára, mert a szövetségi kapitány máshogyan gondolta… Az élet aztán kárpótolt, mert eljutottam két The World’s Strongest Manre,vagyis a világ legerősebb embere versenyre.
– Ezekkel valóban kárpótolt az élet?
– Úgy érzem, igen. Büszke vagyok az eddigi eredményeimre, hiszen ha megnézzük, ki mit ért el több sportágban, ennyire sokoldalú erősportoló nem igazán volt, mint én. Valószínűleg nekem ezt dobta a sors, hogy másban kellett megtalálnom a sikerélményt, nem az olimpián.
„MÁR A VÍZUMOM IS MEGVOLT AZ OLIMPIÁRA. A RUHÁM ÉS A TÁSKÁM IS…”
– Hogy állsz az elengedéssel?
– Hadilábon… Nehezen engedek el embereket, emlékeket, szerelmeket. Tárgyakat viszont el tudok engedni. Az érzelmeimhez viszont ragaszkodom.
– Ezek szerint a rossz emlékekhez is ragaszkodsz, ha az olimpia még mindig fájó pont.
– Nézd, ha az egész valóban egy nüanszon múlik úgy, hogy már az olimpiai táskát, a ruhát is megkapod, sőt az olimpiai vízumod is megvan, és két héttel az utazás előtt közlik, hogy tartalék leszel, az nem kellemes érzés.
– Mit jelent a tartalék?
– Itthon várod, hátha megsérül valaki. Ugyanúgy felkészülten, szuper formában, mint a többiek. Vagyis hiába edzettél keményen, mégsem jutottál ki az olimpiára…
– Akkor hogy élted meg a történteket?
– Gondolhatod, hogyan… Jól berúgtam minden este.
– Haragtartó vagy?
– Nem.
– A szövetségi kapitánynak is meg tudtál bocsátani?
– Igen, bár soha többé nem találkoztunk. Szerintem már nem is él, hiszen akkor is idős volt. Ha mégis élne és találkoznánk, a kora miatt megadnám neki a tiszteletet. Azért se, vagyok haragtartó, mert a harag negatív energia, ami nem visz előre, csak rombol. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ettől függetlenül mindenkinek van haragosa és irigye – ezt magam is érzékelem –, de a negatív energiák visszaütnek. Sokaknak az is furcsa, hogyan vagyok képes olyan emberekkel leülni, akikkel két évig nem beszéltem.
– Az sem derogál, hogy hosszú idő után te tedd meg az első lépést?
– Nem. Számomra ez nem elvi kérdés.
„TUDTAM, HA EREDMÉNYT AKAROK ELÉRNI, TÖBB MUNKÁT KELL BELETENNEM, MINT MÁSOKNAK”
– A sport mit jelent az életedben?
– Nem mernék olyan hangzatos szavakat használni, mint te az előbb, hogy szenvedély vagy szerelem. Voltak benne komoly szünetek. Ugyanakkor az is igaz, hogy mindent a sportnak köszönhetek. Ezért is szeretnék folyton visszaadni a sportágnak valamit. Manapság is jószolgálati cselekedetként tartok ingyen edzéseket öt-hat srácnak. Ettől érzem jól magam. Azt, hogy annak idején junior világbajnok lettem, egyrészt apukámnak és az edzőmnek köszönhetem, hiszen ők vittek le a terembe, másrészt a szorgalmamnak. Sokan feladták a teremben. Amikor már mindenki hazament a teremből, én ott maradtam, dobtam még ötöt a medicin labdával, futottam pluszban két kört. Az volt az ideológiám, hogy máshol is vannak ilyen genetikával gyerekek, mint én, máshol is vannak edzők, ezért ha eredményt akarok, többet kell bele tennem, mint másoknak, és ezt csak munkával tudom elérni. Ez a hozzáállás vezetett a junior világbajnokság dobogójáig. Azóta sincs ebben a kategóriában férfi világbajnok. Sokat köszönhetek a feleségemnek, hiszen ő tanácsolta, hogy jelentkezzek főiskolára. Nyilván utána már nekem kellett bejárnom, de a kezdő lökést ő adta meg. Ahogyan a civil munkámban is. A bankszakmába is az ő bátorítására kerültem be. Azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák a pénzügyeket, annak ellenére, hogy tanultam a főiskolán, de látta a hirdetést és friss diplomásként végül jelentkeztem fiókigazgatónak. Ha nincs a súlyemelés, talán nem lennék ennyire fegyelmezett és szorgalmas az élet egyéb területein sem.
– A szünetek miért voltak és meddig tartottak?
– Kétszer négy év maradt ki. A 2000-es olimpiai hoppon maradásról már beszéltünk. Az nagyon megviselt. Ráadásul 2001-ben elszakadt a vállszalagom, ezért már nem tértem vissza. Négy évig nem sportoltam, ráadásul jóval több pénzt kerestem a munkámból. Aztán 2004-ben volt egy doppingbotrány az athéni olimpián, több sportoló el lett tiltva, és akkori vezetőedző megkeresett, hogy készüljek fel az országos bajnokságra. Három hónapos edzéssel megnyertem az országos bajnokságot. Hazamentem a versenyről, letettem a súlyemelő cipőt, és 4 évig ismét nem történt semmi.
„25 ÉVESEN KÉT BANKFIÓKOT VEZETTEM EGYSZERRE. NAGYJÁBÓL ERRE MENT RÁ A HÁZASSÁGOM”
– Ez a kettősség az egész családot jellemzi? Mindenkinek van főállása és a sport csak szenvedély?
– A sportból nem lehet megélni azon a színvonalon, amelyen élni illene, a súlyemelésből meg pláne nem lehet. 14 éve dolgozom a biztosítási szektorban, másodállásban kezdtem el a sport mellett.
– Hogyan kerültél egyáltalán a biztosítók környékére?
– A nagybátyám egy biztosítónál dolgozott, ő hívott, hogy menjek „ügynöknek”. Kötöttem két szerződést és több pénzt kaptam érte, mint világbajnok sportolóként addig bármiért. Akkor döntöttem el, hogy maradok. Eleinte, ahogyan említettem is, ügynök voltam. Majd Magyarországra jött a Provident, és átigazoltam. Három év alatt 12 ezer ügyfele lett a cégnek Komárom megyében. Építgettem a karrieremet, közben főiskolára jártam. 2005-ben fiókigazgató lettem a CIB banknál. 25 évesen két fiókot vezettem egyszerre. 30 embernek voltam a főnöke, nagyjából erre ment rá a házasságom. Lett nagy házunk nagy hitellel és az ezzel járó stresszel, és bedarált a XXI. századi mókuskerék.
– A hitelekkel mi lett végül?
– Szerencsére lezártam, igaz nagy veszteséggel. Annak idején évente legalább 300 hitelt hagytam jóvá. Az egy ilyen időszak volt. Ma már nem mennék újra bele, csak addig nyújtózkodnék, ameddig a takaró ér. Régen hallani sem akartam albérletről, ma már semmi bajom ezzel a megoldással. Számtalan barátom él külföldön albérletben és vígan élnek. Csak mi magyarok ragaszkodunk mindig valamihez. Annál nagyobb stresszt pillanatnyilag el sem tudok képzelni, mint egy svájci frank alapú hitel. Soha nem felejtem el: a feleségemnek hatodikán volt a születésnapja, de egy bonbont nem tudtam neki venni, mert levonták a hitelt. Ha nem tudod fizetni, akkor várni, mikor jön a végrehajtó. Szörnyű…
„155 KILÓ IS VOLTAM”
– Közben javában zakatolt a banki karriered?
– Olyannyira, hogy 155 kilóra híztam… 2008 őszén aztán találkoztam Jankó Endre fekvenyomó világbajnok barátommal, aki szó szerint ezt mondta: „meg fogsz fulladni a zsírodban, ha nem kezdesz magaddal valamit”. Elgondolkodtam azon, amit mondott. Harmincévesen 155 kilónak lenni valóban halál. Elkezdtem újra súlyt emelni, „fitnesselni”, odafigyeltem magamra és szépen lefogytam. Aztán Darázs Ádámmal rendeztek egy vidéki sportcsarnokban egy erősember versenyt. Kipróbáltam. Megtetszett. 2009-ben megnyertem a másodosztályú bajnokságot, és évről évre szépen jöttek újra az eredmények. 2010-óta az egyetlen magyarországi erősember versenyző vagyok, aki rendszeres résztvevője a „Strongman Champions League” versenysorozatnak, amelyet az Eurosport mellett közel 80 ország tévécsatornája közvetít Nagyon sok barátságot köszönhetek ennek a szélrózsa minden irányából. Jól beszélek angolul és németül, ezért Dél-Afrikától Finnországig mindenhol lettek barátaim.
– A szélrózsa minden irányában versenyeztél is. A külföldi versenyekre be kell fektetned anyagilag?
– Nem, ilyenkor általában a meghívó fizet. Vannak is irigyeim, sokan azt hiszik, hogy ezeket én finanszírozom, és annyi pénzem van, hogy kedvemre utazgathatok. Ugyanakkor, ha én szervezek Magyarországon versenyt és jön két amerikai, ugyanúgy nekem kell kifizetnem a költségeiket. Csak egy példa más profi sportágból: ha azt szeretném, hogy Vitalij Klicsko ringbe lépjen, küldenem kell neki a business class jegyet, máskülönben nem száll fel a gépre. A profi versenyzés már üzleti alapon működik, hiszen a televízió közvetítések miatt milliók látják a nagyvilágban.
„INKÁBB LEGYEK KEVÉSBÉ ISMERT ÉLSPORTOLÓ, MINT ÉRDEM NÉLKÜLI CELEB”
– Tudatosan kerülöd a bulvármédiát vagy ők kerülnek téged?
– Ez is megér egy misét. Azt gondolom, amíg a kereskedelmi média ott tart, ahol, nincs sok keresnivalóm benne. Ettől függetlenül, amikor verseny van vagy valamilyen kötelező promóció miatt meg kell jelennem, kénytelen vagyok néhány meghívást elfogadni. Amikor nincs miről beszélnem, akkor nem megyek.
– Hol tart a kereskedelmi média?
– A legtöbb helyen – tisztelet a kivételnek – sajnos olyan szerkesztőket alkalmaznak, akik arra nem veszik a fáradtságot, hogy Google-be beírják, ki a világ legerősebb embere… Alapvető információkkal nem rendelkeznek a sportágról. Zavar a butaság és inkább nem szerepelek. Inkább legyek kevésbé ismert élsportoló, mint érdem nélküli celeb. Amikor feltűnök a képernyőn, azonnal elkezdenek húzni a barátaim, hogy „celeb” vagyok. Ilyenkor mindig azt mondom, celeb az, aki a heréit vasaltatja. Én sportoló vagyok, mert nekem van eredményem. Ez a kettő között a különbség. Soha nem akartam VV Áky lenni, mert VV Áky nem guggol 450 kilóval. Nagy Ákos súlyemelő viszont guggol. Egyébként sejtem, mire gondolsz, csak nem kérdezed.
– No mire gondolok?
– Nyilvánvalóan arra, hogy zavar-e Fekete úr munkássága.
– Mindenképp kérdeztem volna, hogy milyen viszonyban vagytok Fekete Lacival, a másik híres erős emberrel.
– Semmilyen viszony nincs köztünk. Emlékszem, 1992-ben szervezett Tihanyban egy erősember versenyt a Club Tihanyban. Egy barátommal – Kovács Csabival – fogtuk magunkat és Tatabányáról camping biciklivel tekertünk le a Balatonig. Ez már önmagában nagy teljesítmény, 8 óra alatt értünk oda. Természetesen véresre törte a fenekünket az ülés. Két napig vadkempingeztünk, de így élőben láthattuk Fekete urat.
„ELŐBB LÉPTEM FEL KÍNÁBAN ÉS OLASZORSZÁGBAN TV SHOWBAN, MINT MAGYARORSZÁGON”
– A show biznisz része téged sosem érdekelt? Mások pénzért lépnek fel különböző attrakciókkal.
– Hamarabb léptem fel televíziós showban Kínában és Olaszországban, mint Magyarországon. Kínában azt is 90 millióan nézték, amikor baseball ütőt törtünk a hátunkon, ugyanazt a produkciót Olaszországban 5 millióan követték figyelemmel. Rómában utána a reptéren is megállítottak autogrammért. Itthon nem tudom és nem is akarom ezt pénzre váltani. Jó ez a középút nekem.
– A munkahelyeden hogyan viszonyulnak a sportmániádhoz?
– Büszkék rám, hiszen egyik sem megy a másik rovására. Sőt, a legjobb visszaigazolás az volt, amikor 2012-ben megnyertem a Budapesti Giants Live-ot, jöttem be az irodába és két hatalmas plazmatévén az aulában az arcképem fogatott „Gratulálunk Nagy Ákos kollégánknak!”-felirattal. Nem sok multicég áll ennyire az emberei mellé. Másnap tele volt velem a sajtó, hiszen azt megelőzően 12 évig nem volt magyar versenyező ilyen eredményes a sportágban.
– Mivel foglalkozol a cégnél?
– Értékesítési fejlesztéssel, emberi kapcsolatokkal.
– Abban is olyan eredményes vagy, mint a sportban?
– Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy igen.
– Azt már tudjuk, hogyan tartod formában a tested. Mivel tartod karban az elmédet?
– Könyvekkel. Az olvasás kikapcsol és feltölt. Általában három könyvet olvasok egyszerre. És hadd’ dicsekedjek: fejjel lefelé is tudom olvasni, kifejlett térlátásom van. Van még egy fontos dolog, amivel az elmét karban lehet tartani: ha nyitott vagy a világra. Márpedig én az vagyok.
– Sztereotípia, de őszintén érdekel. Ezzel az izomzattal jó verekedő vagy?
– Nem. Fogalmam nincs, hogyan kell jobb egyenest ütni, mivel nem vagyok agresszív ember és nem is vagyok gyors.
– Sok erős ember van Magyaroszágon?
– Sok, de nem biztos, hogy az a legerősebb, aki elhúzza a kamiont. A kis emberek sokkal erősebbek nálunk. Tudod, ki a legerősebb? Aki hó végén feladja a csekkjeit…


