Amikor elindítottam a weboldalamat – www.lelekbulvar.com / www.melyinterjuk.hu –, arra kértem Ferit, írjon rólam néhány sort az ajánlók közé. Ezt kaptam tőle: „Sándor Andrist Ómolnár Miklós mutatta be nekem. A Story magazin főszerkesztőjétől azt kértem, olyan embernek adja oda történetünket a lapjánál, akiben vakon megbízhatunk a feleségemmel, és akiben ő is vakon megbízik. Olyasvalakire volt szükségünk, aki megfelelő empátiával, megértéssel és diszkrécióval kezeli életünk kétségtelenül legintimebb történetét a betegségtől a gyógyulásig…” Persze más is írt, de a dicsérő szavaknak nem itt van a helyük, hanem a weboldalon. A megismerkedésünk azonban pontosan így történt.
Azok kedvéért, akik nem hallották volna eddig a Rippel házaspár csodaszámba menő történetét, röviden elmesélem: Feri 21 éves feleségénél, Viviennél rákot diagnosztizáltak, ezért el kellett távolítani a petefészkét, amelyet egy addig ritkán alkalmazott eljárással lefagyasztottak. A szakorvos azt mondta, mivel Vivien méhe teljesen egészséges, minden esélyük megvan arra, hogy később gyerekük legyen. Kemoterápiára azonban szükség volt. Európában Vivien lett az első, aki petesejt-adományozásnak köszönheti a terhességét. Vagyis nem a saját petesejtje termékenyült meg. Vivien nagynénje – édesapja húga – segített az eljárásban. 2011. júniusában pedig megszületett Herkules.
Feriék az elmúlt időszakban azonban nem csak a gyerekvállalás körülményeivel kerültek címlapokra.
– Mi ez a seb itt a karodon?
– Van még másik három is. Megmutassam?
– Nem kell, köszönöm. Mindig tele vagy ilyenekkel?
– Szinte állandóan. Az élet úgy hozta, hogy nekünk a félelem abszolút természetes. A zuhanás érzése, vagy a különböző önsanyargatások mind-mind spannolnak – persze csak egészséges mértékig. A légtornász gyakorlatok nyilvánvalóan fájdalommal járnak. Állandóan tele vagyunk sebekkel, de ezek fokozott adrenalin termelést is jelentenek. Amikor egymás fején állunk, egy adott pontban nyomom Viktor fejét, és az rohadt egy érzés.
– Ezek szerint magas a fájdalomküszöböd.
– Nagyon. Emlékszem, még gyerekek voltunk, amikor egyszer édesapám bejött a szobába véres lábbal. Kiderült, hogy munka közben a flex belecsúszott a combjába és csontig elvágta az izmot. Apámnak világ-életében a jód számított az egyetlen gyógyszernek, no meg a kamillás tea és a fokhagyma. Bekapott két fokhagymát, a sebet teleöntötte jóddal, ami gondolhatod, mennyire csípte… Rakott rá szorítókötéseket, és már ment is vissza fúrni-faragni. Az öcsémmel a fejünket fogtuk, hogy Úristen… Aztán kiderült, hogy ugyanilyenek vagyunk mi is. Ahogyan az imént említettem, sokszor sérülünk meg, amikor egy fogás mellécsúszik. Már most látom, hogy a fiam sem lesz különb. Herkules számára én okoztam az első fizikai fájdalmat – véletlenül. Amikor hazahoztuk a kórházból, nagyok voltak a körmei, de a feleségem nem merte neki levágni, ezért hozzákezdtem én. Már az első mozdulatnál kis híján majdnem a fél lábujját lecsippentettem. A gyerek rám nézett, s kicsit ugyan elkezdett pityeregni, de pillanatokon belül abba is hagyta, pedig a lábából folyt a vér. Néhány nappal később Vivien öltöztette őt, és miközben a zipzárt húzta fel a ruhán, véletlenül a bőrét is becsípte, de akkor is csak nagyon rövid ideig pityergett. Tegnap pedig úgy elesett, hogy szétnyílt a szája, de meg se kottyant neki. Nagy a fájdalomtűrő képessége, és ez jó. Eleve nem is sírós gyerek.
– Akinek nagy a fájdalomküszöbe, az lelkileg is kemény?
– Nem is lehet a kettőt különválasztani. Ha lelkileg gyengébbek lennénk, a mutatványaink sem sikerülnének. Nem szabad folyton azon gondolkodni produkció közben, hogy fájdalmat okozok az öcsémnek. Mert az, hogy egymás vállán, vagy adott esetben fején állunk, bizony fájdalmakkal járó dolgok, de már megszoktuk.
„FIZIKAI FÁJDALOMMÁ ALAKÍTOTTAM A LELKI FÁJDALMAT”
– Ez a fajta keménység segít abban, hogy átvészelj minden próbatételt? Ott volt például a feleséged betegsége. Évekig harcoltatok a rákkal, majd küzdöttetek a gyermekáldásért.
– Ezek sokkal jobban elgyengítettek, mint az előbb említett fizikai fájdalmak. Amikor Viviennel kórházról kórházra jártunk, és bent hagytam őt, nekem pedig haza kellett mennem, az szörnyű érzés volt. Én is szenvedtem, napokig nem ettem, és a végén már beképzelt orvosi tüneteim lettek. Nem csak a feleségemet, engem is vinni kellett mindenféle vizsgálatokra. Eddig nem beszéltem erről senkinek, de ma már elmondhatom: a gyomrom teljesen ráment arra az időszakra. Mindenféle tükrözésre jártam. Ráadásul pánikbeteg is lettem, így jött ki rajtam a feszültség. Ebben az időszakban kezdtem el futni is, pedig világéletemben utáltam. Amikor hazamentem a kórházból, ahelyett, hogy leültem volna a tévé elé, átöltöztem, és azonnal elmentem futni. Így menekültem a probléma elől, és szó szerint széthajtottam magam. Volt, hogy hazaérve hullafáradtan, izzadtan eldőltem a padlófűtéses talajon, és ott aludtam el. Hajnal ötkor keltem, és ismét elmentem futni. Hetekig, sőt hónapokig így éltem. Amolyan pótcselekvés volt ez. Próbáltam a lelki fájdalmat fizikai fájdalommá alakítani. Többször előfordult, hogy addig futottam, amíg a combom, és a hónaljam be nem vérzett. Néha azt éreztem futás közben, hogy ha most megállok, akkor tuti szívinfarktust kapok, mert nem tudom a gondolataimat elterelni arról, hogy Vivinek felvágták a hasát. Álmomban is ezek a képek gyötörtek. Aztán olyannyira rákaptam a futásra, hogy szenvedélyemmé vált. Ma már szerencsére nyoma sincs egyik tünetnek sem, és végül minden jóra fordult. Lett egy gyönyörű kisfiunk. Ha ránézek, elfelejtek mindent.
– Gyakran eszetekbe jut ez az időszak? Egyáltalán, beszéltek róla?
– Nem. Szeretnénk elfelejteni a történteket. A múlton már nem tudunk változtatni, pozitívan kell a jövőhöz hozzáállni, mert azon még alakíthatunk. Csak néha, említés szintjén kerül szóba, amikor példát akarunk mutatni másoknak, mint például most is. Egy ilyen eset nagyon megviseli az egész családot. Volt olyan időszak, amikor azt hittem, hármas temetés lesz, mert erre az őrületre Vivi anyukája, apukája és én is rámegyünk. Mindenki depressziós lett, de miután a lányuk elkezdett újra mosolyogni, ők is helyre jöttek. Nekem pedig, mint már említettem, a futás segített.
– Ez volt életed eddigi legnagyobb megpróbáltatása?
– Több is volt. Az első 18 évesen. Viktorral a karrierünk kezdetén kaptunk egy Bahama szigetekre szóló meghívást. Egyetlen feltétele volt a fellépésnek: hogy egy ugródeszka csoporttal társuljunk. Fiatal artisták voltunk, nem okozott gondot, elkezdtük hát próbálni az ugródeszkás számot. Az öcsém azonban addig erőltette magát, hogy a próbák során elszakadt az Achillese. Napról napra egyre jobban fájlalta a lábát.
„ORVOSI CSODA LETT AZ ÖCSÉMBŐL”
Akkor már tudtuk, hogy az utazásnak lőttek. A műtét sem sikerült jól. Újból elszakadt a lábában az ín. Az orvosok szerint pótolni is kellett, mert már olyan sok hiányzott az Achilleséből. Igen ám, de a seb elfertőződött, Viktor kapott egy vérmérgezést, és azt mondták, le kell vágni a lábát. Mindezt két nappal az indulás előtt. Akkoriban se pénzünk, se lehetőségünk nem volt, ezért nem mondhattam le az utat. Viktor biztatott, hogy menjek el nyugodtan, ő gyorsan meggyógyul majd, és utánam jön. Mindez pont karácsonykor történt. Az ünnepet már odakint töltöttem. Szenteste ömlöttek a könnyeim egy vadidegen országban, ahol senkit nem ismertem, mert tudtam, hogy a testvérem 40 fokos lázzal fekszik a Föld túloldalán egy kórházban. Akármilyen furcsán is hangzik, de én rosszabbul éltem meg a történteket, mint Viktor. Olyan szinten megviselt ez a helyzet, hogy keletkezett is egy lelki eredetű szívritmuszavarom. Úgy 200 körül volt a vérnyomásom. Még terheléses szívvizsgálaton is jártam. Szerencsére az öcsémben volt annyi lelkierő és kurázsi, hogy gyorsan kikerült a kórházból és meggyógyult. Jött is utánam a Bahamákra, ahol a tengervíz pillanatok alatt meggyógyította a sebet a lábán. Tudni kell, hogy Viktor a mai napig 15 százalékos rokkant, mert nincs Achillese. Mindenféle orvosi fórumra hívják, ahol a csodájára járnak, ugyanis azzal a lábával, amelyikben nincs Achilles, nagyobb szaltót tud ugrani, mint amelyikben van…
– Az élet mindig elrendezi a dolgokat?
– Igen. Édesanyámnak is voltak egészségügyi problémái, ráadásul épp akkor is külföldön voltunk, amikor ez kiderült. Pozitív gondolkodással és hittel meggyógyult. Ezeket a példákat kizárólag oktató célzattal mesélem el. Szeretném, ha példaként tekintenének ránk az olvasók. Vivien, a feleségem több mint ötven embert segített már babához azzal, hogy elmesélte a történetét a médiában. A mai napig kapunk e-maileket. Az emberek érthető módon menekülnek, ha meghallják a rák szót. Mi az öcsémmel rendszeresen bejárunk a Tűzoltó utcai Gyermekklinikára csak úgy, kerülve a felhajtást. Körbejárjuk az osztályokat, jókedvet és vidámságot viszünk. Ez nagyon fontos. Azokat a gyerekeket is sportoltatjuk, akik fekszenek az ágyban. Vannak olyan izometriás gyakorlatok, amikor úgy is meg tudod feszíteni mindenedet, hogy közben fekszel. Ezt a trükköt a testépítőktől tanultuk: ők mondták, hogy az edzés nem a súlyzózással ér véget, hanem a tükör előtti feszítésekkel. És az még fárasztóbb, mint maga az edzés. Próbálják ki nyugodtan az olvasók: ha fél percig befeszítik a fél karukat, másnapra izomlázuk lesz. De ez a fajta mélyizom erősítés roppant hasznos azoknak a beteg gyerekeknek is, akik fekszenek. Egyébként is, inkább azért fájjon egy izom, mert túlhajszolt, mintsem azért, mert felkel az ember egy székből, és meghúzza magát, hogy „jaj a derekam”. Utóbbi épp azért történik, mert valamelyik izom gyenge. Mostanában sajnos nagyon keveset mozognak az emberek. Egy autóból besétálni a fotelig nem elég sport…
„NEM ÉLHETÜNK RETTEGÉSBEN. MUSZÁJ POZITÍVAN GONDOLKODNUNK, KÜLÖNBEN MEGBOLONDULUNK”
– Az imént említetted édesanyádat. Az utóbbi hónapokban minden létező orgánum azzal volt tele, hogy a mamátokat brutálisan megtámadták a nyílt utcán, a koponyája megsérült, kórházba került. Hogy van most?
– Valamivel már jobban. Fizikailag ugyan nem épült még fel teljesen, de lelkileg már sokat erősödött. Egy ilyen brutális támadást feldolgozni nem könynyű feladat. Amíg nem velünk történik meg egy ilyen kegyetlenség, bele sem gondolunk, milyen nehéz megemészteni egy ilyen esetet.
– Úgy tudom, a mama parapszichológiai mester, több embernek segített az elmúlt években talpra állni. Ki segít most neki?
– A családtagok és a barátai. De ez is kölcsönös. Édesanyám annyira pozitív, élni vágyó, szeretni való ember, hogy a kórházban a támadást követően már másoknak próbált segíteni. Azt viszont nehezen tudja feldolgozni, hogyan lesz ezután. Hogy menjen ki az utcára? Kiben bízzon meg? Állandóan hátrafelé nézzen, vagy tanuljon meg karatézni? A lelki gyógyulásban a magyar közbiztonságba vetett bizalmát lesz a legnehezebb visszahozni.
– Mi van a ti lelketekkel? Különösen bizarr a történet, hogy itt van két, az átlagnál jóval erősebb férfi, akiknek az édesanyját kis híján félholtra verik, és tehetetlenek, hiszen az önbíráskodást büntetik.
– Iszonyú dühösek vagyunk. A közbiztonságra legalább úgy haragszunk, mint az elkövetőre. A testvéremmel valóban nem vagyunk félős emberek, de itt van bennünk is a kétség: mi lesz a családunkkal? És itt most mindenki családjára gondolok. Hogyan engedjük utcára a szeretteinket? Testőrökkel, fegyverekkel? Vagy inkább maradjanak otthon? Ez őrület! A legborzasztóbb, hogy a kórházban édesanyánk mellett egy 90 éves dédike feküdt, akit szintén a nyílt utcán vertek össze pár ezer forintért! Nagyon el vagyunk keseredve. Ugyanakkor nem élhetünk rettegésben, és muszáj pozitívan gondolkodnunk, különben megbolondulunk. Tudod, mit? Ne is beszéljünk tovább erről… Legyünk pozitívak. Az emberek ugyanis alapvetően jók. Például itt van az az összefogás, ami az eset után történt. A közösségi oldalunkon több mint ötezren osztották meg a hírt, amikor arra kértünk mindenkit, hogy ha az esettel kapcsolatban bármit tud, azt jelezze nekünk. A hozzászólások, a sok bátorító üzenet sok erőt és kitartást adtak, és nem utolsósorban pozitív energiát. Az öcsémmel együtt nagyon reméljük, hogy visszakapjuk az életvidám, jókedvű, mindenki által szeretett anyukánkat. És erre minden reményünk megvan!
„HISZEM, HOGY LÉTEZIK EGY FELSŐBBRENDŰ HATALOM”
– Viktorral sokat lelkiztek?
– Nem. Nekünk nem kellenek szavak, hogy értsük egymást. Annyi mindent éltünk át közösen… Eleve az utazásaink során kétszer majdnem lezuhantunk a repülőgéppel. Mint a filmeken: fentről már leestek az oxigénmaszkok, bemondták, hogy a kezünket tegyük a tarkónkra… Konkrétan vártuk a becsapódást. Nem is lehet elmondani azt a pánikhangulatot, ami akkor a gépen uralkodott. Viktorral mi csak megfogtuk egymás kezét. Bennünk nem volt félsz, hiszen tudtuk, hogy a családtagjainknak ez fájdalmasabb lesz, mint nekünk. Tisztában voltunk vele, hogy 800-900 kilométeres sebességnél, a kinti mínusz hatvan fokban lehetetlen túlélni egy ilyen katasztrófát. Abban bíztunk, hogy nem lesz fájdalmas. Mert ilyenkor az a jó, amikor megtörténik a baleset, és azonnal vége. De a halál előtt még a tengerben szenvedni addig, amíg teljesen el nem süllyed a gép… Ilyeneken gondolkodtunk, aztán valamilyen csoda folytán mégis jóra fordult minden. Hogy mennyire nem kellenek szavak Viktor és köztem, arra mondok még egy példát. Több mint egymillió kilométert levezettünk már az öcsémmel, rengeteget járunk autóval. Előfordult, hogy tömeges balesetbe kerültünk. Előttünk, utánunk mindenki karambolozott, csak mi nem. Szó nélkül azonnal kipattantunk a kocsiból és segítettünk. Mentettük az embereket, kapcsoltuk ki a motorokat, nehogy berobbanjanak az autók, húztuk ki a kocsiból a sérülteket. Ilyenkor nem kell beszélni egymással, mert automatikusan tudjuk, mi a dolgunk.
– Visszatérve a hosszú repülőutakra: mit csináltok a gépen? Meditáltok?
– Pontosan! Mindkettőnknek megvannak a maga kis szokásai. Rendszeresen „veszekszünk” az ültetésnél, hogy ki üljön az ablak mellé. (nevet) Van egy bevált módszerünk. Vagy az ablak mellé, vagy a folyosóra kérjük a jegyet. És a köztünk lévő széket mindig üresen hagyjuk, mert egyszemélyes jegyet nagyon ritkán adnak ki, így több hely marad az alváshoz. A felhők felett lehet a legjobban meditálni. Behunyod a szemed, és teljesen átszellemülsz. Eleve tízezer méter magasan sokkal közelebb kerülsz Istenhez.
– Ezek szerint hiszel Istenben?
– Látod, ez furcsa dolog. Bár katolikus vagyok, de elsősorban nem a vallásomban hiszek. Tehát amikor azt mondom, hogy Isten, akkor az Univerzumra gondolok, és nem valami öregemberre. Meditáció közben sem egy személy jelenik meg előttem, hanem a mindenség. Hiszem, hogy van egy felsőbbrendű hatalom. És a repülőn olyan közel tudok kerülni ahhoz az állapothoz, amire a jógát végzők is csak nagyon mély, meditatív állapotban képesek. Erre főleg a hosszú járatokon van lehetőség. Például, amikor Bangkoki átszállással megyünk valahova Dél-Ázsia környékére. Ott van idő átszellemülni. A legutolsó nagy utazásunkon hét órán keresztül repültünk Szibéria fölött. Az ablakból végig egy utat követtem a szememmel. Annyi időre vettem csak el a pillantásomat, amikor ittam, vagy ettem, de azonnal mentem vissza az „utamra”. Fenyőerdő lehetett, és a fák között volt egy fehér útszakasz, néha egy-egy házzal. Ha valaki azt mondja, ez nem meditáció, az hazudik. Az öcsém pedig csak szuszog mellettem… (mosolyog)
„CSAK A SAJÁT HAZÁNKBAN NEM LETTÜNK PRÓFÉTÁK”
– A külföldi fellépések jelentik a bevételeitek nagy részét?
– Igen. Az elmúlt 24 évben folyamatosan jártuk a világot. Külföldön van igény a minőségi szórakoztatásra. És az elmúlt évek rossz magyarországi tapasztalata az, hogy a saját hazánkban nem lehetünk próféták. Hiába akartunk olyan nagyszabású műsort megmutatni Magyarországnak, mint az IO Show, a magyar közönség nem nyitott rá. Ausztrália viszont alig várja, hogy vigyük hozzájuk „A csodák birodalmát”.
– Ez fáj neked?
– Nagyon! Számos országban élhettünk volna. Amerika felkínálta a zöld kártyát, de annyira szeretjük a hazánkat, hogy nem kértük. Nekünk az a szó, hogy Magyarország, rengeteget jelent. Ezt édesapánk táplálta belénk. Ő a hatvanas években elindult a barátaival Svájc felé, hogy disszidálnak, de a határon azt mondta, bocs’, fiúk, nem megyek veletek. Teljesen más életkörülményeink lettek volna, ha akkor mégis disszidál, de már mindegy.
– Mi lett a barátaival?
– Akik akkor elmentek, mind visszajöttek. De már nem találják a helyüket, mert se itt nem jó, se ott. Innen már elmentek, ott kint pedig sosem fogadták be őket.
– Viktorral szerettek külföldön lenni?
– Imádunk! Gondolj csak bele: nekünk a világjárás már a nyolcvanas évek közepétől beindult. Pedig akkor még Nyugat-Németországba sem volt egyszerű kimenni. A mai fiatalok már semmit nem tudnak erről az időszakról. Ma már egy személyi igazolvánnyal oda mész, ahová akarsz. Nekünk még pecsétet kellett kérnünk mindenhez. És meg is kaptuk a világ összes országára érvényes engedélyt.
– Ti legalább utazhattatok…
– Az akkori rendszer az artistának megkülönböztetést, extra lehetőségeket biztosított, de mindenféle garanciát kellett adni, hogy vissza is jövünk. A szüleinket például nem engedték ki. Nekik épp azért kellett abbahagyniuk az artistaságot, mert édesapámat csak úgy engedték volna ki, ha fél évre itthon hagyja a családot. Én akkor kétéves voltam, Viktor épp, hogy megszületett, apám pedig nem akarta anyámat magára hagyni a két gyerekkel. Így inkább nem mentek sehova.
„MINDEGY MI LESZ A FIAMBÓL, A LÉNYEG, HOGY MŰVÉSZ LEGYEN…”
– Negyvenévesen lettél apa. Ilyennek képzelted a szülői szerepet, ahogy most megéled?
– Nem képzeltem én semmilyennek. Azt láttam, hogy a szüleim féltenek, és folyton puszilgatnak bennünket. Sokszor nem értettem, hogy miért kell ez a már-már majomszeretet.
– Most már érted?
– Attól a pillanattól fogva, hogy Herkules megszületett. Amióta van egy fiam, minden más háttérbe szorult. Nem érdekel már semmi más, csak ő, és hogy mindene meglegyen. A világon semmilyen tárgyi dologra nem vágyom. Nem kell drága telefon, számítógép… semmi. A lényeg, hogy ő ne szenvedjen hiányt semmiben. Egyébként is, néhány éven belül már ő fog eltartani minket… (nagyon nevet)
– Na, ebből a mondatodból lesz majd olyan fórumháború… Az interneten már így is többen felhördültek, amiért ilyen pici korában artistát akarsz nevelni a gyerekedből.
– Nem érdekelnek a fórumozók. Nem titkolt szándékom, hogy Viktorral beépítjük Herkulest a produkciónkba. A világ számos artistatársulatában szerepel gyerek. Igenis szeretném, ha a fiam majd az előadó művészetet választaná szakmájának, mert így összekapcsolódik a szeretet, a hobbi, a világutazás és hozzá az anyagi biztonság is.
– Mi van akkor, ha Herkules egy idő után azt mondja, hogy nem akarja?
– Semmi baj, nem fogom erőltetni. Mindössze jó példával akarok járni előtte. Esélyt adok neki. Ha jó lesz az énekhangja, akkor legyen énekes. Ha az előadásmódja lesz kiváló, akkor színész. Ha a kézügyessége, akkor grafikus. Bármit csinálhat, ami művészet. A művészet az egyetlen olyan üzleti ág, ami szép. Minden egyéb unalmas, papírforma alapú, rengeteg számolással és stresszel jár. A showbiznisz pedig kimondottan látványos, élvezhető iparág.
– Artistának lenni viszont nem könnyű…
– A tanítványaim is mindig ezt mondják, de erre csak annyit felelek: ha az lenne, mindenki ezt csinálná. Viszont ha megtanulod, utána könnyedebbnek fogod érezni. Én a mai napig minden gyakorlatot meg tudok csinálni, amit tanítok. Mindenki mondja, könnyűnek néz ki, de valójában a lábát sem tudná megemelni. Az élet sem könnyű. A nehézségekből azonban tanulunk.
– Mit szokás nektek kívánni?
– Egy kalappal a kerék alá. Illetve kéz és lábtörést. Ha nekünk rosszat kívánsz, az nem fog megtörténni.


