„Azért jó Bokorban lakni, mert ha Budapesten nincs pénzed, akkor nem tudsz mit kezdeni magaddal. Ott ugyanis mindenhez pénz kell. Állandóan csak azt látod, hogy mit nem tudsz megvenni. De ha itt nincs pénzed, akkor fogod magad, kimész az erdőbe, és gombát szedsz. Vagy ha nincs gomba, akkor csak sétálsz. Olyan program ez, amit szeretünk. Sokkal emberibb élet ez…”
Az interneten található szabad enciklopédián, a Wikipédián a következő két sorral zárul Dömsödi Gábor életrajza: „Az 1990-es években Solymáron élt, majd a Nógrád megyei Bokor községbe költözött, ahol több ciklusban, 2003- 2006 között, illetve 2011-től a falu független polgármesterének választották. Dömsödi Gábor jelenleg újságíróként, kiadóként dolgozik.”
– Hogyan kerültél Bokorba?
– Nem tudom. Véletlenül vettünk egy házat…
– Hogyan lehet véletlenül házat venni egy zsákfaluban?
– Volt egy autós műsorom, és akkoriban Salgótarjánban még ment a Salgó Rallye. Eljöttem Nógrád megyébe, az operatőr viszont, akit ide rendeltem, nem érkezett meg a kamerával. A helyi művelődési házban volt a díjkiosztó, amiről a műsorban be kellett számolnom, mert ugyanaz a cég szponzorálta a versenyt, aki a produkciómat is. Nagyon sok pénz forgott kockán, így meg kellett valahogy oldani a helyzetet. Láttam ott egy göndör hajú fiatalembert, aki Demjén Ferencre hasonlított, de korántsem volt olyan öreg, mint Rózsi. Ráadásul Demjén rockénekes, az említett úriember pedig erdész Bujákon. Amatőr videósként filmezte a Rallyet, mert az ő erdején ment át a csapat, és ha már volt egy kamerája, ide is eljött. Kölcsönkértem őt és a kameráját, s lefilmezte a gálát. Másnap vissza kellett vinni neki a kazettát, s Dávid fiammal leutaztunk hozzá. Itt pecsételődött meg a sorsunk. A látvány magával ragadó volt. Alkalmi operatőröm ugyanis az erdő közepén lakik egy 150 éves, Pappenheim gróf által épített erdészházban. Összebarátkoztunk, s utána is gyakran jártunk le hozzá. Egyszerűen beleszerettünk a környékbe, mert ez tényleg egy csoda! Bokor községnek az a varázsa, hogy ez egy katonai terület, ahol annak idején, amikor a katonák ingyen dolgoztak és semmi nem volt drága, az erdőgazdaság aszfaltutakat építtetett. Autóval járható utak voltak az erdőben, melyek pont akkor váltak nyitottá, amikor ide kerültünk, és át lehetett menni rajtuk. Amúgy a terület érintetlen, gyönyörű. Először egy darab földet vettünk, hogy egyszer majd építünk rá házat. Aztán a már emlegetett barátom rábeszélt, hogy vegyünk egy lovat. Akkoriban sokat dolgoztam és jól kerestem, ez nem okozott gondot. Utána a lónak kellett istálló, valamilyen társ, majd a két lónak még nagyobb istálló… Így vettünk Bokorban egy istállót, amihez tartozott egy ház… Na, azóta van gondunk elég, nem érjük utol magunkat... (nevet)
– Ezek szerint egyfajta kényszer volt a költözés?
– Nem volt az, csak nekem kapóra jött, hogy erre tudtam fogni. Maradhattunk volna Budapesten is, mert nem volt olyan tragikus a helyzet. Amikor később munka nélkül maradtam, és tudtuk, hogy valamit el kell adnunk ahhoz, hogy egyenesbe jöjjünk, a nógrádi ház és a lovak szóba sem jöhettek. Megkérdeztem a feleségemtől, hogy nagyon-nagy hülyeségnek tartaná-e, hogy Bokorban maradjunk, és a budapesti lakást adjuk el. A feleségem pedig nem szaladt ki toporzékolva a konyhából, hanem azt mondta, hogy nem is rossz a felvetés… Onnantól elkezdtem a terven dolgozni. Bejártam a környéket, percre és kilométerre pontosan mindent lemértem, majd közöltem a nejemmel, hogy a terv megvalósítható. Akkor már nem volt annyira elragadtatva, de azt hitte, hogy majd elmúlik nálam ez a hülyeség. Hát nem múlt el, és leköltöztünk…
– A fővárosban tágas lakásotok volt?
– Mondhatjuk… (nevet) Azt gondolom, hogy akinek lakóparkban van egy 210 négyzetméteres lakása, annak nem kell nagyon szomorkodnia… De nem szerettem azt a lakást. Ez is már egy második lakhely volt, mert amikor először nem volt munkám, akkor a solymári házunkat adtuk el.
– Sokszor voltál munka nélkül?
– Előfordult. Én ugyanis addig dolgozom, amíg kedvem van hozzá. Volt egy műsor, aminek Főtér volt a címe. Hívtak, hogy legyek én a műsorvezető, és egy olyan stábot kaptam, akikkel nem volt öröm a munka. Az egész csapnivalóan rossz volt. Akkor előjött belőlem a régi, produceri véna, és elkezdtem összekovácsolni a csapatot. Ráncba kellett szednem a bandát, mert az elején például négy napig vettük fel a műsort reggeltől éjszakáig, ami őrültség. Amikor jó lett a műsor, akkor a produkció gazdája, aki megbízott főosztályvezető volt, elkezdett „bejárni” a képernyőre, és politikai műsort csinált magának. Úgy gondolom, hogy teljesen mindegy, milyen pártállású valaki, egy országot bemutató műsorból nem lehet politikai adást gyúrni. Mondtam ennek a fiatalembernek, hogy ott fogom hagyni a műsort, ha még egyszer behoz valakit, és politikai reklámot csinál ennek, vagy annak. Azt hitte, csak viccelek, hiszen sok pénzről volt szó, nem gondolta, hogy felállok, és lemondok erről a havi keresetről. Pofára esett… (nevet) Felálltam, és lemondtam. Utánam jött Borbás Marcsi, ő lett a Főtér házigazdája, mi pedig költöztünk Bokorba. Először nagyon furcsa volt, mert világ-életemben városi gyerek voltam, utáltam a vidéket. Anyukám pedagógus volt, és amikor elvégezte a főiskolát, akkor egy évet Ecsegen kellett tanítania. (Ecseg néhány kilométerre található Bokortól.) Ecsegről mindig csak olyan szövegösszefüggésben hallottam, mint valami szörnyűségről, ahol egerek szaladgáltak, nem volt villany. Egyetlen pozitívuma volt a falunak, Szalóki Ede bácsi, aki akkoriban az ottani posta vezetője volt, és a feleségével befogadták anyámat.
Ők nagyon felvilágosult, intelligens emberek voltak, és Ede bácsi később, amikor a felesége meghalt, állandó bridzspartner lett Budapesten,. A vidék és Ecseg tehát a gyerekkoromból egyrészt Ede bácsi szikrázó személyiségét jelentette, másrészt a szörnyűséges ecsegi emlékeket, amiket anyámtól hallottam. Miután Ede bácsi meghalt, minden halottak napján mentünk a sírjához Ecsegre. Minden évben egyszer megfordultam azon az úton, ahol most minden nap négyszer elmegyek. Ha nekem akkor valaki azt mondta volna, hogy itt fogok Ecsegtől négy kilométerre lakni, szemberöhögöm. Mégis idekerültem, és imádom! Ha el akarnának vinni innen, abba azt hiszem, kicsit bele is rokkannék.
Azért jó Bokorban lakni, mert ha Budapesten nincs pénzed, akkor nem tudsz mit kezdeni magaddal. Ott ugyanis mindenhez pénz kell. Állandóan csak azt látod, hogy mit nem tudsz megvenni. De ha itt nincs pénzed, akkor fogod magad, kimész az erdőbe és gombát szedsz. Vagy ha nincs gomba, akkor csak sétálsz. Olyan program ez, amit szeretünk. Sokkal emberibb élet ez.
„A KÖRÜLMÉNYEID HATÁROZZÁK MEG, MENNYIRE LEHETSZ TISZTESSÉGES”
– Nagy bátorság kellett egy költözéshez két gyerekkel.
– Amikor még kicsi voltam, édesapám gépkocsivezetőként dolgozott, holott korábban magas rangban a katonai akadémián tanított, tanszékvezető volt. De mivel nem írta alá a Kádár-esküt, el kellett hagynia az akadémiát. Emiatt hajnali négykor kelt, és este 11-kor jött haza. Na, én már nem vagyok annyira hülye, mint az apám, tehát korántsem vagyok olyan tisztességes meg becsületes, de valami azért maradt belőle… Nem jó olyat csinálni, amivel nem értesz egyet. És másból is meg lehet élni. Ha esetleg autómosót üzemeltetnék egy kisvárosban, s reggeltől-estig kocsikat pucolnék, akkor vélhetően kevesebb pénzt keresnék, de megélnék belőle. De az, hogy én valami olyat csináljak, amihez nincs kedvem, meg amivel nem értek egyet… Ez egy darabig megy, de hosszú távon nem.
Egyszer egy szilveszteri műsorban együtt dolgoztunk Jakupcsek Gabival. Kérdezte tőlem, hogy mennyi pénzért vállaltam el a műsort. Azt válaszoltam, hogy ez lényegtelen, mert mindenkinek a saját körülményei szabják meg, mit mennyiért csinál. Tehát előfordulhat, hogy néhány fillérért beállok valami mögé, és előfordulhat az is, hogy másra meg nagyon sok pénzért sem vagyok hajlandó. De azt is hozzáteszem, hogy ha a gyerekemnek cipőt kellene venni, vagy szeretne elmenni nyaralni, és nem volna rá pénzünk, akkor bármire képes vagyok, hogy a kérdéses összeget előteremtsem. Mondom még egyszer: a körülményeid határozzák meg, mennyire lehetsz gerinces és tisztességes. Idáig mázlim volt, mert mindig mindent úgy csinálhattam, ahogy én akartam. Ettől függetlenül időnként igazságtalan az élet.
– Miért?
– Mert nem akkor esel pofára, amikor rossz vagy. Ettől mocskos ez az egész. Hogy amikor jó vagy, akkor önhibádon kívül egyszer csak úgy elengednek. És ez különösen igaz erre a szakmára.
– A híres autós műsorodról, az Autó2-ről beszélsz?
– Akár. Annál például nyolc év után mondták azt, hogy köszönjük, nem kell. Akkor, amikor nagyon nézett volt, és rengeteg pénzt hozott a televíziónak. Nem tetszett az arcom valakinek, aki ott főnök lett. Nagyon rossz helyzetbe hozott; egyrészt sok emberért voltam felelős, többen éltek a műsorból, és ki kellett őket fizetnem. Olyan periódus következett, amikor nem kerestem, és hatalmas mínusszal vágtam neki annak az időszaknak. Kisebbfajta anyagi csőd volt, aminek az lett a vége, hogy el kellett adni a solymári házunkat. Ami nem baj, mert az csak Magyarországon tragédia, ha valakinek valahová el kell költöznie, vagy el kell mennie egyik lakásból a másikba. A gond az volt, hogy másfél évig nem tudtuk eladni. Egyik kölcsönből mentünk a másikba. Az embereket egy idő után elküldtem, a felmondási idejüket kifizettem. Év közben engedett el a televízió, nekem pedig év végéig volt velük szerződésem. Odaadtam nekik azt, ami jár, így több millió forintos adóssággal indultam. És a házat ugyanúgy fent kellett tartani, holott már nemigen tudtuk fizetni. Minden hónapban többet költöttünk, mint amit kerestem, és gyűlt az adósság. Nagy mélypont volt ez az életemben, amiről nem tehettem, mert a műsor jó volt. Bizonyíték erre, hogy azóta minden televízióban ezt utánozzák, ami nagy butaság, mert most már jobbat kellene csinálni, de szerencsére nem tudnak.
„EGY FANYALGÁSSAL LE LEHET SÖPÖRNI AZ ÉLETMŰVEMET”
– Ez a szakma ilyen? Ha valakinek nem tetszik a „pofád”, akkor labdába sem rúghatsz?
– Igen. Nagy hiba volt, hogy a rendszerváltás idején nem valami jól profitáló vállalkozásba kezdtem, hanem a televíziózásba fektettem minden energiámat. Az újságíró diploma mellett ugyanis van egy közgaszdász diplomám, tehát többfajta céget csinálhattam volna. A barátaim meg is tették ezt. Én meg eszméletlen energiákat öltem a televízióba. Lehet, hogy nem látszik, de rengeteg munkám van benne.
Az, hogy én időnként roppant lazán beszélgetek televízióban, illetve rádióban valakivel, amögött több évtizednyi tapasztalat van. Három évig Krónika-riporter voltam a közszolgálati rádióban, napi három riportot csináltam, plusz hétvégente a 168 Órás riportokkal foglalkoztam.
Utána kerültem a Híradóhoz, ahol szintén napi három riportot készítettem. Aztán műsorvezető lettem, és a TV2-ben dolgoztam reggeltől-éjszakáig. Nagyon sok embert ismerek a szakmában, számtalan dolgot megtapasztaltam. Tehát legalább annyi munkám van ebben, mint annak a nagyon jó barátomnak, aki a rendszerváltás hajnalán céget alapított. A különbség az, hogy az ő cégét csak akkor lehet elvenni, ha államosítják, vagy ha tönkremegy, az általam felépített műsorokat pedig egy „ki ez a hülye pali” kezdetű fanyalgással rögtön le lehet söpörni a pályáról. Ez egy kiszolgáltatott helyzet, de ez van. Nem sajnáltatni akarom magam, mert nincs rá okom. Az viszont tény, hogy a legjobb barátaim, akik a bankszakmában dolgoznak, vagy bármilyen céget alapítottak, az én koromban már megengedhetik maguknak, hogy kölcsönadjanak nekem pénzt.
– És szoktak?
– Szoktak.
– Gyakran?
– Időnként megszorulok. Ebben a szakmában ugyanis nem fizetnek rendesen. Akkor jönnek a barátok, akik kölcsön adnak. Sokat költök. Eleve az, hogy gyakorta fel kell autóznom Bokorból Budapestre, nem kevés pénz. Számold ki a benzinköltséget, és vedd hozzá azt is, hogy a kocsit tízezer kilométerenként szervizbe kell vinni. Ezek eleve nagy költségek. Persze mondhatod erre, hogy minek voltam olyan hülye, hogy ideköltöztem, de amikor ezt megléptük, épp nem volt munkám. Akkor egyrészt nem kellett minden nap a fővárosba mennem, másrészt ma már nincs az a pénz, amiért visszaköltöznénk. Ha nem Bokorba megyek haza, már rosszul érzem magam. Nem tudnék máshol élni, inkább autózom.
– Azért jó, hogy őszinte vagy, mert ebből látszik, hogy a képernyőn látható figura is csak ember…
– Szerintem ez a normális. Sajnos sok olyan személy van ebben a szakmában, akik nem azok. Tiszta hülyék! Nézd meg: isznak, mint az állat, beülnek az autóba, és összetörik magukat. És még műsorvezetőnek is rosszak! Aki ilyet csinál, az nem ember! Aki meg ember, az itt is ember, meg ott is ember. Attól, hogy valaki televízióban látható, nincs különbség.
– A mélypontokon a család segített át?
– Igen. Nem biztos, hogy olvassák majd ezt az írást, ezért elmondhatom róluk, hogy van két hibátlan gyerekem. Persze, mindenki azt gondolja, hogy a gyereke hibátlan, de nekem könnyű, mert tényleg nagyon jó fejek. A család felmenőiből a legjobb tulajdonságokat szedték össze. A feleségem édesapja történész volt, és senki nem volt olyan okos a családban, mint ő. Sajnos 62 éves korában meghalt. A fiam nagyon hasonlít rá, például a szóhasználatában, pedig nem sokat találkoztak. Anyukám is nagyon okos nő volt, tőle is összeszedtek valamit. A gyerekek tehát rendben vannak. A feleségem egy nagyon kedves, kellemes, talpraesett nő.
„FRIDERIKUSZ SOHA NEM ÜTÖTT ÖVÖN ALUL”
– Visszavágsz annak az embernek, aki kibabrál veled?
– Volt már olyan, akinek nagyon visszavágtam. Még a Tv2-s Napzártás időszakban. Egy rendező próbált lejáratni a szerkesztőasszonnyal karöltve, ami a műsorban látszólag sikerült is. Aztán fordult az életünk, és nagyon megaláztam! Nagy tanulsága a szakmánknak, hogy nem lehet arra várni, hogy szeresd is azt, akivel dolgozol, abszolút külön kell választani a barátságot és a szakmai tudást. Mert szakmailag jó volt ez a pasas, az életben meg egy undorító féregként tudott viselkedni. Vigyáznod kell, nehogy olyan helyzetbe kerülj, hogy kitolhasson veled. Mindegy, a lényeg, hogy egyenlítettem. A tisztességtelenséget nehezen tudom megbocsátani, és primitív módon tudok viselkedni. Egyébként nincs sok sérelmem. Lehet, hogy jóval kegyetlenebb dolgokat csináltak velem, nagyobb kárt okoztak, jobban megaláztak, de ha egy barátom teszi mindezt, aki előtt védtelen vagyok, azt nem tudom elviselni. És van pár ilyen…
– Friderikusz ilyen volt?
– Friderikusz soha nem ütött övön alul! Sok balhém volt vele, de olyan a viszonyunk, hogy bármikor elölről tudjuk kezdeni. Friderikusz soha nem tett olyat, ami miatt ne lenne folytatható a barátságunk ott, ahol abbamaradt. Ő az összes hibájával együtt egy intelligens ember.
– Annak idején, amikor elindult a Friderikusz Show, a közös vállalkozásotok, a Friderikusz és Dömsödi produkció…
– (közbevág) Nem, nem! Dömsödi és Friderikusz volt! Ha ő lett volna előbb az ábécében, akkor még ma is közös cégünk lenne… (nevet)
– Miért lett vége?
– Nem az ábécé miatt… Önszántamból léptem ki a cégből. Én voltam az ügyvezető, s amikor kinőttük magunkat, túl átláthatatlan lett az egész számomra ahhoz, hogy vállaljam a felelősséget. Megbeszéltük a barátommal, hogy szétválasztjuk a produkciós irodát. Javasoltam, hogy ő vigye tovább a jogelőd céget, a Dömsödi és Friderikusz Kft.-t, én meg csinálok egy újat. De ez pont olyan volt, mint egy válás. Amikorra letisztáztunk minden apróságot, úgy összevesztünk, hogy utána három évig nem beszéltünk egymással.
– Ki tette meg újra az első lépést a másik felé?
– Nincs ilyen, hogy ki teszi meg, mert mindig én vagyok az. És mindig akkor, amikor ő bajban van. Mert akkor olyan emberi tud lenni. Friderikusz egy nagyon tehetséges, és rendkívül öntörvényű pasas volt már akkor is, amikor megismertem. Ezzel együtt fogadtam őt barátommá. Annyit lehetett tőle tanulni, és olyan jó volt vele dolgozni, hogy ott egye meg a fene az előbb említett tulajdonságait – elfogadtam ilyennek.
– Ő hogyan reagált a bokori költözésre?
– Azt mondta, nem vagyok normális. Miért hozom ilyen helyzetbe a családomat, inkább dolgozzak, ne legyek lusta, és menjünk vissza Pestre, mert vidéken nincs perspektíva.
Mindentől függetlenül Friderikusz egy csoda, nincs hozzá fogható tehetség ebben a szakmában! Nagyon ki tud hozni a sodromból, de azért varázslatos a pasas, mert bármennyire is utálja az ember, ha ő úgy akarja, fél óra alatt le tud venni a lábadról, és újra azt csinál veled, amit akar. Újra a legjobb barát, és újra imádod, hogy beszélgethetsz vele. Televíziós műsorban sokkal rosszabb, mint a valóságban. Azt szoktam neki mondani, ha ő olyan jó lenne a tv-ben, mint a hétköznapi életben, ő lenne a legjobb magyar műsorvezető…
„MINDEN ÉRÁBAN RÚGTAK MÁR KI A TELEVÍZIÓBÓL”
– Miért, ki a legjobb magyar műsorvezető?
– Azért a saját műfajában persze ő a legjobb…
– És Dömsödi Gábor hol helyezkedik el a toplistán?
– Valahol az első húsz között. És most nem fogunk azon vitatkozni, hogy 18., vagy 19., de valahol ott vagyok ebben a körben.
– Anyagilag is?
– Azt szoktam mondani, hogy aki lovakat tart, az ne panaszkodjon! Ugyanakkor az, hogy egy évben elmenjünk a két gyerekkel nyaralni, már nekünk is gondot okoz. Ha nem a televízió lett volna a legfontosabb az életemben, biztosan nem itt tartanék.
– Kereskedelmi tévék nem keresnek?
– Egyszer régen, még a Telemázli idején megkerestek, de akkor számomra nagyon előnyös szerződésem volt a Magyar Televízióval, ami hosszabb időre szólt. Utána bántam, hogy emiatt kimaradtam az alakuló kereskedelmi televíziókból, most pedig azt mondom, hogy hála a Jóistennek. Itt egy pillanat türelmet nem adnak az embernek, hanem fogják, és egyből kivágják a szemétbe, ha nem jó műsor nézettsége. Ahogyan csillagokba emelnek, utána ugyanazzal a mozdulattal el is dobnak. Ez embertelen dolog. Nem jó televízióban dolgozni, mert az egyikben a politika készít ki, a másikban pedig ez a szívtelen, lelketlen tempó.
De mégis, ha választani lehet, inkább a politikával dacol az ember. Kicsit vitatkozik vele, kicsit kirúgják időnként... Engem már minden érában rúgtak ki a televízióból.
A kereskedelmi tévékbe már öreg vagyok. Én sem alkalmaznám magam a helyükben. Szerkesztőnek jó lennék, de képernyősnek már nem. Mondok egy példát, jó a történet.
Road showt csináltunk Szegeden a Magyar Televíziónak, este tíz órakor is 38 fok volt. Öltönyben vezettem a műsort, de majdnem meghaltam, azt hittem, kimegy alólam a világ. Vége lett a bulinak, és odamentünk a pulthoz egy barátommal. A pultoslány az istennek sem vett észre, valószínűleg ő is fáradt volt már. Nagy nehezen meglátott, és kértem tőle egy üdítőt sok jéggel. Mondtam neki, hogy nem veszel észre, ez nagyon fáj nekem. És erre a mellette ülő lány odasúgta neki, hogy „nem ismered meg?”… A haverom elkezdett velük poénkodni, hogy „á, ezt most hoztam ki a börtönből”, mire a másik lány, „de hát fent volt a színpadon”, mire a haverom „persze, szereztem neki egy takarítói munkát” ,és ezután azt mondta a lány, hogy „ne haragudj, bocsánatot kérek, azt hittem, hogy te tévés vagy…”
Jót röhögtünk rajta, majd hátat fordítottunk ennek a nagyon szép lánynak, mire egy 62 éves, három fogú úr a nyakamba ugrott, hogy Dömsödi úr, menynyire szeretem magát. Erre mondták a barátaim, hogy látod, ők a te célcsoportod. És ezzel nincs semmi baj. Tehát én azoknál az embereknél vagyok valamennyire népszerű, akik akkor voltak fiatalok, amikor magam is, és velem öregedtek húsz évet.
„TELEFONOS KISASSZONYKÉNT IS DOLGOZTAM AZ ABLAK CÍMŰ MŰSORBAN”
Volt időszak, amikor odaadtam volna a fél karomat azért, hogy autogrammot kérjenek tőlem, de mostanra a helyére került a dolog. Dolgoztam úgy a rádióban, hogy sokkal jobb riportot csináltam, mint a hülye tévések, pedig őket sztárolták. Az Ablak című műsorban telefonos kisasszony voltam. Volt egy kolléganő, aki nagy sztár volt akkoriban, és mindenki vele akart beszélni, holott alap dolgokat nem értett meg, olyan buta volt, mint a tök. De ő sztár volt, én meg senki. El sem hittem akkor, hogy egyszer bekerülhetek a televízióba, mert olyan távolinak és kilátástalannak tűnt. Aztán láss csodát: feljebb kerültem, mint ahol ő valamikor is tartott. Sok ilyet éltem meg.
Amikor a Déli Krónikának tudósítottam, nagyon igazságtalan dolognak tartottam, hogy a Híradó riportere, aki az esti műsorba készítette az anyagot, előbb sorra került, mert akkor az fontosabb volt. Az ember megtanulja, hogy ne tévessze össze magát a televízióval. Pontosan tudom, hogy a szeretet nem nekem szól, hanem a televíziónak, és innentől kezdve nem is hiszem el, hogy én olyan különleges ember vagyok. Ezért nem fogok pofára esni.
Nekem már nem az a célom, hogy sokat dolgozzak. Amikor rengeteg melóm volt, elvesztettem a régi barátaimat, mert nem szántam rájuk elég időt. Aztán 35 és 40 éves korom között észbe kaptam, és csináltam egy olyan bulit, ahová összeszedtem a régi haverokat, és szerencsére mind eljöttek. Sok munkával újra felépítettem a gyerekkori barátságaimat, sikerült visszaszerezni őket.A régi barátságok nagyon fontosak! Éjjel-nappal a Friderikusszal voltam együtt, és nem jutott másra idő! Dolgoztunk, mi voltunk egymás barátai, a régi cimboráimat pedig elhanyagoltam, és ez hiba volt.
– Fontos neked Friderikusz, hogy ennyiszer emlegeted?
– Nekem a szakma fontos. Friderikusz, mint barát nem fontos, s mint életemnek része sem fontos. De ha valakivel találkozol, aki nagy hatással van rád, akkor arról hosszan mesélsz. Alain Delonról is tudnék mesélni, mert vele is találkoztam, és az sem kevésbé fontos. Ezek mind az ember életének meghatározó részei, és mindenki azt meséli, ami megkülönbözteti őt a többitől. Az M3-as autópályán például nem csak én járok nap mint nap, arról tehát fölösleges lenne beszélni. Ezt más is tudja. Azt már kevesebben ismerik, hogyan is működik ez a világ. Csak hogy tudd: Magyarország legnagyobb Friderikusz-szakértőjével ülsz itt szemben.
Ha nem lett volna a barátom, már biztos, hogy írtam volna róla egy könyvet. Tényleg nem kéne róla ennyit beszélni, de annyira hülye a pasas, hogy érdemes megemlíteni. Volt a Váci utcában egy lakása. Oda senki nem mehetett be. Én voltam a legjobb barátja, de még én sem léphettem át a küszöböt. Egyszer lementünk az áruházba egy szőnyeget vásárolni. Régen történt, ma már házhoz szállíttattná, de a szocializmusban ilyen még nem volt. És egy baromi hosszú, hat méteres szőnyeggel mentünk végig a Váci utcán; ő fogta az egyik végét, én a másikat. Felmentünk a negyedik emeletre a lakásba, de borzasztó nehéz volt. Felcígöltük a negyedik emeletre, amikor ez a süket pali kitalálta, hogy én álljak háttal, hogy ne lássam a lakását. Képzeld el! Tiszteletben tartottam, mondtam, hogy a fene sem kíváncsi a lakásodra! Később aztán természetesen láthattam, amikor elkészült, csak míg nem volt minden a helyén, addig nem lehetett benézni.
– Hiányzik az az idő, amikor együtt dolgoztatok?
– A közös munka hiányzik nagyon. Talán azért is mesélek róla sokat, mert azt nagyon szerettem. Az maga volt a profizmus. Akkor Forma 1-es versenyzők voltunk, igaz, hogy miénk volt az egyik leggyengébb versenyautó, de az élmezőnyben indultunk, és mindig beértünk a célba. Semmivel nem volt rosszabb a műsorunk, mint mondjuk Thomas Gottschalké Németországban, csak neki jobb autója, és több pénze volt, mint nekünk. Ez Friderikusz életéből is elmúlt, meg az enyémből is. Sajnos ma már nem adatik meg nekünk, pedig nagyon jól csináltuk. Nekem teljesen midegy, hogy milyen szerepet töltök be egy csapatban, hogy a képernyőn vagyok, vagy a huszonkilencedik a rangsorban. Ha az egy jó produkció, akkor nagyon élvezem. És az egy jó produkció volt.
– Anyagilag sokat vesztettél azzal, hogy kiléptél a cégből?
– Nagyon sokat, és az a pénz hiányzik is, de engem ez borzasztóan nem érdekel.
– A feleséged sem vetette ezt utólag a szemedre?
– A feleségemet még kevésbé érdekli a pénz, mint engem. Sőt, azt szokta mondani, hogy semmi szükségünk ennyi lóra, meg ennyi autóra. Engem jobban érdekel a pénz, mint őt. Én simán bemegyek egy üzletbe, és megveszek egy 150 ezer forintos öltönyt, ha van rá pénzem, és egy pillanatig nem gondolkodom rajta. A feleségem meg tízszer megfontolja, hogy megvesz-e egy pulóvert háromezerért. Érdekes, hogy ő abban sokkal jobban néz ki, mint én a drága öltönyben…
(2002)


