EZ A BESZÉLGETÉS A RETRO INTERJÚK ROVAT RÉSZE, ami azt jelenti, hogy sokkal régebben készült, mint az oldalon található beszélgetések nagy része. Akár 10-15 esztendővel korábban is. Ezért a társalgás hangulatát (időnként a témáit is) nagyban befolyásolta a találkozás évekkel ezelőtti időpontja.

Az eredeti beszélgetés 2008 júniusában készült.

2008. június

TTCS. Ez a monogram áll a Barátok közt Novák Laciját alakító színész kapucsengőjén. Bent, a lépcsőházi postaládán persze már ki van írva a teljes neve. Esti órára beszéltük meg a randevút, s Csaba azzal fogadott, hogy jól időzítettem, mert másnap már nem találtam volna őket itthon. Délelőtt ugyanis indulnak a Balatonra.

– Nyaralás?

– Nem. Költözés. Már hagyomány a családban, hogy minden évben, amint beköszönt a jó idő, leköltözünk a Balatonra. Van egy apartmanunk Szántódon, közvetlenül a tó mellett, s ilyenkor két hónapig ott lakunk. Ezalatt a fellépésekre és forgatásokra is onnan indulunk. Sokszor egész Magyarországot átautózzuk csak azért, hogy a balatoni naplementében gyönyörködhessünk. Valósággal kicserélődünk ezekben a hetekben, s ősszel mindig feltöltődve jövünk vissza Pestre.

– Úgy tudom, már egyedül is oda akartál költözni, mielőtt a feleségedet megismerted volna.

– Így igaz. Már évekkel korábban megvásároltam azt a lakást, hiszen úgy terveztem, hogy ott fogok élni. Azt gondoltam, majd naponta ingázom Szántód és Budapest között. Nem érdekelt volna a fárasztó utazás! Aztán megismertem Ritát, aki szintén balatoni lány volt. Azt mondta, már eleget élt vidéken, most kipróbálná a fővárosi életet is. Nem volt más választásom, maradtunk hát a fővárosban, de a szántódi lakást megtartottam.

– Apropó, Balaton. Igaz, hogy a nevedet a Tihanyi-félszigetről kaptad?

– Igaz. Édesapám tenorista-bonviván volt, s azt tanácsolta neki egy barátja, hogy változtassa meg a nevét, mert művészként nem lesz jó, ha olyan néven szerepel, amiből negyvenezer van az országban. Mivel apám imádta a Balatont, ezért a magyar tenger egyik legszebb pontját választotta előnévnek. Ezt hivatalossá is tette, s én már Tihanyi Tóthként születtem.

– Ha már az édesapádnál tartunk: örült, hogy követed őt a pályán?

– Egyáltalán nem örült. Pláne úgy, hogy a testvérem, Kinga is erre a pályára készült, s ő is színésznő lett. Apu mindkettőnket féltette a szakma árnyoldalaitól. Olyannyira, hogy gyerekszínészként több helyen is lett volna lehetőségünk bemutatkozni, de ő nem engedett el sehová. Persze ma már büszke rám, s arra is, hogy az általam alapított Tihanyi Vándorszínpad társulatában együtt dolgozhatunk.

– Mióta működik a társulatod?

– 1997 novemberében alapítottam. Nem akartam alkalmazott lenni egyetlen színháznál sem. Szerettem volna a magam ura lenni, nem pedig a vidéki színészek sanyarú sorsát élni.

– Pedig Békéscsabán kipróbáltad, milyen az.

– 4 és fél év után mondtam fel, mert a fővárosban kaptam nyolcmondatos szerepet a József Attila Színházban. Emellett vendégként felléptem egyebek közt az Újpesti Színházban, majd a Honvéd Kamaraszínház tagja lettem.

– Ahonnan aztán botrányosan távoztál.

– És nem önszántamból! Őrült história! Szinte hihetetlen. 1995-ben Kazincbarcikán volt négy előadásunk, ott is aludtunk. Két előadás közti szünetben pusztán diliből vettem magamnak a játékboltban egy rózsapatronos pisztolyt, és ott, ahol a társulat tagjai épp ebédeltek, háromszor elsütöttem. A folytatást nem találnád ki! Miután a napidíjról áfás számlát kértünk, látták, hogy Honvéd együttes a nevünk. Valaki kapásból feljelentett.

– És?

– Behívtak, és azt mondták, vagy felmondok, vagy vállalom a hetenkénti házkutatást. Inkább felmondtam.

– Küzdöttél valaha munkáért?

– Soha! Képtelen voltam és vagyok kopogtatni, nyüzsizni. Volt egy mélypont az életemben, amikor elfogyott minden fellépés, s nem láttam, merre tovább. Hosszas önmarcangolás után elindultam egy akkori jó nevű színház igazgatójához, hogy munkát kérjek. Már az ajtó előtt álltam, de nem volt erőm ahhoz, hogy bekopogjak.

– Eljöttél úgy, hogy be sem nyitottál?

– Be sem kopogtam! Megfordultam, és hazajöttem.

– De azért nem mondhatod, hogy az életben mindig elkerült a szerencse!

– Nem, hál’ istennek. A legnagyobb szerencse az egyik legkilátástalanabb korszakomban ért. Szerettem a játékgépeket, éveken át szenvedélyes szerencsejátékos voltam. Nem érdekelt, hogy nincs pénzem, azt a keveset bedobáltam, ami volt, és soha nem jött vissza belőle semmi. Aztán 1997 júniusában, hajnali fél háromkor rám mosolygott a szerencse. Nyertem félmillió forintot. Ebből megvalósíthattam és létrehozhattam a Tihanyi Vándorszínpadot.

– A Barátok közt Novák Lacija is a szerencse kategóriába tartozik?

– Viccelsz? Az maga a lottó ötös! Gyakorlatilag minden álmom valóra vált akkor.