EZ A BESZÉLGETÉS A RETRO INTERJÚK ROVAT RÉSZE, ami azt jelenti, hogy sokkal régebben készült, mint az oldalon található beszélgetések nagy része. Akár 10-15 esztendővel korábban is. Ezért a társalgás hangulatát (időnként a témáit is) nagyban befolyásolta a találkozás évekkel ezelőtti időpontja.
Az eredeti beszélgetés 2005 áprilisában készült.
– Egyszer azt mondta, a színészet egy eszköz az emberré váláshoz. Milyen ember ma Verebes István?
– Óvatosabb, mint húsz évvel ezelőtt. Ma már kevésbé vagyok befolyásolható. Egyik legközelebbi szerettem életében történt egy tragédia tíz évvel ezelőtt, ami az egész gondolkodásmódomat átalakította. Ma már könnyedén meg tudom határozni, hogy mi a fontos az életben, és mi nem az. Mit kell megbecsülnöm, és mit nem. Miért kell harcolnom, és miért nem szabad. Ha például manapság kapok egy levelet, amelyben azt írják, dögöljek meg, már nem bánt. A feleségem remeg az idegességtől, de én csak nevetek rajta, hiszen nem fontos. Viszont ha a szavahihetőségemet vonják kétségbe, az dühít.
– Zalatnay évekkel ezelőtt írt egy könyvet, amelyben férfiakkal beszélgetett. Akkor Ön azt mondta, hogy megtalálta a másik felét, Kánya Katát, s kapcsolatuk egy életre szól.
– Miért, maga nem ezt mondaná az éppen aktuális feleségéről? Mint minden szerelmes férfi, én is igazi hódolattal beszéltem a választottamról. Látja, ezért mondtam az előbb, hogy ma már sokkal óvatosabb vagyok a kijelentéseimmel. Ezek a mondatok Katáról egyáltalán nem elvtelenek a Zalatnay-könyvben, de ahhoz képes túl bizarrok, hogy a házasságunk viszonylag hamar felbomlott. Egyébként a mostani házasságomról is sok szépet el tudnék mondani, de azt gondolom, nem kell olyan nagyon szórni a mannát. Tudja Isten, holnapután a feleségem beleszeret egy fiatalabb férfibe, és akkor itt állok a mondataimmal megfürödve.
– Eszébe jut ilyesmi?
– Miért ne jutna eszembe? Hisz 18 évvel fiatalabb, mint én! Miért gondolnám azt, hogy én megunhatatlan vagyok? Persze titokban azt remélem, hogy megunhatatlan vagyok, de minden megtörténhet. Még az is, hogy esetleg én szeretek bele valakibe. Egyébként nem szeretnék beleszeretni senkibe. Valószínűleg nem is fogok.
– Van még kísértés?
– Nincs. Nem kellek én már senkinek! Különben is, a legemberszabásúbb harmóniát biztosítja számomra a kedvesem. Persze, valamikor voltak felelőtlen
korszakaim, de nagyon megbűnhődtem értük. Érti? Nagyon! Akkor ráment az egészségem!
– Azt állította, megviselik az apróbb hazugságok. Meddig tart a vezeklés?
– A hazugság bűn. A bűnök pedig nem ledolgozhatóak. A nyolcvanas években elkövetett mulasztásaim a mai napi terhelik a lelkiismeretemet. Korrigálhatatlan mulasztások! Ha eltemetem őket, csak még rosszabb lesz. Tegyük fel; ha a gyerekeim anyja, akivel szemben elkövettem bizonyos bűnöket, kórházba kerül, az engem felzaklat. Megremegek, mert úgy hiszem, betegsége annak a következménye, hogy annak idején nem figyeltem rá eléggé.
– A hőskorban törzsvendég volt a felkapott éjszakai szórakozóhelyeken. Ma már sehová sem ül be esténként?
– Hova gondol? Idejét sem tudom, mikor éjszakáztam utoljára. Talán húsz éve. Ha külföldön járunk, akkor sem vagyok éjfélnél tovább egy szórakozóhelyen. Nem tagadom, korábban valóban volt egy vad korszakom. Másfél éven keresztül nem volt olyan éjszaka, hogy Szombathy Gyuszival ne a Moulin Rouge-ban mulattunk volna. De akkor ott olyan tánckar volt, ami sehol máshol, nekünk pedig dolgunk volt a lányokkal...
– A régi barátságok megmaradtak?
– A sajátos életritmusunkhoz képest megmaradtak. Amióta van egy otthonom…
– Otthona? A többi nem volt az? Úgy tudom, ez a negyvenharmadik lakóhelye.
– Igen, de ez az első igazi otthonom. Úgyhogy Bazitán szívesen fogadom a vendégeimet. Tudja, az én koromban már nincsenek felületes barátságok, hiszen aki eljön hozzánk egy hétvégére, azok mind-mind igazi barátok. Olyankor jókat főzök. És higgye el, legalább annyian csöngetnek be hozzám Bazitán, mint Pesten.
– Sokat gondol a múltra?
– Egyre többet. Már több múltam van, mint jövőm.


