„Hogy kárpótolnak-e a történtek az elmúlt évekért? Nehezet kérdezel. Esküszöm, még arra sem volt időm, hogy elgondolkodjak ezen. De akárhogy is nézzük, igen, azt hiszem, ezt nevezik elégtételnek...”

Mint amikor a szegény legény elindul szerencsét próbálni a mesében, és a végén övé lesz a fele királyság – pontosan olyan az Attraction Performances látványszínház története is. Igaz, hogy a népi mesehősök ebben a sztoriban többen vannak, mégis egyetlen tarisznyával a vállukon, némi hamuba sült pogácsával indultak útnak Magyarországról. És valóban övék lett a fele királyság.

Szűcs Zoltán és az Attraction neve az elmúlt hetekben bejárta a világsajtót. A legrangosabb angol tehetségkutató műsorban, a Britain’s Got Talentben aratott győzelem a világ élvonalába repítette őket. Hónapok óta másról sem hallani, mint mesés szerződésekről, Las Vegasról, az angol Királyi Varietében történt fellépésükről.

A formáció kitalálóját, alapítóját és egyben motorját, Szűcs Zoltánt – vagy ahogyan minden ismerőse nevezi, Szücsit – gyerekkorom óta ismerem. Gyakorlatilag végig asszisztáltam mellette az egész Hip Hop Boyz-időszakot. Különös játéka a sorsnak, hogy nem közös szülővárosunkban, Salgótarjánban találkoztunk, hanem már Budapesten, amikor egy közvetítőn keresztül „véletlenül” betévedtem a csapat próbatermébe, a legendás Damjanich utcai Dávid Fitnessbe, amit később meg is énekeltek az egyik slágerben. A nagy sikerek csak később jöttek, de a jó kapcsolat végig megmaradt. Így arról is elsőként értesültem, amikor Szücsi családot alapított, vagy amikor a Fekete színházat létrehozta. Igen, azt a Fekete Színházat, amely az Attraction Látványszínház elődje volt. Néhány cikket írtam is róluk akkoriban. Aztán teltek-múltak az évek, és jött a hír az angol tehetségkutatóban való menetelés sikereiről. A Britain’s Got Talent a világ legrangosabb televíziós versenye, egy ilyen műsor győzelme felér egy lottóötössel. Sőt, annál jóval nagyobb rang és elismerés.

Azt a bizonyos júniusi szombat éjjeli diadalt magam is élőben követtem a világháló segítségével. És rettentően büszke voltam rá, rájuk. Pontosan tudtam, mennyi munka volt ebben, hány és hány megszenvedett óra, elszenvedett kudarc a korábbi érdektelenség miatt. Fene sem gondolta volna, hogy néhány órával később Szücsi magától fog jelentkezni a Facebookon. Immáron nemzetközi ünnepelt sztárként. Ezt írta: „soha nem felejtem el, hogy te voltál az egyetlen, aki annak idején a magyar médiában segíteni próbált, ezért szeretném, ha együtt dolgoznánk”. És azóta együtt dolgozunk…

Előtte azonban várt még ránk egy nagy beszélgetés…

– Ezt megcsináltad.

– Meg. De ez nem az én érdemem egyedül, hiszen nyolcan vagyunk a csapatban.

– Pontosan tudom, mennyien vagytok, de jól emlékszem, hogy a kezdetek kezdetén egyedül te voltál az – sőt utána még sokáig –, aki igazán hitt abban, hogy egyszer sikerülhet egy ilyen áttörés. És a feleséged. Ketten mindig nagy hittel meséltetek a tervekről.

– Bizony, a feleségem, Évi nélkül ez nem sikerülhetett volna. Az Attraction Peformances látványszínház tulajdonképpen egy családi vállalkozás.

– Amikor jöttetek haza a repülőn, eszedbe jutott a múlt? A kilenc esztendő minden kínja?

– Dehogy jutott. Kit érdekel már a múlt? Csak a jelen számít! Igen, voltak nehézségek a múltban, de ezek mind kellettek ahhoz, hogy ide eljussunk. Azok nélkül talán magam is más ember lennék.

– Honnan ez az alázat? Még a salgótarjáni időkből?

– Is. Te tudod a legjobban, hogy mindig alázatos voltam, soha nem szédített meg a siker. Mindig kitűztem egy-egy célt, és azért kitartóan dolgoztam.

– Magam is ott lehettem veletek a Sándor-palotában, ahová Magyarország köztársasági elnöke invitált benneteket vacsorára. Amíg az elnököt vártuk, elcsendesedett a terem, a mindig hangos és fegyelmezetlen sajtómunkatársak is lélegzetvisszafojtva várakoztak. Akkor szívem szerint megkérdeztem volna ott mindenki előtt, hogy annak idején, Salgótarján főterén a kis táncos fiú gondolta volna, hogy egyszer eddig eljut?

– Furcsa, hogy ezt mondod, mert ott, abban a pillanatban mindez nekem is eszembe jutott. A régi nógrádi időszak, amikor csak álmodoztam arról, hogy egyáltalán nagy színpadokon felléphetek. Most pedig az államfő azt mondja, igenis nagy dolog, hogy odakint megríkattuk a közönséget, és szurkolóvá tettük nemcsak a magyarokat, hanem a briteket is.

– Holott korábban…

– Ne foglalkozzunk azzal, mi volt korábban. Előre nézzünk, ne a múltba! Lehet, hogy itthon nem foglalkoztak velünk úgy, ahogy elvártuk volna, de mindig kerestünk új lehetőségeket. Németországban is elindultunk egy ottani tehetségkutatón, de nem hozott áttörést. A Londonba való kiutazást a társulat afféle utolsó próbálkozásaként fogtuk fel, most vagy soha-alapon. Csak egy kis ismertséget akartunk, ami magával hozott volna egy-két fellépést. A fene sem számított erre…

„CSALÁDAPAKÉNT A LEGNAGYOBB SIKEREM, HOGY A GYEREKEIM BÜSZKÉK RÁM”

– Felfogod már, ami történt?

– Egyre inkább igen. Már eltelt annyi idő, hogy elhiggyem, mindez valóban megtörtént. Elképesztő érdeklődés vesz körül minket, amióta megnyertük a műsort, mind idehaza, mind Angliában, szinte minden pillanatban történik valami. Nem győzzük kapkodni a fejünket.

Történelmi pillanat volt, ami odakint történt. Ez a győzelem válasz volt arra a 9 évi munkára, amit belefektettünk a produkcióba. Tudod, minek örülök a legjobban?

– Csak sejtem. Szerintem annak, hogy a nehezebb pillanatokban sem adtátok fel.

– Pontosan. Valami mindig tovább lökött a kritikus pontokról.

– Pedig jól tudom, hogy érzékeny ember vagy. Egy interjúban azt mondtad magadról: „a zord külső érző szívet takar”.

– Tudok sírni – ha erre vagy kíváncsi. És egyáltalán nem szégyellem a könnyeimet.

– Ezt láttuk, hiszen valamennyi produkció végén könnyeztél.

– Amikor annyi év után azt látod, hogy állva tapsolnak, és mindenki a zsebkendőjét keresgéli, egyszerre szakad fel belőled minden. Az eddigi kudarcok, az elfojtott bánatok és a határtalan öröm. Szívszorító érzés. Egyszerre vagy boldog és szomorú. Fáj, hogy a szüleim már nem láthatták ezt a sikert. Sajnos már sem az édesapám, sem az édesanyám nem él. Ugyanakkor ott, abban a pillanatban az is eszembe jutott, hogy a gyerekeim milyen büszkék lesznek. A 11 éves nagyfiam és a 7 éves kislányom.

– A feleséged kint volt a versenyen veletek. Mikor hívtátok fel odahaza a gyerekeket?

– Nem sokkal az eredményhirdetés után. A kislányom már aludt, de a fiam azt mondta a telefonba: ”Tudod apa, hogy Marci nem szokott sírni, de ma este Marci is sírt. És a múlt héten én voltam a gólkirály a focicsapatban, a héten pedig te lettél király.” Ekkor én sem tudtam türtőztetni magam. Egy családapának ez a legfontosabb, hogy a gyereke büszke legyen rá. Kívánom minden szülőnek, hogy legalább egyszer az életben átéljen ilyet, amikor a gyereke büszkeségből sír.

– A feleséged is ennyire érzékeny?

– Ő is. De nőként ez a természetes. Évi tulajdonképpen életem első szerelme. Klasszikus diákszerelem volt a miénk, hiszen osztálytársak voltunk. Kézen fogva sétálgattunk Salgótarjánban. Akkoriban nem fordult komolyra a kapcsolat, miután elballagtunk, mindketten mentünk a magunk útján, és tíz évig nem is találkoztunk.

– Aztán jött egy véletlen találkozás Budapest belvárosában…

– Méghozzá parkolás közben… Épp próbáltam beállni a kocsival egy szűk helyre. Valaki integetett, hogy beszélni szeretne velem. Amikor megláttam, szinte földbe gyökerezett a lábam. Már akkor, abban a pillanatban sejteni lehetett, hogy ebből valami egészen komoly dolog lesz.

– Az esküvő sem volt mindennapi.

– Március 15-én házasodtunk össze. Fontosnak tartottuk, hogy hangsúlyozzuk, 15 évvel az iskolai szerelem után kötjük össze az életünket. Ezért bár ünnepnapon elvileg nem lenne szabad házasodni, mégis elintéztük, hogy a nemzeti ünnepen keljünk egybe. Így tizenöt esztendővel az iskolai évek után, március 15-én, 15 órakor mondtuk ki egymásnak az igent.

„ÓRIÁSI EREDMÉNY VOLT, HOGY A KI MIT TUD?-ON MEGVERTÜK A BOTAFOGÓ TÁNCEGYÜTTEST”

– Kevesen tudják, hogy ez már a második tehetségkutató volt, amit megnyertetek. 1993-ban a Ki Mit Tud?-on is a képzeletbeli dobogón álltál akkori csapatoddal.

– A Ki mit tud? volt az első impulzus, ami óriási visszaaigazolás volt – pláne abban az időben, a rendszerváltás után. Az is egy fontos lépcső volt az életemben, amikor 1993-ban az Enemy Squad breakcsoporttal megnyertük a Ki mit tud-ot, az legalább olyan nagy dolog volt, mint most a Britain’s Got Talent győzelem. Hiszen az utcagyerekek, akiket soha, senki nem ismert el, legyőzték a standard latin táncokat. No, meg a Botafogó Táncegyüttest. Akik korábban mélységesen lenéztek minket, utána ott hajlongtak előttünk, és gratuláltak. A Madách Színházban volt a gálaműsor, amit Antal Imre vezetett. Imrussal nagyon jó barátságot ápoltunk. A nyereményútra is együtt mentünk Thaiföldre, a többi kategória nyerteseivel.

Minden versenyen – még világversenyen is – örök probléma volt, hogy elismerik-e a breaket, vagy sem. Minket valóban utcagyerekeknek tartottak. Amíg nem voltunk tagjai semmilyen táncegyesületnek, esélyünk sem volt arra, hogy versenyt nyerjünk. Mindig azok nyertek, akik mögött állt valamilyen szervezet, hiszen őket preferálták. Ahhoz, hogy eredményesebbek legyünk, nekünk is be kellett állnunk a ritmustánc egyesületbe. Auer Pál volt az elnök. Miután csatlakoztunk, a versenyeken is jobb helyezéseket értünk el. Majd amikor 1993-ban jött a Ki mit tud-os diadal, az egyesület büszkén verte a mellét, hogy tőlük indultunk. Rájuk is szóltunk, hogy ne beszéljenek butaságokat, mert mi utcagyerekek vagyunk, csak azért mentünk hozzájuk, hogy fedél legyen a fejünk felett.

– Később jött a Dzsungel könyve?

– Igen. Ott a koreográfia egy bizonyos részét dolgoztam ki a musicalben.

– Azt is sokan elfelejtették már, hogy a Nox együttesnek alapító tagja voltál.

– Ez volt a Nox legelső formációja. Az első lemezt együtt készítettük. Szerettem azt a korszakot, mert egy roppant progresszív, előremutató dolog volt. Eredetileg külföldre készült, így vállaltam el, de aztán Magyarországra került ez a történet. Aztán jött újabb kihívás, és léptem.

– Könnyen engedsz el dolgokat?

– Igen. A Hip Hop Boyzt is elengedtem.

Szűcs Zoltán, AI-val készült illusztráció
Képünk AI-val készült illusztráció.

„MI VAGYUNK A LEGJOBB PÉLDA ARRA, HOGY IGENIS VAN IGAZSÁG A FÖLDÖN…”

– Úgy érkeztetek haza a verseny után, mint a világsztárok. A sajtó a reptéren várt, a szakértők szerint az olimpikonok hazaérkezése óta nem volt akkora érdeklődés, mint az Attractionnél, azóta pedig egymást érik a hazai közméltóságok gratulációi. Ez elégtétel neked az elmúlt évekért?

– (maga elé néz, hosszan gondolkodik) Nehezet kérdezel. Esküszöm, még arra sem volt időm, hogy mélyebben elgondolkodjak ezen. De akárhogy is nézzük, igen, azt hiszem, ezt nevezik elégtételnek. Ha nincs ez a győzelem, nyilvánvalóan akkor sem lettem volna elkeseredett ember. Van két gyönyörű gyerekem, a feleségem igazi szövetséges és társ, aki nélkül már létezni sem tudnék. Miattuk soha nem adtam volna fel. De lám, a mi példánk a legjobb bizonyíték arra, hogy van igazság a Földön. Az élet előbb vagy utóbb mindent helyre tesz, a legyőzendő akadályok csak erősítenek.

– Mi a jövő?

– Utazás utazás hátán. Rengeteg a felkérés a világ minden tájáról. De tényleg minden tájáról. Nem is tudunk mindnek eleget tenni.

– Kiköltöztök, vagy ingajárat lesz?

– Valószínűleg az utóbbi. Ezt a produkciót Magyarországról szeretnénk működtetni magyar táncosokkal. A kinti menedzsment felajánlotta, hogy két perc alatt megszerzik a legjobb táncosokat a világ minden országából, de hallani sem akartunk róluk. Szeretnék minden tehetséges fiatalnak lehetőséget biztosítani. Ha nekem összejött, jöjjön össze nekik is.