Ez az interjú akár a ‘Földijeim - avagy híres nógrádiak a szórakoztatóiparban’ című fejezetben is szerepelhetett volna, mégis úgy gondoltam, hogy Péter személye és életútja jobban illik Bodrogi, Béres, Nemcsák és a többi színész közé.
Annavölgyben mindenki tudja, merre lakik a híres színész. Hamar oda is találok a házhoz, ahol két ló, négy kutya és három macska társaságában él feleségével Benkő Péter.
– Ti újságírók mindenhová odataláltok. Pláne a tévések. Nincs olyan eldugott utca, vagy akár zsákfalu, amire ne bukkannátok rá…
– Egy jó beszélgetésért mindent… (nevetünk)
– Kérsz egy kávét? Finom lesz, mert ez a régi, klasszikus kotyogón készül. Szörp is van. Mindjárt töltök.
– Házi?
– (nagyon nevet) Nem, az sajnos nincs, ez Piroska. De azért megteszi, ugye?
– Ne viccelj. Elfogadom, köszönöm. Láttam a falon egy képet az előszobában. Édesapád mellett egy ötéves forma kisfiú lehet. Te vagy?
– Ki más lenne? Majdnem eltaláltad, mert hatéves voltam. Ráadásul az a kép egy filmforgatáson készült. Fel a fejjel volt a címe. Gondolom nem ismered, mert még elég fiatal vagy.
– Ez nem egy Latabár film?
– Dehogynem!
– Fent van a Youtube-on is. A videómegosztón bárki megnézheti. Latabár bohócot játszik, és gyerekeket bújtat a nyilasok elől.
– Az a kisfiú, akit állandóan dugdostak, én voltam. Édesapámat, Benkő Gyulát kísértem el szerződést kötni, mert ő is szerepelt a filmben. Keleti Márton rendezte, és kinézett magának. Érdekes, hogy akkoriban még erősen palócosan beszéltem, de a próbafelvételen, Sanyika karakterében a szöveget már nem palócosan, hanem az édesanyámtól tanult nyelven mondtam. Mindkettő a fejemben volt, és ösztönösen ráéreztem, hogy itt másképp kell megszólalni.
– Beszélsz még palócul?
– Nem felejtettem el. (elkezd emelt hangon, palócosan beszélni) „Anyóm apóm is palócosan beszélt”. (visszavált) Ugyanúgy megmaradt minden. Neked nem?
– Érdekes módon én sosem beszéltem palócul, hiába éltem húsz évig Salgótarjánban.
– Különös… Én hétéves koromig éltem Palócországban. Salgótarján mellett, Homokterenyén laktunk. A nagyapám volt a bányaigazgató a megyeszékhelyen. Tulajdonképpen arrafelé szinte csak család bányász voltak. 1956 után mindenkit leküldtek a föld alá… Mély nyomokat hagyott bennem ez az időszak. Életem legboldogabb korszaka volt. Ma is szívesen megyek vissza, de sajnos már csak a temetőbe visz az utam…
„KÖNNYEN MEG TUDNAK VEZETNI”
– Ha már az életet emlegetted… amikor jöttünk be a házba, volt egy jó mondatod.
– Arra gondolsz, hogy „nem én éltem az életet, hanem az élet élt engem”?
– Igen.
– Annyi minden történt velem, mint mással talán három élet alatt sem. Nagyon színes sorsom volt.
– Igaz, hogy hajón is dolgoztál?
– Igaz. Abbahagytam a főiskolát és elmentem a Duna-Tengerhajózáshoz. Akkoriban még úgy hívták, hogy Detert.
– Eleged lett a főiskolából?
– Nem bírtam. Pedig amikor jelentkeztem, tele voltam önbizalommal. Aztán elkezdték a klasszikus színészképzést, és még azt is megmondták, hogyan álljak a versmondásnál. Akkoriban olyan világ volt, hogy nem lehetett lakást venni, pedig én már le akartam válni édesapáméktól. Kitaláltam hát, hogy elmegyek hajózni, a fizetést majd itthon utalják, odakint pedig a napidíjból elseftelgetek. Akkor pedig, ha a fizetésem itthon ketyeg, végre be tudok majd fizetni egy öröklakás félére. Ez volt a terv. Jó is lett volna, csak ismered a mondást, „vagyok olyan kommunista, mint maga, de ezt a melót nem lehet kibírni”… Nem véletlen, hogy a tengerészek zöme meghülyült. Én pedig megfutamodtam.
– Kemény volt?
– Az nem kifejezés. A Badacsony nevű hajón dolgoztam. Bárkaszerű, kecses hajó volt, végigment a Dunán. Vasércet vitt Oroszországból Németországba, Dunaújvárosból pedig vasat szállított. Félévenként jött haza. A fedélzetmester tudta, hogy színész gyerek vagyok, és egy vadőrrel együtt a szó szoros értelmében agyonhajtott minket. Egy idő után úgy döntöttem, leszállok, és visszakéredzkedtem az osztályfőnökömhöz, Szinetár Miklóshoz a főiskolára. Nagyon rendes volt, mert visszavett. Nem voltam átlagos hallgató, mert utána sem jártam sokat. A drága Zsurzs Éváék elvittek egy próbafelvételre a beszédóráról, és megkaptam a Koppányi aga testamentuma című film főszerepét. Attól fogva beindult a színészi karrierem… Voltam én már minden, csak színházi igazgató nem.
– Hiányzott, hogy az legyél?
– Egyáltalán nem, ugyanis nem vagyok irányító alkat. Könnyen meg tudnak vezetni. Nincs bennem az a kellő rafinéria, ami egy színház igazgatásához szükségeltetik.
– Színészként mi jellemzett leginkább?
– A hűség. Ahogyan említettem, a főiskola második évétől már folyamatosan játszottam az Operettben, a Nemzetiben, és a József Attila Színházban is. Mind a három színház felajánlott szerződést, és a József Attilát választottam. Nem voltam ott sokáig, talán három évig, mert az igazgatómat, Fodor Imre bácsit leváltották, és jött helyette Berényi Gábor. Nem szerettem, amit ő csinált, nem is éreztem jól magam, és kapva kaptam Kazimir ajánlatán, aki áthívott a Tháliába. Átigazoltam, és ott is maradtam 23 évig.
– Majd jött a kapitalizmus, és…?
– Egy lobbi, ami letörölte az egész társulatot. A Művész Színház vezetősége megpályázta a Tháliát, és mindannyian utcára kerültünk. Abban az időben be voltak állva a társulatok, és ha eljöttél valahonnan, maximum csak vidékre mehettél, mert ott mindig színészhiány volt. Pesten a Madáchból átigazolni a Vígszínházba nem lehetett. Vagy, ha mégis, akkor az illetőnek befellegzett. Pláne akkor, ha haraggal ment el. Ha nem haraggal, akkor egy-két év után fel tudott jönni, mint a talajvíz, egy másik színházban. De ez rettenetesen nehéz volt. Nem igazán érződött a mozgástér.
– Csak a rendszerváltás után?
– Már egy picivel előbb fellazult ez az egész. Amikor új igazgatók jöttek. Volt egy pont, amikor Kaposvár átvette az egész magyar színházi életet, és akkor lecserélődött a szakma. De nem kell messzire menni, mert a Színművészeti élén manapság is a kaposváriak vannak. Mindenki onnan került ki.
– Ez jó, vagy rossz?
– Nem tudom. Innen Annavölgyről nem is nagyon érdekel. Amikor belevágtam a színészetbe, meg sem fordult a fejemben, hogy mással is foglalkozzak. Az elfoglalt színész kussol, mert állandóan feladata van. És Kazinál rettentően sokat játszottunk. Elment úgy 23 év az életemből, hogy havi harmincat játszottam. Még vasárnap délelőttönként is, amikor gyerekdarabokat mutattunk be.
„NEM HISZEK AZ ALTERNATÍV SZÍNHÁZBAN”
– Rendezni nem akartál?
– Inkább csak az utóbbi időben. Előbb-utóbb minden színész eljut oda, hogy szeretne rendezni. Én nem azért, hogy a kollégákat egzecíroztassam, hanem van egy saját elképzelésem a színházról, és azt szeretném megmutatni. Régebben csak az rendezhetett, aki rendező szakon végzett a főiskolán. És a „szakemberek” olyan embereket fogadtak be maguk közé, akikben vagy érezték a saját folytatásukat, vagy annyira tehetségtelennek tartották őket, hogy nem számított. Igen ám, de később ezekből is „rendező” lett, tehát itt van mindegyik a szakmában. Ha sikerül a Turay Ida Színház igazgatójával, Darvas Ilonával megállapodnom, és találok olyan darabot, amit izgalmasnak találok, akkor rendezni fogok.
– Azt mondtad, saját elképzelésed van a színházról. Mesélsz erről?
– Természetesen! Először is, nem hiszek az alternatív színházban. Ez nagyon fontos, mert azt képtelen lennék elviselni, ha kifelé menet a közönségből azt kérdezné a férfi a feleségétől, hogy értette-e a darabot. Ilyen esetben a színészet ugyanis nem más, mint magamutogatás. Az a színész, aki önmagát akarja mutogatni, az meghalt, annak vége van. A színésznek az a dolga, hogy Isten, a szerző és a közönség között közvetítsen. Kizárólag ez érdekel a pályából. A lobbik nem.
„A FARKASOK SOHA NEM FORDULNÁNAK A SAJÁT FALKÁJUK ELLEN”
– Azt mondtad, Annavölgyről nem érdekel a színházi lobbi. Mi érdekel Annavölgyön?
– Például az állataim. A két lovam, a négy kutyám és a három macskám. Ami itt Annavölgyben körbevesz, valóságos csoda. Ráadásul óriási türelmem van az állatokhoz, illetve a természethez.
– És az emberekhez is?
– Nem mindenkihez. Ahhoz az embertípushoz például nincs, akik nem törődnek a másikkal, hanem kizárólag a saját pillanatnyi érdekeik vezérli őket. És manapság ebből a típusból van több. Pedig azt szoktam mondani, hogy az emberállat is ugyanolyan falka, mint a lovak, vagy a farkasok családja. Ugyanakkor a farkasok soha nem fordulnának a saját falkájuk ellen. Kivétel ez alól az ember, aki a terhes anyát is félrelöki közlekedés közben…
– Ezért jobb falun élni?
– Igen, bár azért itt is fel tudnak bosszantani. Kilovagolok az erdőbe, és minden olyan helyen, ahová az ember még be tud menni autóval, és egy utánfutóval, le van szórva a sitt. Feldühít, hogy egyesek mennyire nem érzik magukénak ezt a Földet, pedig ez az Anyaföld. Régen azért ezt nem merték. Mindettől függetlenül boldog vagyok itt! Mindenképpen el akartam jönni Budapestről, mert az nem az én közegem. Ez viszont igen.
– Most 66 esztendős vagy. Életednek melyik korszakát szeretted a legjobban?
– Talán a mostanit. Ezt nem cserélném el semmiért. Van egy gyönyörű, 31 évvel fiatalabb feleségem. Néhány évvel ezelőtt felépítettük a házunkat, otthont teremtettünk. A fiam sikeres ember, remek munkahelye van, imádja az életét. Jómagam játszom a Turay Ida-, illetve a József Attila Színházakban, önálló műsorommal pedig járom az országot. Bár a nyugdíjam szerény, de a fellépésekre nem lehet panaszom, hiszen azokkal jól keresek. Egyedül a veszteségekkel nem tudok mit kezdeni, azok mindig nagyon megviselnek. Akár a szeretteim, akár az állataim közül megy el valaki. Sok kutyám és lovam itt hagyott már.
– Ha valakit annyi veszteség ér, mint téged, egy idő után megtanulja kezelni a tragédiákat?
– Elképzelhető. De ha receptet kérnél, arra nem tudnék választ adni.
– Amikor megérkeztem, arra kértél, hogy két témát kerüljek.
– Igen, hiszen eldöntöttem, hogy nem akarok folyton azzal szerepelni, hogy az első feleségemet, aki stewardess volt, egy repülőgép szerencsétlenségben elveszítettem, és arról a bizonyos adóügyről sem akarok beszélni. Az újságírók a legtöbbször sajnáltatni akarnak, pedig nagyon is kerek életet élek, és minden nehézség ellenére itt vagyok. Az igaz, hogy nagyon sok megpróbáltatás ért, és többet éltem, mint tíz ember együttvéve. Nem véletlenül mondtam az előbb, hogy sokszor nem én éltem az életet, hanem az élet élt engem. Ennek ellenére nem bánok semmit. A múltat nem tudom megváltoztatni. Ez mind lecke volt a sorstól. Az első feleségem halála, a meghurcoltatásunk, a rengeteg költözés, a családi örökségem elvesztése… Ezek olyan tapasztalatok, amikből csak tanulni lehet. Mindattól, amin átmentem, nem estem kétségbe, hanem megismertem a dolgok mélyebb értelmét. Sokkal jobb színész lettem, s lélekben is erősödtem. Ma már tudom, hogy akkor sem szabad feladni, ha egyébként minden reménytelennek tűnik. Lelkileg tehát erős vagyok. Akkor leszek bajban, ha a fizikumom felmondja a szolgálatot, és nem tudok majd játszani. Ezért is építgetem már a kertet. Tartok majd tyúkokat, és megtermelem, amire szükségem lesz. A természet eltart. Mi kell az élethez? Ennivaló, olvasnivaló, és fa, hogy befűtsek a cserépkályhába.
– Egyetlen kérdést mégis engedj meg a múlttal kapcsolatban. Egykori élettársad évekkel ezelőtti, nagy port kavart adóügye mennyire ártott a pályafutásodnak? Kísért még a múlt ilyen tekintetben?
– Nem. Az emberek már nem is emlékeznek pontosan, hogy mi történt. Annyi rémlik nekik, hogy valami volt. És ez elég is. Sem a szakma, sem a közönség részéről nem éreztem soha megvetést, vagy szánalmat. A Kung Fu Panda című amerikai rajzfilmben hallottam Oogway mestertől, a teknősbékától fontos mondatokat: A múlt történelem. A jövő rejtelem. A jelen adomány. Becsüld a jelent, mert jót jelent. És, hogy mennyire a jelen adományával foglalkozom; a minap épp Hernádon léptem fel a kultúrházban. És ahogyan az X-Faktorban szoktak felállni az emberek, ha olyan produkciót hallanak, ami az átlagnál jobban tetszett nekik, nekem is ugyanúgy tapsoltak az előadás végén. Lehet, hogy épp az X-Faktorban látták, hogy így kell. (nevet)
– Volt időszak, amikor Benkő Péter is legalább akkora sztár volt az országban, mint ma egy X-Faktoros előadó…
– Mi az, hogy… Annak idején, amikor egymás után szerepeltem a tévésorozatokban, a rajongók a bérház negyedik emeletéig telefirkálták a falakat. Szegény házmester majd’ megőrült. Aztán elmúlt ez a korszak. Volt bennem annyi intelligencia, hogy felfogjam: ez csak egy futó kalandja a színészetnek, és roppant felszínes dolog. A fiamnak azonban sokat meséltem erről az időszakról. Jókat nevetett.
– A fiad a szemedre vetette valaha, hogy nem az apjával nőtt fel?
– Ezt én is gyakran megkérdeztem tőle, de mindig azt válaszolja, hogy nem érezte a hiányomat, hiszen amint időm engedte, rohantam hozzá. Utólag egyébként jó döntésnek tartottam, hogy elváltunk. Hiszen nincs annál kegyetlenebb dolog, minthogy a szülők rossz hangulatban neveljék a gyerekeket. Amikor a fiammal együtt voltunk, roppant intenzíven éltük meg azt az időt. Olyankor kizárólag vele foglalkoztam, és csak rá figyeltem. Végtelenül jó kapcsolatunk lett. Ez Isten áldása. Édesapámmal igazi barátok voltunk, és a fiammal is azok vagyunk. Bár, édesapámnak örök lelkiismeret-furdalása volt, hogy nem foglalkozott velem eleget. Idős korában folyton ezt emlegette. Pedig furcsa mód, én sem éreztem…
– A feleségedről beszélhetünk?
– Klaudiának hívják, aki egy kedves lovasból lett a lovas kedvesemmé! Egykor ugyanis én tanítottam meg őt lovagolni. Nagyon szép lány. Lóháton esküdtünk. Az anyakönyvvezető a kedvünkért egy kis asztalkával kitelepült egy gyönyörű dombra, s a szabad ég alatt, miközben mi nyeregben ültünk, összeadott minket. Klaudia a közeli Dorogon dolgozik kozmetikusként és masszőrként. A legjobb dolog, ami történhetett velem, hogy otthont teremtettem vele.


