Különös ajánlattal állt elő Zoli, amikor interjút kértem tőle. Azt mondta, csak akkor hajlandó velem beszélgetni, ha előtte megnézem a „Jövőre, veled, itt” című musical kamaraváltozatát az Operett Raktárszínházában, és majd előadás után beülünk valahová beszélgetni. Két személyre azonban már nem tudott aznapra jegyet adni, ahhoz viszont ragaszkodott, hogy ott üljek a nézőtéren. Egyedül.
Az olvasók közül járt már valaki egyedül színházban? Ha igen, akkor bizonyára egyetértenek velem, hogy nem egy felemelő érzés. Legalábbis így elsőre, belegondolva. Ezért is ódzkodtam nagyon, aztán mégis átalakult az érzés. Utólag azt mondom, igenis varázsa volt annak, hogy beültem egyedül az előadásra. A darab szórakoztatott, a színészek játéka pedig megfogott. Láttam, ahogyan a szereplők aznap este meghaltak a színpadon. Zoli ráadásul hat különböző karakter bőrébe bújt a csaknem három órás produkcióban. Fél órával az előadás befejezése után pedig már a Mozsár utcán bandukolunk egy éjjel még nyitva tartó étteremig…
– Furcsa volt, hogy nem vártak rajongó lányok az utcán.
– Pedig tegnap itt voltak. Szerintem ma csak azért nem jöttek, mert már tudják, hogy ennél a darabnál elég későn jövök ki . Alaposan le kell mosnom a sminket, hajat is mosok, aztán átöltözöm, mindez pedig sok idő.
– Mit tapasztaltam volna, ha mégis itt vannak?
– Semmi különöset. Autogramkérést, közös fényképezkedést. Esetleg ajándékozást, mert mindig meglepnek valamivel.
– Biztos, hogy jó ötlet volt ez az éjjeli időpont az interjúhoz? Egy fáradt Bereczki Zolit fognak megismerni az olvasók.
– Nem a fáradtságot látod rajtam. Inkább zavarban vagyok egy kicsit, hiszen az elmúlt három órában alaposan kitárulkoztam előtted a színpadon.
– George bőrében?
– Én az a fajta színész vagyok, aki a színpadon önmagából mutat meg valamit. Lehet, hogy ott George-nak hívnak, de akárkit is alakítok, mindig úgy gondolkodom a szerepről, hogy Bereczki Zoltánként mit tennék az adott szituációban. Ezért tudok adott ponton sírni, vagy nevetni a színpadon. Ma este például már sírni is láthattál. Amikor a darabban Helen meghalt, ott igaziból sírtam. Talán ezért is ez a fajta zavartság most.
– Minden este sírsz?
– Sajnos nem mindig sikerül. Olyankor szégyellem is magam.
– Ma este egyebek közt meztelenül is láthattalak.
– És tetszettem?
– Janza Kata jobban tetszett volna, de legnagyobb sajnálatomra ő nem vetett le annyi ruhadarabot, mint te. Soha nem okozott gondot a színpadi meztelenség?
– Hajjaj, dehogynem! Amit ebben a darabban csinálunk, az még belefér, és ezt már megszoktam. Itt ugyanis a habfürdős jelenetnél egy pillanat alatt zajlik minden; kilépek a kádból, magamra terítem a törülközőt, s csak annyit láthattál, hogy nincs rajtam ruha. Mást nem. Teljes pucérságot soha nem vállalnék. Ami egyes színházakban megy, az nekem már sok. Semmilyen rendezői indok nem tudna meggyőzni arról, hogy a totális meztelenség előrevisz egy darabot.
– Háromnegyed órával vagyunk túl az előadáson. Ilyenkor még mindig túlteng benned az adrenalin?
– Persze. Előadás után még rendszeresen pörgök két-három órát. Ezért is javasoltam, hogy most beszélgessünk. Ha nem találkoztunk volna, már otthon lennék, és tévéznék. Vagy meditálnék. Ha fáradt vagyok, ez a legjobb. Így tudok aludni. Tegnap például hajnal háromig nyomkodtam a távirányítót, és néztem ki a fejemből. Pedig tegnap is ezt a darabot játszottuk.
„SOKÁIG ELÉRHETETLEN ÁLOMNAK TŰNT,
HOGY VALAHA FÉRFIIDEÁL LEGYEK”
– Amikor jöttem a színházba, eszembe jutott az autóban, hogy évekkel ezelőtt odajöttél hozzám, kezedben egy magazinnal, és elképedve mutattad, hogy az év legsármosabb színészének választottak.
– Emlékszem. Nem is értettem a dolgot.
– Miért?
– Annyira hihetetlen és abszurd volt. Számomra nagyon hosszú ideig elérhetetlen álomnak tűnt, hogy valaha férfiideál legyek.
– A hajszíned miatt?
– Például. A vörös hajam miatt évekig csúfoltak az iskolában. Én voltam Szmörre a Nils Holgersson című meséből. Emiatt gátlásossá és zárkózottá váltam. A gyerekek kegyetlenek. Van bennük egyfajta reflexszerű kiközösítés, talán az ismeretlentől való félelem miatt. Köztük sokkal jobban kimutatható az idegenkedés, a kirekesztés, aminek sokáig szenvedő alanya voltam. Ami most az ismertetőjelem – a vörös haj –, az sokáig a bélyegem volt. És ez hiába fordul meg az évek során, az emberbe beleivódik a reflex. És hitetlenkedik, amikor ilyet ír az újság.
– Mikor fogadtad el magad igazán?
– Nem biztos, hogy elfogadtam magam valaha is. Inkább úgy mondanám, hogy használom a gyerekkori tapasztalatokat. Hiszek abban, hogy semmi nincs véletlenül. Az, hogy már „ránézésre” különcként jöttem a világra, azért
lehet, mert ezt az utat szánták nekem odafönt. Vagy én választottam magamnak ezt az utat ahhoz, hogy tapasztaljak.
– Kamaszként mertél egyáltalán a lányoknál próbálkozni?
– Viccelsz? Nagyon zárkózott és félénk fiú voltam. Az első iskolai szerelmem valószínűleg nem is tudja, mennyire szerelmes voltam belé. Talán csak sejti.
– Hátha olvassa ezt az interjút.
– Hátha. Üdvözlöm őt. (nevet) Egyébként a mai napig nem tudok mit kezdeni ezzel a témával. Azt sem veszem észre, ha valaki megnéz az utcán. Dóri mondja mindig, mennyire megkülönböztethető, ha valaki csak azért néz meg, mert felismert a tévéből, vagy férfiként mér végig.
„SÍRÓS, ZOKOGÓS ELVÁLÁS VOLT…”
– Témánál vagyunk. Az elmúlt időszakban több cikk is megjelent rólatok, és nem csak a színházváltásról, hanem a házasságotokól is.
– Hagyd már azt a sok baromságot!
– Nem is a hírek érdekelnek, hiszen azokra már reagáltatok. Ugyanakkor minden egyes interjúban elmondtad, mennyire hűséges vagy Szinetár Dórához. Tényleg nem csajozol?
– Dehogynem, természetesen megnézem a csajokat az utcán.
– Ennyi? Nem mész tovább?
– Miért mennék? Rohadt szerencsés vagyok. Dórival volt egy szakasza a kapcsolatunknak – a Rómeó és Júlia premierje után egy hónappal –, amikor rövid időre elengedtük egymást. Voltak bennem megválaszolatlan kérdések és azt gondoltam, hogy az egyedüllét, vagy egy másik nő adhatja meg a válaszokat. Akkor ezt kipróbáltam. Igaz, abban az időszakban még nem voltunk házasok. A sztori végét te is ismered: se egyedül, se mással...!
– Mi történt pontosan?
– Szinte gyerek voltam, amikor az édesanyámtól Dórihoz költöztem. Vagyis előtte soha nem éltem még egyedül, hiszen nem volt egzisztenciám. Akartam Dórit, ezért jegyeztem el, de közben az önálló élet gondolata is folyamatosan ott motoszkált a fejemben. Akkoriban már pszichoterapeutához is jártam, és el mertem neki mondani a dilemmámat. Látod, pontosan ebből látszik, hogy valaki ért-e a dolgához, vagy sem. Mert nem azt mondta, hogy lépjem meg, hanem feltette a kezét. Azt mondta, ezt saját magamnak kell eldöntenem, ő nem oldhatja meg helyettem. Azt is mondta, akárhogy döntök, az jó. És a költözés mellett döntöttem. Őszintén mondom, nem a szakításról szólt ez az egész, hanem arról, hogy megtapasztaljam, milyen önállóan élni. Kellett egy lakás, ahol életemben először egyedül lehettem, és egyedül moshattam ki az alsónadrágjaimat.
– Hová költöztél?
– A Hűvösvölgyi úton találtam egy vizes, dohos, nem túl jó lakást. De a főbérlő jól bánt velem, nagyon kedvezően adta. Ott rendeztem be a kis házi stúdiómat
is, ott készült a Rómeó és Júliának az énekfelvétele. Jöttek hozzám énekelni a színészek.
– Milyen volt az elválás?
– Pontosan olyan, amilyennek gondolod. Sírós, zokogós. Még az utolsó napon is vacilláltam, amikor már minden össze volt pakolva. Annak ellenére, hogy én akartam mindezt, mégis rettegtem. Az utolsó nap mégis úgy éreztem, hogy nem akarok menni. Ha akkor Dóri azt mondja, hogy ne menjek, tuti ott maradok.
– De nem mondta…
– Nem, mivel rendkívül intelligens, okos lány. Pontosan tudta, hogy ha visszatart, akkor két hónap múlva ugyanott tartunk majd, mint akkor. Ezt igenis meg kellett lépnünk. Valahol mégis mindketten tudtuk, hogy egymáshoz tartozunk, és egyszer közösek lesznek az útjaink. Amikor elköltöztem, a mentorom, az én földi angyalom így fogalmazta meg: attól, hogy ugyanarra a csúcsra mászunk fel, nem feltétlenül kell ugyanazon az ösvényen felérni. És hál istennek később valóban igaza lett.
– Marci, a nevelt fiad hogy élte meg a költözést?
– Ő is olyan intelligens, amilyen az édesanyja. Leültettem, és azt mondtam neki, tudod, hogy nagyon szeretlek. Tudod, hogy semmi olyan dolgot nem tettél, amivel megbántottál volna. Ennek ellenére most el kell mennem, mert olyan dolog történt velem, ami egy kocsival szokott, amikor elromlik. Azt a kocsit szervizbe kell vinni, hogy megjavítsák. Ha megjavították, majd megint lehet menni vele. És lehet, hogy egy ideig majd szervizben leszek, de majd újra jövök.
„ÉN IS CSAK ESENDŐ EMBER VAGYOK”
– Ha jól számolom, mindez akkor történt, amikor Dórival A sors bolondjait játszottátok a Vidám Színpadon.
– …Amelyben különös sorsot alakítottunk ketten. Ez a darab arról szól, hogy a Pikali Gerda és Magyar Attila által játszott karakterek házasodni készülnek, és a barátaik, egy másik pár folyamatosan próbálja őket lebeszélni. A végén pedig ők is összeházasodnak. A darab végén volt egy jelenet, amelyben azon veszekedtünk, hogy miért nem tudunk egymással mit kezdeni. Hogy én nem értelek meg téged, és te sem értesz meg engem. És ugyan ez vígjáték volt, de az valami elképesztő nehézséget jelentett minden este, hiszen… (hosszú csönd)
– Mi a baj?
– Nagyon nehéz erről beszélni, mert közben nekem volt egy rövid történetem mással is.
– Megbántad?
– Dehogy! Nem bántam meg semmit! Nézd, soha nem akartam idealizált, rózsaszín felhőket festeni magam fölé a médiában. Úgy gondolom, a közönség-
nek igenis tudnia kell, hogy én is csak esendő ember vagyok. Akkor kimondom, bár nehéz: volt más is akkor az életemben. Azt gondolom, az azóta eltelt idő teljes mértékben minket igazolt. Született egy gyönyörű kislányunk, van egy csoda értelmes, jó fej fiunk, együtt vagyunk, fogjuk egymás kezét. Ennél nagyobb boldogság nincs! Ez az egész akkori történet arról szól, hogy az embernek időnként bizony meg kell tenni lépéseket még akkor is, ha adott pillanatban kegyetlennek, fájdalmasnak, és visszafordíthatatlannak tűnnek.
– Ki viselte rosszabbul? Te, vagy Dóri?
– Dóri, hiszen nem ő ment el. Szikora írta az egyik dalában, hogy „aki marad, annak fáj jobban”.
– A rövid próbálkozásodról mit kell tudni?
– Csak a végét. Egyedül feküdtem a jó kis legénylakásomban, betegen – kaptam egy iszonyatos gyomorrontást, azt hittem itt a vég! Dóri jött értem, mert ő érezte meg, hogy baj van. Elvitt magához, meggyógyított. És akkor már tudtam, soha többé nem akarok nélküle élni. Az előbb megkérdezted, bánom-e utólag. Fenét! Tudod milyen felszabadító érzés erre utólag visszagondolni? Hiszen igenis, ki mertük próbálni egymás nélkül. És ha legközelebb, a gondolat szikrája is felmerül, már tudjuk, hogy nincs értelme, mert egymás nélkül nem olyan jó, mint együtt.
– Marci a feleséged első házasságából született. Mióta szólít apának?
– Az esküvőnk óta. De már jóval korábban, az egyik karácsonyon megkérdezte, hogy a ’Zolizás’ helyett apázhat-e. Akkor nagyon ostobán feleltem neki, hogy maradjon inkább a Zolinál, elvégre van egy édesapja is. Rég beláttam, hogy rosszul gondolkodtam akkor, mert egy gyereknek nem szabad ilyet mondani. Mentségemre, csupán azért utasítottam vissza Marci ajánlatát, mert úgy éreztem, ha elfogadom, tisztességtelen leszek a vér szerinti édesapjával. Később, amikor az esküvőnkön Marci újra szóba hozta, hogy apának szeretne hívni, már boldogan beleegyeztem.
„MARCI AKKOR IS A FIAM, HA NEM AZ ÉN NEVEMET VISELI”
Marci két és fél éves volt, amikor Dórival összekerültünk. A pelenkás korszak legvégét még elcsíptem. Marci akkoriban még nem beszélt tisztán, ám nekem valahogy ráállt a fülem a ’nyelvjárására’, s két hét múltán már én fordítottam az édesanyjának, hogy mit mond, mit is akar a gyerek. 16 éve veszek részt Marci nevelésében, s büszkén mondom: nekem ő az első gyerekem! A kislányunk születése ezen semmit sem változtatott, sőt. A kicsivel való törődés még közelebb hozott minket Marcival. Soha nem is akarok rá másképpen gondolni, mint a fiamra, még akkor sem, ha nem az én nevemet viseli. Marci velem gyakorolta először az ’r’ hangot, s én tanítottam meg állva pisilni is. Ami egy kis-, illetve nagyfiú életében fontos, mind együtt éltük, éljük meg. Nyilván mást jelent, hogy a kislányom világra jöttekor bent voltam a szülő-
szobán, és a pelenkázást is Zorkával tanultam meg. Ugyanakkor az első három évet, amit nem tölthettem Marcival, a kislányommal tanultam végig. Ezáltal pedig még közelebb kerültem a fogadott fiamhoz is. Amikor Marci csillagászatot tanult az iskolában, ugyanolyan élvezetet jelentett közösen felfedezni vele az égboltot, mint a kislányommal zsírkrétával rajzolni a falra. Imádok a gyerekeimmel lenni! Amíg hármasban éltünk, mindig úgy éreztem, hogy Dóri a legfelelősségteljesebb a családban, én meg valahol közte és Marci között vagyok. Picit az apja meg a barátja is voltam Marcinak. Belementem vele a leginfantilisebb játékba is. De akkoriban még mintha nem igazán éreztem volna át azt a féltést, amelylyel Dóri viseltetett a fia iránt. Amióta azonban megszületett Zorka lányunk, én is ugyanúgy féltem mindkét gyereket.
– Igaz, hogy volt egy egyezségetek Dórival a kapcsolatotok kezdetén a közös gyereket illetően?
– Igaz. Rögtön tisztáztuk, csak akkor vállalhatunk gyereket, ha már egyedül is el tudok tartani egy családot. Amikor összejöttünk, Dóri már ismert színésznő volt, én pedig csak egy főiskolai hallgató, akiről még azt sem lehetett biztosan tudni, hogy színész lesz-e egyáltalán. Aztán beértek a dolgok. Egyébként is rengeteget változtam, amióta Dórival együtt vagyunk. Sokat tanultam a feleségemtől. Megtanított például, hogyan kell élni egy kapcsolatban, s hogy kell kimutatni az érzelmeinket. Persze azt is tőle lestem el, hogyan kell érvelni, vitatkozni. Azelőtt? Rendre magamba zárkóztam, miközben csak gyűltek, halmozódtak a problémák, konfliktusok, amelyek később időzített bombaként mindig felrobbantak. Ma már bátran vállalom a konfliktusokat.
„LEGSZÍVESEBBEN KI SEM MOZDULTAM VOLNA A LAKÁSBÓL”
– Unod már a pszichoterapeutás témát?
– Nem. Nyugodtan kérdezhetsz róla.
– Arról is, ami előidézte, hogy szakemberhez fordulj?
– Azok nem olyan jó emlékek, de elmesélem, mi történt. Kialakult egy borzasztó paradox helyzet az életemben. Önértékelési problémáim voltak, miközben számos sikerdarab főszerepét játszottam. Vagyis nem hittem el magamról, hogy jó az, amit csinálok. Hogy én egy értékes valaki vagyok… Nem voltam boldog, pedig „A Pók asszony csókja” című darabban nyújtott alakításomért például olyan pozitív kritikát kaptam, amiről minden színész csak álmodik. Van egy mondat, ami máig bennem él ebből a kritikából: „Világos vonallal rajzolom körbe magam, annyira elválok az előadástól, és én viszem a vállamon az egészet”. S miközben ilyen minősítést kaptam a hivatalos ítészektől, nem értettem, miért nem világra szóló a siker, és miért nem üldöznek a tévék, a rádiók, az újságok. Ott volt a szólólemezem, amelyet 2000-ben adtam ki. Sajnos megbukott, pedig világéletemben énekesnek készültem. A színház csak kirándulásnak indult, de magával sodort. Hagytam, hadd menjen az, ami működik.
– Más is észrevette, hogy nincs minden rendben veled?
– Igen, az ismerőseim is látták. A családom állandóan panaszkodott, hogy nem hívom vissza őket, pedig folyton kerestek. Szörnyű lehetett nekik is. Bezárkóztam, és ha tehettem volna, ki sem mozdulok a négy fal közül. Mert amikor kiléptem a lakásból, minden szürke volt és sivár. Ebből az állapotból természetesen nem lehet egyedül kikerülni, de mindenkinek magának kell ráébrednie, hogy ki kell, és ki is lehet mászni ebből a sötét veremből. Az ember önkéntelenül is kinyújtja a kezét, és kapaszkodna minden szalmaszálba. Én is elkezdtem keresni a fogódzókat. Akkor találtam rá a lelki vezetőre, akihez rendszeresen járok a mai napig.
– Miért, még mindig baj van?
– Természetesen már nem. De szeretek hozzá járni. Megnyugtat, feltölt, sokat segít. Jó, hogy van egy külső szemlélő, akinek mindent elmondhatok gátlások és tabuk nélkül. Beszélgetsz valakivel, aki százszor bölcsebb nálad, és tárgyilagosan tudja kezelni azokat a dolgokat, amiket mesélsz. Te pedig csak mondod a magadét, ömlik belőled a szó. Érzelmi logikával beszélsz, csapongsz, be sem fejezed a sztorikat, ő pedig ennek ellenére mindig kihallja, amit te közölni akarsz.
– Ez a gyakorlatban úgy néz ki, ahogyan a filmeken látjuk? Fekszel a díványon, mondod a magadét, az orvosod pedig egy fotelben ülve hallgat? Ne nevess a kérdésen, hiszen még nem voltam pszichoterapeutánál!
– Nem azon mosolyogtam, amit kérdeztél, hanem az orvos jelzőn. Az egész ugyanis úgy néz ki, hogy ülünk egy hangulatos, pici szobában két fotelben, és teázunk. Az én szellemi vezetőm egyébként egy hölgy, Kalán néni jellegű hanggal. Bár van orvosi végzettsége, mégsem orvosként tekintek rá, hanem mentorként. A találkozásaink olyanok, mint egy lelki edzés. Az emberek ugyanis konditermekben edzik a testüket, énektanárnál fejlesztik a hangjukat, csak a lelküket felejtik el „karbantartani”. Ő ebben segít. Egyfajta serpa ő nekem a hegyre vezető úton. Egy földi angyal.
– Ő segített túlélni azt a bizonyos rossz korszakodat?
– Lényegében igen, de ő is csak akkor volt erre képes, amikor már magam is készen álltam arra, hogy valóban kimásszak a gödörből. Egyébként már nagyon régen nem kellene járnom hozzá, mégis megyek. És fogok is. Mert ez egy olyan fontos kötelék, ami nagyon hiányozna. Amikor először találkoztunk, rögtön azt éreztem, hogy én ezt az embert valahonnan ismerem. És neki is ez volt az érzése. Minden pszichoanalitikus úgy kezdi az első foglalkozást, hogy megkérdezi, miért vagy ott, mi a célod. Én akkor azt mondtam, hogy szeretnék fütyörészve sétálni az utcán. Szeretnék olyan állapotba kerülni, hogy jókedvűen, nyugodtan, magabiztosan tudjak közlekedni. Most már jó néhány éve elértem ezt az állapotot. Fontos megemlítenem, hogy abban a korszakban a szeretteim sem hagytak magamra. Ma is úgy érzem, hogy a munkában elszenvedett kudarcok esetén nélkülözhetetlen a család, hogy tudd: bármi történt is, nem vagy értéktelen! A feleségemmel, Dórival egy éve voltunk akkor együtt, és ő tartotta bennem a lelket türelemmel, szeretettel. Az, hogy a rossz időszakomban is kitartott mellettem, egyik oka annak, hogy ilyen erős a kapcsolatunk.


