– Meglepődtem, hogy eljött.

– Miért?

– Mert hetekkel korábban egyeztettük ezt az interjút, azóta egyszer sem beszéltünk, nem módosítottunk időpontot, mégis itt van. Manapság ez rendkívül ritka.

– Lehet, hogy ez azért van, mert egy kicsit idős vagyok. Ez volt a régi világ. Ha valakivel megbeszéltünk valamit, az általában úgy volt.

– Az én praxisomban hasonló eset csak Korda Györggyel fordult elő korábban…

– …Nála azért fiatalabb vagyok (nevet) Ez a mobiltelefonos korszak nagyon elkényeztetette az embereket. Ahhoz szoktunk hozzá, hogy mindenki háromszor lecsekkol mindent, és ötpercenként odaszólunk a másiknak telefonon. Én nem csekkoltam semmit. Meg úgy voltam vele, hogy biztosan szól majd, ha nem akarja ezt az interjút…

– Már hogyne akarnám! Képzelje, éjjel nem tudtam aludni, és legalább három-négy órát azzal töltöttem, hogy Hernádi Judittal készült interjúkat olvastam.

– Nincs olyan sok.

– Ne gondolja! Egészen régre, 25 évvel korábbra is visszamentem.

– Te jóságos atyaúristen! És milyen kép alakult ki rólam ezekből?

– Egy az átlagnál jóval bátrabb ember képe. Akivel minden bizonnyal rokon lelkek vagyunk. Mert én is imádom a halálugrásokat az életben. Álltam már fel vezetői beosztásból, hagytam már ott jól fizető munkahelyet azért, mert nem éreztem jól magam..

– Általában harminc körül bátor igazán az ember. Sokan ennyi idősen néznek szembe a saját lehetőségeikkel. Mernek-e lépni, képesek-e feladni a járt utakat a járatlanért. A legtöbben ilyenkor a leggyávábbak, holott az élet utólag ezt mindig megbosszulja.

„HA AKKOR NEM MONDOK FEL, MA MÁR NEM ÉLNÉK”

– Az ön esetében nagy országos visszhangot váltott ki, amikor tíz esztendei társulati tagság után felmondott a Vígszínházban, mert nem érezte jól magát. Akkor, a nyolcvanas évek második felében ez sokak szemében őrültségnek tűnt. Pláne úgy, hogy akkoriban lett állapotos a lányával. Féltették, hogy majd nem lesz munkája, kikerül a körforgásból, és a karrierje megreked. Ennyi év távlatából is jó döntésnek tartja az akkori lépést?

– Ha akkor nem lépek, ma már nem élnék. Ez biztos. Ha minden úgy marad, meghaltam volna.

– Foglalkozik a múlttal?

– Nem sokat. Inkább törvényszerűségekkel szoktam foglalkozni. De azt is csak úgy, ha szórakoztat. A „mi lett volna, ha” kezdetű dolgok nem érdekelnek, azon felesleges rágódni. Tudja, van értelmes és értelmetlen rágódás. Az értelmes rágódás az, amikor az ember megpróbál a múltjából a jelenére, vagy jövőjére vonatkozó törvényszerűségeket előbányászni. Például, hogy mik azok a visszatérő hibák, amiket rendre ugyanúgy elkövet. A visszatérő és ismétlődő eseményekkel érdemes foglalkozni, mert annak oka van. És az ok általában saját magunk vagyunk.

– Sok dolog visszaköszön az életében?

– Igen, de igyekszem ezeket megoldani. Nagy adománya a kornak, hogy egyre több olyan dologra lehet ráismerni, ami már volt egyszer, hiszen az ember sok mindent megélt. (nevet)

– Ez a hihetetlen szabadságvágy nem keserítette meg az életét?

– Nem.

– Pedig azt gondolnám, hogy millió konfliktussal jár.

– Csak az elején. Ma már nem. A kezdet borzasztó volt. Amíg az ember az öszszes olyan dobozból kitör, amiből ki szeretne törni, az valóban konfliktusokkal jár. Mi az, hogy valaki elmegy egy iskolából? Mi az, hogy nem jön vissza? Mi az, hogy férjhez megy? Mi az, hogy elválik? Mi az, hogy felmond a stabil munkahelyen? A döntés a lényeg. Ha az ember döntött, akkor már ne morfondírozzon. Tanulmányozni lehet, hogy mit miért és annak mi a következménye. De kell egy határvonal, s nem szabad túlgondolni semmit. Ha az ember eldöntött valamit, ahhoz tartsa is magát.

– Azért valljuk be: dönteni a legnehezebb.

– Valóban nehéz. De én szeretek. (mosolyog)

– Tud is?

– Azt hiszem. (nevet) Egyébként az imént említett felmondást utólag megbeszéltük az akkori színházigazgatómmal, Marton Lászlóval. Jóban is vagyunk, de akkoriban nem tudtam úgy felmenni az irodájába, hogy abból ne egy dühös beszélgetés legyen. Állandóan gyomorgörcsöm volt, olyan ideges voltam. Marton roppant mérges volt rám, amiért felmondtam. Úgy gondolta, ez egy baromság. Emlékszem egy mozdulatára. Felvett egy hamutartót, és azt mondta, hozzám vágja. Én is dühös voltam, és egyfolytában sírtam.

„A SZÜLŐNEK KELL ELVÁGNIA A KÖLDÖKZSINÓRT,

KÜLÖNBEN SOSEM LESZ FELNŐTT A GYEREKBŐL”

– Miért sírt?

– Mert fájt, hogy vége van. De akkor is eldöntöttem, és kész. A döntés maga egy katartikus pillanat, aminek örülni kell. Még akkor is, ha néha kellemetlen. Katarzis nélkül nem lehet élni – ezt mondja egy színész, és egy színésznek ezt el lehet hinni. A másik ilyen fontos tényező az elengedés. Tudni kell elengedni.

– Például a gyerekeinket?

– Pontosan. Az emberek nagy része a gyerekeit sem engedi el. A köldökzsinórt nem a gyerek vágja el, azt a szülőnek kell megtenni. Akkor is, amikor megszületik, és a későbbiekben is. Azt várni, hogy a gyerek majd felnő, és nem fog tőlem függeni – ilyen nincs. A szülőnek kell fölhatalmazni a gyerekét arra, hogy a saját lábára álljon, hogy most már nem neki kell megfelelni. Ami először fáj. Nem mondom, hogy könnyű, és azt sem mondom, hogy mindenkinek sikerül, de hogy így van - az tuti. Én is nagy erővel próbálkozom, de még mindig nem sikerült...

– Elköltöztetni viszont sikerült a lányát.

– Az viszonylag egyszerűbb volt.

– Akkor sírt?

– Én nem. Zsófi viszont sírt.

– Egy munkahelyi felmondást megsirat, a saját lánya költözését pedig nem?

– Az én lányom hihetetlenül önálló volt már addig is, amíg velem lakott. Élte a kis életét, főzött magának, és baromira idegesítette, hogy én is ugyanabban a lakásban lakom. De nem akart elköltözni. Szerencsére voltak olyan munkáim, hogy meg tudtam neki teremteni egy önálló otthont. Hihetetlenül hálás vagyok, amiért így alakult az életem. Annak idején én is kaptam egy lakást a szüleimtől. Sose gondoltam volna, hogy egyszer saját lábra tudok állni anyagilag, és ugyanezt megadhatom majd a lányomnak. Zsófi mégsem örült neki. Úgy gondolta, hogy kitaszítottam a családi fészekből, és kicsit haragudni akart rám. De már túl van rajta és nagyon örül neki. Utólag meg is köszönte. Annak idején egyébként én is hasonló helyzetbe kerültem. Azzal a kivétellel, hogy én nem haragudtam senkire, csak halogattam a költözést. Amikor a szüleim megvették nekem a lakást, édesanyám hetekig kérdezgette, mikor megyek már át. Folyton azt válaszoltam, hogy majd holnap. Minden napra kitaláltam valami indokot, hogy ma miért nem. Aztán egyszer, amikor mentem haza, anyukám közölte, hogy átvitte a párnámat, a lepedőmet, az egész ágyneműmet, és a fogkefémet az új lakásomba. Akkor nem volt mit tennem, átmentem oda aludni. Nekem is anyu adta meg az utolsó lökést. Úgy látszik, a szülőnek kell elvágnia a köldökzsinórt, különben sosem lesz felnőtt a gyerekből.

– A szülei nem szóltak bele az életébe?

– Drámaian korán jött az első nagy katasztrófa, amikor az ország összes gimnáziumból kirúgtak magatartási problémák miatt. Akkoriban még létezett olyan, hogy minden iskolától eltilthattak. Most ugyan nincs ilyen rendelet, de hamarosan lesz…(nevet)Viccet félretéve: az egy sokk volt az egész családnak. Gyorsan férjhez is mentem 17 évesen.

„GYÁMHATÓSÁGI ENGEDÉLLYEL MENTEM FÉRJHEZ”

– Dacból beleugrott egy házasságba?

– Nem tudom… Csinálni akartam valamit, ami nem megszokott. Még gyámhatósági engedélyt is kérni kellett.

– Abba sem szóltak bele a szülők?

– Már nem. Volt egy pillanat, amikor feladták, és azt mondták, ez a gyerek ilyen. Majd lesz belőle valami. Ha csak nyolc általánosa lesz, akkor annyi. Ha így akar élni, éljen így, de akkor is a gyerekünk. Elfogadtak, és az apám mellém állt. Soha nem felejtem el: elmentünk nyaralni, és kérdezték, hogy milyen az iskolában az eredményem. Apu odafordult, és azt mondta, nem jár iskolába. Ezzel el is volt rendezve a dolog. Nyilván fájt neki, de azt mondta, ez van és kész. Nem gyötört, nem nézett rám csúnyán, Akkor is az ő lánya voltam.

– Ez nagy áldás.

– Óriási. És ezek után én egyszer sem maradtam ki, őszintén elmondtam nekik mindent, és elsimult minden korábbi konfliktus.

– Melyiküktől örökölt több tulajdonságot?

– Édesapámtól. Ő egy öntörvényű ember volt a családban. Nyolcvankilenc éves koráig élt. Januárban halt meg. Édesanyám más típus volt. Mérleg csillagjeggyel. Szegénykém gyötrődött is rendesen.

(ekkor elővesz a táskájából egy kis flakont, és felhajtja)

– Mit ivott?

– Mittudomén. Megvettem valami méregtelenítő folyadékot. De ha már megvan, akkor végigiszom. Elnézést, de most jutott eszembe…

– A gyötrődésnél tartottunk…

– Én nem gyötrődtem, csak az édesanyám. Nem az a típus vagyok. A szeretteim távozásával természetesen más a helyzet. Mert az apám elvesztése például még feldolgozás alatt van. De ezen kívül minden más nem különösebben érdekel. Akár munka ér véget, akár kapcsolat, nem visel meg. Abban is van öröm, ha valami elmúlik. Mert jöhet helyette valami új.

– Barátságok múltak már el?

– Barátságok nem. Olyan emberi kapcsolatok múltak el, amelyek nem voltak barátságok. Nincs sok barátom, de akik valóban azok, régóta mellettem vannak.

– Ápolja is ezeket a kapcsolatokat?

– Nem.

– Hogyhogy nem?

– Nem és kész. Ez így jó.

– És ezt is konfliktusmentesen oldja meg?

– Miért lenne ebből konfliktus? Aki nem fogad el ilyennek, az nem barát. Eszményi Viktóriáék például soha nem vetették ezt a szememre. Épp holnap megyek hozzájuk két napra a Balatonra. De Peremartoni Krisztikének sem volt soha egy rossz szava. Amikor itthon van, percenként találkozom vele. Ha külföldön, akkor nem ülök a Skype előtt. És e-maileket sem írok.

– Pedig látom, nagyon modern telefonja van…

– De nincs rajta beállítva a levelezés. Egy telefonon lehessen telefonálni, a többi nem érdekel. A számítógép ott van a szoba sarkában, azon írok levelet, ha kell.

„NEM AKAROM RÁERŐLTETNI A SAJÁT

ÉRTÉKRENDEMET MÁSOKRA”

– Hogy áll a hazugságokkal?

– Úgy, hogy nem hazudok. Nem szeretek hazudni. Persze, nem mondani valamit, az más, mint hazudni.

– A televízióban – akár a Heti hetesben, akár a Csillag születikben – például sokszor „nem mondott” ki dolgokat?

– Volt olyan.

– Kire való tekintettel nem mondta?

– A közízlésre való tekintettel. Előfordult már, hogy azért nem mondtam, amit gondoltam, mert nem akartam ráerőltetni a saját értékrendemet másokra.

– Milyen most a közízlés?

– Rongált. És nem ők tehetnek róla. Tizenhárom éve tévézek folyamatosan az RTL Klubban. Mindig azt szoktam mondani, hogy deréktől fölfelé vagyok benne, mert állandóan ülök egy asztal mögött. És a Pasik című sorozatot kivéve – amiről annak idején azt gondoltam, hogy kis tingli-tangli – nem adódott számomra színészi feladat. Ez nem bánt, csak nagyon jellemző a korra. De ez tényleg nem zavar, mert játszom eleget.

– Mikor játszott utoljára?

– Tegnap. Kétszer is, egymás után. Az utolsó hősszerelmest a Játékszínben. Ma este a Jutalomjátékban játszom. No nem a sajátomban… (nevet)

– Néhány hónapja Szily Nórának adott interjút a Life.hu portálon. Akkor azt mondta a magánéletéről, hogy van egy lezáratlan ügy az életében. Idézem: „Vannak lezáratlan ügyek. De én már meg tudnám fogni a kezét. Csak azt hiszem, hogy nekem nem tudja megfogni a kezemet valaki. Pedig tudom, hogy szeretné, de nem tudja.” Azóta jó sok idő eltelt. Megfogta már?

– Áááá. Dehogy fogta.

– Férfiakkal is elvágja a köldökzsinórt, akiket valaha szeretett? Hasonlóan, ahogyan a lányával próbálja?

– Velük azért egyszerűbb, mint a gyerekemmel.

– Ők is vágták már el a köldökzsinórt?

– Nem emlékszem ilyenre…