Isten látja a lelkemet, én tényleg elindultam egy órával korábban a Barátok közt városszéli stúdiójába. Arra az útszakaszra, amelyet máskor harminc perc alatt teszek meg. De mivel reggel volt, gondoltam, a biztonság kedvéért ráhúzok még félórát. Nos, hiába. A jól megszokott út most mégis csaknem másfél óráig tartott. Amikor már biztos volt, hogy nem érek oda időben, sms-t küldtem a színésznek. Válaszban ugyan biztosított róla, hogy gond egy szál se, érkezésemkor mégis sűrű bocsánatkérésbe kezdtem.

– Hagyd már! (állít le azonnal)Mindenki közlekedik.

– Hasonló esetben Te hogyan viselkedsz? Dühöngsz az autóban, ha nem érsz oda valahova, vagy ülsz az „úgysem tehetek ellene semmit” nyugalmával?

– Régebben frankón gyomorgörcsöm volt, és rosszul éreztem magam. Szó szerint fizikai rosszullét fogott el, ha késtem valahonnan. Olyankor még a rádiót is kikapcsoltam, hogy ne halljam, amikor bemondják a pontos időt. Sőt, a mobiltelefonomat is kikapcsoltam, nehogy rám tudjanak csörögni, annyira szégyelltem magam a késés miatt. Aztán rájöttem, hogy bizonyos esetekben nem tudsz olyan korán elindulni, hogy teszem azt, egy balesetet kivédj, mert az tőled független. És az sokkal rosszabb, ha valahová késve érkezel, s mindennek tetejébe az idegességtől még használhatatlan állapotban is vagy. Manapság már tudatosan elfojtom a rossz érzéseimet. Mindenhová sokkal előbb indulok el. Így időben meg is érkezem. Akár Nyíregyházára is.

– Viszonylag korán, délelőtt kilenckor ülünk itt a Barátok közt stúdiójában. Már túl vagy a jeleneteden, vagy csak miattam jöttél ilyenkor?

– Nem, már az egyiken túl vagyok. És délután is forgatunk. Két jelenet közben, az interjú után azonban még hazarohanok, hogy Encivel (Détár Enikő, a felesége – S.A.) autót cseréljünk. Debrecenbe utazik egy előadásra, s mivel neki kétüléses kisautója van, odaadom neki a nagyot, ami kényelmesebb és biztonságosabb is. Előtte azonban még el kell ugranom egy áruházba. Igyekszünk takarékosan élni, ezért a házunkat hőszigetelő rendszerrel burkoltatjuk be. S az anyag egy részéért még el kell mennem egy kereskedésbe.

– Miért nem a szakember veszi meg az anyagot?

– Azért, mert ha a szakember a munkaideje alatt még az anyag után rohangál, az nekem többe kerül. Ő csinálja azt, amihez ért. Ahhoz nem kell érteni, hogy a cuccot betegyem a kocsiba és hazavigyem. Már tegnap meg akartam venni, de későn értem haza Nyíregyházáról.

„AZ EMLÉKEK MIATT ALUDNI SEM TUDTAM”

– Abból a városból, ahonnan színészi karriered elindult. Mit csináltál ott tegnap?

– Gyűjtögettem… Régi videofelvételeket és fotókat, amelyek az általam játszott darabokhoz kötődnek. Nem egy férfias és karakán történet, amit most el fogok mesélni, de ahogy jöttem vissza tegnap az autópályán, és a kocsiban szólt a Tátrai Band CD…

– Melyik?

– Ez ilyen fontos?

– Igen.

– Van egy három CD-ből álló dobozuk.

– Akkor már tudom. Ez a Trilógia. Minden bizonnyal a Hajnali szél című albumukat hallgattad.

– Azt bizony! Nézd csak, libabőrös lettem, ahogy kimondtad. (Megmutatja - tényleg az lett.) Tehát szólt ez a dal, jöttem az autópályán, és eszembe jutottak azok az évek, amelyeket Nyíregyházán töltöttem. Kis híján elkezdtem bőgni az autóban. Éjszaka pedig egészen rosszul aludtam, mert akkor is visszajöttek azok a képek, amelyek húsz évvel ezelőtt történtek.

– Ennyire rosszak az emlékek?

– Épp ellenkezőleg! Nagyon is imádtam azt a három évet, amit ott töltöttem nullkilométeres színészként. Nekem a második szülőhelyem Nyíregyháza. Ráadásul Gigi lányom is ott született. A színház folyosóján összefutottam a takarító nénivel, aki már húsz évvel ezelőtt is ott dolgozott. Azt kérdezte, amikor meglátott: mi van művész úr, hazajött? És nekem ilyenkor mindig csavarodik egyet a szívem. Ugyanakkor rettenetes volt látni azokat a képeket, amelyeken olyan emberek szerepeltek, akik sokat jelentettek nekem, sokat is tanulhattam tőlük, de már nincsenek köztünk. Mensáros Laci bácsira, vagy Gál Erzsire gondolok, akik zseniális emberek voltak. Nekik sajnos már nem tudom megköszönni a sok útravalót. Pontosan ezért sem volt könnyű az út hazafelé, majd később az éjszaka sem.

– Enci nem kísért el Nyíregyházára?

– Szerettem volna, ha velem tart, de nem volt ideje. De ma ő is ott lesz a „környéken”, mert mint említettem, Debrecenben vendégszerepelnek. Gyakran átugrottunk oda, amíg Nyíregyházán laktunk. Akár éjjel, előadás után is. Imádtuk a Paripa Csárdát, ahol orbitálisan nagyokat zabáltunk. Nincs rá jobb szó, mert valóban zabáltunk.

– Kezdő színészként volt pénzed étteremre?

– A színészek fizetése akkor sem volt óriási. Sőt, nagyon picike volt. De egyegy ilyen nagy kajálás belefért. Nekünk ez volt a szórakozás, ekkor rúgtunk ki a hámból. Enci sokat volt nálunk akkoriban Nyíregyházán. Azért mondom, hogy nálunk, mert a lányom születése után Enci egyszer csak azt mondta, akkor ő most visszaköltözik Gigivel Pestre. Mondtam, hogy ez nem jó ötlet. Tudom, hogy ő az anyja, én viszont az apja vagyok, és legalább ugyanannyi

időt szeretnék vele tölteni, mint a feleségem. Éppen ezért Gigi hol itt lakott, hol ott. Amikor éppen Nyíregyházán volt velem, még azt is megoldottam, hogy anyatejhez jusson. Bejártam érte a városi kórházba, ahol elképesztő mennyiségű tejet kaptam minden alkalommal. Giginek így végső soron egy csomó nyírségi tejtestvére van.

„ANYAGMOZGATÓKÉNT DISZNÓKAT CIPELTEM VOLNA”

– Maradt még benned valami a vidéki fiúból?

– Nem szoktam ezen gondolkodni. Nem cibálom elő mindennap tudatosan, hogy ki is vagyok valójában. De nyilván attól vagyok az, aki vagyok, mert az életem egy részét 18 éves koromig Jászberényben töltöttem, ami nagyon vidék. Megpróbált ugyan iparvárossá válni, de abszolút mezőváros maradt minden jellegzetességével. Majd jött három év Nyíregyháza. Az életben maradási küzdelmemet minden bizonnyal vidékről hoztam. A szüleimtől azt láttam, hogy erőn felül dolgoztak, és mindig minden körülmény között feltalálták magukat. Én is ezt tettem. Nyíregyházán, a színház mellett például annak idején bejelentkeztem éjszakai munkára a Húsipari Vállalathoz. Mondtam, hogy ugyan nem értek semmihez, de anyagmozgatónak eljönnék, cipelném a disznókat. Épp amikor felvettek volna, már az egészségügyi könyvem is megvolt, sőt még abban is partnerek voltak, hogy csúsztatott esti műszakban kezdjek az előadások után, hirtelen jött egy másik lehetőség. Irodalomórákat tarthattam a környékbeli gimnáziumokban. S ekkor értelemszerűen nem a húsipart választottam. Ezekből mindig származott néhány plusz forintom.

– Ezek szerint a több lábon állás már akkor fontos volt.

– A legfontosabb. Nézd, mi annak idején a szüleimmel tényleg nagyon szegények voltunk. És most ezt nem azért mondom, mert fájt.

– Mennyire voltatok szegények? A víz, vagy a mellékhelyiség bent volt a lakásban?

– Nem, egyik sem. Biciklivel jártunk ivóvízért. Bő fél kilométerre volt tőlünk az első kút. A biciklire felakasztottunk két alumíniumkannát, s úgy hordtuk a vizet. De nem is ez volt az érdekes. Amikor megszülettem, a szüleim csak annyi almát tudtak venni, hogy nekem minden nap jusson egy lereszelt alma, amihez kekszet tettek. És a meghámozott alma héja jutott édesanyámnak. (itt elcsuklik a hangja)

– Ez ennyire rossz érzés?

– Szerinted? Amióta tudom, igen. (könnybe lábad a szeme) Ez a nagy dolog, hogy tényleg szegények voltunk, és a szüleimnek köszönhetően a húgommal mégsem éreztük semminek a hiányát. Látod, ezért is tartom óriási felelőtlenségnek azt, amikor emberek ész nélkül vállalnak gyereket. Azt pedig még csúnyább dolognak vélem, ha egy pár megélhetésből vállal több gyereket. És van a másik véglet, amikor azt méricskélik a szülők, hogy a gyerek vajon mennyire befolyásolja a karrierjüket. Ezt is hallatlan önzésnek gondolom. Ezzel szem-

ben ugyanis ott voltak az én szüleim, akik dolgoztak a hűtőgépgyárban, s közben vályogot vetettek. A munka szeretetét nyilván tőlük örököltem. Amikor már Pesten éltünk Encivel, és kilógott a nadrágból a fenekünk, ráadásul a kislányunk is ott volt, kitaláltuk, hogy elkezdünk angórázni. Pulóverekkel és farmerokkal kereskedtünk. Egy átlagos reggelünk a következőképp nézett ki: reggel, ahogy vittük le a kocsiba a lurkót, a zsákokat is cipeltük a ruhákkal. Gigit elvittük bölcsődébe, ezután elkezdtünk butikokba rohangálni, próbáltuk eladogatni a ruhákat, majd mindketten rohantunk próbálni. Enci akkor a Vidám Színpadra, én pedig a József Attila Színházba.

„ELŐRE KÖSZÖNTEM ANNAK, AKI ELLOPTA A TELEFONOMAT”

– Ebből legalább volt pénzetek?

– Volt, de a következő karácsonykor elúszott. Baromi sok utánjárással szép összeget gyűjtöttünk össze. Akkor nagy sláger volt az angóra pulóver. Több butik is leadta nekünk a rendelést, mert tényleg el tudták adni. Mi beruháztunk a nagykereskedőnél, aki viszont csak késéssel hozta meg a ruhákat. Amikor a karácsonyi vásár már épp a végéhez közelített. Ott álltunk a nagy mennyiségű angóra pulóverrel, amivel nem tudtunk mit kezdeni. Így minden pénzünket, amit addig gyűjtöttünk, elveszítettük.

– Ezt akkor hogy kezeltétek?

– Láthatod, élünk. Nem ugrottunk le a harmadik emeletről. Valahogy egész életünkben egy kicsit mellénk állt a szerencse.

– Csak egy kicsit?

– Igen. Ezt pont Enci mondta, hogy figyeljem meg, soha nem ér minket akkora szerencse, hogy fellélegezhetnénk. Amikor nagyon nagy baj történt, utána mindig jött egy kis hátszél is. Egy pici támogatás. Például amikor ezt az angórázást bebuktuk, éppen bejött nekem egy kávés reklámfilm-sorozat. Ami káprázatos volt. Épp ezt forgattuk Párizsban, amikor a szállodában csörgött a telefon. Enci kétségbeesetten hívott, hogy „Kari, nem hozzák az angóra pulóvereket, a pénzünk benne áll, el fogjuk bukni”. Aztán másnap is jött egy telefon, hogy már egyetlen butikba sem kellenek a késve érkezett pulóvereink. Nagyon nagy baj lehetett volna, ha nem jön akkor épp az a reklámfilm-sorozat.

– Érdekes lehetett akkor Párizsba telefonálgatni, a mobil-nélküli korszakban…

– Na hallod… Viszont utána a Nemzeti Színházban elsőként volt mobilom. Persze nem olyan sokáig, mert azt meg ellopták tőlem. Na ezt képzeld el, milyen megalázó. A színházban csak olyan ember lophatta el, akinek én mindig előre köszöntem. Mert arra kínosan ügyelek, hogy mindig mindenkinek előre köszönjek. Egy olyan ember nyúlta le tőlem el, akivel aznap is találkoztam.

– Gondolom, azóta sem lett meg.

– Persze, hogy nem. De a sors, vagy a Jóisten aztán mindig ad valamit. Majd

el is vesz. Nem hagy minket Encivel elpuhulni. Hála Istennek ma már nincsenek napi filléres gondjaink. De látjuk, hogy mi folyik körülöttünk a világban, s ez arra késztet bennünket, hogy folyamatosan megoldásokat keressünk az életünkre. Tudjuk, hogy nem szabad egyetlen dologra feltenni mindent. Nézd, van két gyerekünk. A lányunk vélhetően még sok éven keresztül tanulással tölti majd az idejét, tehát nem tudja magát eltartani. De a kisfiunk egész biztos, hogy még sokáig a támogatásunkra szorul. Manapság, amikor pillanatonként változnak helyzetek, mindenképp arra kell törekednünk, hogy nem több, hanem sok lábon álljunk. Bár ebben a sorozatban a legnagyobb jószándékkal gondozzák Bartha Zsolt életét, mégis pontosan tudom, hogy jöhet egy pillanat, amikor már nem lesz többé szükség rám.

– Történt már hasonló.

– Így van. És az akkor sem az én döntésem volt. De ez csak az egyik része a dolognak, mert ez bármelyik területen előfordulhat. Ezt naponta megtapasztaljuk. Tudvalévő, hogy mi különböző fellépéseken is felbukkanunk Encivel az országban. Március 8-án volt egy komoly nőnapi felkérésünk. Egy nagy cég úgy gondolta, hogy többek között a mi műsorunkkal ajándékozza meg a dolgozóit. Nem sokkal a dátum előtt azonban a szervező lemondta a fellépést. És nem azért, mert másokat akartak helyettünk, hanem visszamondták az egész műsort, sőt 450 embert el is bocsátottak. Aztán közvetlenül a műsor idején is kaptunk egy újabb telefont, hogy nem 450, hanem 900 embert bocsátanak el. Amikor az ember ilyenekkel találkozik nap, mint nap, akkor nyugodtan heverészni a legnagyobb öngól.

„MA MÁR AZ ÜGYVÉDEINK SEGÍTENEK DÖNTÉSEKET HOZNI”

– Hogyan kezelitek, ha valamilyen veszteség ér benneteket? Az ominózus angórás esetnél egymást hibáztattátok?

– Isten ments! Dehogyis. Hiszen nem mi tehettünk róla! Annyiban igen, hogy döntést hoztunk. De a legjobb szándékkal hoztuk ezt a döntést. Amikor valami veszteség ért minket, az soha nem azért volt, mert felelőtlenül beleugrottunk valamibe, hanem, mert hittünk a dolog jóságában. Mivel ezeket a döntéseket mindig közösen hozzuk, soha nincs okunk, s jogunk arra, hogy a másikat hibáztassuk. Mostanában pedig már folyamatosan az ügyvédünk segítségét kérjük, mert gyakran tévedünk olyan területekre, amire neki van nagyobb rálátása.

– Bízol még az emberekben?

– Alapvetően igen, de aztán ebből támadnak a konfliktusok, és a nehéz helyzetek. Mert én elhiszem, hogy ha valaki leül velem szemben, és belenéz a szemembe, akkor ott nincs mögöttes gondolat. Ugyanis magamból indulok ki.

– Te még nem vágtál át senkit?

– Tudomásom szerint nem. Tiszta a lelkiismeretem.

– Jászberényben, a szülői házban, a nagy szegénységben mi hiányzott

neked a leginkább?

– Semmi.

„ÉDESANYÁM HÉT ÁLTALÁNOST VÉGZETT, ÉDESAPÁM HATOT”

– Nem szerettél volna egy kazettás magnót, vagy egy szuper biciklit?

– Természetesen láttam én is ezeket a dolgokat. És vágytam is rájuk. De a szüleim részéről soha nem az volt a válasz, hogy nem kapod meg, hanem kitaláltuk, hogyan teremtsük meg a dolgokat. Például nagyon szerettem volna váltós biciklit. Az akkor óriási dolog volt. Manapság látom, hogy alig tizenéves gyerekek több százezres kerékpárral tekeregnek. A váltós bicikli akkor pontosan 1330 forintba került. Persze nem tudták megvenni a szüleim. De mondták, hogy jön a húsvét, és a locsolkodási pénzből vegyünk kisbárányt. Ha én egész tavasszal és nyáron legeltetem a bárányt és vigyázok rá, akkor ősszel, a szüret idején jó áron el tudjuk adni az állatot, és annak az árát eltehetjük. Ha nem is egy, de két szezon árából összejöhet a bicikli. Így is lett. Locsolkodáskor összegyűlt a pénz, megvettük a bárányt. Ősszel elment. A következő locsolkodási pénzből már négy bárányt is vehettünk, s amikor ősszel ezeket is értékesítettük, már volt pénz kerékpárra. Azt hiszed, akkor azt éreztem, hogy baj van? Végig magam előtt láttam a bringát. És a bárányokat, amint nőnek. S közben megtanultam, hogy felelősséggel tartozom a dolgaimért.

– Pontosan erről szól a vonzás törvénye. Hogy magad előtt lásd vágyad tárgyát, mintha már megvalósult volna.

– Igen, ezeket manapság nagyon népszerű könyvekben írják meg. Ehhez képest az én szüleim már akkor tudták, hogy mit kell csinálni. Megjegyzem, édesanyám hét általánost járt, édesapám meg hatot. És nem azért, mert lusták voltak, hanem a szüleik nem teremtették meg számukra azt a lehetőséget, hogy legalább a nyolc általánost elvégezzék.

„ENCI AZT HITTE, VISSZAVONJÁK A DIPLOMÁJÁT”

– Tudtál nekik valaha viszonozni abból a törődésből, amit kaptál?

– Nagyon bízom benne, hogy igen. Ha mással nem is, talán azzal, hogy látták, szépen haladok előre az utamon. Hogy sikerülnek az életemben bizonyos dolgok.

– Tegnap, amikor jöttél hazafelé Nyíregyházáról, elgondolkodtál azon, milyen messzire jutottál?

– Nem. Viszont volt egy furcsa pillanat a családunkban, amikor Enci megkapta a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjét. A postás hozta a borítékot, és láttam a feleségem arcán a kétségbeesést. Megijedt, hogy vajon mi lehet a borítékban.

– Ezt most komolyan mondod?

– A legkomolyabban. Sajnos ez is bennünk van. Ha kapsz a minisztériumtól

egy levelet, a legrosszabb jut eszedbe. Talán büntetés? Valamit vissza kell adni? Enci később azt is elárulta, egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán a diplomáját is visszavonják.

„SEMMIT NEM KAPTUNK INGYEN AZ ÉLETTŐL”

Azért van ez, mert mi tényleg semmit nem kaptunk ingyen a fenekünk alá. Mindent a két kezünkkel kellett előteremtenünk. És ebben a sok küzdelemben volt sok kellemetlen élmény is. Mindennek ellenére sok szempontból ajándéknak tekintem azt a pályát. Mert pontosan tudom, hogy én ebből épültem, folyamatosan gazdagodtam. Mert nem voltam hajlandó akár egy kudarcot is csak kudarcnak tekinteni. Az ilyen esetekből is tanulni kell. Nem csak lehet, kell. Egyszer a fiammal elmentünk egy sakkversenyre. És amikor mattot kapott, nagyon lelombozódott. Miközben várt egy következő partira, beszélgettünk. Mondtam neki, hogy ha látja, hogy vesztésre áll, soha ne veszítse el annyira a kedvét, hogy ne tudjon arra figyelni, mit csinál a másik. Mert ez is alkalom arra, hogy tanuljon tőle. Látod, ez az én szemléletem: elhet, hogy az érmet nem az én nyakamba akasztják, de mindenképp gazdagabban kell hazamennem a versenyről.