Szívesebben írnám most azt, hogy a Torrente filmek főhőse, Santiago Segura kizárólag velem állt szóba az újságírók közül magyarországi látogatása során, de sajnos nem így történt. A valóság az, hogy a színész még az ipari kamerának is nyilatkozott Budapesten. Persze a promóció erről szól. Segura kizárólag azért utazott hozzánk, hogy új filmjét, a Torrente 4-et népszerűsítse, tehát egy rossz szavam nem lehet. És különben is, örülnöm kell, hogy egyáltalán ráfértem a hosszú médialistára, azon orgánumok közé, akik nyilatkozatot kértek Spanyolország egyik legismertebb színészétől.
Akik nem bennfentesek a médiacirkuszban, azoknak feltétlenül el kell mesélnem, hogyan működik az interjúzás egy nemzetközi szintű sztárral. Egyrészt már hetekkel korábban akkreditálni – regisztrálni – kell a szervezőnél magam, ha a főhős közelébe szeretnék kerülni. Ilyenkor hetekig, jobb esetben csak napokig megy a huzavona, hogy pontosan hány percet kaphatok a beszélgetésre. Mert nem úgy van ám, hogy hosszan faggathatom a sztárt. Millió újságíró vár még ugyanerre, s ilyenkor a szervezőnek gondosan mérlegelnie kell mindent; példányszámot, elérhetőséget, népszerűséget. Az összes apróságot figyelembe kell venni az adott lappal, online felülettel, vagy éppen televízióval kapcsolatban. És sakkozni kell minden egyes perccel, hiszen a magyarországi program általában feszített.
Először félórára lettem beírva. Aztán ahogy közeledett a nagy nap, már csak 15 percem maradt. A helyszínen pedig közölték: mindössze 8 percet kapok az interjúra. Az utolsó előtti voltam a listán, akik bemehettek a nagy Torrentéhez „személyes beszélgetésre”, de az megnyugtatott, hogy előttem az RTL Klubosok vártak, utánam meg a Hír24-esek következtek. Tehát annyira mégsem rossz a besorolásom. Mindezt csak azért mesélem el, hogy átérezze helyzetemet a Tisztelt Olvasó. Álltunk, időnként ültünk egymás mellett a kollégákkal, mint a heringek a Cervantes Intézetben – a spanyol állam budapesti közintézményében –, és vártunk a sorunkra. Az egyik pályatárs féldecis pálinkát szorongatott a kezében, hogy majd azt viszi be a színésznek ajándék gyanánt, a másik meg azt tervezte, hogy majd énekelteti Torrentét. Én meg azon gondolkodtam, hogy bemegyek, csinálok vele egy közös fotót a Facebookra, megköszönöm, aztán kijövök. Mégis mi a jóistent lehet 8 perc alatt kérdezni? Ráadásul a melyinterjuk.hu oldalra? Mert az nyilvánvaló volt, hogy ebből a találkozásból minden lesz, csak mélyinterjú nem. Joggal kérdezhetik, mégis minek akkreditáltam magam egyáltalán, ha sejtettem, hogy ebből ez lesz. Nos, azért, mert imádom a Torrente filmeket. Bár a főhős végtelenül alpári, visszataszító jelenség – a színész kizárólag a forgatásokra hízik 30 kilót, amit a bemutatók után le is ad – és a viselkedése sem mindig szimpatikus, de egy fárasztó hét után jó a négy rész valamelyikét betenni a lejátszóba, és csak röhögni ezen a vadbarmon. Olyankor az ember elfelejti minden gondját-baját. Ráadásul az elmúlt években minden egyes szerkesztőségi szobámban ki volt téve a falra egy-egy Torrente plakát, s úgy gondoltam, először az életben szeretnék „rajongóként” közös fotót készíteni valakivel. Persze a fényképen kívül azért az interjú lehetősége is izgatott. Csak hát ez a 8 perc… Mindegy – gondoltam –, ilyen helyzetben még úgysem voltam. Korábban híres tévések – Kepes András, Frei Tamás, Szellő István – visszaemlékezéseiben olvastam, hogy ők rendre vártak világsztárokra hosszú órákat, s aztán megalázóan kevés időt adtak nekik az interjúra. A szigorú menedzserek pedig akár egy kérdés-válasz kellős közepén is képesek voltak leállítani a beszélgetést. No, ha nem is egy világsztárral, de egy spanyol kultusz-figurával azért én is kipróbálhattam…
– Tegeződünk, vagy magázódunk majd az előttünk álló 8 percben?
– Jó sok időt kaptál. (nevet) Szerintem tegeződjünk.
– Mertem remélni, hogy Torrentét nem kell magáznom. Olyan hülyén vette volna ki magát. Őszinte választ várok! A pokolba kívánsz engem?
– Ez most milyen kérdés?
– Őszinte.
– Mégis miért kívánnálak a pokolba?
– Ne mondd nekem, hogy nem unod még ezt az egészet! Órák óta ki-be járkál itt mindenféle újságíró, szünet nélkül kérdezgetnek…
– Nem unom. Szörnyen elkötelezett vagyok a promóció mellett. Van, hogy 48 órán át, megszakítás nélkül népszerűsítem a filmet. Megyek közönségtalálkozókra, interjúkra. Nekem ez nem fáradtság. És a film szempontjából tényleg fontosnak tartom a promóciót.
– Sok félkegyelmű médiamunkással találkoztál ma?
– A félkegyelműek még nem jöttek. Eddig… De mindig eljön az első alkalom.
–Ez megnyugtat… Legalább mindenki ugyanazt kérdezi?
– Igen. Gyakran ismétlődnek a kérdések. De ez normális. Én nem szeretem ugyanazt válaszolni, nem akarok papagájként ismételni mindent. Igyekszem mindig másképp felelni, de nem könnyű. A mai nap egyébként elég sokszínű volt, élveztem.
„OTTHON SAJÁT MOZISZOBÁM VAN HÁROMEZER FILMMEL”
– Úgy tudom, Madrid egyik legszegényebb részén nőttél fel.
– Igen.
– Akkor, ott a szegénységben ilyen életre vágytál, amilyet ma élsz? Nem titok, hogy a Torrente Spanyolországban a legnagyobb kasszasikerek közé tartozik, ami anyagilag neked is jelentős bevételt jelent.
– Jó kérdés… Látod, ezt még ma senki nem kérdezte meg. Őszinte leszek: annyi minden ismétlődött itt az elmúlt órákban ebben a szobában, és azt gondoltam, te is jössz majd ugyanazokkal a sablonokkal, de erre nem számítottam. Most gondolkodnom kell, mert ez annál összetettebb, hogy azonnal válaszoljak… (hosszas szünet, néz maga elé) Nem is tudom, mit feleljek… Szegény emberként mindig szerettem volna, ha Beverly Hillsben van házam, olyan vese alakú kis medencével, ahol napszemüvegben fekszem a vízen, és félmeztelen lányok szolgálják fel a Pina Coladát. Most ez hülyeségnek hangzik, de nem az. Ezek visszatérő gondolatok a mai napig. Nagyon jó a képzelőerőm…
– És hogy élsz ehhez képest?
– Elég jól.
– Van házad Beverly Hillsben?
– Ott ugyan nincs, de máshol van. Ne kérdezd, hol és hány négyzetméter, mert arra nem válaszolok. Ugyanakkor, ha már a vágyakozást kérdezted, nagyon sok álmom megvalósult. Kisgyerekként például mindig arra vágytam, hogy legyen egy óriási képernyős tévém, ahol szabadon nézhetem a kedvenc filmjeimet. Pedig akkor még videó sem létezett. Ehhez képest ma saját moziszobám van háromezer blue ray filmmel, és bármikor be tudom tenni a Casablancát, vagy a Ben Hurt. Elképzelni nem tudod, milyen hatalmas képernyőn… Tehát ez az álmom is megvalósult. És az is, hogy főszereplő lehetek a saját filmemben. A Torrente szerzői film. Nincsenek feletteseim, akik nyakkendőben azt mondják, ez a jelenet túl erős a gyerekeknek, vedd ki. Szabad alkotó vagyok.
– Azt mondtad, túl erős jelenet a gyerekeknek… Ez hogy jön most ide? Hiszen a Torrenték 16 éven felüli filmek…
– Persze, de véletlenül is odakeveredhet a gyerekek kezébe.
„SZÖRNYŰ APA VAGYOK. SZÖRNYŰ…”
– A lányod látott már valaha Torrente filmrészletet?
– A negyedik részben szerepel az egyik jelenetben. Azt megmutattam neki, amikor elkészült. A többi filmből szerencsére nem látott semmit. Hiszen csak négyéves! Isten ments. Felelős édesapa vagyok, elzárom a lányom elől a saját filmjeimet.
– Mit tennél, ha a lányodnak egy olyan őrült udvarolna, mint Torrente?
– Felvágnám az ereimet.
– A sajátodat? Nem az udvarlóét?
– Nem vagyok én erőszakos ember… És különben is, magamat kellene megbüntetni, hogy ennyire rosszul neveltem a gyerekemet.
– Jó apának tartod magad?
– Erre a kérdésre most csak azért válaszolok, mert Magyarországon vagyunk. Ha Spanyolországban kérdeznéd ugyanezt, felállnék, és itt hagynálak. Ott egyáltalán nem beszélek a privát életemről.
– Vettem észre… Mielőtt idejöttem, két órán keresztül böngésztem az internetet, a legspeciálisabb, kifejezetten újságírók által használt keresőrendszerekben is – ahol elvileg minden, a nagyvilágban megjelent cikk, interjú megtalálható –, de egyetlen, a magánéletedre vonatkozó anyagot sem találtam.
– Nem véletlenül. Spanyolországban senki nem tudja rólam, hogy buzi vagyok-e, házas, vagy éppen elvált, egyedül élek-e, vagy nem. Az is csak úgy derült ki, hogy van egy lányom, hogy sétáltunk együtt a parkban, és egy paparazzi lefényképezett. Óvom a magánéletemet. Ha nincs egy privát kis tered, ahová vissza tudsz vonulni, ahová el tudsz menekülni, akkor megette a fene az egészet. Ugyanakkor, mivel Magyarországon vagyunk, kivételt teszek veled és válaszolok. Szörnyű apa vagyok. Szörnyű! Szinte rögeszmés. Percenként fényképezem a lányomat, mindentől féltem, és csurog a nyálam, annyira imádom…
– A telefonodban sok fotó található a lányodról?
– Hogyne. Neked megmutatok néhányat, de a kamerának nem. Na ezt nézd! Szép gyerek?
– Szép bizony! Látom, nem rád ütött…
– Az anyjára hasonlít, aki szintén nagyon szép nő. Na de várj, mutatok még fényképeket. Nézd csak, miket csinálok! Budapesten, az utcán megláttam egy Julio Iglesias plakátot. Lefotóztam, és feltettem a Twitterre. Múlt héten már egymillióan követtek. Kövess te is! De ne most, mit babrálod itt a telefonodat? Majd utána, ha innen kimentél! Várj, van itt még valami. Ezt a fotót a mellékhelyiségben csináltam. És tudod miért fényképeztem le? Mert nálunk Spanyolországban a WC-n hátul van a luk, ahol távozik a „felesleg”. Itt meg elöl. Nem is értem, miért, mert így a végbéltermék megreked. És ez nagyon furcsa. Ezt a fotót is felteszem a Twitterre. (A szervezők közben vadul mutogatnak, hogy lejárt az időnk.)
– Azt hiszem, el kell búcsúznunk, mert a házigazdáid már ki akarnak zavarni.
– Nem mész sehová! Kérdezz még nyugodtan!
– Mikor jártál utoljára abban a bizonyos szegény negyedben, ahol felnőttél?
– Egy éve.
– Mit kerestél arrafelé? Nosztalgiáztál?
– Nem… (nevet) Azt mondták, van ott egy autókereskedés, ahol sokkal olcsóbbak a kocsik. Látom, nagyon szereted ezeket a kérdéseket… Képzeld el, Chilében, amikor ugyanígy a film promócióját csináltuk, elmentem egy tévéműsorba. Olyasmi volt, mint a David Letterman Show. Ott is hasonló kérdéseket tettek fel, és valahogy megfeledkeztem magamról, válaszoltam mindenre. Nem tudatosult bennem, hogy a világháló segítségével ezt bárhol meg tudják nézni, még Spanyolországban is. Odahaza meg is kaptam a magamét, hogy milyen dolog ez, külföldön mindent kibeszélek, otthon meg semmit. Az a baj, hogy Spanyolországban túlzásba viszik a bulvárt. Ott már kínos az érdeklődés. Nem biztos, hogy ez a legjobb kifejezés erre, de nekem kicsit már morbid is az egész. Ugyanis, ha egyszer rád szállnak, akkor ízekre szednek. Egyszerűen nem hagynak békén. Annyira belém ivódott ez a zárkózottság a magánéletemmel kapcsolatban, hogy nagyon nehéz erről beszélnem. A lényeg, hogy anyósomnak vettem azt az autót azon a környéken… És akkor mi van?
– Semmi. Nézd el nekem ezeket a kérdéseket, mert nem találkozunk minden nap…
– Ne viccelj, én kérek elnézést! Azt gondoltam, bejössz majd ide negyvenedikként, és arról faggatsz, hogyan kezdtem a pályafutásomat, miként lettem rendező, stb. De az, hogy milyen a kapcsolatom a feleségemmel, nem is értem, hogy jön ide…
– Nem kérdeztem ilyet!
– Csak példaként mondtam. De sem az anyósomnak, sem a kislányomnak nincs köze a Torrentéhez.
– A saját moziszobádban mikor vetítetted le utoljára valamelyik Torrentét?
– Nem olyan rég. Mielőtt ide repültem volna. Nem hitték el a barátaim, hogy Magyarországon ilyen népszerűek a filmjeim. Mondtam, dehogynem, bebizonyítom. És lejátszottam nekik a második részből egy részletet a magyar szinkronnal. Egyébként otthon csak akkor teszem be a lejátszóba a filmjeimet, ha egy adathordozónak, mondjuk a blue ray-nek le szeretném ellenőrizni a minőségét.
„BELEFÁRADTAM AZ ÁLLANDÓ HÍZÁSOKBA”
– Van olyan jelenete a hazai mozikban most futó negyedik résznek, amelyen te is nevetsz?
– Lehet, hogy tökéletesen idióta vagyok, de a mai napig nagyon sok jeleneten röhögök. Nem feltétlenül azon a viccen, ami épp a képernyőn van, hanem az emlékeken, amelyek egy-egy résznél eszembe jutnak a forgatásról. Például az első Torrentében van egy legendás jelenet, amikor ülünk az autóban, és megkérdezem Rafit, az „asszisztensemet”, hogy kiverjük-e egymásnak. A szerepet megformáló Javier Cámara annyira röhögött, hogy órákig állt a forgatás. Nekem pedig tök komolyan kellett ránéznem. De ahogy egymásra pillantottunk, kirobbant belőlünk a nevetés. Amikor nézem a jelenetet, mindig eszembe jut, és azon röhögök, hogy ott mennyit röhögtünk. Nosztalgiázom, amikor nézem a filmjeimet.
– Álmodtál már Torrentével?
– Nem, szerencsére nincsenek rémálmaim. Csak akkor, ha nagyon sokat eszem este elalvás előtt. De akkor sem Torrentével álmodom… Meg ne kérdezd, mivel! (nevet)
– Elégedett ember vagy?
– Alapjában véve igen, pedig az ember, mint tudjuk, soha nem elégedett.
– Irigyeljük, vagy sajnáljuk Santiago Segurát?
– Ugyan miért kellene engem sajnálni?
– Mondjuk azért, mert a spanyol filmes szakma kiközösített a filmjeid miatt.
Teszek rájuk! Tisztában vagyok vele, hogy odahaza én vagyok az utolsó nyomorult, akit lenéznek. A kritikusok sem tudnak már velem mit kezdeni. De nem is érdekelnek. Nekem mindig az ilyen „alja” szerepek tetszettek. Inkább irigyeljenek. Hiszen el sem tudod képzelni, milyen lenyűgöző érzés egy olyan országban sikeresnek lenni, ahol nem ismered a nyelvet. Ez egy csoda, ami itt történik. Nem sok országban mutatták be a filmemet. Tényleg kész csoda, hogy az alkoholista, rasszista, homofób exrendőr Magyarországon ilyen népszerű. Most őszintén: nem az lenne normális, ha egy spanyol filmnek nálatok semmilyen fogadtatása nem lenne? Éppen ezért mostantól Spanyolország után Magyarország lesz a kedvenc országom!
– Mi lesz a hízókúráddal?
– Jaj, ne is mondd! Már belefáradtam az állandó hízásokba, meg fogyásokba. Ez az egy, ami visszatart a Torrente 5-től. Ahogy egyre idősebb az ember, annál nehezebben fogy le. És annyira nincs kedvem megint visszahízni 20-30 kilót. Pedig Torrentét így szerették meg az emberek, kövéren. A második részhez egyébként 40 kilót híztam, az utolsóhoz már csak 24-et. A harmadik idején sikerült a legkevesebbet felszednem.
– Megváltoztatott a siker?
– Igen. Most sokkal kedvesebb vagyok. Korábban kíméletlenebb voltam
– Még jó, hogy nem akkor találkoztunk.
– Azt meghiszem… A magánéletemmel kapcsolatos kérdésekért kaptál volna! Lehet, hogy a korral jár, de mára lehiggadtam. Nincsenek nagy vágyaim. Csodálatos dolog a siker. De annyi éven át éltem siker nélkül, hogy ma már a kevesebb is elég. Egészség legyen, és jóbarátok vegyenek körül. Mert a barátság az fontos. Neked is ezt kívánom!
(Az interjú végül 22 percig tartott.)


