– Bocs a késésért, de alig tudtam kiverekedni magam a kocsi mellől a parkolóban. Téboly, ami az utcán van! Annyira tud bosszantani ez a budapesti parkolási rendszer! És a négyszáz forintos utcai óradíjért a világon semmit sem csinálnak a parkoló-társaságok. Még a szemetet sem kotorják el rendesen a parkolóhelyekről. Néha szabályosan át kell ugrálni a nagy szemétkupacokat.
– Mindig napszemüvegben jársz ?
– Igen, mert tíz éve megműtötték a szemem lézerrel, és mondták az orvosok, hogy védeni kell a naptól.
– Tehát nem sztárallűrről van szó.
– Nincsenek nekem olyanok…
– És menedzsered van?
– Az sincs. Pedig elkelne. Szervezhetne nekem fellépéseket, feltérképezhetné a művelődési házakat. Megtalálhatná azokat a rendezvényeket, ahová a Borskóstoló című lemezemmel el tudnék menni. Én nem vagyok erre alkalmas, nem tudok kijárni dolgokat…
– Soha nem is tudtál?
– Régebben igen, mert rákényszerültem. Tizenöt évig vezettem a saját kis színházamat, ott alaposan kiismertem mindent. Annyi inkorrekt, megbízhatatlan, nehéz embert, mint a kultúrházak vezetői, előadói, még nem láttam. Tisztelet persze az elenyésző számú kivételnek. Volt itt minden abban a másfél évtizedben: visszamondott fellépések, elfelejtett megszervezések, hazugságok… Egy idő után elegem lett. Akkor azt mondtam, soha többé nem szervezek semmit.
– Pedig ma már országosan ismert művészként lényegesen könnyebb lenne a helyzeted.
– Nem csak emiatt, a mobiltelefonok is sokat segítenek. Akkoriban, amikor még szerveztem, tekerős telefonnal kapcsoltak át, és a postán kellett bejelenteni, hová akarok telefonálni. Persze, sosem az vette fel, akit éppen kerestem. Állandóan összeakadtak a beszélgetések, folyamatosak voltak az ordítozások, értetlenkedések. Utólag visszagondolva azért ennek is volt valamilyen romantikája. A nyolcvanas évek vége felé, negyvenévesen mégis azt mondtam, vége. Lenyomtam ezzel a vándortársulattal 15 évet, megcsináltunk 3 ezer előadást, az egyik legmenőbb társulat voltunk az országban. Négyen játszottunk de a díszletet is mi vittük. Ennyi idő után bele lehet ebbe fáradni. Ráadásul akkor már elég jól ment a szinkron, jöttek a filmforgatások is, szóval könnyebben váltottam.
– Amióta Vili bácsi lettél a Barátok közt-ben, találkoztál emberekkel abból az időszakodból?
– Persze. Néha előfordul, hogy találkozom idősebb kultúrház igazgatókkal, akik mondják, hogy emlékeznek rám abból a társulatból. Szerencsére olyanokkal futok össze, akikről jó emlékeim vannak.
„BRUCE WILLIS IS ELMEGY SZEREPLŐVÁLOGATÁSRA, CSAK NEM TUDUNK RÓLA”
– És mi van a régi társulati kollégákkal?
– Ketten közülük hajlott koruk ellenére még mindig járják az óvodákat, és gyermekműsorokat tartanak. Nyilvánvalóan rá vannak kényszerülve, mert ebből a munkából nem lehet aranyrudakat félretenni, kénytelenek dolgozni.
– Keresnek a pályatársak azért, hogy segíts nekik munkát szerezni?
– Igen, gyakran csörög a telefonom. Ilyenkor mindig elmagyarázom, hogy nem én osztom a szerepeket. Ahogy annak idején én is egy szereplőválogatáson nyertem el Vili bácsi szerepét, úgy nekik is juthat munka. Nem csak nálunk, a Barátok közt-ben, bárhol. Én is járok válogatásokra a mai napig egy-egy nagyobb mozifilm kapcsán. Így kaptam szerepet például a Katedrális című amerikai filmben. Azt is castingon kaptam meg. Akármilyen múlt van mögöttem, el kell fogadni, hogy egy válogatáson mindig a nulláról indulok. Az amerikai producereknek fogalmuk sincs arról, hogy ki az a Vili bácsi…
– Hogyan értesülsz egy-egy ilyen válogatásról?
– Általában ügynökségeken keresztül. A külföldiek a legtöbbször katalógusokból válogatnak. Keresik az ötvenes-hatvanas éveikben járó, zömök, hamvas, esetleg vékony alkatú férfiakat… (nagyon nevet) Komolyra fordítva a szót: ehhez azért nyelveket kell beszélni.
– Nem derogál elmenni az ilyen válogatásokra?
– Dehogyis! Miért lenne ez kínos? Amerikában Bruce Willis is elmegy. Csak nem tudunk róla. Ráadásul ezek a szereplőválogatások számomra legtöbbször sikerrel zárulnak. Több nemzetközi produkcióban szerepeltem már.
– Jól fizetnek az ilyen munkák?
– Kifejezetten jól. Nem feltétlenül a dupláját az itthoniaknak, de olyan is előfordult már. (ekkor belép egy fiatalember az étterembe, és hangos „Tisztelem Bandi bácsi” felkiáltással üdvözli Andrást…)
– Nocsak… Már nem csak Vili, hanem Bandi bácsi is vagy?
– Ez a srác a gyerekeim korosztályába tartozik, valószínűleg a régi lakótelepről, ahol annak idején laktunk. Egyébként meg fogalmam sincs, ki volt az illető, de annak idején a Fehérvári úton Bandi bácsi voltam. Másoknak meg most Vili bácsi vagyok. Te jó Isten, hogy szalad az idő… Ma már egyáltalán nincsenek kisgyerekes barátaim. Bár, ahogy belegondolok, a baráti kör is igen fogyatkozik. Többen csak évtizedek múltán mutatják meg az igazi arcukat.
– Sok barát elmaradt mellőled?
– Igen. Ebben valószínűleg én is hibás vagyok, mert biztos változtam az évek során. Sokszor nincs türelmem leülni csevegni, inkább a saját gondjaim körül forognak a gondolataim. Bár, ha jobban belegondolok, annyit azért nem változtam, hogy kiforduljak önmagamból. A sorozat adta népszerűség nem döntött le a lábamról. Nem akarok vulgáris lenni, de attól még, hogy naponta ott vagyok a képernyőn, nem termelek aranyat a mellékhelyiségben. Olyan ember vagyok, mint bárki más, ugyanúgy vannak félelmeim, álmaim, vágyaim…
„AGGASZT A TESTVÉREIMMEL VALÓ VISZONYOM. HÁRMAN HÁROMFELÉ MEGYÜNK...”
– Milyen félelmeid vannak?
– Nagyon rühellem az öregedést. Pedig nem vagyok ám olyan idős, hiszen „csak” hatvan múltam. De már érzem a rossz hírek szelét.
– Milyen rossz hírek szelét?
– Tisztában vagyok vele, hogy idővel az ember romlani kezd, fizikailag, szellemileg egyaránt. A szeretteimet is féltem, hogy bárki megbetegedhet a családból. Előbb-utóbb mindenkit érnek bajok. Aztán a testvéreimmel való viszony is aggaszt.
– Nem vagytok jóban?
– Valahogy nem akar harmonikus lenni a viszonyunk. Hárman háromfelé megyünk. Anélkül, hogy kiteregetném a családi szennyest, sajnos nincs teljes egyetértés közöttünk. Az emberi gyarlóság sajnos a családon belül is megmutatkozik. Hogy ki ebben a hibás? Talán a felületes kapcsolatok. Hogy még a testvérek sem figyelnek eléggé egymásra.
– Ha ennyire bánt, miért nem teszel ellene?
– Próbáltam már, de nem ment. Az például rosszul esik, hogy az eddig elért eredményeimet családon belül nem mindenki tolerálja. Pedig én tipikusan az az ember vagyok, aki örül a másik sikerének. De hagyjuk is ezt a témát, csak azért mondtam el, hogy értsd, milyen viharfelhőkre gondoltam. Mindez hatással van a közérzetemre, mint ahogy az is, hogy azt figyelem: nincs-e baj a környezetemben. Azt hiszem ez így együtt az öregedés jele.
– Korábban nem voltál ilyen?
– Egyáltalán nem.
– Pedig azt mondják, amitől az ember fél, az előbb-utóbb be is következik. Erről sokat meséltek már ezen a weboldalon sorozatbeli kollégáid.
– Nem hiszek én ezekben! Sose hittem.
– Olvastam az életrajzodban, hogy bölcsészdiplomád is van. Dolgoztál vele valaha?
– Ez egy jó történet. Képzeld el, annak idején, amikor lediplomáztam, bementem a Fővárosi Tanács művelődési főosztályvezetőjéhez. Bölcsészdiplomával a kezemben léptem be az irodájába. Mondta, hogy foglalj helyet Várkonyi elvtárs. Pedig még csak úttörő sem voltam soha, és ez nagy szó volt akkoriban. Kérdezte a főosztályvezető, mi az a művészeti ág, amit kedvelek, mire azonnal azt feleltem, hogy a színház, a film, a zene. Erre ő rávágta, hogy akkor képzőművészeti vonalon tudna foglalkoztatni. (nagyon nevet) A színházban akkor 2100 forint volt a fizetésem, és 7200 forintot ajánlott. Hiába mondtam, hogy nem vagyok ebben járatos, biztatott, hogy sebaj, majd megtanulom. A pofámról szakadt volna le a bőr, ha elvállalom, így köszönettel visszautasítottam. A diploma pedig maradt a fiókban.
– Ahhoz képest, hogy hatvanéves elmúltál, egyáltalán nem nyugdíjas tempóban dolgozol. Bármikor találkozunk, mindig rohansz. Hol a szinkronba, hol a forgatásra, vagy valamelyik vidéki fellépésre.
– Mostanában kezdtem el magam is azon gondolkodni, kell-e nekem egyáltalán ez a hajsza. Ugyanakkor, ha véletlenül úgy alakul, hogy egy napig nincs semmi dolgom, már azon gondolkodom, talán rossz fát tettem a tűzre, hogy nem csöng a telefonom? És ez nem vicc, mert igen lobbanékony természetű ember vagyok, és soha nem tudni, ki sértődik meg azon, ha felemelem a hangomat. Én persze el is felejtem rögtön, de másban ez tüskéket hagyhat. Egyébként meg egyértelmű, hogy kell a munka. Még akkor is, ha az rohanással jár. Borzasztó vacak a nyugdíjam, akárcsak a legtöbb színésznek. Ha abból kellene megélnem, a fűtést sem tudnám kifizetni.


