– Gyurit hol hagytad? Az ember azt gondolná, hogy mindig együtt vagytok.

– Ez így is van, de most speciel a szaunában hagytam, remélem nem felejtett el elmenni...

– Otthonról jöttél?

– Igen.

– Te most hivatalosan Korda Klári vagy?

– Igen, néhány éve felvettem Gyuri nevét.

– Előtte pedig hosszú évtizedekig alig tudta valaki, hogy a Balázs vezetéknév valójában az első férjedé, aki nemrég hunyt el.

– Boros a leánykori nevem. Csak azután lettem Balázs Klári, miután 18 évesen férjhez mentem Balázs Gábor zenészhez. Tizenhat évesen ismertem meg Gábort egy építőtáborokban zajló turnén. Ő a Tolcsvay Trióban zenélt, én pedig akkor bontogattam a szárnyaimat. Szinte első pillantásra egymásba szerettünk, majd hat évig együtt maradtunk. Ugyanez később megismétlődött a Gyurival való találkozásnál is. Két férfi volt eddig az életemben, Gábor és Gyuri. Soha nem mentem bele felelőtlen, egyéjszakás kalandokba. Gábor egy igazi budai úri családból való fiú volt, rendkívül művelt emberek voltak a családtagjai, mindenki több nyelven beszélt. A legfogékonyabb korban kerültem közéjük, szinte szívtam magamba a tudást és a kultúrát. Gáborral voltam életemben először operában, illetve komolyzenei koncerteken is. Gábor soha nem volt féltékeny Gyurira, és Gyuri sem fújt Gáborra. Sőt, olyan jó kapcsolatba kerültek közben, hogy az első férjem, ha bármikor látott minket tévében, vagy egy újságban, azonnal gratulált. Többször előfordult, hogy Gyurit hívta, nem is engem.

„MINDENKI AZT HITTE, CSAK ÉRDEKBŐL MEGYEK

HOZZÁ GYURIHOZ A PÉNZE ÉS A HÍRNEVE MIATT”

– Miért nem vetted fel korábban a Korda nevet?

– Annyi gonoszság ért minket a kapcsolatunk kezdetén, hogy ez még inkább olaj lett volna a tűzre. A házasságkötésünk idején ugyanis mindenki azt hitte, csak érdekből megyek hozzá, a pénze, és a hírneve miatt. A szakmában tehát maradtam Balázs Klári, hivatalosan azonban Korda Györgyné a nevem, a személyi igazolványomban is ez szerepel. Gyurit egyébként soha nem zavarta, hogy nem Korda Klári a nevem. Nem féltékeny a múltamra, mint ahogy én sem az övére. Amikor megismerkedtünk, nem kezdtem el kutatni utána, nem akartam felkeresni minden nőt, akivel valaha dolga volt. 1980-ban új időszámítás kezdődött mindkettőnk életében, s csak az számít, ami azóta történt velünk.

– Honnan a színpad iránti indíttatásod? Gyermekkorodban volt benned valamiféle belső ösztönző erő, ami később előre vitt?

– Számomra a zene létezett először, másodszor, harmadszor és csak utána jött valami más. Sajnos ez a tanulás rovására is ment. Ha a televízióban, vagy a rádióban a kedvenc együttesem szerepelt, iskolába sem mentem. Hetedik fél évkor meg is lett az eredménye, matekból sikerült megbuknom. A végén már mindenki engem korrepetált, így rendszeresen átcsúsztam kettessel. Egyébként ahány testvérem van, annyi városban születtünk. Én például Debrecenben. Véletlenül. Egy Téglás nevű faluban volt akkor az apukám állomásfőnök, s anyukámat oda vitte szülni a mentő. Úgy érzem, máig megmaradt bennem az a vidéki romlatlanság, ami egyszerre jó és rossz is, hiszen sokszor keményebbnek kellene lennem. Vidéken valahogy őszintébbek az emberek. Pestre a zene miatt jöttem. Énektanárnőhöz szerettem volna járni, fejleszteni akartam magam. Érdekes, hogy amit akkortájt elterveztem, valahogy mindig bejött. Persze utána hosszú szünet következett, de a kezdeti lépések simák voltak, nem keveredtem rossz társaságba, nem szűrtem össze a levet férfiakkal.

– Mit dolgoztál ekkor?

– Fotólaboráns voltam, és imádtam. Akármibe kezdtem, a leglelkiismeretesebben csináltam a munkám. Rövid idő alatt megszerettek a fotósok, voltak, akik kifejezetten hozzám hozták a dolgaikat. A lelkem mélyén persze mindig az éneklés foglalkoztatott, no meg az egykori szülői intelmek, hogy két lábbal kell állni a földön, szereznem kell egy biztos szakmát is. Ez lett a kozmetika. Elvégeztem a kozmetikusi iskolát, ami akkoriban két év volt, nem a mostaniakhoz hasonló 2-3 hónapos gyorstalpaló. Dolgoztam egy nagyon szép maszek kozmetikai szalonban a Rózsadombon, Makai Edit néninél, akire a mai napig hálás szívvel gondolok

– Közben albérleteztél?

– Igen. Egy icipici szobában laktam az Üllői út végén, ami akkor a világ végének tűnt. Mostanában, ha megyek a reptérre és elautózom amellett a lakótelep mellett, megdobban a szívem, hogy istenem, de jó, hogy már nem itt lakom... Nagyon szorgalmas voltam, azt a kis pénzt, amit kerestem, beosztottam. Amikor nem maradt semmi, egy kolléganőmtől kaptam kölcsön a következő fizetésig. Két ruhám volt, amit minden este mostam. Nem zavart, mert úgy hiszem, ha az ember el akar érni valamit, akkor ezek mellékes dolgok.

„SZTÁRSÁG? UGYAN... MAGYARORSZÁGON NINCS ILYEN... ”

– Annak idején, ott a picinyke albérletben a „világ végén ” gondoltad volna, hogy ilyen életed lesz?

– ...Dehogyis! Jóval többet kaptam, mint amit elterveztem; az utazások, a tengerentúli élmények fantasztikusak. Olyan helyekre eljutottam, amikre ál-

momban sem gondoltam volna. És a pályafutásunk során is elértünk szép eredményeket.

– Amikor Gyurival megismerkedtél, ő már évtizedek óta sztár volt. Kezdetben gondot okozott a túlzott érdeklődés, az állandó médiajelenlét, amit vele együtt kaptál?

– Nem mindenki örült a kapcsolatunknak, és voltak is bosszantó pletykák, de azokat hamar megtanultam kezelni. A férjem sokat segített benne. Abban is, hogyan bánjunk a közönséggel. Sosem zavart a túlzott érdeklődés. Ha elmegyünk egy bevásárlóközpontba, egyből körbevesznek minket. Ez nem baj, nem kell nagydarab testőröket odaállítani, hogy ellökdössék az embereket. Azt, aki igazán szereti a közönséget, nem zavarja, hogy odamennek aláírást kérni és megkérdezik tőle, hogy van. Az ilyesmi igenis jólesik! Ha valaki testőröket visz magával, amögött mindig megjátszást érzek. „Nem mehetnek közel hozzá az emberek, mert a művész fáradt.” Hagyjuk már! Mi nem vagyunk elszállva magunktól, és sztárallűrjeink sincsenek. Minek ide testőr? Legyünk már őszinték: Magyarországon nincsenek sztárok. Ez nem Amerika! Nem is tudom, mikor mondják azt valakire, hogy sztár...

– Talán akkor, ha a összeénekel magának egy szállodát, és négy-öt évente épít egy luxusházat, ahogyan ti teszitek.

– Andris, ezért mi megdolgoztunk. A szálloda miatt sajnos nagyon sok rosszindulatú megjegyzést kaptunk, és az adóellenőrzéstől kezdve mindenen átestünk. Álltunk elébe mindennek, mert a villa egy roppant tiszta dolog az elejétől fogva. Mindenünket eladtuk, az autóinkat, a házunkat, hogy el tudjuk kezdeni az építkezést. És külföldön turnéztunk.

„NEM KELL MINDIG MINDENHOL OTT LENNI,

MERT MEGUNJÁK AZ EMBERT”

– Vendéglátóztatok?

– Dehogyis! Magyar házakban léptünk fel Amerikában, Kanadában és Ausztráliában. Lehet, hogy a vendéglátóban nagyobb pénz lett volna. Bár azt a szakmát nem ismerem.

– Meg sem fordult a fejetekben, hogy kint maradjatok?

– Nem! Láttuk, mennyi lehetőségük van odakint a magyaroknak. Semmi! Pedig annak idején Torontóban négy helyről is kaptam ajánlatot, mivel kezemben volt a kozmetikus szakma. A magyar kozmetikusképzés abban az időben annyira alapos volt, hogy két kézzel kapkodtak a magyar szakemberek iránt. Emlékszem, a tankönyveimet is meg akarták venni. Kint rengeteg ismerősünknek volt szalonja, és remekül éltek belőle. De nem merült fel soha, hogy kint maradjunk. Nekem teljesen mindegy volt, mit csinálunk, a lényeg, hogy azt együtt tegyük.

– Sok irigyetek van?

– Biztosan. Gondolj csak bele: ha olyan időszak következett a könnyűzenében, ami nem kedvezett nekünk, vagy számunkra megalázó lett volna, akkor megengedhettük magunknak, hogy kimaradjunk belőle. Nem kell mindig mindenhol ott lenni, mert megunják az embert! Amikor külföldön turnéztunk, a legtöbbször akkor is kényelmesen kerestünk, mert csak péntek-szombat-vasárnap léptünk föl.. Hétközben pedig jártunk koncertekre, néztük a nagy show-kat. Amikor Magyarországra jönnek a világszárok, soha nem megyünk el, mert kint sokkal elegánsabb körülmények között láttuk már őket. Nagy stadionokban, vagy épp a Hilton koncerttermében, ahol asztaloknál elegáns vacsora mellett élveztük a zenét. Amikor befejeztük a vacsorát, sötét lett, a légy zümmögését is hallani lehetett, olyan csöndben volt a közönség. Leszedték az asztalokat, csak az italok voltak előttünk. Így láttuk Cher-t, vagy George Bensont töbször is. Stevie Wondert Sidney-ben néztük meg.

– Érezted azt valaha, hogy másodhegedűs vagy a férjed mellett?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szakmailag nem voltak apróbb konfliktusaink, amolyan természetes hangnemkeresések. Sokszor volt úgy, hogy azt mondtam, inkább nem vitatkozom a férjemmel, legyen neki igaza. Kompromisszumokat mindig kell kötni. Nincs mit tenni, bele kell törődni, hogy a nők kicsit háttérbe szorulnak a férfiak mellett, elsősorban a közvélemény által. “Jaj, Gyurikám, hogy tudtad így megcsinálni a szállodát?” Nem tudta így megcsinálni! A háttérben azokat a munkákat, amikhez ő egyáltalán nem ért – az adminisztrációs része, a számlázás, a könyvelővel való kapcsolat –, mind nekem kell megcsinálni! Jó háttérmunka nélkül semmi sincsen! Ő viszont sokkal ügyesebb, mivel férfi. Ha például bejönnek a vendégek a recepcióra, ő köszön nekik, érdeklődik hogy utaztak, meghívhatja-e őket valamire… Na, én ezt nem csinálnám. Persze ez már a megnyitás utáni időszak, de előtte is mindent közösen választottunk ki, és közösen döntöttünk. Majd belénk kötöttek, mert az épület magasabb lett a megengedettnél. Akkor is egymásba kapaszkodtunk, amikor a cirkusz volt. Nem tudtuk, hogy bontani kell, vagy sem. Valaki erősen ellenünk dolgozott. Mindegy már, kibírtuk ezt az időszakot és végül is a hotel egy gyöngyszem lett abban az utcában. Az alapba elrejtettük a fényképünket, száz forintot, és egy kis levelet, amelyben leírjuk, hogy mikor építettük. Minden házban, amit felhúzunk, ott hagyunk valamilyen nyomot, vagy a téglák között, vagy a tetőrészben.

– Aki a Korda Villába megy, automatikusan találkozhat veletek?

– Nem feltétlenül. Megbízható alkalmazottaink vannak, mi is gyakran ott vagyunk, de nem állandóan. Főszezonban magam is beállok, és ha kell, elugrom üdítőért, ha épp nem szállították ki. A külföldi vendégeknek nem mondhatjuk, hogy a művésznőnek nincs kedve elmenni üdítőért, mert nem tudják, ki vagyok.

– Te főzöl otthon?

– Ha van rá időm, akkor nagyon szívesen. Szeretek főzni. És takarítani is. Csak ne kelljen mással foglalkoznom. Nem egyszer szúrtam el azért az ebédet, mert közben csörgött a telefon, Gyuri is folyton szólt, hogy „majd befejezed, gyere már“. Na ennek soha nincs jó vége. Van bejárónőnk is, egy Erzsikénk, aki nagyon fontos nekünk. Ritka az ilyen manapság, aki szép is, kedves is, és nagyon tudja, hogyan kell velünk bánni. Ő nagyon komoly segítség. Jön velünk mindenhová, akárhová költözünk.

„MONDTAM ANYUKÁMNAK, HOGY NEM AKAROK

OLYAN SORSOT, MINT AZ ÖVÉ”

– Gyurihoz mindig hű tudtál maradni?

– Ezt a kérdést Andriskám te sem gondolod komolyan! A mamám tisztességre nevelt, s már gyerekkorunkban arra tanított, hogy mindig legyünk hűségesek a választottunkhoz. Édesanyám szemében a megcsalás főbenjáró bűnnek számít. Soha nem csalnám meg Gyurit, egyszer sem inogtam meg. És nem csak azért, mert az anyám erre tanított…

– Előfordultak súrlódások a házasságotokban?

– Soha senki nem hiszi el, de nem voltak ilyenek. Pedig azt mondják, hogy egy házasságban mindig vannak kanálcsörrenések, de nálunk még azok sincsenek! Van, hogy öszekapunk, mint a macskák, de az pár percig tart, és utána már el is felejtjük. Nem történtek tartós, átkozódó összerzörrenések. Olyanok persze vannak, hogy siess már, mert elkésünk...

– Egyszer azt mondtad, tudatos döntés volt, hogy nem született gyereketek.

– Annyi butaságot hallottam már ezzel kapcsolatban! Azt pletykálták, biztosan beteg vagyok, azért nincs gyerekünk. Az is suttogták, hogy Gyuri nem engedi. Nagyon megviseltek ezek a találgatások. Az igazság az, hogy Gyurival már a kapcsolatunk elején megbeszéltük, hogy nem vállalunk babát. Az állandó utazások, és a zaklatott életvitelünk nem tett volna jót a gyereknek. Egy gyerek nem bábu, akit félévekre otthon hagyhatunk a dadusra, ha külföldre megyünk dolgozni. A kutyáimat is nehezen hagytam itthon, mi lett volna akkor egy csöppséggel? Ráadásul láttam a saját anyukámat, hogy milyen nehéz volt neki engem és a testvéreimet felnevelnie. Nagy családban nőttem fel, s az anyagi helyzetünk nem volt valami rózsás. Ahol hat gyerek van, ott nehéz az élet. A régmúltból állandóan arra emlékszem, hogy anyukám megállás nélkül dolgozik értünk, soha nincs ideje pihenni.Mondtam is neki: anyu, én nem akarok olyan sorsot, mint a tiéd, inkább élvezem az életet. Lehet, hogy sokan megköveznének ezért a kijelentésemért, de egy életem van, s azt úgy szeretném élni, ahogy az nekem jó. Anyukám soha nem szólt egy rossz szót sem ezért, s Gyuri is örült, hogy így döntöttem. Neki már amúgy is van egy nagylánya, az apaság tehát számára megadatott, én pedig a bennem rejlő anyai ösztönöket kiélem a környezetünkben lévő csöppségeken.Egyáltalán nem bánom, hogy nem született saját gyerekem.