– Öt perc türelmet kérek, azonnal jövök, már parkolok – mentegetőzik Caramel a telefonba, pedig épp, hogy csak odaértem a megbeszélt étterembe.

– Mindig ilyen udvarias vagy az újságírókkal? – kérdezem tőle néhány perccel később, amikor leül velem szembe az asztalhoz.

– Ez a minimum. Sokat egyeztettük ezt az interjút, mire összejött, nem akartam, hogy elmenjen a kedved attól, hogy nem találsz itt.

– Könnyen találtál parkólóhelyet?

– Viccelsz? Ezen a környéken? Nagy szerencse kell ahhoz, hogy itt meg tudjak állni.

– Mikor utaztál utoljára tömegközlekedéssel?

– Nagyon régen. Nyolc, vagy kilenc éve. Hál istennek a jó sorsomnak köszönhetően már nem kell „békávéznom”. (nevet)

– Minden nap autózol?

– Kénytelen vagyok, hiszen a lakásom a Pest táblán túl található, és mindig van valamilyen elfoglaltság, ami miatt be kell jönnöm a városba. De ez nekem egyáltalán nem teher. 14 éve élek a fővárosban, nagyon megszerettem. Néhány napja nosztalgiáztam is kicsit. Épp szedtem össze a csapatot egy próbára, és ki kellett mennem Mátyásföldre az egyik táncoslányért. Át kellett mennem az Örs vezér téren. Korábban évekig ott laktam, és rengeteget sétáltam a Gyakorló utcában, meg a Kerepesi úton. Jó érzés volt újra arra menni.

– Mi maradt meg a régi életedből?

– A barátok.

– Ápolod a barátságaidat, vagy terelgetni kell?

– Időnként azért kell terelgetni. (nevet) Nyilvánvalóan mindig az telefonál többet a másiknak, akinek több a szabadideje. Persze abból van a legkevesebb. Mégis, amikor megtehetem, szeretem áthívni őket dvd-t nézni, vagy csak éppen iszogatni. Hiányoznak a barátaim. Pont tegnap beszéltem Pápai Jocival. Vele sem könnyű ám találkozni, mert vidéken él. Arra azért figyelünk, hogy hetente legalább egyszer telefonáljunk.

– Hogyan látnak azok a barátaid, akik már tíz évvel ezelőtt is ismertek?

– Gyakran beszélgetünk erről. Mindegyik azt mondja, hogy nem változtam semmit. Ez persze nyilván nem igaz, hiszen ahogyan az ember öregszik, egyre több tapasztalat éri. Változik és változni is kell. De annak örülök, hogy úgy látják, nem fordultam ki magamból, és nem felejtettem el, honnan jöttem. A rokonoktól is ugyanezeket a visszajelzéseket kapom. Ha hazamegyek anyuékhoz, és körbejárom a családot, mindig megnyugszanak, hogy maradtam a régi.

– Mikor jártál utoljára otthon?

– Négy napja. Összetartó család vagyunk. A nővérem két nap múlva jön hozzám, és remélem, hozza a gyerekeit is. Van egy kislánya és egy kisfia is, akiket imádok. Szeretek velük lenni. Feltöltenek.

„ÉVEKEN ÁT GÖRCSÖSEN ERŐLTETTEM A GYEREKVÁLLALÁST. PERSZE, HOGY AKKOR NEM JÖTT ÖSSZE…”

– Egyáltalán tudsz a gyerekekkel mit kezdeni?

– Még az idegen gyerekekkel is, nem csak a rokonokkal. Nagyon szeretem a gyerekeket. Amikor velük vagyok, magam is gyerekké változom. Imádom őket! És egyáltalán nem fárasztanak. Olyankor megállás nélkül játszunk, csavargunk.

– Aki ennyire odavan a gyerekekért, az gyakran álmodik saját csemetéről?

– Folyton! Tudod milyen rég óta szeretnék sajátot? Tíz éve ez a vágyam!

– Miért nem született gyereked?

– Nem úgy alakult az életem… És a párkapcsolataim sem. Rájöttem már, mi volt a baj. Eddig görcsösen erőltettem. Mindig mindenáron gyereket akartam. Volt olyan kapcsolatom, ami épp ezért ment tönkre, mert az esélyét sem láttam, hogy valaha gyerekünk legyen. Mert épp túl fiatal lett volna az illető ahhoz, hogy anya legyen.

– Ezt nem gondoltam volna rólad.

– Kívülállóként nekem is furán hangzana. Hosszú évekig úgy viselkedtem, mint egy klimaxos nő. Húszéves koromtól görcsösen erőltettem a gyerekkérdést. Utólag már nem is csodálkozom, hogy nem jött össze. A görcsös akaráson siklott ki az egész. Azóta rájöttem már, hogy semmit nem szabad erőltetni, pláne ezt. Előfordult, hogy csak azért voltam együtt valakivel, mert úgy gondoltam, ő alkalmas lenne arra, hogy gyereket szüljön nekem. És lehet, hogy közben egy húszéves lány jobban tetszett, de tudat alatt szelektáltam, és azt mondtam: ő úgysem szülne. Ezért inkább nem őt választottam. Aztán egy ideje rájöttem, hogy rossz úton járok, és elengedtem magamtól a gyerekvállalást. Nem ragaszkodom már hozzá. Most már az sem érdekel, ki hány éves, sokkal inkább az motivál, hogy jó legyen a kapcsolatunk. És ha ez rendben van, akkor idővel úgyis lehet majd családot alapítani. Régebben eleve azért volt kapcsolatom, hogy gyerekem legyen. Valljuk be, azért ez nem feltétlenül normális.

– Más hibát is elkövettél a korábbi kapcsolataidban?

– Rengeteget. A témánál maradva: régebben például soha nem többes számban beszéltem a gyerekről. Ha szóba jött a téma, mindig a „gyerekemként” és nem a „gyerekünkként” emlegettem az elképzelt babákat. És mindig úgy tekintettem az aktuális partnerre, aki majd a gyerekem anyja lehet. Mint mindenhez, ehhez is fel kellett nőnöm. Sajnos az ember sokszor esik abba a hibába, hogy okosnak gondolja magát, és csak évekkel később jön rá a tévedéseire.

„INKÁBB ŐSZINTE VAGYOK, MINT HÓNAPOKAT, VAGY ÉVEKET HAZUGSÁGBAN ÉLJEK. DE A BÁTRAKNAK MINDIG NEHEZEBB…”

– Megviseltek a korábbi kapcsolatok kudarcai?

– Mindig nagyon megviseltek. Időnként a szakmában is nehezebb volt emiatt. Előfordult olyan is, hogy egy évig is eltartott a „gyógyulás”, alig tudtam talpra állni. Aztán olyan is volt, hogy épp azért menekültem a munkába, hogy felejtsek.

– Nincs recept a felejtésre?

– Nincs. Bár, lehet, hogy ha még egy-két ilyen törés lenne az életemben, akkor már tudnám, mit kell tennem. De inkább ne legyen! Egyébként minden egyes szakítás törés volt az életemben.

– Ha egy kapcsolatod véget ért, az általában rajtad múlt?

– Általában én mondtam ki mindig a végső szót, mert soha nem szerettem gyáva lenni. Inkább nyers, őszinte vagyok, minthogy éveket, hónapokat hazugságban éljek. De a bátornak mindig nehezebb. Eleve már a felismerés sem jó érzés, amikor rájössz, hogy valami végleg elromlott. Mire eljutsz addig, hogy ezt kimondd, annak évekre kiható következményei lehetnek. Sajnos képes vagyok én is őrlődni, de aztán egyik napról a másikra megrázom magam, és odébb állok. És utána már nincs visszaút, mert a folyamatot saját magamban lehetetlen már visszafordítani. Nehéz dolgok ezek… A megszokás, a szeretet, a kötődés… Nem akarok már túl sok kapcsolatot életemben. A sok csalódás miatt már nem kezdeném újra. És eleve a szokásos folyamat: bemutatjátok egymást a szüleiteknek, esetleg jegygyűrű, tervezgetés, stb. Vagy a jelenlegi kedvesem, vagy senki.

– Mindig volt melletted valaki?

– Tulajdonképpen igen… Furcsa, hogy ezt kérdezted, mert eddig ezen nem gondolkodtam. De igen, szinte mindig volt mellettem valaki, nagyon keveset voltam egyedül. Talán egyszer volt egy kis szünet egy szakítás után. Az jól is esett. Akkor tanultam meg egyedül lenni. Ha most bármi történne, tudnék egyedül lenni.

„EBBEN A SZAKMÁBAN MINDEN A PÉNZRŐL SZÓL”

– Evezzünk picit szakmai vizekre. Miért alapítottál lemezkiadót?

– Önállósodtam. A Vízió című nagylemezem volt az első, ami már saját kiadásban jelent meg. A Tom-Tomosokkal egyébként roppant baráti maradt a kapcsolat, Dorozsmai Péterre mindig úgy tekintettem, mint a pótapukámra.

– Miért önállósodtál?

– Úgy éreztem, hogy szétaprózódott a korábbi kiadóm. Ez persze nem baj, hiszen a mai világ rá is kényszerít mindenkit. Ugyanakkor az utóbbi két-három évben tudatosan elkezdtem magam köré gyűjteni olyan embereket, akik kizárólag csak velem foglalkoznak. Az asszisztensem, a menedzsment tagjai, a koncertszervezőm. Olyan csapatmunka ez, ami teljes embert igényel.

– Kifizetődőbb önállóan lemezt kiadni?

– Egyáltalán nem. De így mégis jobban átlátom a rendszert. És ha bármilyen gikszer történik, csak magamat hibáztatom.

– Sokat csalódtál az elmúlt években?

–Ebben a szakmában minden a pénzről szól és mindenért meg kell fizetni a tanulópénzt. Én szerencsére felismertem, hogy mihamarabb önállóvá kell válnom. Az első komolyabb keresetemből például építettem magamnak egy kis házi stúdiót. A mai napig mindent ott énekelek, és a dalokat is ott játsszuk fel. Az elejétől fogva igényeltem, hogy mindenkitől elvonulva, szabadon tudjak alkotni.

– Sok pénzt kerestek rajtad emberek?

– Rengeteget. Én meg a töredékét. Ha most ez nem egy interjú lenne, talán csúnyábbat is mondtam volna…

– Nem vagy dörzsölt?

– Dehogynem! Már gyerekként is dörzsölt voltam. De vannak dolgok, amelyeket tudomásul kell venned. Tudtam, ha a szakmában akarok maradni, kénytelen vagyok egy-két dolgot lenyelni ahhoz, hogy hosszú távon a pályán maradjak. Mindemellett dörzsölt vagyok. Okosan játszom azokkal, akikkel játszani kell. Szinte mindig érzem, ha át akarnak verni, és sokszor benne is vagyok a játékban. Még adom is alájuk a lovat. Ezek meg hülyítenek. Vagy legalábbis azt hiszik…

„A TURNÉ EGY MISSZIÓ – DE A SAJÁT ÉRDEKEMBEN…”

– Hosszú idő után először mertél turnéra indulni a hazai előadók közé. Nagy bátorság kellett ehhez a sok ingyenes rendezvény, a sok fesztivál idején.

– Tudtuk, hogy nagy falat, de már nagyon hiányzott ez a fajta megmérettetés. És szinte mindenhol telt ház volt eddig. Egyedül Szombathelyen fértek volna még a koncertterembe, de már oda se sokan.Több mint egy évig szerveztük a turnét. Több száz emberrel tartják a kapcsolatot a munkatársaim szerte az országban.

– Vannak szponzoraitok?

– Pénzt nem kapunk senkitől, csak reklámfelületet. A bevételből gazdálkodunk.

– Megéri?

– Anyagilag nem. Baromira nem éri meg.

– Akkor mi ez, egy misszió?

– Misszió, de a saját érdekemben. Amint említettem, nagyon hiányzott már az igazi, élő koncert. Imádok falunapon is fellépni, illetve kisebb helyeken, de 4-5 év kihagyás után úgy éreztem, itt az ideje a turnénak.

– Mennyi slágered született az elmúlt 5 évben?

– Nem sok. Most megint fájóan őszinte leszek, de az én dalaim nem folynak ki a rádióból. Ezek nem „rádió-kompatibilis” dalok.

– Kivéve a Lélekdonort?

– Nem, az sem. Tévhit, hogy a Lélekdonor kifolyt a tévékből, meg a rádiókból. Konkrétan tudom, hogy nem volt sok játszása volt, hiszen a jogdíj mellett ott az elszámolás. Nevetséges előadók a nevetséges dalaikkal ötször többet kapnak, mint én. A Lélekdonornak volt egy saját útja, az interneten, szinte szájhagyomány útján lett sláger. Az én dalaim ilyenek. Nagyon ritka, hogy „elkapom” saját magam a rádióban. Erről egyébként külön cikket írhatnál, hogy a zenei szerkesztők mit engednek adásba Magyarországon, és mit nem… Megérne egy misét. Az én dalaim nem a könnyű, nyári, kéthónapos slágerek. És ezekbe a dalokba eleve több energia van fektetve, mint máséba. Ne tudd meg, hogy a Lélekdonoron, vagy a Vízión mennyit dolgoztunk. Hányszor átkevertük, hány köntöst kapott, amíg a végleges formáját elnyerte.

„EGY RECEPT VAN: MINDIG A MEGÉRZÉSEIDRE KELL HALLGATNOD”

– Igaz, hogy a Vízió című dalodat megálmodtad?

– Esküszöm, hogy így volt. Felébredtem, és írtam is le a gondolatokat. És nem tudtam olyan gyorsan írni, amilyen gyorsan jöttek a gondolatok.

– Komoly háborút dúl benned, ahogyan énekled?

– Folyamatosan. Hosszú évek óta.

– Nagyon más volt a tíz esztendővel ezelőtti háborúd?

– Igen. Az akkori olyan volt, mintha kómában lettem volna. Reménytelennek tűnt, hogy valaha is énekes leszek. Konkrétan elkönyveltem, hogy ez sansztalan. Hihetetlen ajándéka az életnek, hogy mégis sikerült. Ugyanakkor óriási felelősség – saját magammal szemben is. Nagyon sok inger éri az embert. Sok emberrel találkozol, új élethelyzetbe kerülsz. Egyetlen recept van a túlélésre: mindig a megérzéseidre kell hallgatni, amikor mérlegelsz egy-egy szituációt. Nem állítom, hogy mindig a helyes úton járok, és mindig a helyes döntést hozom, de igyekszem jól alakítani a dolgokat. Voltak azért tévedések az életemben, de nem szakmai, hanem inkább magánéleti téren. Rossz, elhamarkodott döntések, olyan mondatok, tettek, amivel megbántottam mást. És időnként azt is hagytam, hogy mások megbántsanak. Vallottam már kudarcot párkapcsolatban a türelmetlenségemmel, a hülye gondolataimmal. Sürgettem dolgokat, amire még egyikünk sem állt készen.

– Rágódsz a múlton?

– Nem, egyáltalán nem. Alapvetően boldog embernek tartom magam, van egy nagyon boldog párkapcsolatom, ami a lehető legjobb úton halad. Úgy gondolom, pont ez tesz valakit felnőtté, hogy reálisan vissza tud gondolni a múltra.

– Mióta érzed magad felnőtt embernek?

– Nem olyan rég óta. Körülbelól három éve hoztam egy súlyos magánéleti döntést. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de személyiség függő, hogy az ember mennyire él meg súlyosan dolgokat. Soha nem akartam, hogy az eszem vezessen, de akkor hoznom kellett egy döntést, ami miatt az eszemre kellett hallgatnom. És csalódtam is. Többet kérlek, ne kérdezz erről, legyen ennyi elég, hogy ott történt valami, és attól fogva felnőttnek tartom magam.

– Nagy titkokat őrzöl?

– Egyáltalán nem.

„A DÖNTÉSEK IDEJÉT ÉLJÜK”

– Visszatérve a szakmához: a turné előadásain melyik dallal kezded a koncertet?

– A Vízióval. Az egy nagyon fontos nóta. Saját magamnak is egy üzenet a vívódásról, a belső harcokról. A jó és a rossz harcáról a lelkemben. Sajnos az ember folyamatosan ki van téve a kísértéseknek. Én is sokszor éreztem magam körül a gonosz „erőket”, akik magukévá akartak tenni. Hozzá kell tegyem, hogy nem vagyok tagja semmilyen szektának, és elborult vallási felekezetnek sem. De úgy érzem, a döntések idejét éljük. Most kell eldönteni, ki az, aki ideáll, és ki az, aki oda. És most nem politikáról beszélek. A jó és a rossz oldal gyűjti a hadseregét.

– Azt mondtad, nem vagy tagja egyetlen vallási felekezetnek sem. Pedig egy ideje azt suttogják, hogy szcientológus lettél.

– Ezt már én is hallottam, de ez butaság. Egyáltalán nem igaz. Sokáig bántott is, hogy ezt terjesztik, de nem akartam cáfolni, mert az rosszabb lett volna. Ha már szóba hoztad, és mivel ez egy mélyinterjú, elmesélem az elejéről, hogy értsd a sztorit. Volt egy jótékonysági kezdeményezés, Balaton Marathon elnevezéssel. Gyerekek futották körbe a Balatont. Ezeken a rendezvényeken osztogattak egy füzetet, amely tele volt pozitív erkölcsi útmutatással, vallástól függetlenül. Például olyanok, hogy moss kezet mindig, vagy fürödj rendszeresen. Minden évben volt egy ilyen rendezvény, ahol felléptem. A szervezők valamilyen szálon kapcsolódnak a szcientológiához, de maga a program nem. Ugyanakkor, ha már benne két szcientológus, azonnal rásütik a bélyeget. Nagyon bánt, hogy az óta is azt hiszik, a hívük vagyok. Soha nem volt közöm hozzájuk. Katolikus vagyok. Édesanyám is az. Láttam már olyan újságot, ahol azt írták, azért vagyok ilyen sikeres, mert ők tolják a szekeremet.

– Miért nem cáfoltad eddig?

– Rosszabb magyarázkodni. És tőled is azt kérem, hogy lehetőleg ne ez legyen a cikk címe, mert ha ki van írva a címbe – függetlenül a szövegtől

–, hogy Caramel és szcientológia, azonnal összemossák. Egyébként nagyon megharagudtam arra az újságra, aki ezt a hazugságot írta. Eleve meg sem kérdeztek, pedig a vallás szent dolog.

– Nem beszéltünk eddig olyan sokszor, de amikor telefonáltunk, soha nem tudtam hogy szólítsalak. Ferinek, vagy Caramelnek?

– Szinte mindenki Caramelnek hív.

– Senki nem hív Ferinek?

– Nagyon kevesen. Egy-két korábbi barátnő hívott csak így, még anyukám, és a nővérem sem.

– A Ferire nem is kapod fel a fejed?

– De felkapom! Egyszer voltam egy rendezvényen, ahol több előadó is szerepelt. Valaki szólt valami Ferinek, és odafordultam. Mindenki kérdezte, miért fordulok oda. Sokan azt sem tudják, hogy ez a valódi nevem.

– Egyszer azt mondtad, kielégíthetetlen tudásvágyad van.

– Ez meg is maradt. Az a vágyam, hogy még jobb legyek abban, amit csinálok.. Imádom a fejlődés folyamatát. Semmi pénzért nem hagynám ki a lépcsőfokokat. Amikor egy apróság rám ragad, és később felhasználom, az óriási élményt jelent.