– Neked megvan ez a könyv? (kérdi csodálkozó tekintettel, amikor meglátja kezemben a róla szóló kötetet)

– Persze.

– És miért hoztad magaddal?

– Mert találtam benne egy történetet, amelyen magam is megdöbbentem. Nem voltam biztos abban, hogy emlékezni fogsz rá, ezért szó szerint idézlek majd.

– Igazad van, tényleg sok dologra nem emlékszem már. A könyvről jutott eszembe: az elmúlt években sokan megkerestek, hogy írnának rólam egy új könyvet. De olyan igazi vastag, mély összegzést az életemről. Mert ebben az előzőben, ami az ötvenedik születésnapom kapcsán jelent meg, javarészt mások beszélnek rólam. Ám visszautasítottam minden ajánlatot, mert úgy érzem, még nem vagyok készen erre.

– Furcsa, hogy ezt épp 66 évesen mondod. Megérteném, ha 30 lennél.

– Először is, élő ember vagyok, aki ma is aktívan dolgozik, tehát nem egy befejezett életútról van szó. Másrészt valóban sok sztorira nem emlékszem már. Velem csak történnek a dolgok, de nem jegyzem meg őket. Nálam ez nem úgy megy, mint másnál, hogy felteszik a kérdést, „na, mesélj valamit”, s akkor beindulok. Azt sem tudom például, hány dalt írtam eddig összesen, vagy hány lemezem jelent meg.

– Ezek szerint nem tárolod otthon a vitrinben minden egyes kiadványodat, mint mások.

– Egyáltalán nem! Nagyon sok általam készített lemezből nincs is példányom. Persze, amikor megjelenik egy-egy album, vannak nálam korongok, de azt vagy elviszik az ismerősök a megkérdezésem nélkül, vagy pedig én adom oda nekik. Nekem pedig soha nem marad. Azért viszont nem megyek el a boltba, hogy meglegyen. Meg minek is? Úgysem hallgatom a saját lemezeimet. Sok olyan embert ismerek, akik hatalmas Demjén-gyűjteménnyel rendelkeznek. Amikor felveszünk a koncert-repertoárba egy-egy régi dalt, s bele kell hallgatnom, kölcsönkérem tőlük. Visszatérve a könyv-ügyre: biztos, hogy rólam egy jó ideig nem születik ilyen kötet. Pláne úgy, hogy manapság mindenki, aki bekerül a tévébe, azonnal megírja az ő kis élettörténetét. Ennél már az is jobb, ha megveszem a bulvárlapokat, és elolvasom a nem létező történeteket.

„AZ ÚJSÁGÍRÓK A SAJTÓTÁJÉKOZTATÓRÓL

VISZIK HAZA A KAJÁT”

– Gyakran megveszed ezeket az újságokat?

– Elég gyakran. Majdhogynem naponta. És ezt kizárólag az adrenalinszintem

növeléséért teszem. Ezek a lapok ugyanis tükröt tartanak elém a világról. Hogy mennyire torz és manipulált lett minden, pláne a szórakoztatóipar. Csak egy példát említek: ott van például Benkő Dani, akit nagyon fiatal korom óta ismerek, régen jó barátok voltunk. Az elmúlt években viszont kizárólag a nemi életével volt elfoglalva. Volt egy időszak, amikor nem tudtam úgy kinyitni egy újságot, hogy ne olvassak róla, vagy valamelyik csajáról. Ezek tényleg hírek? Vagy ott a híres „színész álompár” esete, akik már elváltak, és azóta senki másról nem lehet olvasni, csak róluk. Nem tudom, hogy ezek az emberek pénzért mennek bele, hogy írjanak róluk, vagy csak tetszik nekik, hogy a vízcsapból is ők folynak? Borzasztó érzés lehet celebnek lenni.

– Az internetet használod?

– Csak praktikus dolgokra, például, ha valamilyen információra van szükségem. A feleségem viszont nagy internetfüggő. Ő minden dolgát ott intézi. Ha nekem kell valami, megkérem, hogy nézzen utána. Régebben egyébként az újságokat is olvastam internetes változatban, de valahogy most nincs hozzá türelmem. A fórumokat, s a beírásokat egyáltalán nem nézem. Nem érdekel, hogy mit írnak, mert az biztos, hogy ha valami jót csinálsz, és sikered van, arról senki sem ír. De ez nem csak az internetezőkre vonatkozik, hanem az újságírókra, és a lapokra is. Hosszú ideje már a tizenvalahányadik sportcsarnoki koncertet adom év végén Budapesten, hatalmas sikerrel, és egyetlen rohadt szó nincs erről a tudósításokban.

– Kivétel ez alól, ha botrány történik a koncerten, mert valamelyik meghívott zenész nem úgy teljesít, ahogy kéne. Arról még a bulvárnapilapok is cikkeznek.

– (nagyon nevet) Arról tényleg írnak. Egyébként ugyanez a helyzet a lemezekkel is. A megjelenésekhez kapcsolódó sajtótájékoztatóra aki él és mozog, eljön. Van olyan, aki még a táskájába is beleteszi a kaját az ingyen lemezzel együtt, majd semmit nem ír az eseményről. Egy-két kivételtől eltekintve persze.

– Azon gondolkodtam idefelé, hogy te, aki rengeteg korszakot átéltél, megéltél...

– ...És túl is éltem! (nevet)

– Arról nem is beszélve… Szóval egy ilyen ember hogyan képes alkalmazkodni ezekhez a helyzetekhez? Hiszen még abban a korszakban lettél valaki, amikor óriási esemény volt egy lemezmegjelenés, és vezető hírnek számított, ha kiléptél egy zenekarból. Manapság pedig már a rádiók is csak elvétve játszanak le új dalokat.

– Kénytelen vagyok alkalmazkodni. Most egyébként ugyanazt érzem, mint annak idején, amikor elkezdtem zenélni. Akkor is csak szájról szájra terjedt a muzsika, hiszen a pályánk elején, az underground világban még nem lehetett lemezünk. A zene most is ugyanúgy eljut az emberekhez, csak nem a gyári lemezeken, hanem a hamisításokon keresztül. Sokan mondják, miért nem csináljuk azt, mint Amerikában, ahol már működik a fizetős-letöltési rendszer. Nos, egyrészt nem vagyunk Amerikában, másrészt odaát kifizetik

azt az egy-két dollárt, amibe ez kerül. Itthon nem fizetik ki. Mint kiadó, magam is beléptem az itthoni internetes zeneáruházakba, de egy fillért sem kerestem velük. És ez csak az egyik része a mostani helyzetnek. Ott van még az is, hogy a sok tehetségkutató hatására ma mindenki zenész, vagy sztár akar lenni. És nem csak az a baj, hogy ilyen hamar nem válhat belőlük profi, hanem mindez az ő életüket is deformálja, hiszen kevesen húzzák két évnél tovább ebben a szakmában. Rengetegen vannak olyanok is, akik nem tehetségkutatón lettek ismertek, de zenével foglalkoznak. És egyáltalán nincs semmiféle szelektálás. Ha valahol nagy ritkán látok egy slágerlistát, hatvanezer vadidegen nevet fedezek fel, amelyeket ráadásul meg sem tudok jegyezni. Úgy vettem észre, hogy manapság a külcsín fontosabb, mint a zene, vagy a szöveg. Manapság a dalok többsége egyébként is a beat kezdeti próbálkozásaiba tér vissza, csak úgy vannak megcsinálva, hogy a fülük-farkuk kilóg. Az pedig már lényegtelen, milyen a szöveg. Úgynevezett alibi-szövegek vannak, hogy mégis lehessen valamit énekelni. Márpedig egy dal szövegének igenis súgnia kell valamit azoknak az embereknek is, akik nem vesznek könyveket, vagy csak eddig látják a világot.

„NINCS ANNYI TARTALÉKOM, HOGY NE DOLGOZZAK TÖBBÉ”

– Milyen volt a tavalyi éved? Érezted a válságot?

– Hál’ Istennek nem, mert ennél többet egyébként sem tudtam volna dolgozni. Sem időben, sem fizikailag nem fért volna bele több koncert. Ráadásul már a jövő őszre is le vannak kötve fellépések.

– Megengedhetnéd magadnak, hogy már ne dolgozz?

– Semmiképp. Egyrészt annyi tartalékom nincs, hogy ne dolgozzak többé. Különben is, ha az ember megszokott egy színvonalat, nem tudja, és nem is akarja lejjebb adni. Ne érts félre, nem panaszkodom, hiszen nagyon tisztességesen élek, igaz tisztességes munkáért. De abbahagyni, éveket kihagyni ebben az országban nem lehet. Amerikában megengedhetik maguknak a zenészek, hogy háromévente csináljanak egy lemezt, vagy turnét. Itt nem. Ráadásul a zenészeimért is felelősséggel tartozom, hiszen ha leállok, az ő egzisztenciájukat is veszélyeztetem.

– Apropó zenészek. Amikor egyeztettük az interjú időpontját, azt mondtad, próbáról érkezel.

– Igen, onnan jöttem. Ma kivételesen egy egész koncertprogramot lepróbáltunk. Akár három-négy órát is eltart egy ilyen, amiből két óra a hasznos. Hiszen megállunk, többször átveszünk egy dalt, stb. Úgy vettem észre, hogy a közönség állóképessége is két és fél-három órára korlátozódik. Ahogyan a miénk is. Tovább már nem tudsz úgy odafigyelni. Utána jönnek a viccek, a történetek. Nagyon jó kedélyű az együttes, nálunk nincsenek torzsalkodások.

– Hagynád, ha lenne?

– Nem. Ha ilyet tapasztalnék, abban a pillanatban elviccelném az egészet.

– Toleráns főnök vagy?

– Minden szempontból. Nem vérre megy a dolog! Nem csak a közönségnek kell, hogy jól essen, amit csinálunk, hanem nekünk is. Persze, ha a háttérmunkánál különböző hivatalok ebaltáznak dolgokat, akkor nagyon ki tudok bukni. De általában addig hajtok, amíg az adott probléma meg nem oldódik. Eddig mindig sikerült érvényesítenem az akaratomat.

„KICSIT PESTI IS VAGYOK…”

– Miért pont itt, a Bakáts téren találkoztunk?

– Nagyon egyszerű: mert egy sarokkal arrébb lakom a Duna-parton.

– Azt hittem, aki vidéken szeret élni a birtokán, az a városban is a nyugisabb helyet kedveli. Minimum a budai hegyekben.

– Nyugis ez itt is. Sőt, a legnyugisabb hely a Duna-part. Gyönyörű a látkép, nincs szembe szomszéd, ráadásul óriási panorámás a lakásunk. De még mindig azt mondom, hogy nem itt élek, hanem Dióspusztán, a birtokomon. Amikor Budapesten vagyunk a feleségemmel, már az érkezésünk után leteszem a kocsit a garázsba, és onnantól gyalog, vagy taxival közlekedem. Így, ebben a formában újra megszerettem Budapestet. Nyilván azért, mert ritkán vagyok itt. Ilyenkor mégis jó összejönni a haverokkal esténként. Ha új szórakozóhely nyílik a városban, azt mindig megnézzük. De kizárólag csak az első héten, mert a másodikon már nem ugyanolyan. (nevet)Egy kicsit pesti is vagyok.

– Annak idején mégis elmentél…

– Igen, mert negyvenéves koromban úgy éreztem, menekülni kell ebből a városból. De ennek már több mint két évtizede. Jó most így ez a kétlakiság. A hét egyik felét Dióspusztán, a másikat Budapesten töltjük, hiszen a fellépésekre általában innen indulunk. Néha jó visszatérni a városba, aminek minden utcáját ismerem, hiszen éltem itt eleget. Igaz, sokat felejtettem is azóta.

– Az, hogy 66 évesen is ennyi hajad van még, a genetikának köszönhető?

– Igen. Anyám is ugyanilyen volt. Szerencsés vagyok. Soha életemben nem hordtam például sapkát. Se télen, se nyáron. Lehet, hogy attól erősödött meg. De ez a legkevesebb, mert láttam már kopasz zenészeket nagyon jól játszani… Ráadásul ez a műfaj és ez az életmód fiatalon is tart. Olyan játék ez, amit nem lehet abbahagyni, annyira szeretem. Viszketnék belülről, ha nem csinálhatnám. Nyilván nem muszáj minden évben lemezt írni, mert már a közönségnek is több idő kell, mint régen, amíg megemésztik. Meg ebben a lenyúlásos, másolásos, letöltős dömpingben nincs is nagyon értelme.

”IDEGÖSZEROPPANÁSOM VOLT, ELREPÜLTEM…”

– A rólad írt, Félszáz év című könyvben érintőlegesen mesélsz életed egyik legkritikusabb korszakáról. Idézlek: „Bizony elszabadultam én is egyszer, mégsem bántam meg ezt a kísérletet, bármilyen kellemetlen volt. Ami-

kor három hétre még kórházba is kerültem. Rájöttem, az ember nem tud repülni.” Mi történt konkrétan?

– Idegösszeroppanásom volt. De ez még a Bergendy idejében történt. Elrepültem. Nem voltam a valóság talaján.

– Hogyan repültél el?

– A részletekre hála Istennek már nem emlékszem. De arra igen, hogy lelkileg teljesen szétestem. Akkoriban ment el a zenekarból Latzin Norbert, és számomra is kicsit uncsi lett az egész. Ráadásul magánéleti problémák is keserítettek. Talán akkoriban váltam. Három hétre kórházba kerültem, s teljesen gyógyultan jöttem ki. Azóta sem volt hasonló problémám.

– Hányszor váltál életedben?

– Hivatalosan kétszer. Rebecca a harmadik feleségem. Ő már életem végéig kitart. Az első házasságom három évig tartott, a második tizenkét esztendeig, ez pedig már több, mint két évtizede. Rebeccával mindig együtt vagyunk! Minden adminisztrációs dolgomat ő intézi, mert én nem értek ehhez. Még a zenekarral kapcsolatos dolgok is hozzá tartoznak, a papírmunkáktól kezdve a pénzügyekig. És úgy hidd el, hogy húsz éve a világon semmilyen probléma nincs köztünk. Érdekes módon a Föld másik oldalán kellett megtalálnom a társamat.

– Éveknek sem kellett eltelniük, hogy összecsiszolódjatok?

– Nem, mert az első percben megvolt az összhang. Természetesen ment minden a maga útján. Nyilván azért, mert már nem voltunk gyerekek. Amikor találkoztunk, már ő is túl volt két váláson, tehát neki ugyanúgy megvolt a tapasztalata, mint nekem. Nagyon toleráns volt, megértett. Szinte ugyanazokat a dolgokat élte át Amerikában, mint én Magyarországon. Sok mindennel kapcsolatban megváltoztatta a véleményemet, és sok újdonságot hozott az életembe. Például szabadságot.

– Milyen szabadságra gondolsz?

– Nem arra, hogy minden este szabadon elmegyek valahová, s ott azt csinálok, amit akarok. Abból a korból ugyanis már kinőttem. Fiatalon égtem eleget. Mások ezt úgy csinálják, hogy 40-50 éves korig összeharcolják maguknak a házat, a kocsit, a nyaralót, majd beleszeretnek egy 18 éves manökenbe – vagy vélt manökenbe –, otthagyják a családot, és kezdhetnek mindent elölről. Én régen csináltam a bolondságaimat, amikor ennek itt volt az ideje. Most már idősebb fejjel nem teszek ilyet. (nevet)

– Az kizárt, hogy beleszeress egy 18 éves lányba?

– Kizárt. Egyrészt nincs rá időm, másrészt nem tudnék vele beszélgetni. Az ismerkedésnél még talán, de elmélyülten, részletesen belemenve a dolgokba, esetleg véleményt cserélni már semmiképp. A baráti körömben láttam már ilyen ballépéseket, s tudom, hogy ebből csak baj születik. Óriási szakadék az ilyen nagy korkülönbség.

– Ezek szerint téged nem fogunk címlapokon látni egy jóval fiatalabb szeretővel?

– Ezt megígérhetem! Tudod, mi lenne jó? Ha egyszer újra azzal tudnék címlapra kerülni, hogy milyen jó az új albumom. Mert amíg van bennem olyan gondolat, ami kikívánkozik, addig fogok lemezeket és koncerteket csinálni.