Úgy gondoltam, rendhagyóan indítom ezt az interjút. Kérem, kövessék az utasításaimat. Keressenek rá a YouTube-on erre a videóra: „Farkas Gábriel - Ajándék”. Hunyják be a szemüket! Amikor vége az összeállításnak, kinyithatják. Hölgyeim és Uraim, ő Farkas Gábriel!
Önmagáról azt mondja, eddig a felsőosztály szórakoztatásában volt ismert. Budapest egyetlen műsoros mulatójának, az Orfeumnak rendszeres fellépője különböző produkcióival. Gábriel az éneklés mellett festőművész és színész is.
Közös barátunk hetek óta szuperlatívuszokban beszélt Gábrielről. Az illető azonban soha nem volt egy rajongó típus, ezért sem értettem, mi ez a tini lányokat megszégyenítő imádat, amivel az énekesről beszélt. Hogy ő napok óta mást sem hallgat, csak Gábrielt, és ez a férfi egy zenei csoda. Maga a zene. Roppant kíváncsi voltam, mi ez az őrület nála. Ezért is örültem annak az ajándék lemeznek, amit a beszélgetés után Gábrieltől kaptam. A címe is ez: „Ajándék”.
Mit gondolnak, mi történt? Az autó magnójából ki sem vettem napokig a lemezt. Legalább tizenötször - ha nem többször - végigpörgött. Elejétől a végéig.
Gábriel azért jó, mert hitelesen adja vissza azt a vonalat, ami Szécsi Pál és Máté Péter halálával eltűnt Magyarországon a könnyűzenéből. Persze millióan feldolgozták, és elénekelték a dalaikat, sokszor fogtam is a fejem, hogy egy-egy, magát előadónak nevező „karaokebajnok” hogyan merészeli a „szájára venni” ezeket a nótákat. Gábriel azonban egyenes folytatása egy letűnt generációnak. És nagyon jó.
Hogy a főhős milyen hatással van a zenebarátokra, annak legszebb bizonyítéka, hogy a rokonságból valaki nemes egyszerűséggel elemelte a CD-t az autómból. Olyasvalaki lehetett, akinek lelkesen mutattam Gábriel zenéjét. Mindezt abból a cetliből gondolom, amit a kesztyűtartóban találtam, csupa nagybetűkkel, hogy még csak véletlenül se ismerjem fel az illetőt: EZ A
LEMEZ MÁR A MIÉNK. ÉS SOHA NEM ADJUK VISSZA.
Írta az ismeretlen elkövető... Igen, a fiatalember feltűnt tehetségkutatóban. Erről is szót ejtünk nemsokára. A Pesti Broadway-en ültünk be egy kávéházba, ahol egymásnak adják a kilincset a művészvilág nagyjai. Kivétel nélkül, mindenki odaköszön neki.
– Mit iszol?
– Tejes teát.
– Finom?
– Én imádom. Kóstold meg! Balatonfüredi vagyok, de gyerekkoromban sokszor le voltam adva „Kiss mamához” Hódmezővásárhelyre. Kiss mama jókat sütött, főzött, bármelyik napszakban előkerült egy fánk, vagy valamilyen sütemény. Szerettem vele főzőcskézni a konyhában. Ő ivott állandóan tejes teát, megkóstoltam és rákattantam. Mindig furcsán nézett rám mindenki, hogy mit csinálok a teával, de amikor Angliában voltam, azért néztek rám furcsán, mert látták, hogy nem vagyok brit, és mégis így iszom a teát. Viszont egy automatához, ha odamentem az egyetemen, oda volt írva, hogy white tea. Lehetett tejes teát kérni műanyag pohárkában.
– Jól láttam, hogy 38 éves vagy?
– 39 leszek…
– A balatonfüredi kisfiú annak idején képzeletben hová helyezte magát ennyi idős korára?
– Ennyire előre nem terveztem. (mosolyog) Csak 24 éves koromig voltak terveim, és azok kettő kivételével be is jöttek. Mindkettő kiesőnek köze van ahhoz, amit most csinálok, tehát művészeti ágakról van szó, de mindkettő nagyobb költségvetés-igényű. Ma még nem tudom azt megtenni, hogy „bérelek” egy szimfonikus zenekart, akiket karmesterként irányítok. Sinatra csinálta ezt. De én nem vagyok egy felsőfokot végzett komolyzenész, aki partitúrákat olvasson. A karmesterség után a másik a film, ami nagyon vonz. Persze az sem egy filléres műfaj. Anyám azt mondta, ha mindig azt csinálom, amit szeretek, akkor boldog leszek és soha nem fogom úgy érezni, mintha dolgoznék. És igaza lett. A több lábon állás ezért is fontos a művészetben, mert ha egyik nem megy úgy, ahogy kellene, át tudsz térni a másikra. Mindennek megvan a maga ideje, hogy mi mikor történik meg. Nem szabad semmit erőltetni. Ha valamire nagyon rágörcsölsz, nem fog összejönni, csak tolódik. Ezt csináltam hat évig a lemezzel. Toltam magam előtt, pedig már majdnem kész volt.
– Mi volt az oka a tologatásnak?
– Főleg a pénz. Pedig nagyon szerettem volna, mentem utána, tárgyaltam, egyeztettem. Aztán hat év után egyszer csak jött egy telefon, amire nem számítottam. Azt mondta egy nagy cég, hogy nem találjuk a lemezedet, de szeretnénk belőle több száz darabot venni karácsonyi ajándéknak. Így tudtam befejezni… Többféle művészeti ágban is alkothatok. Zongoraművész csak azért nem lettem, mert apám, aki inkább racionális gondolkodású műszaki ember, nem engedte. Azt mondta, inkább klarinétozzak, vagy olyan hangszert válasszak, amit ad a zeneiskola, mert ha megunom, akkor vissza lehet adni. Pedig nem unok meg semmit, csak éppen mást is akarok csinálni. Visszatérve a zongorához: nagyon szerettem volna, de maga a hangszer egy nagy méretű, nagy értékű hangszer, amit csak úgy egy alsó középosztálybeli család nem engedhet meg magának.
„SOSE ÉRTETTEM, MIÉRT JÖN ANNYI EMBER NYARALNI FÜREDRE. ELEVE AZT SE TUDTAM, MI AZ A NYARALÁS”
– Az is maradt a család? Alsó középosztálybeli?
– Tulajdonképpen igen. Nincs ezen mit szégyelleni.
– Szeretted Füredet?
– Nagyon. A dombon laktunk, nagyon sok velem egykorú gyerek volt a környéken. Ott volt mellettünk a kis patak, és a „dzsindzsás” – mi így hívtuk –, ahol lehetett indiánosat játszani a nádasban. A Balatonhoz komoly túra volt legyalogolni, illetve visszajönni, de a része volt ez is, hogy rálátsz a tóra a domboldalból, és elindulsz. Viszont sose értettem, mi az a nyaralás. Nem értettem, miért jön oda üdülniannyi ember.
– Vágytál a fővárosba?
– Vágytam, de amikor először jártam Budapesten, akkor picit megijedtem. Ez a rengeteg fény, a rengeteg utca… Fel sem fogtam, hogyan képesek kiigazodni az emberek egy ekkora helyen. Hogyan találnak oda bárhová… Nyomasztóan hatalmasnak tűnt akkor. Aztán, amikor évekkel később New Yorkból hazajöttem, és megláttam Budapestet, jót mulattam magamon, hogy anno mennyire megijedtem Budapest méreteitől.
– Világpolgárnak tartod magad, aki bárhol eléldegélne a nagyvilágban?
– Teljes mértékben. New Yorkba a mai napig honvágyam van. Nagyon jó hely! Persze ott Budapest iránt is volt honvágyam. Ez is jó hely. Manapság ráadásul kezdjük elérni újra azt a szintet, ami a 20-as, 30-as években volt, hogy Budapest egy nagy mulató város Európa szívében. Erre még inkább építhetne a városvezetés. Még jobb életet lehetne ezzel teremteni az itt élő embereknek, hiszen az áraink csábítóak a nyugatiaknak.
– Jól érzed itt magad?
– Jól.
– És mennyire érzed magad a helyeden?
– Na, már te is kezded… Gálvölgyi is ezzel jött, hogy én nem vagyok a helyemen.
„A JAZZ TÚL SZNOB, A RETRO PEDIG CIKI…”
– Álljunk meg. Egy szóval nem mondtam, hogy nem vagy a helyeden. Azt kérdeztem, a helyeden érzed-e magad?
– Azt gondolom, az a műfaj, amit művelek, csak addig réteg műfaj, amíg jazz-nek hívod. Abban a pillanatban, ha ez örökzöldnek, vagy klasszikusnak van nevezve, akkor átmegy retróvá. Az egyik túl sznob, a másik pedig ciki. Miközben a sztenderd zene olyan klasszikus, mint a balett. Ezt a fajta sztenderd vonalat senki nem akarta elkezdeni, így felfogni a régi magyar slágereket, holott az olaszoknak, a franciáknak, a németeknek már rég megvannak a maguk sztenderdjeik, csak nem voltak a vasfüggöny mögött. Nekünk itt rekedtek a nótáink. Amikor Liverpoolban voltam a művészeti egyetemen vendégelőadóként 2003-ban, akkor azt tapasztaltam, hogy imádják a régi magyar slágereket. Ezek tényleg jók. Ők megérzik benne a kicsit népzenei, cigányzenei dallamvonalat, és baromi mélyek a szövegek. Annyira szíven találó gondolatok vannak benne. Én szeretem ezt a fajta zenei kultúrát, nem véletlenül imádtam gyerekkoromban a gramofonon hallgatni Kiss Manyit és a többieket. (ebben a pillanatban megszólal az étterem zongoráján a bárzene) Látod, nincsenek véletlenek… A régi gramofonlemezeken hallgattam bele a múltba. Sokáig nem is tudtam, milyen kincs van a birtokunkban. Ezek a gramofonlemezek nagyon merevek voltak, és gyerekként azokkal frizbiztünk. Sajnos sokat összetörtünk. Normál bakelit lejátszónk nem volt otthon, azokat máshol hallgattunk, kazettás magnónk viszont igen. És kazettáink is. Például Neoton Família. Mondtam is Csepregi Évának, amikor évekkel később együtt dolgoztunk a Neoton Swing koncerten, hogy annak idején a Sandokant konkrétan rongyosra hallgattam.
– Sok ilyen „nagy találkozás” volt az életedben?
– Rengeteg. Ezek nagyon fontos találkozások. Ha nekem annak idején valaki azt mondja, hogy felnőttkoromban az normális lesz, hogy én ezekkel az emberekkel dolgozom, és ők is elfogadnak szaktársként, akkor nem hiszem el. És itt eszembe jut egy poén, amit a legenda szerint Csortos Gyula mondott egy színházi próbán. Egy táncosnő beszólt neki, hogy „kolléga”, mire ő felháborodva válaszolt: „Kolléga? Mióta vagyok én kurva?” (nevetünk) Én persze nem mondok ilyet másnak. Sőt, a tiszteletet megadom mindenkinek. És amikor megkapom viszont, akkor nagyon zavarban érzem magam. Most is leizzadt a tenyerem. A legdurvább a Moulin Rouge bemutató volt 2000-ben. A „Revü Deja Vue”-t Kalmár Péter rendezte, s ez volt a valaha megrendezett legnagyobb költségvetésű revü. Nekem az volt a nagy áttörés 24 évesen, akkor diplomáztam. Ezzel nyitott újra a Moulin. Március 8-án volt a hivatalos megnyitó, és előző nap csináltak egy zártkörű bemutatót, ahová meghívták az összes művésznagyságot. Mint egy Oscar gála magyarban. És mindenki engem nézett. Azt se tudtam, hogy fogom túlélni. Akármerre néztem, vagy Haumann Pétert, Galambos Erzsit, Garas Dezsőt, vagy Psota Irént láttam. Ott volt Cserháti Zsuzsa, Charlie, Koós János, Bajor Imre. Mindenhol csak ilyen emberek ültek, és háromszázan voltak. Még a csilláron is lógtak. Amíg a függöny mögött átdíszítettek, az én feladatom volt az átkötések levezénylése is. A nyitó kép után kacsavadászatra indultam egy kacsasíppal a nézők közé. Le kellett lőnöm a kacsákat, a világosítópultból dobálták a plüsskacsákat, és az volt a játék, hogy meg kellett őket főzni. Amikor kijöttem a pisztollyal és a kacsasíppal vadászni, Haumann váratlanul elkezdett hápogni. Percekig így nyomtuk… Egymást szívattuk, mintha rá vadásznék. Egy szó nem hangzott el, csak a hápogás. Előadás után ültem az öltözőben, és nem mertem lemenni. Attól féltem, hogy ezek szét fognak engem szedni, és megaláznak. Azt hittem, nem vagyok odavaló, nem vagyok közéjük való, nem tetszem nekik. Aztán erőt vettem magamon, átmentem a művészbejáró folyosóján, és a Verebélyi Ivántól kezdve a Sztankayn át kézről kézre adtak, mindenki gratulált. Emlékszem, Garasékkal ültem elég sokat, vele nagyon jó barátságba kerültünk. Sokszor bejött kávézni a Játékszínben tartott előadásai előtt. Sok tanácsot adott, amit meg is fogadtam.
„PSOTA IRÉN EREDETILEG RAJTA SEM VOLT A DUETT-LISTÁMON. EGYSZERŰEN NEM MERTEM RÁÍRNI, NEM VETTEM VOLNA HOZZÁ A BÁTORSÁGOT…”
– Psota Irénnel is itt találkoztál?
– Igen. Ő egy hihetetlen személyiség. Vele nem lehet csak úgy bratyizni. Az már nagy megtiszteltetés, ha mond néhány kedves szót, de a következő pillanatban már lehet, hogy zavarod, és arrébb lök. De ez teljesen rendben van nála, őt így szeretjük.
– Hogyan jött a közös duett?
– Amikor a lemez gondolata megszületett nyolc évvel ezelőtt, azon gondolkodtam, kivel énekeljek duettet. Volt egy listám, hogy kiket szeretnék Falusi Marianntól kezdve Keresztes Ildikóig.
– Psota Irén is rajta volt?
– Dehogy! A művésznőt rá sem mertem volna írni. Olyan musicalszínésznő kollégák voltak rajta, akik popzenében is otthonosan mozogtak. Psotához nem vettem volna a bátorságot. Ehhez képest jött Fekete Katalin, aki a Televíziónak volt dramaturg-rendezője, és neki meséltem, hogy attól félek, megsértek valakit, ha a másikat választom. Hiszen mindig mindenkivel beszéltük, hogy milyen jó lenne valamit csinálni együtt. Erre Katalin javasolta, hogy válasszam a „Méhkirálynőt”. Először azt se tudtam, kiről beszél. Majd folytatta: ő is Kos jegyű, mint én, ugyanolyan energiái vannak, mint nekem, és elég őrült ahhoz, hogy belemenjen egy ilyesmibe. Még dolgozik, csinálja az önálló estjét a Madáchban, biztosan benne lesz. Így kezdődött el a Psota duett tervezése. Két évbe telt, mire elkészült, de nem miatta. Tudniillik felhívtam és azonnal elvállalta. Ugyanakkor a támogatóim, akik a nagy költségvetésű lemezemhez adták volna a pénzt, a gazdasági válság miatt visszatáncoltak. Abba most nem mennék bele, hogy milyen kínokat éltem át az elmúlt években a lemezzel kapcsolatban. A végén már le is mondtam róla, aztán jött az a bizonyos telefon, amiről már meséltem. Itt térnék oda vissza, hogy a helyemen vagyok-e. Próbálom bölcs nyugalommal kezelni a történéseket, és nagyon remélem, hogy a lemez kapcsán eljutok oda, ha a nevemet valahova kiírják, nem lesz kérdés, hogy mit képviselek.
– Nem tudják?
– Nézd, nagyon sokáig csak a felsőosztály szórakoztatásában voltam ismert. Egy különlegesség voltam, amit nagy eseményeken, céges partykon, nagyvárosi rendezvényeken a szűk közegnek adnak. Mint Tony Benett, vagy Sinatra.
– Zavart, hogy csak ez a réteg ismert?
– Nem. Ez a réteg engem ugyanis nagyon szeret.
„NEMZETKÖZI ÉS MAGYAR MŰVÉSZEK VISSZAJELZÉSE ALAPJÁN NEM VAGYOK EGY SZOMSZÉDFIÚ TÍPUS”
– Ha ennyire szeretnek, és a felsőosztályról volt szó, miért nem támogatták eddig a lemezedet?
– Tapétázni tudnék az ígéretekkel… Ha csak az ígéreteket nézem, nekem már kastélyaim lennének.
– Hiszel még az emberekben?
– Hiszek. A piac törvényeit megmondó embereknek nem hiszek. Nem hiszem, hogy csak egyetlen igazság van. Volt itt már annyi minden… Talán elmesélhető, anno az egyik segítőmmel kitaláltuk, hogy ha én bemegyek az X-Faktorba, olyan országos ismertséget szerzek, amivel lehet majd reklámozni a lemezt. Kell egy szereplés országos televízióban, hogy az emberek tudják, ki vagyok. Manapság ez így működik. Én ezt bevállaltam. Egy ideig ment minden a maga útján, jól éreztem, magam, majd mintha elvágták volna…, hogy mi lehetett az oka? Nemzetközi és magyar művészek visszajelzése alapján, én nem vagyok egy szomszédfiú típus. Mert rám néznek, és azt mondják, hogy 40-es, 50-es évek Hollywood type, és ennyi…
– Kudarcként élted meg az X-Faktoros szereplést?
– Először igen. Rájöttem, hogy tulajdonképpen ez sem más, mint egy valóság show. Egy dolgot azonban megtanultam belőle, amiért utólag nagyon hálás vagyok. Megtapasztaltam, mennyi mindenre képes vagyok azért, hogy elérjem, amit szeretnék. Az élet különös fintora, hogy az Orfeumban volt X-Faktorosokkal – Kocsis Tibi, Wolf Kati - is osztozunk a színpadon, ráadásul Csobot Adél első önálló estjének összeállítását én mentoráltam, amire nagyon büszke vagyok. Adélt nemrég még Prágába is magammal vittem vendégszerepelni.
– Mi a cél?
– Például Las Vegas. Mostanában szó van arról, hogy kimennék nemzetközi meghallgatásra. Ha ne adj’ isten, ott azt mondják, hogy nem, akkor sem fogom magammal elhitetni, hogy nem vagyok jó. Hanem egyszerűen éppen akkor nem az a típus, nem az a karakter hiányzik onnan. Az önbecsülést és az önértékelést nagyon nehéz megtanulni.
– Hol tartasz most ezen az úton? A félénk 24 éves fiú a Moulinban, aki nem mert lemenni az előadás után, ennyi idő elteltével mit tenne?
– Biztosan nem ülnék már az öltözőben, hanem lemennék. Ugyanakkor nem is ünnepeltetném magam, egyszerűen csak megélném a siker pillanatait.
– Tisztában vagy azzal, hogy jó vagy?
– Azzal tisztában vagyok, hogy elég jó az, amit tudok. Mindent meg kell azért tenned, hogy jó legyen az, amit csinálsz, és ha tudod magad fejleszteni, a saját készségedet ki tudod bontani, akkor a lehetőséged megvan rá, hogy jó legyen, és el is ismerjék a produkciód. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy ha annyira szörnyű lenne, amit csinálok, akkor az emberek nem írogatnának nekem, hogy mennyit hallgatják a lemezt, vagy nem jönnének el a koncertre, és a következőre nem hoznánk el a barátaikat. Az egész sztárság kérdés úgy néz ki most, hogy egyre több emberrel vagyok kapcsolatban, akik hallgatnak-néznek. Ők az én személyemet elkezdték azonosítani azzal, amit én képviselek és ez rendben is van. Ez a szeretet kérdéskör…szinte lehetetlenség mindenkivel egyformán annyira törődni, mint ahogy ők teszik velem. Valójában nem engem személy szerint szeretnek, hanem, amit képviselek. Nagyon nehéz ezt ugyanolyan mértékben személyesen visszaadni. Holott ez a szeretet kölcsönös. De mindenkit külön-külön visszaszeretni, az már egy igencsak erős feladat. Azt hiszem, én egyben szeretem vissza őket nagyon. Ezt most tapasztalom meg először. Annyi szeretet kapok, hogy nem is tudom, hogy viszonozzam. Ezáltal egy teljesen új feladattal találtam szembe magam, de nagyon dolgozom rajta. Ez a szeretet nagyon jó. Sokan szerintem ott hibáznak, hogy saját egojukat táplálják, magukat ünnepeltetik, miközben a közönség azon keresztül szereti őket, amit képviselnek. Én pont arra törekszem, hogy még többet nyújtsak nekik a színpadon.
– Te eddig kizárólag szájhagyomány útján terjedtél?
– Pontosan. Ahogyan az ősidőkben terjedtek az előadók. Régen így működött. A show business két szóból áll. Amikor a business beleszól a show részébe, és eldönti azt, hogy az embereknek mi lenne jó, ott már meghalt a művészet. Honnan tudnák, mi kell az embereknek? Statisztikákat néznek. Az eredetiség így kezdett el kikopni a művészetből. Az egyik nagy multinacionális világkiadó hazai vezetője egyszer azt mondta nekem, amikor megmutattam neki, mit szeretnék csinálni, hogy az túl nagy és túl igényes. Akkor jelent meg Diana Krall Quiet Nights című albuma, ami abban az esztendőben a legtöbb példányszámban eladott lemez volt Magyarországon. A másik pedig Szenes Iván…
„FÁJ, HOGY A NAGYMAMÁM MÁR NEM ÉLHETTE MEG A LEMEZEM MEGJELENÉSÉT”
Mindig tudtam, hogy mit akarok csinálni, és azt is, hogy az emberek szeretik és megvennék. Az én közönségem lemezt vesz, azt teszi be a lejátszóba, az autóba, mindenhová, ők nem letöltenek. Ezt a lemezt több generáció hallgathatja egyszerre. Azt mondták, olyan nem fordulhat elő, hogy a nagymama, az anyuka és a gyerek ugyanazt a zenét szeresse. Ehhez képest csupa ilyen levelet kapok. A szüleim végigélték velem az elmúlt nyolc év kínlódását a lemez körül. Édesanyám évek óta hallgatja ezeket a dalokat. Fáj, hogy a nagymamám már nem élhette meg a megjelenést, de legalább még hallhatta. Tudod, úgy érzem magam, mint egy ragadozó, akinek van egy futópályája, de nem lehet kint a vad szavannán, hogy a konkrét mozgásigényének a határait súrolva túllépjen a saját korlátain. Mert nincs akkora területem, hogy lefussam. Ez a magyar piac mérete miatt van, és mivel pici a piac, roppant telített előadókkal. Az archetípusok megvannak, akikkel tud azonosulni a közönség, és ebbe a rendszerbe az én típusom nehezen illeszthető be. Egyrészt, mert rétegzenének tartják az örökzöld klasszikus slágereket, másrészt mert nem vagyok az a tipikus szomszédfiú popsztár alkat. Mindig is a régi hollywood karaktereihez hasonlítgattak, sosem a maiakhoz.
– Olvastam, hogy az utóbbi időben már csak megrendelésre festesz.
– Igen, illetve volt az a kiállítás Párizsban, a Cirkuszfesztiválon, illetve Hankiss Elemér születésnapján.
– A galériákat nem kedveled?
– Nem. Másrészt nem fordul meg ott annyi ember, hogy akár véletlenszerűen is lássa. Azért tetszett a Cirkuszfesztivál, mert ott több, mint tízezer ember látta. Akkora sátrat képzelj el, mint a Budapest Sportaréna, aminek belül falai vannak. Teljes épületszerű.
– Ha vannak „nagy pillanatok” az életben, akkor az egyik ez volt?
– Teljes mértékben.
„MÉG NEM VOLT ÉRETTSÉGIM, DE MÁR VOLT RENDEZŐI PAPÍROM”
– Volt még?
– Hogyne! Több is. Az egyik nagy pillanat az volt, amikor 16 évesen a diákszínjátszó fesztiválon én kaptam a rendezői különdíjat. Még nem volt érettségem, de már volt rendezői papírom. Méghozzá felsőfokú. Várj, rosszul mondtam. Papírom nem volt, mert csak akkor adták oda, amikor elküldtük az érettségit. Ez egy hosszú, ugyanakkor fontos pillanat volt. Az is nagy pillanat volt, amikor felvettek a Magyar Képzőművészeti Egyetemre. Négyszázból húsz embert. És a harmadik legjobb pontszámmal jutottam be. A Moulin Rouge bemutató szintén nagy pillanat volt. A Kabaré musical bemutatója Győrben, az Egyetemi Csarnokban, 2500 néző előtt. Détár Enikővel, Kiss Marival, Dunai Tamással. Huh, de jó volt! Folytatom… Nagy pillanat volt, amikor Peter Howard-dal, Harold Princeszel és Liza Minelli-vel találkozhattam. Nagy pillanat volt a 8. Nemzetközi Cirkuszfesztivál, amikor először a cirkusztörténelemben különdíjat kaptam, mint konferanszié. Nagy pillanat volt Párizsban az előbb említett kiállítás, ahol ugyanazokkal az emberekkel találkozhattam, munkán kívül. Szintén emlékezetes pillanat volt, amikor Liverpoolban klasszikus magyar orfeum- és táncdalokat énekeltem. Nagy pillanat volt Psota Irénnel a duett feléneklés. Aztán Gálvölgyi János Kalmár Péter anyukájának és apukájának aranylakodalmán odajött hozzám, és azt mondta, látta velem a Kabarét a Madáchban, és azóta szeretne velem játszani. Az aranylakodalmon a kis jazztriómmal játszottunk, és adtam neki egy ajándék CD-t. Az is nagy pillanat volt, amikor karácsonykor, december 24-én, amikor nem hívsz már fel senkit, Gálvölgyi felhívott. Azt mondta, reggel berakták a lemezemet, hogy meghallgassák, és azóta nem vették ki, körbe-körbe jár. És nemhogy nem unják, de nagyon jól érzik magukat tőle, és hálás, amiért megajándékoztam. Te, most, ahogy így elsoroltam, rájöttem, hogy tele van az életem nagy pillanatokkal.
– Balatonfüredre visszajársz?
– Igen, nyaranta koncertezünk ott a Cocomo Cafeban.
– Tudtál odahaza próféta lenni?
– Nem, én nem is szeretem magam tukmálni. Furcsa, de nagy, balatonfüredi városi rendezvényen még soha nem léptem fel, ellenben csopakin már igen. Mi voltunk a nyitóesemény augusztus 20-án. Pedig hidd el, vágyom arra, hogy Füreden is fellépjek.
„NEM MEREK MÉG CSALÁDBAN GONDOLKODNI, SOKKAL INKÁBB VONZ A LAS VEGASI SZERZŐDÉS”
– Egyedül élsz?
– Igen. Van egy kutyám, és ő már a második neveltem. Francia bulldog. Nem merek még családban gondolkodni. Ha most azt mondanák, hogy kapok egy féléves Las Vegasi szerződést, márciusban kellene kezdeni, azonnal mennék. Talán most szóba is jön. 2001-ben úgy volt, hogy megyek, aztán a szeptember 11-i események miatt ez meghiúsult. Pedig komoly jogászok fordították a szerződés-tervezetet. A tervek szerint már a fellépés sorozatot megelőzően fél évvel korábban kellett volna utaznom, és promótáltak volna. Benne volt a szerződésben a Jay Leno Show. Ha az akkor összejön, ma….
– Nem beszélgetnénk? (nevetünk)
– Nem biztos, de talán más minőségben… Nem az lennék, aki vagyok. A mestereim, Garay Attila és Bakó Gábor nélkül nem fejlődtem volna sem a zenében, sem a balettben. Lehet, hogy egy buta amerikai előadóművész szinte lennék, aki úgy elvan, de nem fejlesztettem volna magam annyit. Kellenek a pofára esések is. Nem azt mondom, hogy idézzünk elő bajt. De ha kikerülöd az életet, akkor nem élsz. Annyi tervem van, hogy azt sem tudom, hogyan lesz rá időm. Annyi félét kellene csinálni, hogy nem elég a 24 óra a pihenéssel, az alvással és az élettel. Gyerekként azt terveztem, hogy 24 éves koromig lediplomázom, aztán 30 és 50 éves korom között fel kell építsek valamit azokban a műfajokban, amit szeretek. És akkor 50 esztendősen majd megengedhetek magamnak egy családot. Akkor már annyi pénzem lesz, hogy ha velem bármi történik, a gyerekek egyetemi tanulmányaira is meglegyen a pénz. Legyen biztosíték. Addig van még 13 évem. Csak azért merek így gondolkodni, mert az öcsém 19 éves, és apám 50 volt, amikor született. Most lesz 70 esztendős, és jól van.
– Kívánjam azt, hogy sikerüljön?
– Igen, hiszen azt érzem, még csak most kezdődik minden. Lehet még pár jó évem, ha azt vesszük, lehetek még alfahím 50 évesen is. Talán akkor leszek igazán. Garas is azt mondta, hogy ne féljek én semmitől, mert nekem nincs ifjonti bájam, amit el tudnék veszíteni. Nekem nem fog szétesni az arcom, nekem csak megérik. Amit pedig csinálok, az majd beérik.
„OLYAN VAGYOK, MINT EGY ÓVODÁS…”
– Mi vitt a képzőművészet felé?
– Igazából egy óvódás vagyok, és ez is egy játék az oviban. A kreativitásról, az arányokról és az alkotás öröméről szól, akárcsak a zene. Számomra hibátlanul kiegészíti egymást az előadó művészet és a képzőművészet. Nem akarom velük összehasonlítani magam, de például Tony Bennett, Anthony Quinn vag yéppen Freddie Mercury is meglelte azt a képzőművészetben, ami az előadó művészetben nincs meg. A színpad a pillanat művészete. Abban a pillanatban, amikor vége egy dalnak, egy előadásnak, a visszaigazolás azonnal megérkezik, egyben a siker vagy a kudarc élménye is, de azonnal el is illan. Ha a műterem magányában dolgozol, nem néz, nem figyel senki. Ugyanúgy az arányokkal és a harmóniára való törekvéssel fejezed ki magad. Ez ugyanolyan kreatív közlés, mint a színpadon, de ennek van egy kézzel fogható következménye. Itt a pillanat nemhogy elillan, hanem örök. Mint amikor készítesz egy fotót. Megörökítesz egy hangulatot, egy érzést, egy gondolatot, és azt, amire jutottál az idő alatt, amíg ez elkészül. Olyan mint egy pont egy regény utolsó mondatának végén.
– Vagy mint a zenében egy kész album?
– Igen. Érdekes, hogy egy előadás és egy felvétel ebben nagyon komolyan különbözik. Ugyanúgy nem bírok befejezni egy képet, ahogy nehezen tudom befejezni egy felvétel utómunkáit. A legjobb képeim és felvételeim mind spontán születnek. Tudod, akkor lesz tömeg egy műteremben, amikor a megfelelés kényszer bejön az ember tudatába és onnantól kezdve nem is lesz jó egy kép. Ugyanígy rossz egy előadás, amikor észreveszi az ember, hogy nézik, amikor az önfeledtséget felváltja az ego szeretetéhsége.
– Sokat gondolkodsz előadás alatt?
– Igen. Szerintem nálam többet senki nem tanul egy koncert alatt, mert a tintapaca, amit a zene és a szöveg elém tár az adja meg az abban a pillanatban lévő csodát. Amit, ha önfeledten meg tudok élni, akkor ez a tintapaca látható válik a hallgatók számára és ők is belehelyezhetik a saját vízióikat. Egy ilyen szertartáson az én feladatom a tintapaca megjelenítése és jelentéssel való felruházása. A nézőknek pedig lehetőséget ad arra, hogy ők is belehelyezhessék saját magukat ugyanabba a pillanatba, amelyben én is ott vagyok. Így élünk meg közösen olyan élményeket, amelyek során feloldhatunk vagy megerősíthetünk érzéseket.
„MINDIG CSODABOGÁR VOLTAM”
– A zirci gimnázium ilyen szempontból nyilván tudatos volt. A rokonságtól, a füredi barátoktól hányszor hallottad a „csodabogár” jelzőt? Hallottad-e egyáltalán?
– Mindig az voltam. Sosem voltam egy normális gyerek. Néha olyan jó lett volna belepasszolni a puzzleba, de mindig kudarccal zárult a beilleszkedések ez irányú törekvése. Mert az én átlagosságom pont akkor nyeri el létjogosultságát, amikor mások elfogadják a különcségemet. Számomra ők a csodabogarak. Számomra az csodabogárság, hogy valaki felkel hatkor, bemegy a munkahelyére, nyolctól ötig könyvel…és szereti. Nagyon nagyra becsülöm. Számomra ő a különleges. Volt olyan hogy egy ABC-ben kértem 20 deka sajtot, a pultos néni levágott egy darabot, és a mérleg 20,0000000-t mutatott. Pontosan 20 dekagramm volt és én azt mondtam a hölgynek – aki egyébként teljesen zabvarba jött –, ugye tudja, hogy amit most csinált, arra sok ezerből egy képes, és ha ezt színpadon csinálta volna, egy tömeg állna és éljenezné…és megtapsoltam. Ugyanezt mondtam az édesapámat megoperáló sebész professzornak. Ugyan ők csak páran voltak a műtőben és sikeres operációt hajtottak végre, de képzeljék el édesapám összes hozzátartózóját és barátját, ahogy állva tapsolnak. Mert ugyanúgy, mint a stúdióban páran elkészítünk egy felvételt és nem is tudjuk, hogy hány emberhez jut el, ezáltal kikre lesz hatással.
– Második nekifutásra vettek fel a Képzőművészeti Egyetemre. Az első nekifutás után milyen érzések voltak benned? Csalódottság, düh, harag, vagy a „csakazértis megmutatom”-érzés?
– Egyik se, csak a csalódottság. Tudtam, hogy nem elég, de ez az egész életemre igaz. Mindig is megvoltak a mumusaim. Ezt főleg a tőlem elvárt szint megugrása volt, amit a legjobb mestereim, rendezőim és kollegáim mércéje, és annak az elérése generálja. Igazából az elvárások, amelyeket magam felé támasztok, azok a szintek, amelyeket én magam csodálok másokban.
– Mikor kaptál pénzt először egy alkotásért? Emlékszel rá? Egyáltalán, mi volt a legelső alkotásod? És hol van most az a bizonyos alkotás?
– Szerintem a villanyórákkal kezdődött minden. Első nagy murális, azaz falfestészeti művem…az egy nagyon vicces sztori… Úgy alakult, hogy egy - akkor még NDK-s - család volt nálunk vendégségben Füreden, az apuka szüleim távoli rokona. Ők voltak Lutzék. A férfi szobafestő-mázoló volt, de hobbiból festett. Nem szerette a napfényt és a nyaralást, ezért ő mindig csinált valamit a lakásunkban, például fa mintás tapétából intarzia-hatású dekorációt készített a falra. Vett különböző fa imitáció tapétákat, kivágott mintákat és elkezdte felragasztgatni. Lutz bácsi festett egy mese dekorációt a gyerekszobánk falára, amelyen egy nagyon nagy gomba volt, mellette a tücsök, aki hegedült, a hangya, aki dolgozott - végülis ez az életem -, és egy törpe aludt alatta …ja, meg volt egy lepke is. A Lutz festékei az asztal tetején voltak, ahova én nem értem fel, mert nagyon picike voltam. Édesanyám arra ébredt, hogy sírok, mert nem tudok lejönni az asztalról és nagyon kell pisilnem. Anya csak a nagyon festékes kis Farkasra talált rá, majd utána vette észre, hogy körbefestettem mindent villanyórákkal, még a bátyám arcát is, akinek még a szemgolyója is festékes volt…és nem ébredt fel rá. Azt hiszem minden itt kezdődött. A villanyóra karakter egyébként egy akkori reklámból tetszett meg, és egy ideig, ha elém tettek mondjuk hatvan rajzlapot, mindre azt rajzoltam. Egész kis villanyóra társadalmat hoztam létre, gyerekeket, anyukákat, apukákat.
„A FALFESTMÉNYEM OTT VAN A BUDAPESTI MOULIN ROUGE FALÁN”
Eltelik tizenakárhány év, és a falfestményem ott van a budapesti Moulin Rouge falán. Ki tudja, mi lett volna…ha nincs Lutz és sosem indul el vonzalmam a tubusok és festékek iránt? Számomra extatikus élmény megfogni a tubust és kinyomni azt a gyönyörű színt, ami benne van. Aki a piszkosságnak, összekoszolódásnak ezt az élményét nem élte át az iszapban, a homokozóban, az nem tudja micsoda ősi szakrális felszabadító hatása van. Már az ősember is művelte. Az első barlangrajz ősemberek tenyérlenyomata volt. Lényege, hogy nyomot hagyjunk. Olyan ez, mint a „Csípj meg, nem álmodom?” Én nem álmodom. Élek. Talán pont ezért háborít fel a közömbösség és közönyösség, ahogy az emberek még a tiszteletet sem adják meg egymásnak, hanem még képesek át is nézni egymáson. Olyan gyönyörűnek találtam, amikor képzősökkel elmentünk Athoszra zarándokútra. Volt ott egy kép, amelyen a mennyország és pokol ábrázolása közt egy különbség van. Mindkét képen körben ülnek az emberek. A mennyországban mindenki befelé néz, látják egymást, míg a pokolban is mindenki együtt ül, de kifelé néznek, és senki nem lát senkit. Ez a társas magány szimbóluma. Azt hiszem, ezt kellene megtanulni: befelé fordulnunk a körbe, hogy lássuk egymást. Tudni, nem vagyunk egyedül, egyek vagyunk a sokból és mi így együtt vagyunk egyek. Ezért tartom jónak a közösségi eseményeket, mint koncert, színház. Igazából ezért szeretem a cirkuszi arénát, mert nem kétoldalú, hanem körbevesz. Ugye a tűz körül is körben ülünk, akárcsak az asztal körül.
– Az alkotói munka után hónapokkal, esetleg évekkel később képes vagy rácsodálkozni a saját képeidre?
– Abszolút, pláne, ha nem láttam régóta. Teljesen idegennek és újnak tűnnek számomra. Mint egy régi emlék, amit nem tudsz teljesen pontosan felidézni. Mint egy régi fotó, amin rajta vagy és nem emlékszel mi történt előtte, utána, körülötte. Önálló életre kelnek és ki kell őket engedni. Abban a pillanatban, amikor megválsz tőle, olyan mintha örökbe adnád a saját gyerekedet, de nagyon nagy boldogság jót hallani róla. Van egy festmény, amit úgy adtam oda, hogy édesanyámhoz – aki pszichológus – járt beszélgetni egy pedagógus barátnője, aki rákkal küzdött. Akkor éppen Van Gogh lázban égtem és festettem egy csendéletet. Volt rajta egy szalmakalap, egy gyertya egy Biblia és egy üveg bor. Mindezt a besütő nap világította meg. Még középiskolában készítettem. Egy egyszerű csendélet volt. Anyukám barátnője azt mondta, a beszélgetések mellett e miatt a kép miatt jár hozzánk, mert megnyugvással tölti el. Neki adtam kölcsön, hogy legyen nála, nézhesse, ha számára ez ennyire fontos. Aztán meggyógyult. Évekkel később sajnos kiújult nála a betegség…és már nem volt mit tenni. De akkor nagyon jó érzés volt, hogy számára mennyit adott. Az idilli nyugalmat jelenthette neki, vagy talán az emberi személyiségnek a különböző részeit szimbolizálta számára: áldozat, fény, megtisztulás, bölcsesség, napfény és a természet.
– Milyen művészek hatnak rád?
– Hűűű…mindenféle.
– Vannak kedvencek?
– Érdekes, hogy korral mindig bejönnek újak, ahogy én is változom. Szeretem Pontormo-t Caravaggio-t, Botticellit, Michelangelo-t, Leonardo-t – főleg a rajzait –, Rembrandt önarcképeit. Mérhetetlenül szeretem Van Goghot, Monet-t. Lautrecet, Degas-t, Matisse-t Picassot. Magyarok közül Mednyánszkyt, Szinyeit, Munkácsynak a vázlatait. Aba-Novák Vilmost rajongással szeretem. Csontváryt imádom… aki, szerintem egy ufó. Lenyűgöz még Schiele, Klimt, Kokoschka, Vermeer, a japán és a kínai művészet. Igazából vágyom egy házra, amit a japán építészet stílusában építenék meg egy erdőben kerttel, patakkal, és úgy hogy nincsenek elől kacatok, csak a paravánok, vannak, és csak úgy le lehet ülni a földre. Mindig azon gondolkodom, hova teszik a cuccaikat. (nevet) Ezeknek a paravánoknak van egy elképesztő festészeti kultúrája. Lenyűgöznek, hogy egy vonással mit lehet létrehozni. Amikor New Yorkban jártam a Metropolitan múzeumba George Peck mesterem vitt el, akinek van is ott képe. Nem értettem, hogy a tusrajzok mellett, miért vannak kövek és uszadék fák. Aztán leesett, korábban csinálta ezt velünk egy másik mesterem. Keresnünk kellett egy tárgyat, ami nagyon vonz. Ezek a kínai festők minden nap azzal kezdik, hogy egy új aspektusból lerajzolják ugyanazt a dolgot. Kimeríthetetlen, mert mindig van egy olyan szög, amelyből még nem festetted meg. Ez megtanít az emberi kapcsolatok működésére is. Soha nem ismerheted ki a másikat. Azt szoktam gondolni, hogy aki megun valakit, az egyszerűen csak nem figyel eléggé, vagy nem a megfelelő uszadék fát választotta.
„PONTOSAN TUDOM, MIT HÍVNAK FLOW ÉRZÉSNEK…”
– Festőművészet és a zene. Egymást inspiráló művészeti ágak? Dallam hatására született már kép? Esetleg fordítva?
– Hiperaktívnak besorolt gyerek voltam. Untam az órákat hihetetlenül. Egyszerűen nem tudták lekötni a figyelmem. A képolvasás módszerével próbálták belénk verni a tudományt, amíg engem jobban érdekelt, ha elrepült egy pillangó az ablak előtt. A magatartásom miatt behívták édesapámat, aki egy nagyon rendszerető ember, ennyit mondott: „Mi ilyennek szeretjük.” Ezzel akarta felhívni a figyelmet arra, hogy tegyenek ők is így. És most jön a válasz. A napközi egy csoda volt számomra. Nagyon gyorsan elkészítettem a házi feladatot, mert volt motiváció. A délutáni tanító nénink mindig kitalált valami érdekeset. Komolyzenét vagy éppen Jean Michel Jarr Oxygene-jét játszotta és arra lehetett rajzolnunk, aztán kivágtuk a rajzokat és egy üvegfal előtt zenére báboztunk velük és énekeltünk hozzá. Ez nagy hatással volt rám. Mindez vagyok én. Manapság is hallgatok zenét festés közben, de olyan hogy egy bizonyos zenére festettem volna egy konkrét képet, még nem volt. Lehet, vissza kellene térnem az iskolás kori szokásaimhoz? Felsős koromban az énektanárom, Ernő bácsi fedezte fel, hogy jól rajzolok. Kóruspróbán én már mindent megtanultam, amíg a többiek gyakoroltak én lerajzoltam a tanítónkat, és ő vette észre, mennyire jó a karakterérzékem, mindenki azt mondta, hogy abszolút ő van a képen. Az egyik rajzórán, amikor végre nem akarták megmondani, hogy éppen fogkrémes tubust kell rajzolni, bármit a papírra vethettünk. Ekkor elkészítettem Ernő bácsi portréját nagyban, amit kitettek az iskolában az igazgatói iroda mellé. Nagyon büszke voltam rá, mert korábban sok negatív élmény ért a rajzolással kapcsolatban. Mindig meg akarták határozni, mit kell lerajzolni. Egy ilyen alkalommal, nekem nagyon nem volt kedvem az óra anyagához, mert éppen majmokat akartam rajzolni. Mikor végeztem, a tanárom megnézte a rajzot, amelyen három zöld majom szerepelt. Megkérdezte, hogy ez micsoda, és mivel a feladat a családunk lerajzolása volt én elmondtam, az egyik a bátyám, a másik apukám, a harmadik pedig én vagyok. Kérdezte, hogy és anyukám? Mondtam, hogy ő a konyhában főz. (nevet) Szóval már akkor sem bírtam, ha korlátok közé próbáltak szorítani. Amikor gimnáziumban elkezdtünk festeni, akkor valami hihetetlen dolog történt. Nem az volt, hogy meg kellett rajzolni valamit és ki kellett színezni, hanem csak a színekkel lehetett olyan foltokat lerakni, amiből végül összeállt, amit szerettem volna. A gimnázium végén rajongtam Picassoért és Mattise-ért. Ők az afrikai primitív művészet hatására kezdtek el nagyon egyszerű vonalakkal és intenzív színekkel dolgozni. Ebben akkor nagyon megtaláltam magam. Később a Képzőn is mindig nagyon visszafogtak a korlátozó visszajelzések. Volt olyan, hogy még komoly anatómiai ismeretek nélkül készítettem egy képet, és közölték velem, hogy amíg nem ismerem az emberi testet, addig ne rajzoljak fejből ember alakokat. Ez nagyon furcsa volt. Ráadásul utólag visszanézve ezeket a képeket, volt bennük valami különleges…a fantázia torzító varázsa. Barcsai Jenő mondta egyszer, ha megtanultuk az anatómiát és levizsgáztunk belőle, felejtsük el. Mert, ha mindig meg akarunk felelni, sosem fogunk tudni szabadon alkotni. Nagyon inspiráló úgy festeni, ahogy egyszer egy kurzuson feladatot kaptunk. A mester mondott néhány szót: Budapest, geometria, hetvenes évek, fény. A hetvenes évek bekékült-lilult fényképeinek színeivel festettem meg a házunk belső lépcsőházát, ahogy ott ül a szomszédunk kutyája, árnyékokkal, fényekkel. A geometriát pedig úgy ábrázoltam, hogy a cementlapos padló fényének vetületét pedig geometrikusan ábrázoltam. Elfelejtettem enni-inni, wc-re menni. Ezt hívják flow érzésnek. Három nap alatt megfestettem a képet. A kifejezetten behatárolt témájúakkal nem tudok szabadon működni. Olyankor iparosnak érzem magam. Felszabadító, amikor egy olyan képet vesznek meg, amit csak úgy csináltam és megtetszik valakinek. Egyébként, amikor úgy festek, hogy közben nem hallgatok zenét, akkor is hallok dallamokat. (vigyorog) Ritkán van csend a fejemben. Csak meditációval tudom elérni, hogy az agyam kikapcsoljon. Számomra ilyen a mozi is, mert ott nem tudok beleszólni, alakítani. A meditációban ugyanezt kell megcsinálni, hogy nem látsz, nem hallasz, nem avatkozol be, egyszerűen kinyitod az üres dobozt. Az Uffiziben Leonardo Királyok imádása című képhez viszont vittem magammal egy reneszánsz zeneművet, ismétlésre állítottam, és vagy egy órán keresztül néztem így a művet. A képek beszélnek, ha van zenéjük. Ha egy kép nem szól, annak mindegy. Minden képnek van egy harmóniasora. Három alapszín van: a vörös, a kék és a sárga, mint zenében a domináns, a szubdomináns és a tonika. Van a 6-os és a 12-es színkör, és hangból is tizenkettő van. Minél nagyobb színkörből választasz színeket, az ugyanolyan, mintha minél nagyobb felépítményű akkordokból építenél fel egy dalt, annál pontosabban fejez ki valamilyen érzelmet és gondolatot. A nagyon tiszta színek egyszerűek, elképesztően megnyugtatóak, mert letisztult gondolatokat tükröznek. Vagy ott vannak a formák. A háromszög, a kör és a négyszög. Minél egyszerűbb geometriai formára visszavezethető egy kompozíció, annál könnyebb nézni, annál megnyugtatóbban hat. Ezért jó ránézni a Holdra, amikor tele van, vagy egy piramisra, vagy egy szép, szabályos hegyre. Ebből is látszik, hogy minden mindennel összefügg, mert minden egy.


