– Sok korszakodat láttam már. Talán az elmúlt két év volt a legzűrösebb.
– Volt itt minden. Összeveszés, válás, depresszió…
– Majd egy új szerelemről is cikkeztek. Azt írták, újra boldog vagy.
– Óvatosan bánj ezekekkel a kifejezésekkel! Nem merem azt mondani, hogy boldog vagyok. Annyiszor mondtam már, és közben sosem voltam az.
– Akkor miért mondtad, ha közben nem voltál az?
– Mert magamnak sem akartam bevallani, hogy valami nincs rendben. Nyilvánvalóan vannak pillanatok, amikor az ember boldognak képzeli magát, és azt hiszi, ez már örökké tart. Aztán a következő pillanatban kiderül, hogy az egész csak ábránd. A legtöbb ember – velem együtt – hajlamos beletörődni egy megalkuvásokkal teli helyzetbe, és azt hazudja magának, hogy ez így van rendjén. Aztán egy ponton túl csak kiderül, hogy a kompromisszumok sem működnek az idők végezetéig. Egy rossz kapcsolatot is el lehet húzni akár 11 évig is…
„AZT HITTEM, AZ A TERMÉSZETES, HA SOKAT VESZEKSZÜNK”
– Az első házasságodra gondolsz?
– Pontosan. 17 évesen nősültem. A feleségem akkor volt 20 esztendős. Ma már tudom, hogy őrültség volt. Egy gyerek – hiszen az voltam – nem nősülhet meg! A sors valahogy mégis úgy alakította, hogy szülői engedéllyel összeházasodtunk. Fiatal korunk miatt tiltottak minket egymástól, és nem láttam más kiutat arra, hogy találkozhassak vele, csak ha feleségül veszem. De az első pillanattól fogva nem működött a kapcsolatunk. Egyáltalán nem illettünk össze, folyton veszekedtünk. De azt hittem, ez természetes.
– Miért lenne természetes, hogy két ember állandóan veszekszik egymással?
– Semmit sem tudtam akkor a világról. Borzasztó tudathasadásos állapotban éltem. Már 14 éves koromban külön költöztem a szüleimtől, és munkát vállaltam. Alig maradtam ki a nyolcadik osztályból, azon a nyáron már megélhetés után kellett néznem, és az így keresett kis pénzből segítettem a szüleimet, illetve a testvéreimet. Gyerekfejjel azt gondoltam, már felnőtt vagyok. Pedig fenéket voltam még felnőtt! Fogalmam sem volt arról, mi hogyan működik az életben. Nyeretlen kamasz voltam, aki akkoriban még azt hitte, mindenki ugyanazt a zenét hallgatja, és ugyanúgy énekel, ahogy ő. Azzal persze tisztában voltam, hogy nem jó veszekedni, de meg voltam róla győződve, hogy ez maga a házasság… Éreztem, hogy nem vagyok boldog, ezért menekültem bele a zenébe. Valamiben ki akartam teljesedni, ha már otthon nem tudtam.
– A második házasságodban mit rontottál el?
– Fogalmam nincs. Azt hittem, ha külsőleg hasonlítunk egymásra, akkor belül is passzolunk majd. Nem így lett. Nem akarok rosszat mondani egyik volt feleségemről sem, hiszen a maguk nemében mindkettő remek asszony. De nem illettünk egymáshoz. Egyikkel sem. Hiszek abban, hogy Isten minden embernek teremtett egy társat. Csak azt nem tudni, életének melyik szakaszában találja meg. Különös játéka a sorsnak, hogy pont akkor rendelt mellém valakit, amikor már nem kerestem senkit. Épp akkor kezdtem volna beletörődni abba, hogy soha nem lehetek boldog.
„PIERROT ÚTON-ÚTFÉLEN AZT HANGOZTATTA, HOGY KEZELHETETLEN VAGYOK”
– Mintha mindig akkor kapnál meg mindent az élettől, amikor már lemondtál róla…
– Pontosan. Ugyanez jellemző a szakmai karrieremre is. A Megasztár döntősei közé az utolsó pillanatban, közönségszavazatokkal jutottam be. De amikor bejutottam, az egyik zsűritag, Pierrot úton-útfélen azt hangoztatta, hogy kezelhetetlen vagyok. Pedig nem voltam az. Aztán egyszer élő adásban is kijelentette: a lemezeim a polcokon fognak porosodni. Ehhez képest 9 éve töretlen a karrierem, és a lemezeim közül több platina státuszt ért el. Azt már csak zárójelben jegyzem meg: a Megasztár első szériájának versenyzői közül én jutottam utoljára lemezszerződéshez. Már mindenki aláírt valahová, amikor én még csak lógtam a levegőben…
– Megkeményített a sok harc, az állandó bizonyítás?
– Igen. Sokkal erősebb lettem. Rengeteget elértem az elmúlt években. A minap kapcsolgattam otthon a tévét, és valamelyik csatornán ismételték az öt esztendővel ezelőtti főzőműsort. Alig ismertem rá az akkori önmagamra. Valamiféle ál-vagányságot erőltettem magamra, miközben félénk vidéki kisfiú voltam. Ma már nem érdekel a vagányság, és talán pont ettől leszek az, hogy elengedtem a görcsös megfelelési kényszert.
– Férfi létedre gyakran elérzékenyülsz…
– Nem szégyen ez. Erős férfinek tartom magam, de ha a kislányommal mesefilmet nézek, képes vagyok előbb könnyezni egy jeleneten, mint ő. Ezzel a kettősséggel lehetne a legjobban jellemezni engem. És romantikus is vagyok, bár ezt az oldalamat kevesen ismerik. De van valaki, aki nemrég ismerte meg…
– Békében vagy önmagaddal?
– Egyre inkább. És ennek része az a valaki, aki az utóbbi időben rám talált. Tudod, akiről cikkeztek… Még időben jött, mert visszaadta az önbizalmamat, és előhozta belőlem az igazi énemet, ami mélyen el lett ásva az utóbbi időben. Kezdtem elveszíteni önmagamat, de most minden nagyon jó. Ha felelőtlen lennék, még azt is mondanám, hogy boldog vagyok. De ilyet már nem mondok… (nevet)
„SOKAT TESZEK AZÉRT, HOGY A GYEREKEIM NE ÉREZZÉK A HIÁNYOMAT”
– Érzel lelkiismeret-furdalást a gyerekeid miatt? Hiszen egyik sem él veled.
– Nem, hiszen így is nap, mint nap tevékenyen részt veszek az életükben. És ezt most nem azért mondom, mert egy könyvben így illik fogalmazni. Jó apának tartom magam, mindig a gyerekeim voltak a legfontosabbak. És sokat teszek azért, hogy egyik se érezze a hiányomat.
– Ha már a hiánynál tartunk, privát beszélgetéseinken gyakran meséltél arról, hogy édesapádat képtelen vagy elengedni.
– Ez azóta sem változott.
– Sejted, hogy miért?
– Sejtem. Ugyanis nem búcsúzhattam el tőle, és nem mondtam el neki, hogy mennyire szeretem, mennyire fontos nekem.
– Nem tudtad, vagy nem akartad?
– Cikinek tartottam, ha az apja előtt érzelgősen beszél az ember. Anyunak mondtam, hogy szeretem, de apunak nem. Pedig meg kellett volna tennem! Furdal is a lelkiismeret. Leginkább azért, mert apám, amíg élt, próbált közvetlen kapcsolatot kialakítani velem. Hiszen mégiscsak én voltam az elsőszülött fia, de én meg folyamatosan hárítottam. Többször le akart velem ülni, beszélgetni, de kitértem előle. Utólag pedig egyre mardosóbb ez az érzés. Hogyan lehettem ilyen buta… Elkéstem.
– Álmodsz vele?
– Igen. Nem is keveset. Nyilvánvalóan azért, mert ennyi idő után sem tudom elengedni. Utálom, hogy magamba forduló, zárkózott ember vagyok. Most már fáj, hogy képtelen voltam kimutatni, mennyire fontos az apám. Ha találkoznék Istennel, megkérdezném tőle, miért kellett ennek így lennie. Miért pont akkor kellett meghalnia az apámnak, amikor sikeres lettem, és jobbá tehettem volna az életét? (itt könnybe lábad a szeme) Aput nagyon nyomasztotta, hogy szegények voltunk, és nem tudott mindent megadni a gyerekeinek. Nekem ugyan sikerült áttörnöm a családunk generációkon át öröklődő szegénységét, de számára ez már késő volt. Az utolsó időkben hiába vettem meg neki a drága gitárt, amire mindig vágyott, hiába hoztam-vittem őt a szép autómmal, már nem volt ereje értékelni.
– Milyen betegsége volt?
– Embernek nem volt annyi problémája, mint neki. Úgy nőttem fel, hogy szinte természetesnek tűnt, hogy mindig van valami baja. Az egyik szemére megvakult, a másikra sokdioptriás szemüveg kellett. Kétszer is kilyukadt a gyomra, idegkimerültséggel is kezelték, a csontjai is elkoptak, végül a tüdődaganat vitte el, mindössze 47 évesen. Az utolsó hetet soha nem bocsátom meg magamnak. Nem tudtam, hogy ennyire nagy a baj, és már csak napjai vannak hátra. Ha ezzel tisztában vagyok, fellépni sem mentem volna, és százszor elmondtam volna neki, mennyire fontos nekem.
„MÁR NEM FÉLEK, HA APÁM MEGJELENIK ÁLMOMBAN”
– Bízott benned?
– A családból egyedül az édesapám bízott a tehetségemben. Tudta, hogy tehetséges vagyok, és előbb-utóbb be kell futnom. Négy évvel a Megasztár előtt, egy komoly operációt megelőzően azt mondta anyámnak, miközben tolták be a műtőbe, hogy addig nem hal meg, amíg a fiát nem látja a tévében. Aztán, amikor a Megasztárban énekeltem, már alig tudott beszélni, de a képernyő előtt ülve azt suttogta: most már rendben lesz a család, mert Lacika segíteni fog mindenkin.
– Hogyan élted meg az elvesztését?
– Emlékszem, a temetésén nem tudtam sírni. Inkább anyukámat és a többieket vigasztaltam. Később lett elviselhetetlen a hiánya. Álmomban, amikor találkozom vele, mindig átölelem, és zokogok. Gyerekkoromban, amikor az öregek arról meséltek, hogy visszajönnek a halottak, ordítottam félelmemben. Aputól azonban nem félek. Jó érzéssel tölt el, ha velem van álmomban.
– Nem minden álmod esetében vannak jó érzések. Egyszer egy tévéműsorban Ómolnár Miklósnak meséltél a rémálmaidról, és arról, hogy mindenki bolondnak hitt.
– Azt gondolták a barátaim, megszállt a gonosz. Eleinte hetente egyszer kísértett ez a rémálom, később már naponta, sőt, amikor napközben pihentem és elszundítottam, minden egyes alkalommal átéltem. És mindig azt álmodtam, hogy kínoznak. A húsomban éreztem a fájdalmat. Szerettem volna felébredni, jó lett volna kinyitni a szemem, de nem ment! Közben hallottam, hogy a szüleim a másik szobában nézik a tévét, kiáltani akartam nekik, hogy segítsenek, de nem jött ki hang a torkomon… Amikor elmeséltem a környezetemben lévő embereknek, félelmükben elfordultak tőlem. Szentül hitték, hogy engem elvisz a gonosz. Már le is mondtak rólam.
„HIÁBA TETTEM KENYERET A PÁRNÁM ALÁ, AZ SEM SEGÍTETT”
– Hogyan lett vége ennek a korszaknak?
– Nagymamám azt tanácsolta, tegyek kenyeret a párnám alá. Mások azt mondták, inkább szentképet fektessek az ágyba, vagy vigyek gyertyát a templomba. Minden módszert kipróbáltam, de az álmok még intenzívebben jöttek, sőt, még jobban fájtak. Elmentem a roma ismerősökhöz, hátha ők tudnak rajtam segíteni, de kidobtak. Azt mondták, megszállt a gonosz. Tudom, őrülten hangzik, de én mindent megpróbáltam, és semmi, senki nem segített rajtam. Végső elkeseredettségemben elmentem egy keresztény közösségbe, ahol azt tanácsolták, amikor jön az álom, kiáltsam ezt a mondatot: „Sátán, távozz tőlem, én Jézus Krisztus gyermeke vagyok!” Hiába érveltem, hogy ilyenkor egyetlen hang sem jön ki a torkomon, azzal biztattak: akkor csak gondoljam a mondatot. Így tettem, és attól kezdve soha többet nem jött elő a rémálom.
– Mások ezt csodának, vagy földöntúli jelnek gondolnák.
– Én is sokat gondolkodtam azon, hogy ki is valójában ez az Isten, aki segített rajtam? Pontosan magam sem tudom, azt viszont igen, hogy azóta itt él bennem, én pedig benne. Elválaszthatatlanok lettünk. Azóta a Biblia a kedvenc könyvem, esténként azt olvasom, és mielőtt elaludnék, imádkozom. Most már tudom, én tényleg Jézus Krisztus gyermeke vagyok. Ő olyan, mint egy jó szülő: bűnös, gyarló ember vagyok, de soha nem hagy el, mindig megbocsát. Amióta ezzel tisztában vagyok, azóta rendben van az életem.
„NEM MEHETEK ODA MINDEN EGYES EMBERHEZ, HOGY BEBIZONYÍTSAM, NEM SZÁLLTAM EL MAGAMTÓL”
– Emlékszem, volt egy időszak az életedben, amikor azért is lelkibeteg voltál, mert elterjedt a szakmában, hogy nagyképű lettél, és túlságosan elszálltál magadtól. Akkor sem értettem, miért kell azzal foglalkozni, hogy mit mondanak rólad mások.
– Ez egy nehéz dolog. Ha valaki olyan szegénységből jön, mint én, és annyira védtelen ezzel a világgal szemben a zárkózottsága miatt, az igenis érzékeny. Gondolj csak bele, milyen érzés egy színpadon álló embernek éveken át folyamatosan azt visszahallani magáról, hogy elszállt a sikerektől, megközelíthetetlen lett, fennhordja az orrát. És milyen érzés lehet folyamatosan azzal a mondattal szembesülni a rajongókkal történt találkozások után, hogy „pozitívan csalódtunk benned, nem hittük volna, hogy ilyen közvetlen vagy”.
– Tényleg sokszor megkapod ezt a mondatot?
– Szinte minden hétvégi fellépésen. Ami egyrészről nyilván jólesik, hiszen öröm, ha a rajongók közvetlen, barátságos emberként ismernek meg. Olyannak, amilyen valójában vagyok. Másrészről viszont elkeserít a dolog. Amikor ugyanis évek óta folyamatosan ezt hallod, belegondolsz, hogy akkor mit gondolhatnak valójában rólad? Milyen kép élhet Gáspár Laciról az emberekben? Ez valahol rémisztő. Mert nem mehetek oda minden egyes emberhez, hogy bebizonyítsam, nem szálltam el magamtól, és nem vagyok sem nagyképű, sem beképzelt.
– Bánt?
– Olyannyira, hogy egy időben rengeteg álmatlan éjszakát okoztak ezek a pletykák. A Megasztár óta eltelt éveknek több időszakát valójában csodaként éltem meg, de vannak ennek árnyoldalai is. Észrevettem, hogy amint egyre több sikert értem el, úgy növekedett az a tábor is, akik igyekeztek negatív színben feltüntetni. Valaki kitalálta, hogy elszálltam magamtól, elkezdte terjeszteni, s ez odáig fajult, hogy az utcán is megállítottak, és az arcomba vágták: nagyon megváltoztam. Mindezt úgy, hogy nem is ismertek. Egy ideig úgy tettem, mintha mindez nem zavart volna. Nem akartam, hogy gyengének lássanak. Évekig nyeltem, s kedvesen elbeszélgettem mindenkivel.
„MINÉL SIKERESEBB LETTEM, ANNÁL JOBBAN TERJEDTEK A PLETYKÁK IS”
– Emlékszem, amikor Afrikában jártunk, az utazás során naponta többször is kibukott belőled ez a keserűség.
– Azért fájt ez nekem, mert nem felejtettem el, hogy engem a közönség emelt ki a korábbi életemből. Abból az életből, ahol folyton zsákutcákban kötöttem ki. A szegénység és a kilátástalanság zsákutcáiban. Reményt, lehetőséget adtak azzal, hogy beszavaztak a Megasztárba, s a 2004-es esztendő férfihangja lehettem. Ezért fontos számomra az emberek véleménye, s ezért tudok lelkileg padlóra kerülni, ha ismeretlenül ítélkeznek felettem. Annak idején azért szerettek meg a műsorban, mert közülük valónak éreztek. Itt ez a szerencsétlen sorsú, duci fiú, aki szépen énekel, adjunk neki egy esélyt - gondolhatták. És meg is adták.
– Ami azt illeti, a korábbi életedhez képest valóban álomkarriert futottál be.
– Pontosan. De aztán történt valami. Szinte észre sem vettem, és belekerültem olyan „botrányos” dolgokba, amelyekkel akaratom ellenére is táptalajt adtam a már régóta körülöttem lévő pletykáknak. Mert a híresztelések párhuzamosan érkeztek a sikerekkel. És minél több eredményt értem el, annál inkább mondogatták, hogy biztosan elszálltam. Ezt akkor még elintéztem magamban annyival, hogy inkább legyen száz irigyem, mint egy sajnálóm. De elkövettem egy nagy hibát. Elvállaltam különböző buta szerepléseket. Pont akkor, amikor épp túl voltam a váláson, amikor a leginkább sebezhetőnek éreztem magam. És ekkor elindult a lavina. Hirtelen botrányhős lettem, és nem zenész. Már nem csak a zenémmel lettem eladható a média számára, hanem az úgynevezett „botrányos életvitelemmel”. Ráadásul utána elmentem főzni, külföldön kirándulni, s a forgatások során derült csak ki számomra, hogy a nézettség miatt fekete bárányt gyártanak belőlem. Azt a látszatot akarták kelteni, hogy nem tudok viselkedni, és fent hordom az orrom. Pedig akkor kellett volna visszafognom magam, kizárólag értékes dolgokkal szerepelni, és csak a zenével foglalkozni. Fokozatosan éreztem, hogy ugyanezek az emberek, akik annak idején felemeltek, kezdenek csalódni bennem.
„LEHET, HOGY A SPORTAUTÓ TÉNYLEG TÚLZÁS VOLT…”
– Ebben azért te is hibás voltál.
– Részben igen. Hiszen mindennek tetejébe sajnos beleőrültem a sportautókba, és elkezdtem ilyen kocsikkal járni. Márkás ruhákat vettem, lefogytam, és a hajamat is megnövesztettem, majd befonattam. De ez már csak hab volt a tortán. (nevet) Hirtelen összejöttek a dolgok… Arra gondoltam, talán az Isten megdorgált, amiért nem adtam neki minden nap hálát, ahogyan előtte. Mert Isten nélkül semmit sem érek. Furcsa ez… Bekerültem a szórakoztatóiparba, a sztárok csillogó világába, persze, hogy nem nézhettem ki úgy, mint azelőtt. Jó, lehet, talán a sportautó kicsit túlzás volt. Istenem, hát megtehettem, s mivel ez a hobbim, a szerelmem, miért ne szerezhettem volna magamnak? Sokaknak azonban már a megjelenésem is szúrta a szemét. Azt hitték, aki lefogy, vagy hosszú hajat növeszt, az automatikusan elszáll magától. Pedig korántsem. Több furcsa, számomra kissé sokkoló eset történt ezzel kapcsolatban. Egyszer például odajött hozzám egy nő az utcán, s mérgesen a képembe vágta, hogy nagyképű lettem. Amikor rákérdeztem, hogy ezt miből gondolja, azt mondta, aki így néz ki, az biztosan elszállt. Máskor egy bevásárlóközpontban hallottam, amint a biztonsági őr bemondta az adóvevőjébe a kollégájának, hogy megjött a sztár, aki az egekben hordja az orrát. Akkor elszakadt a cérnám, s odamentem hozzá megkérdezni, miért mond ilyet. Félórát beszélgettünk, s a végén ő is azt mondta, nem gondolta volna, hogy enynyire két lábbal járok a földön. Pedig harminc perccel korábban még beszólt. Furcsák az emberek. Volt egy időszak, amikor még Balassagyarmaton laktam a régi lakásunkban, de már eljártam fellépni, s megvehettem életem első középkategóriás autóját. Ekkor átjött hozzám a szomszéd néni a szemközti házból. Alig tudott járni, de a bottal átbicegett. Becsöngetett és mindennek lehordott, hogy mit képzelek magamról. Mert aki éveken át biciklivel járt, az ne vezessen autót… Mondom, elképesztő történeteim vannak…
„NEM HERDÁLTAM EL, AMIT KERESTEM”
– Ezek a sztorik azért megviselhettek…
– Képzelheted. Az emberek bele sem gondolnak abba, hogy milyen kemény a celebvilág. Már ahhoz rengeteg fegyelem, erő, és kitartás kellett, hogy egyáltalán lefogyjak. Aki túlsúllyal küzd, az tudja, miről beszélek. De könyörgöm, egy színpadi ember nem nézhet ki akárhogy! Nem lehetek örök életemre száztíz kiló csak azért, mert így jobban tudnak velem azonosulni az emberek. Pedig bárki elhiheti, belül ugyanaz az ember maradtam. Megbecsültem a dolgokat, nem herdáltam el, amit kerestem, hisz jól tudtam, milyen napi 12 órában lapátolni. Eleinte naivan azt gondoltam, nekem nem lesz más feladatom, mint jó dalokkal meghálálni a belém vetett bizalmat. Úgy látszik, ez kevésnek bizonyult. Szeretném, ha megértenék, nem szálltam el magamtól, de úgy gondolom, a zenéhez, s a szakmámhoz igenis hozzátartozik a jó színpadi megjelenés. Sokszor mondtam már, s valóban így is gondolom, hogy jelenleg a gyerekkori álmaimat élem. Amiről akkor, a nagy szegénységben álmodoztam, vagy amit esetenként lerajzoltam, az később mind megvalósult. A sportkocsiktól kezdve a hangszereken át, tényleg minden. Ezért pedig nem lehetek eléggé hálás Istennek és a közönségemnek.
– Tedd a kezed a szívedre! Valóban nem szédített meg a siker?
– Ha a sportautók „szédülésnek” számítanak, akkor egy kicsit talán igen. De századszor, vagy ha kell, ezredszer is elmondom: belül ugyanaz maradtam, aki voltam. Soha nem felejtem el, honnan jöttem, ki vagyok. Emlékszem, amikor még naponta ingáztam Balassagyarmat és az ország nagyvárosai között, egyszer későn, amikor mentem haza, láttam, hogy csóró kisgyerekek álldogálnak a hamburgeres előtt. A kocsiból kiszúrtam a szemükben azt a vágyódást, amit annyi idős koromban én is éreztem. Én ugyanolyan csóró voltam akkor, és ugyanúgy vágytam arra, hogy egyszer annyi hamburgert egyek, amennyi csak belém fért. Félreálltam az autóval, odamentem, és vettem nekik. És több ilyen eset is történt az évek során, csak ezzel nem dicsekedtem, mert úgy gondoltam, nem kell annak hencegnie, aki segít.
„NEM TUDOK ÉN CELEBKEDNI”
– Hogyan lettél mégis „botrányhős”?
– Szerencsétlen egybeesések miatt. Sajnos sokszor kerültem címlapra megalapozatlan gyanúsítgatásokkal, koholt vádakkal, ilyen-olyan botrányokkal. Egyik napról a másikra benne voltam a körforgásban. Igen, megtévedtem az úton. Elkönyveltek olyan férfinak, aki otthagyta a családját, pedig ez egyáltalán nem így volt. A gyerekemet sosem hagytam el, és nem is fogom. A hét egyik felét nálam tölti, a másikat az édesanyjánál. Nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott kislány. De beszéljünk ismét a balul elsült szerepléseimről. Amikor például részt vettem a főzős műsorok egyikében, azt mondták, beképzelt majom az, aki nem eszi meg a csirkehúst. Azt azonban nem tudták, hogy én még a legnagyobb szegénységben sem tudtam ezt megkóstolni. Anyám mindig úgy variált az ételekkel, hogy tudta, Lacika válogatós. Aztán az akkori kedvesemmel elutaztunk külföldre több ismert személlyel, s ott is rám húzták a vizes lepedőt, hogy hisztiztem, pedig korántsem ez volt az igazság. Sajnos csak utólag jöttem rá, nem vagyok showman, és nem tudok „celebkedni”. Én csak a zenéhez értek, semmi máshoz.
– Van kiút?
– Hogyne lenne. Szeretném, ha tudnák: számomra mindig a közönség lesz az első. Be akarom bizonyítani, hogy nem tettek velem rossz lóra 2004-ben, amikor rám szavaztak. Sokat változtam az elmúlt évek során. Már nem vagyok az a félénk gyarmati kisfiú, mint aki voltam. De ez még nem azt jelenti, hogy elszálltam magamtól. Csak annyit változom, mint mindenki más. Már 33 éves vagyok, nem maradhatok örökre gyerek. Egy azonban biztos: a közönségemhez mindig őszinte és kedves leszek. Tudom, hogy nem szabad feladnom. Tisztában vagyok vele, hogy mindezek ellenére még rengetegen szeretnek és hisznek bennem.


