"A Rákóczi és a Mátyás tér környékén megtanultam az utca emberével kommunikálni. Mindig úgy írtam a dalaimat, mintha beszélgetnék azzal, aki hallgatja. Néhányan mondják is, hogy önmagukat fedezik fel a szövegeimben. Igen, közvetlenül nekik, róluk írtam. Magam elé képzelem őket, és amikor leírok egy sort, megszólal bennem a hang. Ha röhög a képembe, már húzom is ki a szöveget…”
A varázs nem múlt el, Ez az az álom (Charlie); Ugye nem hiszed el, Hétfő esti blues, Számíts rám! (Balázs Fecó); Az első gyorsvonat Amszterdam felől, Időgép, Poklok lovagjai (Marathon); Az ördög tegnap a városban járt (Lerch István); Semmi sem új, Menj el, csak ne bánts (Cserháti Zsuzsa); Otthonról hazafelé (Varga Miklós); Csak néhány jó szó, Őszintén akarok élni (Piramis) – néhány dalcím legkedvesebb nótáim közül. A közös bennük, hogy kivétel nélkül mindegyik szövegét Horváth Attila írta. És ezek nem is a legismertebb dalai!
Jég dupla Whiskyvel, Ha volna két életem, A kőfalak leomlanak, Csavargódal, Évszakok – hogy csak néhányat említsek. Szinte az egész ország az előadókkal énekli a dalait, mégis csak kevesen tudják, hogy ezeknek a nótáknak a szövegét ő szerezte.
Gyakorlatilag kiskamasz korom óta hallgatom a dalait. Általános iskolába jártam, amikor még működött kedvenc popmagazinom, a Helllo, amelyben volt egy „Töksó” című interjú rovat. Ennek egyik számában olvastam egy beszélgetést Attilával. Nagyon tetszett. Már akkor elhatároztam, hogy egyszer én is megszólaltatom. Aztán sorra durrantak az általa írott lemezek, Charlie-tól kezdve Cserháti Zsuzsán át Balázs Fecó szóló albumáig. Imádtam mindet! Akkor kaptam közelebbi képet róla, amikor 25 éves szerzői jubileumára megjelent a Jég dupla whiskyvel című kötete. Sem azelőtt, sem azután nem történt még olyan, hogy a könyv elolvasása után pontosan tudtam, ha egyszer találkozunk, milyen lesz a szituáció, mennyire lesz mély a beszélgetés. Akár hiszik, akár nem, percre és pillanatra pontosan úgy történt minden, ahogyan elképzeltem. Tudtam, hogy valamikor késő este fogad majd, tudtam, hogy a lakásán lesz az interjú, és azt is éreztem, hogy különleges hangulata lesz. Minden úgy volt, ahogy a képzeletemben korábban lejátszódott! Ott, akkor este rengeteg útravalót kaptam tőle. Mintegy három órát töltöttem nála, az egyik macska a táskámon, a másik az ölemben aludt.
– Mindig ilyenkor adsz interjút?
– Akkor szoktam jól érezni magam interjú közben, amikor éjszaka van, már ittunk kicsit, és valahol valami zene szól. Ilyenkor már kellemes a hangulat, ami hajnaltájban teljesedik ki… De mindenkivel így van, nem? Veled nem szokott előfordulni, hogy elalvás előtt egy órával azt érzed, most olyan okos vagy, olyan jókat gondolsz, és olyan jókat mondasz?
– Hogyne… (nevetünk)
– Na persze nem az éjszakának van ebben nagy szerepe! Nem is a csöndnek, hanem a nyugalomnak. Hogy arra tudj koncentrálni, amire szeretnél.Például, ha fizikailag már fáradt vagy, és arra készülsz, hogy hamarosan ágyba kerülsz, akkor valamitől felszabadultabb leszel, elkezdenek nem zavarni a problémák, és lebegés van. Akkor tudsz olyan állapotba kerülni, amiből megszülethet valami. Valami értékes, valami jó, valami olyan, amit utána nem fogsz szégyellni. Gátlások szakadnak le rólad, szárnyalni kezdesz, képes vagy gondolatban úgy repdesni, hogy magad is meglepődsz, milyen dolgok jutnak eszedbe. Nálam ez a termékeny állapot, s ezt általában éjszaka találom meg, de nem azért, mert sötét van.
„MINDEN, AMI AZ ÉLETEMBEN FONTOS, ÉJSZAKA TÖRTÉNIK”
– Hogyan alakult ki?
– Nyolc órában dolgoztam, és a húgomékkal éltem együtt, akiknek már gyerekük is volt. Amikor a melóból hazaértem, esténként üvöltött a tévé, üvöltött a sógorom, üvöltött a húgom, üvöltött a gyerek, és meg kellett várni, amíg a gyereket ágyba dugják, majd előbb-utóbb ők is elálmosodnak. Addigra viszont már éjszaka volt. Fontos volt, hogy írni tudjak, mert a napi nyolc óra csupán pénzkereseti forrást jelentett, hogy ne haljak éhen, de a legfontosabb mindig az volt, ami utána jött. És ez éjszaka tudott jönni, mert fizikailag akkor volt alkalmas a helyzet arra, hogy dolgozzak. Szép lassan, tudat alatt alakult ki, hogy minden, ami az életemben fontos, éjszaka történik. A nappalt valahogy át kellett vészelnem. De amikor már nem kellett napi nyolc órát dolgoznom, mert meg tudtam élni a szövegírásból, akkor is megmaradt ugyanez a tempó. Ma is egész éjszaka fönt vagyok, nem tudok addig ágyba kerülni, amíg sötét van. Amikor már világos van, akkor irány az ágy, és nappal alszom. Amióta az eszemet tudom, ez így van, és már így is fog maradni. Hiába mondják az orvosok, hogy az embernek a biológiai órája hogyan működik, engem ez baromira nem befolyásolt soha! Szerintem a biológiai órád úgy működik, ahogyan szeretnéd. Ma már szerencsére nem olyan az éjszaka, mint régen; ha eszembe jut, hogy nincs itthon kenyér, akkor hajnalban is le tudok csattogni, mert rengeteg üzlet van, ahol vásárolni tudok. Gyakorlatilag a hivatalokon kívül nincs olyan ügy, amit nappal kellene intéznem. (nekikezd egy dobozos sör kibontásának) Ha medve lennék, biztosan nyári álmot aludnék, annyira fordított életet élek (nevet).
– Úgy fogalmaztál egyszer, hogy beleszülettél a beatbe.
– Valóban szerencsés időszakban, 1952-ben jöttem a világra. 1966-ban kezdett el igazán tombolni a beat. Baromi korán, már 14 évesen zenekart alapítottunk. Hangszereink ugyan nem voltak – ha lettek volna, akkor se tudtunk volna rajtuk játszani –, viszont már saját nótákat írtunk. Saját szövegekkel... Nem hiszem, hogy túl sokan megelőztek volna ebben a történetben… (tovább bontja a sört)
– A VIII. kerületben bontogattad a szárnyaidat...
– A Rákóczi és a Mátyás tér között „félúton” nőttem fel. Akármerre indultam, biztos, hogy a dolgok sűrűjébe érkeztem. A József utcában születtem. Hoszszabb-rövidebb megszakításokkal 30 éves koromig ott is éltem.
– Az utca nevelt?
– (kibontja a sört) Nem, inkább az irodalom. A környék hatott rám, és sokat tanultam, de nem az utca nevelt. Sohasem függtem a környezetemtől. Mindig tudtam, mit akarok az életemből kihozni. Nehéz engem befolyásolni, még akkor is, ha alkatilag egyébként könnyen kezelhető vagyok. Ugyanakkor, ami fontos, abban nem lehet megingatni. Érdekes módon, valahogy az egész életet így néztem. Mivel tudtam, hogy dalszövegíró akarok lenni, ez valamilyen szemüveget adott, és a körülöttem történő dolgokat is mindig ezen keresztül figyeltem. Szivacsként mindent magamba szívtam. Ilyen értelemben nagyon formált a környék, de abban az értelemben immunis voltam rá, hogy nem váltam se stricivé, se zsebtolvajjá, a mai napig szelíd ember vagyok. Az irodalmat szerettem, és a könyvekhez menekültem. Ha egy percnyi szabadidőm volt a csavargások, focizások, csajozások után, azonnal a könyvhöz nyúltam. Fölöslegesen nem csavarogtam csak azért, hogy menjek, mert a könyvek között jobban éreztem magam. Engem a könyvek alakítottak.
„’73-BAN MÁR EGYÜTT CSAJOZTUNK CHARLIE-VAL”
– Azt mondtad, 14 éves korod óta dalszövegírónak készültél. Akkor sem inogtál meg, amikor napi nyolc órában dolgoznod kellett?
– Ezt akkor egy átmeneti állapotnak tekintettem, a célhoz vezető egyik eszköznek. Ha az ember határozottan tudja, hogy mivel szeretne foglalkozni, akkor semmi sem tudja kizökkenteni. Az, hogy napi nyolc órában dolgozni kell, mert különben éhen halok, annyira természetes volt, mint ahogy télen hideg van, nyáron pedig meleg. Mi idegesítene abban, hogy ősszel esik az eső? Ezek felesleges idegeskedések. (rágyújt)
Az nyilvánvalóan bosszantja az embert, ha tisztában van vele, hogy ő egy Maradona, és mégsem fér bele abba a csapatba, ahol féllábúak játszanak. (Magdi, Attila párja hangosan felnevet a másik szobában) Aki Maradona, az tisztában van vele, hogy egyszer csak működni fog a dolog, csak ki kell várni.
– Egyenes volt a célhoz vezető út?
– Mondhatjuk, hogy igen. Már egészen fiatalon, az első lépéseknél találkoztam azokkal az emberekkel, akikkel később közösen vittünk véghez nagy dolgokat. Balázs Fecóval, Som Lajossal együtt, illetve külön-külön is dolgoztunk amatőr szinten. Akkor még én is a színpadon akartam bizonyítani, aztán bekattant, hogy abbahagyom, mert nem nekem való az előadó-művészet. Nem voltam tehetséges zenész, jobban érdekelt a szövegírás. Meg aztán visszahúzódóbb, szégyenlősebb, mélyebb alkat vagyok annál, semhogy a rivaldafényben álljak. A színpadon harsánynak kell lenni, és erre én képtelen lennék. 1971-ben abbahagytam a zenélést, s a már előbb említett emberkékkel kezdtünk valamit létrehozni, amiből másfél-két évvel később lett a Taurus, a Piramis, majd a Korál. Haveri szinten ismertem mindenkit, aki a műfajban mozgott. Ha máshonnan nem, a kocsmai találkozásokból. ’73-ban már együtt csajoztunk Charlie-val. A fene se tudta, hogy ebből 20 évvel később születni fog valami. Ebben az értelemben szerencsés voltam, hogy ott lehettem a rajtnál. Ha tegyük fel, Maradona voltam, akkor kaptam egy labdát, hogy megmutathassam, tényleg jó vagyok-e. Attól kezdve pedig már nem a szerencsén múlott a dolog, hanem egészen egyszerűen élni tudtam a lehetőséggel.
– A lehetőséghez is kell a szerencse.
– És még az is kétesélyes! Az talán szerencse, hogy ismertem azt a basszusgitárost, akivel 57-szer találkoztam különböző helyszíneken, ahol én is baszszusgitáros voltam? Amikor a zenélést abbahagytam, már adottak voltak azok az ismeretségek, barátságok, amelyek később odáig vezettek, hogy ebből valami óriási született. De akkor még sem a Som Lajos, sem a Balázs Fecó nem volt „a” Som Lajos és „a” Balázs Fecó, tehát nem arról volt szó, hogy ismertem a sztárokat. Amikor elkezdtünk dolgozni, ők még nem voltak sztárok. Utána lettek azok.
– Közben pedig magad is intézménnyé váltál a saját műfajodban.
– A szakmabeliek maximálisan tisztában vannak azzal, hogy a rangsorban hol helyezkedem el, és ezért tisztelnek. És a közönség is. A Rákóczi és a Mátyás tér környékén megtanultam az utca emberével kommunikálni. Mindig úgy írtam a dalaimat, mintha beszélgetnék azzal, aki hallgatja. Néhányan mondják is, hogy önmagukat fedezik fel a szövegeimben. Igen, közvetlenül nekik, róluk írtam. Magam elé képzelem őket, és amikor leírok valamit, megszólal bennem a hang. Ha röhög a képembe, már húzom is ki azt a sort… Ez leginkább a Taurusnál volt kézzel fogható. Öröm volt végigmenni az utcán, mert valóban a hozzám hasonló srácok jöttek velünk szembe, és érezhető volt a szeretet, az együtt gondolkodás, az együtt lélegzés, ami annyiban választott el minket egymástól, hogy mi a színpadon voltunk, ők meg a színpad előtt. Egymással szemben álltunk, és ismétlem magam, de kommunikáltunk.
– Dalszövegeid egyértelműen irodalmi alkotások?
– Igen, mert le vannak írva, és bizonyos nyelvtani, irodalmi szabályok alaptörvényeinek megfelelnek. Ilyen szempontból alkotások. Formailag is mindenképpen azok, bár tartalmilag vitathatóak. Valószínű, hogy ha elvinném őket az Élet és Irodalom kiadójához, mert szeretnék egy verseskötetet, rögtön viszszaadnák, hogy ezek nem versek. Ugyanakkor vannak ennél rosszabbak is, amit irodalom címszóval kapunk, de nem szoktam ezen gondolkodni. Nagyon büszke vagyok arra, hogy rockzenére és ma már legtöbbször blues zenére írok dalokat. Ha valamelyik dalomat mondjuk száz év múlva népdalként énekelnék, akkor lennék a legbüszkébb. És ebben nem az a fontos, hogy ezeket a sorokat egy Horváth Attila nevű ember írta valamikor, hanem akkor lennék boldog, ha a dalaim tábortüzek mellett, nyaraláskor, kiránduláskor, házibuliban, itt-ott megszólalnának. Mondjuk erre már most is büszke lehetek, mert ma is így van. Elmondhatatlanul jó érzés, amikor nyári este ülünk itthon, és valahonnan nagyon messziről halljuk, hogy valahol szól a zene, és nem múlhat el úgy a buli, hogy egyszer csak össze ne néznénk a feleségemmel, hogy hoppá. Hol Piramis, hol Korál, hol Charlie és nagyon sokszor, még ma, 30 évvel születésük után, Bojtorján-dalok. Ennél többet nem lehet elérni ebben a szakmában.
– Zenére írod a szövegeidet?
– Mindig. Nem is hiszem, hogy volt valaha olyan nóta életem folyamán, aminek a szövege előbb lett volna kész, mint maga a zene. Így könnyebb. Azért nem is lett volna belőlem jó költő, mert fegyelmezetlen vagyok. Csapongok. Ha valami eszembe jut, megállás nélkül írok. Nem szerkesztek, nem figyelek oda. Írom, ahogyan jön, és ezt nem szabad. Ebből csak a legnagyobb zseniknek születhetnek jó alkotásaik. Ahogyan József Attila mondta: „a líra logika, de nem tudomány.”
– Korábbi, fel nem használt szövegötleteket, foszlányokat fel szoktál később használni?
– Nem. Szerencsés voltam e tekintetben, mert általában, amiket írtam, azok be is kerültek a dalokba. Nem nagyon voltak asztalfióknak írott dolgaim, amiket később elő lehetett volna venni. Olyan azonban már előfordult, hogy megírtam néhány dalt, melyek valami miatt nem kerültek föl arra a lemezre, amire szántam őket, és ezeket esetleg rátettem egy másik lemezre. Például ‘88-ban írtunk Markos Gyurinak egy lemezt, ami nem jelent meg. Volt rajta két-három nóta, aminek a zenéjét is én szereztem, ezekből egyik ‘98-ban felkerült a 100 Folk Celsius lemezére.
„HALLGASS MEG MINDENKIT, DE NE HALLGASS SENKIRE”
– Ennyi évtizeddel és ennyi kiadott bakelittel, kazettával, CD-vel a hátad mögött még mindig örömet okoz, amikor először fogsz kézbe egy munkáiddal teli hanghordozót, közvetlenül a megjelenés után?
– Hogyne okozna örömet! Szinte ugyanúgy, mint az elején.
– Mindez pedig hatványozottabban történik, amikor kifejezetten Horváth Attila jubileumi válogatás jelenik meg, vagy épp az életmű sorozatod jön ki?
– Érdekes módon, amikor az összegző kiadványokat először a kezemben fogtam, az volt az első benyomásom, hogy itt ez a kompakt lemez, ezzel kerek egész lehet a pályám – és akkor most mi van? Vége, és roló le. Szerencsére ez az állapot nem tartott sokáig, mert éppen valamelyik következő lemezre készültünk, és napokon belül hozzá kellett kezdenem.
– Komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy abbahagyd?
– Eljátszottam vele. Hasonló volt, mint a rendszerváltás. A ’90-es évek elején Bródyékkal beszélgettünk, hogy innentől kezdve mit fogunk írni. Addig ellenzékiek voltunk, arról írtunk. De mi lesz utána? Éhen fogunk halni? Bár poénkodtunk rajta, de volt ennek egy igazán komoly tartalma is, hiszen tényleg úgy éreztük, hogy ha itt most hirtelen valami egészen más kezdődik, akkor nekünk is mást és máshogyan kell csinálni. Aztán lett téma bőven… Bródytól hallottam, hogy megírni csak azt lehet, ami az emberrel megtörtént, vagy megtörténhetett volna.
– Önmagadból merítesz minden alkalommal?
– Abból a világból merítek, amelyben élek és éltem. Amit megtapasztaltam, amit végigéltem, aminek része voltam.
– Mikor megérkeztem, kaptam tőled egy jó tanácsot.
– „Hallgass meg mindenkit, de ne hallgass senkire!” Ezt a tanácsot Baranyi Ferenc költőtől kaptam útravalónak, amikor még én is verseket írtam. Néhány helyen meg is jelentek az írásaim. Az övénél bölcsebb mondást még nem hallottam. Mert nyelvtani, verstani szabályokat el lehet sajátítani. De azt, ahogyan a világot látom, csak én tudom kifejezni, az ilyesmit lehetetlen tanítani.
„A KERESKEDELMI MÉDIA SOKKAL INKÁBB ALKALMAZ ÍZLÉSTERRORT, MINT ANNO A MONOPOLHELYZETBEN LÉVŐ KOMMUNISTA MÉDIA”
– Olvastam korábbi nyilatkozataidat; a ’80-as években szinte az összes megszólalásodban a nyugat felé vágyódtál.
– Annak idején, a kommunizmusban csak hallottuk, Nyugaton ez hogyan működik. Azért imádkoztunk, hogy bárcsak egyszer eljutnánk odáig! Aztán eljutottunk. És? Már régóta nem egy lemezgyár van, nem egy rádió, nem egy tévé. Mindenből millió létezik. Ez a fajta kereskedelmi világ, ami ebben a vadkapitalizmusban virágzik, sokkal inkább ízlésterror, mint a monopolhelyzetben lévő kommunista média volt.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy jobb volt a kommunizmusban?
– Ezt nem mondtam! De nem volt rosszabb… Amikor a kommunizmusban nem éreztük jól magunkat, elképzeltük azt a közeget, amelyben jól éreznénk magunkat. Azt hittük, ez lesz a demokrácia. S azóta már hányszor tapasztaltuk, hogy nem az. Nincs nosztalgiám a kommunizmus iránt, de tény, hogy cseberből vederbe kerültünk. Ma sokkal kevesebbet játsszák a dalainkat, pont az imént említett ízlésterror miatt. A műanyag zene jóval kelendőbb.
– Volt egy időszakod a nagy techno-láz idejében, amikor nem írtál aktívan. Mivel foglalkoztál ekkor?
– Komputergrafikus voltam. Látod, akkor tényleg úgy gondoltam, hogy lehúzom a redőnyt, és annyi!
– Melyik produkció hozott vissza a vérkeringésbe?
– Az Omen együttes.
– Az igazi, nagy áttörést azonban Charlie legelső szólólemeze jelentette. És a Jég dupla Whiskyvel.
– De amikor elkezdtük, arról sem tudtuk, hogy ilyen sikeres lesz! Charlie-val kettesben már évekkel ezelőtt – amikor hazajött, és beszállt a Tátrai Band-be
– érleltük, hogy jó lenne valamit együtt csinálni, hiszen 30 éve haverok vagyunk. 1994-ben pedig egyszer csak jött Rózsa Pisti, hogy gyerekek, csináljátok, nekem tetszik ez a felállás. Ő, mint kiadó, megfinanszírozta a lemezt. Nagyon szimpatikus volt, mert azt mondta, lehet, hogy nem adunk el ebből kettőt se, de jól esik a szívemnek, hogy részt vehetek benne. És utána tényleg eszünkbe sem jutott, hogy kereskedelmi terméket hozunk létre. Arra gondoltunk, biztos lesz majd a korosztályunkból olyan réteg, akiknek tetszeni fog, és ilyen kultikus albumként fogják kezelni. A fene gondolta volna, hogy ekkorát durran! Ennek valószínűleg az lehet a titka, hogy semmilyen szempontnak nem akartunk megfelelni, hanem hármasban összeálltunk – Lerch Pisti, Charlie meg én –, és csináltunk valamit, amiben jól éreztük magunkat. Ennek nem is mond ellent, hogy a folytatás már teljesen más lett, mert attól kezdve ennek a teamnek évről évre kötelezően kellett egy lemezt írnia, hiszen az elsőt olyan óriási példányszámban adtuk el, és annyit kerestünk rajta, hogy muszáj volt ismételni. Legalábbis ezt mondta a kiadó. Gyártani kellett a soron következő lemezeket. Csináltuk is, csak már nem volt újdonság, hanem valahányadik a sorban.
Én már az első lemez után azt mondtam, hogy nincs több. De nem lehetett, mert szorított az idő, ki kellett adni az újat, és ha te nem csinálod meg, akkor megcsinálja más...
„A ZENEIPAR ROHADÁSA AKKOR KEZDŐDÖTT, AMIKOR MEGJELENTEK AZ ELSŐ LEMEZEK, ÉS ÉLELMES ÜZLETEMBEREK RÁJÖTTEK, HOGY EBBEN BOLT VAN“
– A „hőskorban“ vágytatok lemezre?
– A fene sem gondolt akkor még erre! Összejöttünk néhányan, és zenéltünk. El akartunk mondani valamit, amire jó lehetőség volt a zene. Még csak színpadra sem gondoltunk. És az, amit énekeltem, nem csak azt a három embert érdekelte, aki ott lakott a házban, hanem egyre többet; a 8-ból hamar 25 lett. Örültem, hogy már 25 embernek mondhatom el, mit gondolok a világról. Kiderült, hogy akik hallgatták, ők is úgy gondolták. Az egésznek a rohadása akkor kezdődött, amikor megjelentek az első lemezek, és élelmes üzletemberek rájöttek, hogy ebben bolt van. Amikor megjelentek az első lemezek, vigyázva vittük, örültünk, hogy egyáltalán eljutott ide a vasfüggöny mögé... De abban a pillanatban, ahogy ebbe beszállt az a társaság, amelyik ezeket a lemezeket ki tudta adni, onnantól már kezdtek is fazonírozni. Először még nyersen, fésületlenül, ahogy volt; tessék, hát ezt veszik, mint a cukrot. Aztán egyre több lemeztársaság egyre több zenekartól adott ki lemezeket, s amikor az egyik éppen rosszabbul ment, akkor azt mondták, találjunk ki valamit. És amikor először mondta valaki az íróasztal mögött, hogy találjunk ki valamit, akkor kezdődött a zene iparosodása. És ennek a folyamatnak az lett a vége, hogy ez az egész mozgalom, vagy ha úgy tetszik, forradalom – mert az volt –, szép lassan kiürült, és átment egy nagyon jól jövedelmező üzletbe. Eleve az a szó, hogy „lemezipar”, pontosan azt jelenti, ami ellen annak idején elkezdtünk fellépni.
– Ugyanakkor, ha nem lenne lemezipar, minden bizonnyal azóta is napi nyolc órában dolgoznál.
– Az biztos, de én soha nem is akartam ebből élni! Nem is tudtam, hogy ebből meg lehet élni. Jóval később merült fel a lehetőség.
1972-től a Taurussal tíz évig küszködtem. Később, amikor már túl voltam a Piramison, és vastagon benne voltam a Korálban, illetve párhuzamosan a Bojtorjánban, akkor kerestem életemben először annyi pénzt, amit már mérlegelni lehetett. Kiszámoltam, hogy havi bontásban ez körülbelül annyi vagy valamivel több, mint amenyit a napi 8 órás munkámért kapok a munkahelyemen. Attól fogva ebből élek.
– Jól élsz?
– Nincs okom panaszra. Ezzel a múlttal a hátam mögött már el lehet élgedélni.
– Tudsz félretenni?
– Alkatilag nem. Amennyi pénzem van, annyit költök. Ma már kicsit többet költhetek, mint annak idején, de félretenni ma sem tudok. Nem azért, mert nincs miből, mert két forintból is félre lehet tenni egyet, ha az ember akarja, de én gyárilag mondom azt, hogy a pénz arra való, hogy elköltsem.
„NINCS MIÉRT ELÉGTÉTELT VENNI”
– Hatalmas slágerek fűződnek a nevedhez, a babérokat mégis az együttesek aratták le. Talán a Korál 1997-es kisstadioni buliján volt az első olyan alkalom, amikor Balázs Fecó több tízezer ember előtt felhívott a színpadra. Azóta ezt többször és többen is megtették, sőt, már életmű koncerted is volt az Arénában. Elégtétel volt számodra az a néhány percnyi megjelenés az emberek előtt?
– Nincs miért elégtételt venni. Van egy szereposztás, ahol mindenkinek megvan a maga dolga. Nem lökött le senki a színpadról, én akartam a háttérből folytatni! Nekem az a dolgom, hogy a színpadi embereket ellássam azzal a töltettel, amely fönt fog majd robbanni. Biztosan másképp alakul az életem, ha annak idején nem hagyom abba a zenét, de így jobb, mert szabad ember vagyok. Ha megmaradok zenésznek, nyilván annak a zenekarnak írtam volna a dalait, amelyben játszom, és a konkurens együttesnek nem. Így viszont egyszerre dolgozhattam a Piramissal és a Korállal vagy a Bojtorjánnal és a 100 Folk Celsius-szal.
– Utólag sem bántad meg, hogy otthagytad a színpadot? Millió nagykoncerten játszották a dalaidat. Nem hiszem el, hogy amikor egy emberként énekelnek tízezren az Arénában, az nem indít el benned ilyen gondolatot…
– Igazad van, valóban sokszor volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem, de jó lenne most fent lenni köztük. Hiszen ők aratták le azt a sikert, amely legalább felerészben az enyém is. Olyan is előfordult, amikor felvetődött bennem, hogy vajon jól döntöttem-e, és kicsit elszorult a szívem. De tudatos voltam. Okos, jól felfogott elhatározás volt, hogy leléptem a színpadról.
– Hátborzongató érzés egy olyan koncerten jelen lenni, ahol az egész ház egy emberként énekli a szövegeidet?
– Életem legszebb pillanatai közé tartoznak az ilyenek! Ott van több ezer ember, és teli torokból üvöltik azt, amit én írtam. Én meg állok közöttük, és a hideg futkos a hátamon, mert akármerre nézek, látom, hogy boldogan éneklik a dalt, mivel az a sajátjuk! Ezt a színpadról nem érezhettem volna. Persze az ilyen visszajelzéseket a zenekarok kapták meg, ami néha fájt, rosszul esett. Viszont amikor jöttek a politikai botrányok, a Piramis négy megyéből volt kitiltva, még csak keresztül sem utazhatott rajta, és mentek raporta, felelősségre vonásra – ezekből is kimaradtam. Ezt is ők kapták meg, holott nem nekik járt volna. Nem lettem megbélyegzett ember, nem kellett vigyázzba állnom senki előtt, nem volt olyan hatalmasság, akinek gazsulálnom kellett volna. Az egyensúly tehát megvan; voltak ennek ugyanúgy jó oldalai is, mint ahogy fájdalmas pillanatai. Minden jól van így, ahogy történt.
– Leginkább a sikereidről tudunk. Voltak bukások is?
– Hogyne lettek volna! Anyagi értelemben. Szellemi téren nem volt ilyen. Évekkel ezelőtt például jött a hír az OTP-ből, hogy csontig lenyúlták a bankszámlámat. Nulla forintra letakarítottak. Mégsem voltam kétségbeesve! Nem zuhantam össze, nem ültem itthon, hogy jaj, most mi lesz. Annyiszor megesett már az életemben, hogy egy fillérem sem volt, és azt sem tudtam, holnap mi lesz. Akkor is léteztem, tettem a dolgomat, nyilvánvalóan most is ez lesz. A nyoma sem volt bennem a kétségbeesésnek!
Vagy egy másik példa: az sem idegesít, hogy a hőskorban még százezres lemezeladások voltak, ma meg óriási dolog, ha egy lemezből elfogy háromezer példány. És akkor mi van? Picit kevesebb pénzt kapok érte, kicsit kevesebb emberhez jutnak el a dalok. Utóbbit mindig jobban sajnáltam, mint az anyagi hasznot. De akkor sincs baj. Nekiülök, és csinálom a következőt, ameddig bírom, ameddig van töltet. Ez a dolgom, ezért születtem. Nem esem kétségbe, ha nem látom a holnapot. Nincsenek félelmeim. Az idő megy, egyszer majd én is elfogyok, de a dalok túlélnek, és azokban itt leszek. Akkor már lehet, hogy nem fogok tudni róla – de az a fontos, hogy itt és most már tudom.


