Előfordult, hogy gyerekként Bujtor István vitte iskolába, a szobájában lévő vendégágyon pedig Máté Péter és Rózsa György is aludt. Kefir, azaz Kecskés Tibor, a V-Tech énekese beleszületett a szórakoztatóiparba. 19 évesen jelent meg első albuma, azóta arany és platinalemezek sorával büszkélkedhet. Ám, ha a popzene mai helyzetére gondol, inkább komor lesz.
– Nincs jó kedved?
– Ennyire látszik?
– Ennyire.
– Délután megadta magát a telefonom. És abban a készülékben benne van az egész életem. Ugyanolyan volt egyébként, mint a tiéd, amivel most rögzíted a beszélgetésünket. Én is használom a diktafon funkcióját, dalvázlatokat veszek fel rá. Aggódom, hogy a jegyzeteim és a dalötleteim meglegyenek. Ha elvesznek, akkor nagy baj lesz.
– Mennyire vagy termékeny szerző?
– Nem nagyon… Nekem a határidő a jó múzsa. Ha kiszabják a határidőt, akkor két nappal előtte nekiállok.
– Tehát amikor a V-Tech évente jelentetett meg lemezeket, az kizárólag a határidőknek volt köszönhető?
– Mindig le volt kötve szerződésben, hogy mikor jövünk ki, de attól általában eltértünk egy kicsit. (mosolyog) Volt olyan lemez, ami egy hónap alatt készült el. A nulláról. De akkor ott alvás se volt, semmi.
– Melyik album volt ez?
– A második. A Nem szabad sírni. Az első után elindult a nagy siker. Egyfolytában fellépéseink voltak, és nem volt időnk semmire. Amikor talpalatnyi idő volt, aludtunk. És amikor szóltak, hogy kellene már az új lemez, egy dalunk sem volt készen. Aztán csináltunk ötöt-hatot, és nem tetszett Kisszabó Gábornak, az Első Emelet egykori basszusgitárosának, aki akkor az EMI Lemezkiadó művészeti vezetője volt. Mondtam neki, hogy szerzői válságban vagyok, nem jönnek a dalok. Ekkor Gábor adott nekem két-három érzelmes filmet DVD-n. Kérte, hogy menjek haza, és nézzem meg őket. Volt köztük olyan film, amelyiken el is bőgtem magam, s aztán kijöttek belőlem a dalok. A Nem szabad sírni egyébként már másnap tetszett neki, és az lett a címadó dal is.
– Mennyivel másabb most ehhez képest a zeneipar?
– Sokkal másabb. Nyilván van sok rosszabb oldala, és vannak jók is. A fellépések sokkal kevesebbek. Mondjuk nekem egy szavam sem lehet, mert a mai napig hívnak a zenekarral. Ráadásul annyi dalunk lett sláger az évek során, hogy másfél órát simán el tudunk játszani csak az ismert nótákból.
– Többes számot használsz, pedig a V-Tech duójából már évek óta csak te járod ezekkel a slágerekkel az országot.
– Van egy kis gépezet mellettem, mögöttem, akik nélkül nem tudnék sikeres lenni. És már ők is hosszú ideje ott vannak velem. Ennek részei a zenészek, a technikus és a sofőr is. Szamóca már 2004 óta nincs velünk.
„AKÁRMERRE MENTÜNK, MINDENKI SZERETETT MINKET”
– Beszéltek egyáltalán?
– Nagyon ritkán. Ő inkább a civil életet választotta. Családot alapított, már két gyereke van. Én pedig még mindig élem a zenészek megszokott életét. Ami
– visszatérve az előbbi témához – másabb már, mint amit annak idején közösen éltünk. Eleve lemez sincs már minden évben. Sőt… Nagy kérdés, hogy lesznek-e még lemezek… (maga elé néz, gondolkodik) Nem csak attól lesz rossz kedvem, ha a zeneipar átalakulására gondolok, hanem az egész ország helyzete elkeserít. Ez a válság sajnos minden más területen is érezhető. Soha nem titkoltam, hogy a zene mellett több lábon álltam, és az egyik fontos lábamat most szépen kihúzták alólam. Volt egy szerencsejáték-szervező cégem, de a játékgép-törvény hatályba lépésével ezt az állam bácsi megszüntette. Így a biztos bevételem is megszűnt. Panaszkodni nem akarok, mert összetehetem a két kezem, hiszen nekem még ott a zene is, de sok ember vált most földönfutóvá.
– Csak a zenéből nem tudnál megélni?
– Nem. Abból csak az első három évben lehetett tisztességesen megélni. Mi még az utolsó pillanatban csíptük el a popiparnak azt a korszakát, amikor minden működött. Voltak felületeink, a dalaink szóltak a rádiókban, a klipjeink forogtak a televíziókban, és temérdek fellépésünk volt. Az első három albumunk megjelenése után valóban szépen kerestünk. Olyannyira, hogy már az első évben lakást tudtam venni Budapest egyik peremkerületében. Nem kell nagy dologra gondolni, mert egy lerobbant, pici ház volt, amit az unokatestvérem segítségével hoztam rendbe. De mégsem kellett albérletet fizetnem a fővárosban. Aztán hirtelen minden megváltozott a könnyűzenében. S ugyan ma sincs okom panaszra, mert a régi előadók közül még mindig jelentős mennyiségű fellépésünk van, és az utóbbi 10 évben minden koncertünk telt ház előtt zajlott, mégis bizonytalan vagyok. Ez a szakma nem egy életbiztosítás.
– Mi hiányzik? Az állandó bevétel?
– Pontosan. Rettegek a kiszámíthatatlanságtól. Komolyan mondom, irigylem azokat a civil embereket, akik elseje és ötödike között fizetést kapnak, ugyanis 14 év alatt sem szoktam meg, hogy ebben a szakmában minden esetleges. Ha van fellépés, akkor van fizetés, ha nincs, akkor nincs. Mi van, ha eltöröm a lábam? Akkor hónapokig nem keresek semmit. Arról nem beszélve, hogy ez az életmód jóval magasabb költségekkel jár. Mindenkinek adni kell a bevételből. A lemezkiadónak, a menedzsmentnek, stb. De nem akarok panaszkodni, és azt sem szeretném, hogy rossz kedvű legyen ez a beszélgetés.
– Melyik volt a legjobb korszaka az elmúlt 15 esztendőnek?
– Furcsa lesz, amit most mondok, és kicsit talán ellent is mondok az előbbieknek, de ez a mostani korszak jobb. Az összes nehézség ellenére jobban érzem magam, mint eddig bármikor. Jó volt a régi korszak is. Szívből kívánom a fiatal előadóknak, hogy legalább egyszer az életben tapasztalják meg azt az érzést, amikor bármerre mennek, mindenki szereti őket. Velünk akkor így volt. Viszont annyira őrült tempót diktált az az életmód, amikor egy hétvégén 14 fellépés is volt, hogy nem tudtam megélni a pillanatokat. Olyan volt, mintha kívülről néztem volna magam egy filmen. Sok mindent el is szalasztottam akkoriban.
– Mit szalasztottál el?
– Például családi ünnepeket. Minden és mindenki elöl fontosabbak voltak a fellépések. Néha édesanyám születésnapjánál is. Utólag ezt bánom.
– Édesanyád tett ezért szemrehányást?
– Nem, hiszen ők sem voltak sokkal különbek. (nevet) Mivel a szüleim szervezéssel foglalkoznak évtizedek óta, pontosan tudják, hogy a munka mindig fontosabb volt mindennél, és ebben a szakmában nincsenek ünnepnapok. Elsők a rendezvények, és csak másodlagos a család. Gyakorlatilag ebbe születtem bele. De hogy visszatérjek az eredeti témához: azért jobb most, mert végre vannak olyan szabadnapjaim, amikor van időm pihenni, és a hobbijaimmal foglalkozni.
„KAMASZKÉNT SOLTÉSZ REZSŐ TECHNIKUSA VOLTAM”
– Azt mondtad, beleszülettél a szórakoztatóiparba. Már gyerekként sejtetted, hogy egyszer ismert leszel, akárcsak a házatokban vendégeskedő művészek?
– A szívem mélyén mindig tudtam, hogy közöm lesz ehhez a szakmához. Azt ugyan nem sejtettem, hogy zenészként, de szerettem volna a szórakoztatóiparhoz tartozni. Emlékszem, amikor megalakult a Republic együttes, kezdetben édesapám volt a menedzserük. Elvitt egy koncertre, álltam a hatalmas keverőpult mellett, és mondtam apámnak, hogy egyszer én is kezelni fogok egy ilyet. És bejött a saját jóslatom, mert azóta kitanultam a hangtechnikusi szakmát is, a saját lemezeimet is magam keverem a stúdiómban. Korábban egyébként voltam Soltész Rezső alkalmi technikusa is.
– Igaz a legenda, miszerint Rózsa Gyurival aludtál egy ágyban?
– Nem ágyban, hanem egy szobában. Ugyanis az én szobámban volt a vendégágy. Emlékszem, gyerek voltam, és az egyik éjszaka arra ébredtem, hogy apám nagyban ágyaz mellettem, majd bejön Rózsa Gyuri az éj kellős közepén, és lefekszik. Épp egy fellépésről jöttek haza. Ugyanez előfordult Máté Péterrel is. Aztán szegény Bujtor István is sokat vendégeskedett nálunk. Többször előfordult, hogy elvitt az iskolába. A suliban meg csak néztek, hogy begördült a nagy zöld Mercedes, benne „Ötvös Csöpivel”, aki engem fuvarozott. Egyébként annak idején az Elvarázsolt Dollár című filmjében majdnem én lettem a kisfiú, de a színészethez nem voltam elég tehetséges.
– Kitől kaptad eddig a legjobb kritikát?
– Demjén Ferenctől. Amikor megjelent az első lemezünk 1998-ban, édesapám lejátszotta neki az autóban a „Vele minden jó” című dalomat. Rózsi csak enynyit mondott: „a k…a életbe, hogy ezt nem én találtam ki”. Azt hiszem, ennél nagyobb elismerés nem is kell.
„SZERETNÉK MAJD NAGY ESKÜVŐT TEMPLOMBAN, PEDIG MEG SEM VAGYOK KERESZTELVE”
– Tudnál zene nélkül élni?
– Nem. Nem is akarok nélküle élni. De egy biztos, hogy több lábon kell állni. S ha meglesz a biztos egzisztencia, utána jöhet a családalapítás.
– Mióta tart a kapcsolatod?
– Lassan hét éve. Azt szoktam mondani, hogy a szereteten és hűségen alapuló, hosszú távú kapcsolatok híve vagyok. Eddig Erika a leghosszabb kapcsolatom. Zimány Lindával öt és fél évig voltunk együtt, előtte másfél-, illetve azt megelőzően egy kétéves kapcsolatom volt. Volt már ugyan egyéjszakás kalandom, de abban nem hiszek. Nem vagyok a flörtök híve. Ha valamit csinálok, azt csakis komolyan teszem. A szerelemmel is így vagyok.Éppen ezért engem például először házasodni fogsz látni, az biztos. Nem akarok azért házasodni, mert jön a baba. Pedig nem jövök vallásos családból, soha nem követelték meg, hogy Bibliát olvassak, vagy hittanra járjak, mégis ez a kép él bennem. Szeretnék nagy templomi esküvőt, pedig meg sem vagyok keresztelve. Mindenki meg van keresztelve, csak én nem, ezért ez a szertartás még vár rám.
– Nem is jártál templomba?
– Anyám egyszer beíratott hittanra, és sírva mentem haza. Mondtam, hogy én oda soha többet nem megyek. Azóta sem tettem be templomba a lábamat. Nem volt túl kedves a pap, és megutáltatta velem az egész vallást. Ettől függetlenül hiszek Istenben.
– Nemrég félreérthető mondatot írtál a közösségi oldaladra: „Mindenhol jó, de itthon nem.”
– Lett is belőle nagy riadalom… (nevet) Azt hitték, valami bajom van. Utána módosítottam, hogy mindenütt jó, de legjobb Thaiföldön. Pedig ezt már korábban is kiírtam, amikor külföldről hazajöttünk. Most valahogy másképp értelmezték.
– Tényleg van Thaiföldön lakásod?
– Tényleg. Ez ennyire hihetetlen?
– Azt hittem, csupán marketing fogás.
– Hál’ Istennek van kint lakásom. De abban az épületben, ahol lakom, összesen 80 lakás található, és abból kb. 60 százaléka magyaroké.
– De nem zenészeké.
– Ez egy kivételes lehetőség volt, ami megtalált. Ha nem lettem volna ismert zenész, akkor valószínűleg nem jutok hozzá ilyen kedvezményekkel egy tengerparti ingatlanhoz.
– Most azt mondanám rád, hogy boldog ember… de a korábbi bosszús ránc még mindig ott van az arcodon…
– Erről nem tehetek. Vannak dolgok, amik dühítenek. Például jó ideje hiányolom a dalaimat azokból a nagy országos kereskedelmi rádiókból, amelyek számomra fontosak lennének. És sajnos azok a felületek is megszűntek, ahol a klipjeimet játszhatnák – de ez nem csak rám, hanem minden kollégámra érvényes. Semmi nem úgy működik, mint régen. Ma már egy klipet szinte csak a YouTube-on lehet megnézni.
– Mivel érvelnek a szerkesztők?
– Vannak olyan szerkesztők, akik úgy nyilatkoztak, hogy pontosan ezt a zenét akarják kiirtani a magyar zenei életből. Ezért aztán bojkottálnak. Ám ezt én nem tudom értelmezni. Miért egy ember dönti el a közízlést, amikor tíz éve nem volt sikertelen fellépésem? És olyan sem, ahol csak „fél ház” lett volna. Nem beszélve arról, hogy a közönség kívülről fújja a dalaimat…


