Amikor harmadjára kellett felhívnom Norbit egy Budapest környéki kisvárosban útbaigazításért, már tudtam, hogy a vele készülő beszélgetés sem lesz mindennapi. Pedig sokadszor jártam azon a településen, megkockáztatom, ismerem is, mégis a város teljesen ellentétes felén vártunk egymásra. Végül a legjobb megoldásnak egy nagyáruház parkolója tűnt, ahová már mindketten biztonsággal odataláltunk.
– Nagyon kajás vagy? (kérdezi, miközben kiszáll az autóból)
– Ma még nem ettem, úgyhogy örülnék neki, ha beülnénk valahová.
– Gyere, mutatok egy helyet, ahol isteni hekket sütnek. Kövess az autóddal, hogy ne kelljen ide visszajönni, mert ma még több helyre is megyünk. Elkísérhetnél egy autókereskedésbe. Szét szeretnék nézni. Van kedved velem tartani?
– Induljunk!!
A hekkesnél Norbi a legkisebb halat választja, köretnek krumplit kér, és kólát iszik. Én a krumplit kihagynám, mert épp ma kezdtem a diétát, de nem engedi.
– Ennyi sült krumplit biztosan nem tudok megenni, úgyhogy nincs mese, a többi a tiéd! (mondja ellentmondást nem tűrően)
– Vidéki gyerekként nem érzed idegennek a nagyvárost?
– Nem. Inkább az a furcsa, ha hazamegyek. Nagyon hamar beleszoktam az itteni pörgésbe, és szeretem is. Pedig elég későn, 21 évesen érkeztem meg a fővárosba.
– Korábban jártál Pesten?
– Nem nagyon jártam én Kaposváron kívül sehol. De várj, eszembe jutott valami. Hatévesen voltam Jugoszláviában. Anyukámmal és a barátnőjével mentünk. Ja, és az iskolával is volt egy kirándulás Ausztriában a Szafari Parkban.
– Ezek szerint hatévesen láttad a tengert.
– Igen, de nem emlékszem már rá. Csak a kivételes dolgok maradnak meg bennem: vagy a nagyon jók vagy a nagyon rosszak.
– Nem törlődnek a rossz emlékek?
– Sajnos nem. Fordítva vagyok bekötve. Egyszer megkérdezte tőlem valaki az X-Faktor utáni menetelés közepette, hogy vajon több jó történt-e 20 éves koromig az életemben, mint rossz. Az a baj, hogy bennem kizárólag a rossz emlékek maradnak meg, és a jók törlődnek.
– Tehát arra sem emlékszel, hogy tegnapelőtt éppen ki gratulált?
– Ez a gratuláció is furcsa dolog. A mai napig nem fogom fel, hogy mi miért van, miért gratulálnak nekem egyáltalán emberek. Takonycsíra vagyok ebben a szakmában, a mögöttem álló két év az semmi. Tényleg nem értem, mi a rajongásuk tárgya. Néha visszanéztem magam a tévében, és elszégyelltem magam, hogy ezt szeretik az emberek. Talán nem is kell ezt nekem megértenem, csak tennem kell a dolgomat, aztán majd csak lesz valami…
– Ki vigyáz rád a fővárosban?
– Egy barátom, aki egyben a menedzserem is. Lászlónak hívják. Az X-Faktorban annak idején ő szállított minket mindenhová, és összehaverkodtunk. Amikor felköltöztem, ő segített albérletet keresni. Amíg nem találtunk lakást, náluk laktam.
– László az egyetlen igazi férfibarátod?
– Igen. Annak idején Kaposváron is voltak, de különböző okokból megszakadtak a kapcsolatok.
– Miattad?
– Miattam is. Nem vagyok az a barátkozós fajta. Bár közvetlen vagyok, és jól kijövök az emberekkel, ritkán engedek közel magamhoz bárkit. Mindig ilyen voltam. Szerettem otthon lenni egyedül. Inkább tévéztem, interneteztem, nem vonzott a parti. Az összes fellépés közül, amelyet az X-Faktor óta adtam, talán egyetlen alkalom volt, hogy ott maradtam bulizni a helyszínen.
„A GYEREKEK A LEGKEGYETLENEBBEK. FOLYTON CSÚFOLTAK AZ ISKOLÁBAN, ÉN MEG NEM SZÓLTAM VISSZA. MIT MONDHATTAM VOLNA?”
– Lány miatt?
– Igen, de akkor még nem ismertem a feleségemet. Ma már ez megváltozott, mert a feleségemmel és a fiammal szeretek otthon lenni.
– Gyerekként is ennyire visszahúzódó voltál?
– Igen. Nyilvánvalóan a külsőm okozta a legtöbb gátlást. Te sem vagy vak, látod, hogy kiáll a fülem, meg a fogam is. Próbáltam ezzel az elmúlt 21 évben megbarátkozni, de nem sikerült. Ma már nem érdekel, ki mit mond, de azért meg fogom őket csináltatni. A fülemet és a fogamat is – elsősorban önmagam miatt.
– Lehet, hogy épp akkor veszítenéd el a varázsodat, hiszen így szerettek meg az emberek.
– De én érzem magam rosszul a bőrömben, és nem a rajongók. Ha megcsináltatom, biztosan jobban fogom magam érezni. Így ők is jobban járnak.
– Az egész gyerekkorodat megkeserítette a megkülönböztetettség?
– Igen. És a gyerekek a legkegyetlenebbek. Folyton beszólogattak az iskolában is. Én meg soha nem szóltam semmit. Mert minek szóljak vissza? Lelkileg persze nagyon megviselt. Nyilván ezért lettem ennyire befelé forduló. Aztán kitaláltam magamnak egy szerepet, és én lettem az osztály bohóca. Így már jobban elfogadtak. Sokat hülyéskedtünk, és az önirónia átsegített sok mindenen.
– Az X-Faktorral pedig kárpótolt az élet?
– Ezen nem szoktam így gondolkodni. Inkább az jut eszembe, hogy az ember, ha nagyon akar valamit, eléri. A vonzás törvénye működik.
– Hogyan jellemeznéd az elmúlt két évedet?
– Kaptam egy lehetőséget arra, hogy azt csináljam, amit szeretek. A legjobb tudásom szerint élek is vele. A rajongók ugyan azt mondják, mennyi mindent elértem, de szerintem baromira nem tartok még sehol. Lehet, hogy az emberek tudják, ki vagyok, de a dupla platinalemez elsősorban a műsornak szól. Az igazi megmérettetés majd most jön, kiderül, hogy meddig tudok fent maradni, és hogyan leszek képes kamatoztatni az eddig befektetett munkát.
– Annak idején Kaposváron álmodoztál a szórakoztatóiparról?
– Folyton ez járt a fejemben. De nagyon más ezt megélni. Amikor az ember elképzel valamit, csak a jó dolgokat látja, pedig az éremnek mindig két oldala van. A rosszakat is meg kellett tapasztalnom.
– Milyen rossz oldalai vannak a szakmának?
– Például az, hogy 100-ból 99 ember a saját anyját is eladná két forintért. Ez egy ilyen szakma apám… De mit szólnál, ha máshol folytatnánk ezt a beszélgetést? Gyere már át velem a közeli autókereskedésbe. Megnézünk egy-két kocsit.
„NEM VOLT SZERENCSÉM A 666-OS RENDSZÁMMAL”
Miközben gyalogolunk át a kereskedésbe, a szülővárosára, Kaposvárra terelődik a szó. Kíváncsi vagyok, mikor volt utoljára otthon.
– …Nagyon régen. Hónapokkal ezelőtt. Nem sok időm van hazamenni. Legutoljára is a nevelőanyámhoz mentem vissza. Néha ő is jön, de nem szereti Pestet, és én is féltem őt ebben az őrült fővárosi közlekedésben.
– Magadat nem félted?
– Nem különösebben. Eddig viszonylag jól megúsztam ezt a sok barmot a városban. Két zűrösebb helyzetem volt eddig. Egyszer a Corvin sétánynál kaptam defektet, másodszor pedig Balatonfüredre utaztam, egy hete volt meg az autóm, nem világított jól a lámpám, és rosszul vettem be a kanyart. De ez a két eset legyen a legnagyobb bajom az életemben!
– Az autók a mániád?
– Az… Autóbuzi vagyok… Rengeteg kocsim volt az elmúlt időszakban. El sem merem mondani, mennyi. Folyton váltogatom. De Istenem… Nem iszom, nem élek kábítószerekkel, ez az egy szenvedélyem van. Úgy voltam az ölembe kapott sikerrel, mint más a lottó ötössel. Megvettem, amire vágytam. És mivel korábban soha nem volt autóm, ez lett a hobbim is. Persze ezt is okosan kell csinálnom. A jelenlegi autón például hitel is van. Abból mielőbb szeretnék kiszállni, hiszen jön a gyerek. Kézzel fogható vagyonom eddig nem volt. Bár, van egy lakásom Kaposváron, amit a nagymamámtól örököltem. Azt szeretném eladni, és annak az árából venni egy házat a főváros közelében.
– Szerencséd volt eddig a kocsikkal?
– Tulajdonképpen igen. De képzeld, egyszer volt egy autóm, aminek 666 volt a rendszáma. Felajánlottak három variációt, ezt választottam. Volt is vele bajom. A már említett két gikszer, a defekt és az átok kanyar is vele történt meg. Gyorsan el is adtam.
– Értesz egyáltalán a járművekhez?
– Motort nem tudnék összerakni, de minden egyéb autóval kapcsolatos dologból már kiokosítottam magam. Nem nagyon tudnak átverni. Ma már normális autószerelőm is van. Sőt, több is.
„AHOL KETTŐNEK JUT, MIÉRT NE JUTNA A HARMADIKNAK is?”
– Viszonylag korán, 21 esztendősen már édesapa vagy, van egy kisfiad. Gyakran megkapod, hogy túl fiatal vagy a gyerekvállaláshoz?
– Folyton. Mindenki ezzel jön. Azt mondják, a szülői szerep jóval nagyobb felelősséggel jár, mint azt gondolnám. Meg, hogy válság van, nincs pénz… Nem is értem. Ahol kettőnek jut, miért ne jutna a harmadiknak is? Szerintem nem korai ez a gyerekvállalás.
– Örültél, hogy fiad lesz?
– Lánynak is ugyanúgy örültem volna. Nekem tényleg mindegy volt, csak egészséges legyen.
– A házasság a baba miatt volt fontos?
– Azt szerettük volna, ha a gyerek egy normális családba érkezik. És a mi kapcsolatunknak is a házasság volt a lépcsőfoka. Pedig csak egy éve voltunk együtt, de ahhoz képest jól belehúztunk, mi? (nevet)
– De még mennyire…
– Nézd, sosem voltam az a kalandozós fajta. Bár tényleg nem vagyunk együtt régóta, de amikor megismerkedtem a feleségemmel, azonnal éreztem, hogy ez más, több lesz, mint bármelyik előző kapcsolat. Voltak előtte is komolyabb barátnőim, de egyiknél sem éreztem, hogy mernék velük gyereket vállalni. Nikinél tényleg minden más volt.
„NEKEM NINCSENEK SZÜLEIM”
– Lehet, hogy nem illik ilyet kérdezni, de ha már kigondoltam, megkérdezem. Véletlenül jött össze a gyerek?
– Dehogyis! Szó nincs erről. Senki nem hiszi el, de a fiam egy tudatosan tervezett baba.
– Mit szóltak a szülők?
– Örültek. Furcsamód családon belül senki nem tett fel ilyen kérdéseket. És még csak le sem akartak minket beszélni semmiről. Mindenki természetesnek vette a helyzetet. És ez így jó.
– A vér szerinti szüleid élnek?
– Úgy tudom, igen, de nem tartom velük a kapcsolatot. És ez nem is fog változni.
– Ennyire haragszol rájuk?
– Kicsi gyerek voltam, amikor elváltak. Apámhoz ritkán mentem, akkor is csak láthatásra vitt el. Anyámmal maradtam, de tőle is eljöttem 14 éves koromban. Azóta egyiket sem hívom anyának, vagy apának. Mindegyiket a keresztnevén. Amikor 14 éves lettem, a nagymamám vett magához, majd megismerkedtem egy lánnyal, akinek az anyja lett a nevelőanyám. Bár a lánynyal később szakítottunk, de az anyja ugyanúgy a nevelőanyám maradt. Ez sem egy szokványos dolog.
– Ahogy nézem, a te életedben semmi sem szokványos.
– Nem, de ez egyáltalán nem zavar. Már megszoktam.
– A családból kihez kötődtél igazán? Kit szerettél?
– A nagymamámat és a nevelőanyámat. A többieket egy életre leírtam. Kérlek, ne kérdezd meg, hogy miért, nem szeretnék a részletekről beszélni, legyen annyi elég, hogy nekem nincsenek szüleim.
– Mit tudsz róluk?
– Semmit. Értsd már meg, hogy nem érdekelnek! Nem fogok nekik megbocsátani azért a sok rosszért, amit ellenem tettek. Sokáig őrlődtem, és azon tépelődtem, miért alakult velük így a kapcsolatom, de ma már azt mondom, jó, hogy így alakult, mert keményebb lettem. És nagyon fogok figyelni arra, hogy szülőként még csak véletlenül se kövessek el olyan hibákat, amelyeket ők elkövettek. Én biztosan jobb szülő leszek!
– Az unokájukat sem mutatnád meg nekik?
– Nem! Számomra ők nem léteznek.
– Több gyereket is terveztek?
– Nem. Csak ezt az egyet. Tudom, hogy sokan azt mondják, egy gyerek nem gyerek, de azt gondolom, egynek még biztonságosan meg tudunk adni mindent, kettőnek már nehezen. Mindenki csak addig nyújtózkodjon, ameddig a takarója ér. A „majd lesz valami” elveket ebben az esetben nem tartom jó hozzáállásnak.
Az autókereskedésben csak bámulnak ránk. Szerintem nem értik, ki ez a két hülye, akik világmegváltó beszélgetést folytatnak az autók között. Aztán Norbi előáll az újabb ötlettel:
– Menjünk vissza a kocsihoz, üljünk be az autóba, és mutatok dalokat.
– Szereted a lemezeidet?
– Az elsőt nem. Amikor meghallottam, szét is törtem. Azt mondtam, nem lehet ilyen szarul énekelni. Mégis dupla platina lett. A másodikat már jobban magaménak érzem. Mostanában gondolkodtam, hogy beszálljak-e egy zenekarba. Mellette természetesen maradna a szólókarrier is, de nagyon hiányzik az igazi élő zene varázsa. …Na, most viszont tényleg mutatok dalt. Ez a szám például rólam szól. Hallgasd csak! (lejátssza a dalt) Az a címe, hogy Add önmagad.
– Nagyon jó! Nem szoktam ilyet csinálni, de bemásolom ide a szöveget.
Add önmagad (szöveg: Király L. Norbert)
Végignézek az utcán, és az emberek Döbbenten néznek vissza, ez miként lehet? Nincs rajtam haláljel, mögöttem hadsereg, Sem szemfesték, körömlakk, kisgyerek. Refrén: Nézz rám, így egyszerűen is jó! Így nem visszataszító! Hallgasd mögötted mit mondanak! Szép lány add önmagad!
Attól, hogy álarcot húzol, az maradsz. Szeretni való ember, nem vad paraszt. A ruha alatt meg a smink és a többiek. Nem vagy kívülálló, csak rossz gyerek.
Refrén: Nézz rám, így egyszerűen is jó! Így nem visszataszító! Nézz rám, így egyszerűen is jó! Így nem visszataszító!
– De várjál, van itt más is. Ez a nóta az öngyilkosokról szól. (itt megint elindítja a lejátszót) Az a címe, hogy A halálba indulóknak.
– Ennek is te írtad a szövegét?
– Igen. A lemezen tíz dalból kilencnek.
– A halálba indulóknak esetében saját tapasztalatból írtál?
– Maradjunk annyiban, hogy sok hülyeséget elkövettem… Nekem is volt olyan korszakom, amikor megtorpantam annyira, hogy próbálkoztam ezzel-azzal. De rájöttem, nem vagyok bátor.
– Legalább azt áruld el, ez melyik korszakodban történt!
– Amikor eljöttem anyámtól, és nagyanyámhoz költöztem. Idegileg nagyon labilis voltam. Aztán nagymamám megnyugtatott. Őt imádtam.
– Ha nem jön az X-Faktor az életedbe, hogyan élnél most?
– Jó kérdés… Fogalmam nincs. Az is lehet, hogy már valamelyik híd alatt laknék. Nem is kell ezzel foglalkozni, nem akarok ebbe belegondolni. Hálát adok a sornak mindazért, ami velem történt. Főleg azért, hogy már van egy gyönyörű családom. Ők erőt adnak a mindennapokhoz.
– Erősnek kell lenni ebben a szakmában?
– Nagyon! Erősnek és kitartónak. Felelőséggel tartozom a rajongóimért. Nem eshetek vissza. De úgy érzem, már nem is tudnék, keményedtem annyit az elmúlt időszakban. Mindent megoldok!


