– Olyan eset előzte meg ezt a randevút, amire álmomban nem gondoltam volna. Két héttel ezelőtt egyeztettük a találkozót, és azóta nem beszéltünk telefonon, mégis ott voltál pontosan a megbeszélt helyen!
– És ebben mi a különleges?
– Az, hogy nem kellett háromnaponta telefonálgatni, időpontot módosítani, hanem ment minden a maga útján! Nagyon ritka ez a mai világban, amikor az adott szó semmit nem ér.
– Látod, ez is azt jelenti, hogy régi motoros, vagyis más mentalitású ember vagyok. Ha én azt mondom valamire, hogy úgy lesz, akkor az úgy is lesz. Ezt drága apámtól örököltem. Ő ha valamire kezet adott, az onnantól szent és sérthetetlen volt. Nem mindent ígért meg, de amit megígért, az úgy történt. Tipikus úriember volt. Ezért ha nekem azt mondják, hogy „Korda úr”, rögtön kijavítom az illetőt, hogy az úr nem én vagyok, hanem az édesapám. Korda Józsefnek hívták.
– Úgy tudom, a művészurazást sem szereted.
– Nem bizony. És erre még a drága emlékű Feleki Kamillka tanított. Életének utolsó éveiben együtt léptünk föl. Csodálatos ember volt! Amikor művész úrnak szólították, kikérte magának. „Nem vagyok művész, Kamillka vagyok!”. Kérdeztem tőle, hogy miért utálja, ha művészurazzák? Azt mondta, ha felmegy a színpadra egy 18 éves kislány, felemeli a lábát, táncol kettőt, és már művésznőnek hívják, akkor neki megtisztelőbb, ha a keresztnevén szólítják. Én is így vagyok ezzel…
– Amikor megérkeztél, kétszer is belenéztél a tükörbe, és megigazítottad a hajadat. Mindig ilyen hiú voltál?
– Igen. De szerintem az nem baj, ha egy férfi ad magára.
– Adjon is! És akár plasztikáztasson is, ahogyan a hetvenes években te megtetted?
– Miért ne? Engem annak idején rettenetesen zavart a hosszú, vékony orrom. Televíziós felvételeken is mindig úgy fordultam, hogy a kamera még csak véletlenül se vegyen profilból. Fiatal voltam, és rendkívül gátlásos. Így aztán rajtam végezték el az első plasztikai műtétet Magyarországon. Amikor orrsövényferdülés miatt műtöttek, kértem az orvosokat, hogy szabják át az orromat is. Egy kis porcrészt szedtek ki belőle, az arcom szerencsére nem változott semmit, és egy időre a gátlásom is elmúlt, egészen a hetvenes évek végéig. Akkorra ugyanis egy megfázásból kifolyólag elkezdtem kopaszodni.
„PEPIKKEL A FEJEMEN SZEREPELTEM A TÉVÉBEN”
– Milyen mértékben kopaszodtál?
– Olyannyira, hogy 1980-ban már kis „pepikkel” a fejemen szerepeltem a televízióban, hogy ne látszódjon a fejbőröm. Annak idején a katonaságnál a hajnali fürdőt követően vizes fejjel tornáztunk a tizenöt fokos hidegben. Akkor nem gondoltam, hogy ennek később következményei lesznek. Nagyon szégyelltem a kopaszodást, ezért 1984-ben egy kanadai vendégszereplés alkalmával azt is megoperáltattam. Nagy bátorság kellett hozzá, hiszen nem tudhattam, mi történik majd velem, de túléltem, és nagyon boldog vagyok, hiszen azóta egyetlen szál hajam sem hullott ki. Olyan orvos kezelt, aki előttem Frank Sinatrát és Paul Ankát műtötte. Utólag egyik beavatkozást sem bántam meg.
– Eltűnődtél már azon, vajon hogyan alakult volna az életed, ha 1978ban nem találkozol Balázs Klárival?
– Ebbe bele sem merek gondolni. Teljesen más ember voltam, mielőtt megismertem őt. Nem akarok erre különösebben kitérni, de aki ismert engem, tudja, hogy milyen voltam akkoriban…
– Állítólag nagy csajozó.
– Pontosan! Soha nem gondoltam volna, hogy egy nő így meg tudja változtatni az ember életét. Pedig előtte is volt belőlük nagyon sok, de egyik sem tudott változtatni rajtam. Megértem a pénzemet.
– Sokáig kellett Klárikát fűzni?
– Sokáig, bizony, mert futotta a köröket rendesen! Pedig alaposan behálóztam, megtettem mindent, mégis két hónapig futott! És a korábbi tapasztalatokat tekintve ez nem volt kevés idő.
– Eleinte őt is csak trófeának szántad?
– Naná! Nem is arra gondoltam, hogy ez a kis énekes lány lesz a feleségem! (nevet) Amikor 1978-ban megláttam azon a bizonyos versenyen Klárikát, előadás után az egész társaságot meghívtam a Fészek klubba. Gondolj bele, 25 ember, és mindenkinek én fizettem a fogyasztását! Csak azért, hogy megszerezzem. (nevet) Úgy intéztem, hogy velem szemben üljön. Gondoltam, most bekerítem, de nem akart kötélnek állni! Kértem, hogy menjünk el táncolni, de nem jött. Néha ugyan összetalálkozott a tekintetünk, de láttam, hogy ez még nem az igazi. Aznap este aztán mindegyikünk ment a maga útjára, és két évig nem találkoztunk. Mindenesetre gyanús volt, hogy állandóan eszembe jutott. Vajon hol lehet ez a kis vörös nő, mi lehet vele? – gondoltam. Aztán 1980-ban indult egy turném „Halló, itt Korda György” címmel. Amerikából jöttem haza, egy évig vendégszerepeltem kint. Még Los Angelesben kaptam egy levelet, hogy a nyári koncerteken nem érnek rá a régi vokalistáim, elfogadom-e helyette Juhász Mária, Uzonyi Edit és Balázs Klári személyét. Azonnal írtam a választ, hogy: IGEN!!! (nevet)
– Emlékszel még az első éjszakára?
– Az első csókra is! Szombathelyen, szabadtéri előadás előtt történt. Az első alkalom pedig nem éjszaka történt, mert épp egy koncertturné kellős közepén
jártunk. A „nagy dolog” egy júliusi délután esett meg Tihanyban, negyven fokos melegben. Egy motelben…
„NEM ENGEDTEM EL KLÁRIKÁT A SZOMBAT ESTI LÁZBA”
– Mi az a szoros kötelék, ami több mint három évtizede egymás mellett tart titeket?
– Van egy teóriám erről. Két ember, ha ennyire össze van kötve, mind az életben, mind a szakmában, és a nap huszonnégy órájából huszonhármat együtt töltenek, mert talán csak a mellékhelyiségben nincsenek együtt, illetve akkor, ha néha kártyázok... Néha... (nevet)Nos, ilyenkor két lehetőség adódik: vagy annyira megutálják a másikat, hogy a végén már egymásra sem tudnak nézni, vagy úgy összefonódnak, hogy baltával sem lehet őket kettévágni. Nálunk szerencsére az utóbbi történt. Számomra egyáltalán nem teher, hogy mindig együtt vagyunk! Sőt, ha Klári elmegy vásárolni, és nem jön fél órán belül, már telefonálok, hogy „Na mi van anyukám, megveszed az egész áruházat? Gyere már!” És ez nem féltékenység, hanem egy belső féltés. Sokszor megkérdezik tőlünk, mi a hosszú házasság titka. Én soha nem beszéltem félre, mindig őszinte voltam. Mert a titok igenis az ágyban rejlik. A testi szerelem megőrzése és életben tartása számunkra elengedhetetlen Klárikával. Minden az ágyban dől el. Ha a szex rendben van, akkor a nagy problémák kis problémákká alakulnak. Ha nincs rendben, a kis probléma is nagy probléma.
– Ha már a féltékenységet érintetted, igaz, hogy nem engedted el Klárikát a Szombat esti lázba táncolni?
– Igaz. A tánc már majdnem szexualitás, roppant intim közeg. És akármenynyire is megbízom a feleségemben, nem lett volna kellemes érzés egy trikóra vetkőzött férfi karjaiban látni. Az én feleségemhez ne közelítsen indirekt módon senki! A másik ok pedig, hogy nem akartam Klárikát kitenni egy megrázkódtatásnak. Mert mi van, ha kiszavazzák már az első adásban? Szegénykém össze is tört volna lelkileg. No nem mintha ennek törvényszerűen így kellett volna lennie, de akkor sincs erre szüksége. És van még egy el nem hanyagolható szempont is, amiért nem vállalta: legalább 40 fellépést vissza kellett volna mondanunk emiatt. Ennyi szervvel pedig nem lehet, és nem is szabad konfrontálódni.
– Majdnem három évtizedig éltél együtt az anyósoddal.
– Klárikával csupán öt esztendőt töltöttünk kettesben. Amikor 1980-ban megismerkedtünk, az anyósom még Törökszentmiklóson élt az egyik sógorommal. Ez a férfi később Londonba költözött, s a mama egyedül maradt. Elképzelhetetlennek tartottuk, hogy magára hagyjuk. Vannak a házasságunkban olyan esetek, amelyek maguktól értetődőek, s nem kell megbeszélni. Ilyen például a pénz, hiszen bármikor bármelyikünk belenyúlhat a családi kasszába,de az anyósom helyzete sem volt más. Teljesen természetes volt, hogy Klári anyukája hozzánk
költözik. Azon sem vitatkoztunk, amikor a saját anyámat is magunkhoz vettem.
„LELKIISMERET FURDALÁSOM VAN AZ ÉDESANYÁM MIATT”
– Édesanyád meddig volt veletek?
– Sajnos csak két évig. Életem egyik legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy az édesanyámat a házunkba költöztettem. (könnybe lábadt szemmel folytatja) Anyukám az egyszoba-konyhás, József körúti lakásában volt boldog. Nálunk hiába volt több szoba, hiába kereste mindenki a kegyeit, boldogtalan volt.
– Anyósoddal jól kijöttetek?
– Soha nem volt probléma. Esküszöm! (felemeli a jobb kezét)Egyetlen hangos szó nem hangzott el köztünk! Emlékszem: egyetlenegyszer idegesítettem fel valamivel, amikor indokolt lett volna, hogy kikérje magának, de akkor is csak annyit jegyzett meg: Gyurikám, megkövetlek alássan… Egyszer próbára tettem, kíváncsi voltam, mennyire bízhatok benne. Klári kórházban volt valamiért, én pedig hajnalig kártyáztam a barátaimmal. Reggel hatra értem haza, láttam, hogy anyósomnál még ég a lámpa. Akkor kapcsolta csak le, amikor hallotta, hogy megérkeztem. Soha nem beszélt erről a lányának… Egyébként akárkivel találkozott, mindenkinek eldicsekedett azzal, hogy ki a veje. Amikor rákérdeztünk, melyikünk jobb énekes, mindig azt válaszolta, férfiben Gyuri, nőben pedig Klári. Azt mondta, már azelőtt is nagyon szerette a hangomat, amikor még nem is ismertem a lányát. El kell mondjam, hogy rendkívül csodálom a feleségemet azért, ahogyan évekig az édesanyjával bánt. Olyan gondoskodással és szeretettel vette körül a mamáját, ahogyan már ember nem képes. Szinte az ételt is megrágta helyette.
– A szálloda kinek volt szívügye?
– Nekem. Klári kicsit félt tőle. Próbált is lebeszélni, de én elszánt voltam. Egyébként a nagyvilágban tett utazásaink során alakult ki az ötlet. Aztán ketten kínlódtuk ki azt a gyönyörű villát, ami azóta nagyon sok mindentől megkímélt minket.
„VOLT, HOGY KÉT ÉS FÉLMILLIÓVAL TÖRLESZTETTÜK
A VILLÁRA FELVETT KÖLCSÖNT”
– Az előbbi válaszban azért benne volt a sok támadás is, amit a villáért kaptatok.
– Nézd, mindenkinek megvan a maga problémája. Egy ilyen nagy falathoz pénz is kell. Na, az volt a legkevesebb... Fölvettünk kölcsönt, 25 százalékos kamatra, és borzasztó nehezen tudtuk visszafizetni. Háromhavi részletekben kellett törleszteni negyedévenként, ami halálugrás. Volt, hogy két és fél milliót kellett visszafizetni. Hogy könnyítsünk magunkon, kiköltöztünk a házunkból, azt kiadtuk, mi pedig beköltöztünk a szálloda egyik szobájába, a nagymama pedig a két
macskával a másikba. A bútoraink lent porosodtak a raktárban. Nehéz időszak volt. Több mindenről le kellett mondani, sok mindent el kellett adni, ami kedves volt nekünk, és ma már megszerezhetetlen. Elsősorban képek, amiket nagyon szerettünk. Utána hosszú évekig egyetlen festményt sem vettünk. Nem panasz, mert az élet megy tovább enélkül is. Ráadásul akkoriban úgy kezeltek minket, mintha bűnözők lennénk. Pedig hosszú évekig minden fillérünk a villára ment el.
– Emlékszem, a sajtó akkoriban nagyon rátok szállt!
– Sok rosszindulatú megjegyzést kaptunk a szálloda miatt. Belekötöttek, hogy magasabb lett… Hagyjuk is, ne beszéljünk már róla, elmúlt! Tanultunk belőle; mindent be kell tartani. Vannak emberek, mint például én, akik semmi olyat nem engedhetnek meg maguknak, ami egy kicsit is más, mint amit a törvény megenged. Elmondok egy történetet, mikor jöttem rá erre először, mégsem okultam belőle. Már akkor Mercedesem volt, amikor nálunk jobbára csak Skodák mentek. Siófokon énekeltem, és eltűnt a négy dísztárcsám. Akkoriban nem nagyon lehetett dísztárcsákat kapni. Éjszaka elmentem szórakozni, s mikor hajnal kettőkor jöttem le a bárból, megláttam három kocsival arrébb egy másik Mercedest, rajta az én négy dísztárcsámmal. Megismertem, mert volt rajta valami hiba. Na mondom, az „anyád jó reggelit, nem szúrsz te ki velem”; elkezdtem áttenni az enyémre. Ahogy szereltem le, megszólalt mögöttem egy hang, hogy „maga mit csinál művész úr?”. Ijedtemben elszaladtam, mert rájöttem, nekem még a sajátomat se szabad visszavenni...
– Azóta is így éled az életed, hogy vigyázol mindenre, és olykor megalkuszol?
– Igen. Sajnos még mindig hiszek az emberekben, amire sokszor ráfizettem, csúnyán átvertek. De akkor is azt mondom, hogy muszáj jó embernek lenni, és jó embernek maradni! Hiszem azt, hogy eljön majd egy olyan idő, amikor nem kellenek szerződések, hanem kezet nyújt egyik ember a másiknak, és azzal meg van pecsételve a dolog.
– Sokan talán figyelembe se veszik, pedig a saját karriered mellett felépítettél egy teljesen különálló, duett-pályát a feleségeddel, Balázs Klárival.
– Nem volt könnyű elfogadtatnom egyenrangú partnerként. Amikor ’85-ben megcsináltuk az első közös lemezünket, hisztérikus kíváncsiság volt körülöttünk. Elterjesztették, hogy egy kanadai turné során megöltem a Klárikát. Tele volt vele a sajtó! Akkor nem tudtuk, ki terjeszti ezt, évtizedekkel később a Napló stábja derítette ki, hogy Nádas Gyuri találta ki egy átmulatott éjszakán. Annyira komolyan vette mindenki a hírt, hogy ügy lett belőle. Mi épp külföldön voltunk, nem sejtettünk semmit az itthon gyűrűző pletykákról. A jól informáltak már a tepsiben is látni vélték Klárikát… Amikor hazajöttünk, a TV Híradó is kijött a reptérre, hogy lám itt vannak. Utána jött az ellenpletyka, hogy biztosan magunknak akartunk reklámot csinálni. Mindegy, elmúlt ez is, túl vagyunk rajta. Úgy gondolom, akinek ilyen élete van, mint az enyém, az legyen boldog, elégedett és adjon hálát az Istennek a szerencsés évekért, és egyáltalán mindenért, ami idáig történt!


