A kilencvenes években nem tudtam úgy bekapcsolni a rádiót, hogy valamelyik adón ne az ő slágerét halljam. Nem csak szerzőként jegyzett több olyan dalt, amelyet a mai napig kívülről fújnak az emberek, hanem énekesként is. Igen, jól olvasták. Malek Miklós ugyanis számtalan produkcióhoz adta titokban a hangját. Olyan „előadók” helyett énekelt, akik javarészt csak tátogtak a színpadon. Aztán 23 évesen, az egyik legkeresettebb magyar zenei producerként, tucatnyi aranylemez után, egész addigi életét maga mögött hagyva nekivágott a nagyvilágnak. Meg sem állt Amerikáig. 2010-ben az X-Faktor kedvéért jött haza, a tehetségkutató mentoraként pedig immáron az ország is megismerte.

– Kicsit olyan érzésem van veled kapcsolatban, mint amikor a meséből a legkisebb fiú elmegy szerencsét próbálni, majd a végén révbe ér. Legalábbis számomra ilyennek tűnik a karriertörténeted.

– Mesének tűnhet, de ez nagyon is a valóság. Amíg mások csak álmodoztak, addig én kőkemény munkával utánamentem annak, amit elképzeltem. És igen, egyedül vágtam neki a nagyvilágnak.

– Ha 15 évvel ezelőtt ültünk volna le beszélgetni, egy reményvesztett, vagy épp egy reményekkel teli embert ismertem volna meg?

– Nagyon más voltam. Akkor még csak a hitem, a szűnni nem akaró kíváncsiságom, no és az álmaim voltak. Meg akartam nézni, honnan indul el a nagy folyó. Hiszen a legtöbb zene, amit addig hallgattam, Amerikából származott, idehaza pedig csak a végeredményt próbáltuk megfejteni. Ám ahhoz, hogy megértsd, hogyan születik valami, ott kell lenned. Így aztán elindultam. Pedig 23 évesen a Zeneakadémia elvégzése után már tele volt a szobám aranylemezekkel, a szakmában ismert és elismert zeneszerző, producer voltam, mégsem éreztem jól magam. Úgy éreztem, nem elég jó, amit csinálok, és sehol nem tartok az úton. Eredetit akartam készíteni, nem csak másolatot. Tanulni, fejlődni akartam.

– Emlékszem, a zenész szakmában akkoriban mindenki furcsán nézett rád.

– Milyen finoman fogalmaztál… Mondd csak ki nyugodtan: mindenki azt hitte, elment az eszem. A szemembe is megmondták, hogy nem vagyok normális. Hiszen korábban minden magyar zenész visszajött a tengerentúlról, a korosztályomból senki nem tudott kint megmaradni. Még a szüleim is azt mondták, menjek csak, tapasztaljam meg, hogy ott sincs kolbászból a kerítés, aztán majd úgyis hazajövök…

– Az itthoni álmodozásokhoz képest milyen volt megélni az amerikai hétköznapokat?

– Valóban ott sincs kolbászból a kerítés, és voltak nehezebb napok, mégis volt az egésznek egy semmivel össze nem hasonlítható, szabad hangulata. És valóban láttam a patakot megeredni. Hihetetlen zenei kalandokban volt részem, rengeteget tanultam. Világéletemben a tapasztalatszerzés motivált, sosem a siker. Még a pénz sem érdekelt.

„A SZÜLEIM HÍRESEK VOLTAK, NEM GAZDAGOK”

– Talán azért, mert mindig volt?

– Épp ellenkezőleg. Mindenemet eladtam, amit az itthoni évek során összegyűjtöttem, és befektettem a jövőbe. Már 14 éves korom óta pénzkereső vagyok, akkoriban a televíziónak írtam zenét. Tizenhét esztendős voltam, amikor először jelent meg lemezen egyik szerzeményem és hangszerelésem. Ez volt Gergely Róbert, „Nem kell más” című dala. Ebből az albumból 90 ezret adtak el, 10 ezer híján nem lett aranylemez. A mai előadók álmodni sem mernek ilyen példányszámról, pedig ez akkoriban nem volt annyira kiemelkedő. Később, amikor keresett zeneszerző, hangszerelő lettem, azt hiszem többet kerestem, mint a szüleim együttvéve. Persze nem kell hatalmas vagyonra gondolni, mert épp hogy el tudtam indulni, és ebből még a tandíjat is ki kellett fizetnem a kinti iskolában. Hamar elfogyott az „induló tőke”, pedig a felvételim alapján kedvezményt is kaptam.

– A szüleidtől is kértél kölcsön?

– Nem, mivel nem is tudtak volna adni. Inkább egy forró ölelést, és egy meleg kézfogást. Mindenki azt hiszi, hogy milyen gazdagok vagyunk, pedig a szüleim csak híresek voltak, nem vagyonosak. Ráadásul a családban mindenkinek nulla az üzleti érzéke. A szüleim mindig mondták, ha már nem bírom a kinti életemet finanszírozni, jöjjek haza, mert itt legalább van hol laknom. Tudtam, hogy nem érhet baj, mert úgyis megoldom. Boldogtalan lettem volna, ha nem arra megyek, amerre a szívem húz. Vándor lélek vagyok, mindenhol jól érzem magam a nagyvilágban, de az Egyesült Államok nagyon becsípődött. Ez még akkor volt, amikor a családdal eljutottunk egy hétre New Yorkba. Igaz, hogy nyaralni mentünk, de ott bekattant valami. Már akkor ott akartam maradni. Pedig nem is az volt az első alkalom, amikor külföldön jártam, mégis úgy éreztem, ott szeretnék élni. Éppen ezért visszamentem New Yorkba, és eltöltöttem ott hat évet. Később költöztem át Los Angelesbe.

– Ott tartottunk, hogy kimentél és elfogyott az induló tőkéd…

– Így igaz. Ebben az időben az volt az elsődleges célom, hogy az aktuális havi lakbér összejöjjön. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor három hónapra elegendő lakbér összegyűlt. Ez még Amerikában is nagy dolognak számított, mert ott a nagy többség hónapról hónapra él. Ráadásul a zeneiparban nem lehet előre tervezni. Vagy zuhog, vagy szárazság van. Hol sokat keresel, hol semmit. Nincs átmenet. Ugyanakkor a zene mindig megmentett, nem kellett pincérként, vagy bárpultosként dolgoznom. Miután leszerződtem az első zeneműkiadóhoz, mint zeneszerző, nagyon meglódult a szekér. Ez egy komoly cég volt, a Sony lemezkiadónak dolgoztak, és egyik napról a másikra a legnagyobb sztároknak kellett dalokat hangszerelnem.

– Ahhoz, hogy az ember lenullázza magát, és új életet kezdjen, bátorság is kell. Csak 23 évesen voltál bátor, vagy egyébként sem vagy biztonsági játékos?

– Sosem voltam az, hiszen többször is lenulláztam magam, és mindig újraépítettem mindent. Idehaza annak idején szinte minden szerzeményemet játszották a rádiók, odakint meg egy senki voltam. Demókat (bemutatkozó anyagokat) készítettem, és azokat küldtem szét. Mint amikor valaki lottószelvényeket tölt ki, és valamelyik csak bejön… Nekem bejött. Aztán ugyanez megismétlődött Los Angelesben is egy másik szinten. Szerencsés embernek tartom magam. Igaz, jó sokat dolgoztam érte.

„SZÁMOMRA A ZENE EGY ÉLETFORMA”

– Odakint is átalakult a zeneipar?

– Sajnos igen. Ugyanúgy, ahogyan itthon. A lemezeladás a tizedére esett viszsza, s ezzel együtt a honoráriumok is csökkentek.

– Van félnivalód?

– Nincs. Mindig van munkám, de átalakult az egész. Elmesélek egy példát. Amikor 2001-ben Jessica Simpson lemezén dolgoztam, még nem volt akkora sztár, mint manapság. Ültem csöndben a stúdióban, tettem a dolgomat, s közben persze figyeltem a többieket. A producer épp azt ecsetelte valakinek, hogy fogalma sincs, mi lesz a sorsa ennek a lemeznek, mert az előzőből is „csak” 2 millió fogyott. Azt hittem, rosszul hallok. Kétmillió eladott példány? És nekik ez nem jó? Megkérdeztem tőlük, hogy miért keveslik, mire azt válaszolták: épp, hogy nullára kijött a befektetés. Azokban az időkben ugyanis még millió dolláros szerződések voltak. Csak a viszonyítás kedvéért: manapság Eminem ad el kétmillió lemezt. Régen ez a példányszám bukásnak számított, ma pedig óriási siker.

– Magad is változtál a zeneiparral?

– Igen. Eleinte híres producerek keze alá dolgoztam, és sokat hangszereltem. Akkoriban egészen más ízt hoztam az ottani zenei életbe. Európai fejjel olyan megoldásokat alkalmaztam, amit ők nem tudtak. Sok elektronikus megoldást vittem az R&B-be, ami újdonságnak számított. Manapság ez a sztenderd. Már évekkel ezelőtt sokkal előrébb tartottam, és ez tetszett nekik. A zenén belül nagyon sok mindenhez értek. Klasszikus zongorán kezdtem, majd jött a Zeneakadémia, illetve a zeneszerzés. Közben állandóan hangstúdiókban dolgoztam, de folyton azt éreztem, hogy nem úgy szólalnak meg a dalok keverés után, ahogyan azt megálmodtam. Úgy éreztem, meg kell tanulnom a keverést is, ezért azzal is eltöltöttem 15 évet. (nevet) Ezt sikerült is professzionális szintre emelni. A világ számos országában kevertem, Japántól Kínáig. Vannak a szakmában, akik eleve hangmérnökként ismernek. Aztán nagyon sokat foglalkoztam masteringgel is, ami a legutolsó fázisa a zenének. Szintén úgy éreztem, hogy ott is van valami titok, amit meg kell fejtenem. És sikerült. Majd megtanultam gitározni, illetve basszusgitározni is…

„TISZTA LAPPAL JÁTSZOTTAM, MINDENKINEK MEGMONDTAM, HOGY EL FOGOK MENNI”

– Amikor annak idején elmentél, a szüleiden kívül itthon hagytál mást is?

– Nem, hiszen tudatosan nem építettem fel semmilyen komoly kapcsolatot. Elég korán megfogalmazódott bennem, hogy menni akarok, csak azt nem tudtam, hogy hová és mikor. Mindenkinek bejelentettem előre, hogy ez várható, tiszta lappal játszottam. Én nem szórakozom az emberekkel. Mindig utáltam a hazugságokat.

– Akkor ezek után én sem fogom elhallgatni ennek a találkozásnak az előzményeit. Akik tudták, hogy hozzád készülök, nagy erőkkel próbáltak lebeszélni rólad. Azt mondták, nagyon meg fogom bánni ezt az interjút, mert kezelhetetlen vagy, és bármelyik pillanatban ott hagyhatsz, mert apróságokon is megsértődsz.

– Valóban álltam már fel interjú közben, de kizárólag azért, mert roppant felkészületlen volt a kérdező. Azt sem tudta, mivel foglalkozom, ezért megkérdezte, hogy mióta írok szövegeket. Ez mindkettőnk számára időpocsékolás. Ettől függetlenül nem tartom magam kezelhetetlennek. És ha már az őszinteségnél tartunk: számomra egyáltalán nem fontos a szereplés. Az sem, hogy magamról beszéljek. A magánéletemről pedig pláne.

– Az őszinteségnél maradva: annak idején számtalan dalt énekeltél mások helyett…

– Ez is igaz. De nagyon kérlek, ne kérdezd, hogy kik voltak az illetők, nem szeretném elárulni. Nem lenne fair ennyi év távlatából. Annak idején megállapodtunk, hogy titokban tartjuk, és nem lenne etikus felemlegetni ezeket. Az adott szónak – az enyémnek legalábbis mindenképp – súlya van. Ha valamire kezet adok, akkor az úgy lesz.

– Miért nem énekeltél saját névvel, arccal is?

– Fene tudja… Pedig mindig szerettem volna, de valami miatt kimaradt. Biztosan az is közrejátszott, hogy a nővérem és az anyám voltak az énekesek a családban, és a szüleim mindig úgy néztek rám, mint az ifjú zeneszerzőre. Énekesként valami miatt nem láttak bennem potenciált. Ez kicsit fájt. Gondoltam, majd elérem ezt is magamtól. Mostanra azonban kiöregedtem belőle.

„VALAMIT NAGYON JÓL CSINÁLTAK A SZÜLEIM”

– Fontos volt, hogy a szüleidnek bizonyíts?

– Nem, mivel sikerült nagyon korán kivívnom az elismerésüket. Már gyerekként is adtak a véleményemre.

– Kihez kötődsz jobban? Édesanyádhoz, vagy édesapádhoz?

– Nincs ilyen. Mindketten egyformán fontosak. Nagyon jó szülők, és valamit nagyon jól csináltak. Egyébként is elmondhatom, hogy szerencsés karakterek jöttek össze az emberek a családunkban. Sok olyan példát láttam már, hogy valakinek született gyereke, de olyan természete lett, hogy sehogy sem paszszolnak össze. Ehhez képest mi egyetlen hangos szó nélkül meg tudunk mindent beszélni. Soha nem voltak veszekedések. Akkor sem, ha esetleg nem értettem velük együtt.

– Ha majd gyereked születik, ugyanezt a példát viszed tovább?

– Ez nem is kérdés. A szüleim nagyon magasra tették a lécet. Talán ezért is vártam eddig a családalapítással.

– Most, 37 esztendősen idősnek tartod magad az apasághoz?

– Nem feltétlenül, de másnak ennyi idős korában már három gyereke van. Ehhez képest az enyém amolyan karrierista hozzáállás.

– Mióta állsz készen az apaságra?

– Amióta rátaláltam a menyasszonyomra. Ehhez azért meg is kell találni a megfelelő embert, aki engem elvisel. (nevet)

– Nehéz természetű vagy?

– Naná! De ez már egy másik dimenzió. De most már beszéljünk másról is, mert eddig javarészt csak a magánéletemről volt szó, amiről egyébként általában nem szeretek beszélni. Mint már említettem, engem az elvégzett munka érdekel, nem a celebvilág.

– Mi vonzott az X-Faktorban?

– Hiszek ebben a műsorban, és hiszek ezekben a gyerekekben. Ráadásul mindig is szerettem volna visszaadni valamit abból, amit odakint tanultam, de eddig úgy éreztem, hogy egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy ezt megtegyem. Viszont egy tévén keresztül – ilyen nézettséggel – úgy érzem, sok mindent át lehet adni. Kapnak tőlem egy véleményt, ami a legjobb tudásom szerinti nemzetközi valóságot igyekszik tükrözni.

„JÓ OLYAN EMBEREKKEL FOGLALKOZNI, AKIK KÉSZEK ARRA, HOGY TANÍTVA LEGYENEK”

– Megfogadják, amit mondasz?

– Igen. És örömmel tapasztaltam, hogy az a sok-sok ember, akik 2012-ben jelentkeztek – egy-két kivételtől eltekintve – mind beépítette az előadásába azokat az észrevételeket, tanácsokat, amiket az előző szériákban mondtunk. Mert már látták a műsort, és figyeltek ránk. Jó olyan emberekkel foglalkozni, akik készek arra, hogy tanítsák őket. Van egy kínai mondás, miszerint ha a tanítvány készen áll, akkor jelenik meg a tanár. Az én csapatomnál, vagyis a lányoknál abszolút ez történt. Még akkor is, ha Kvaka Andit már az első körben elveszítettük. Számomra 2012-ben abszolút Antal Timi volt „a” hang. Amikor őt hallgatom, elfelejtem, hogy mentor vagyok, és úgy érzem, mintha egy koncerten lennék. És utána ocsúdom fel, hogy itt most mondanom kéne valamit…

– Mikor éreztél ilyet utoljára?

– Tavaly ugyanez volt Kocsis Tibinél is. Timi kivétel nélkül minden alkalommal eléri, hogy libabőrös legyek. Ezt egyébként el is várom tőle. Csobot Adélről az egész ország beszél. Az, hogy milyen hangnemben, más kérdés. Az internet ugyanis csalóka… De Adél 18 évesen olyan személyiség, színpadi, előadói tehetség, ami páratlan a mai világban. Remek hangja van, amit még nem tud úgy kezelni, mint egy profi, de épp ezért tanítani kell. Tanítani, és nem cikizni. Ha benne nincs meg az X-Faktor, akkor senkiben.

– Benned megvan?

– Még szép… (nevet)

– A nővéred a konkurens csatorna konkurens tehetségkutatójának zsűrijében ült. Az anyacsatornádtól kaptál emiatt rosszalló megjegyzést?

– Egyáltalán nem. Egy rossz szót sem szóltak. De miért is tették volna? Andrea azt csinál, amit akar. Nagyon örülök, hogy felkérték, mert ő pont oda való. És természetesen drukkolok neki.